A liberalizmus jelentkezése és a romantika előretörése (1819–1827)

Ezt az új szerkesztésmódot s vele az addiginál liberálisabb szemléletet képviselte Thaisz András, 1819. január 1-től a Tudományos Gyűjtemény új irányítója. A jolsvai születésű és a késmárki líceumban – mindkét helyen soknemzetiségű környezetben – felnövekedett pesti ügyvéd éppúgy a német neohumanizmus emberi egyetemesség-eszméjét vallotta magáénak, mint munkaadója, Teleki József, a Tudományos Egyesület elnöke, a szerkesztőnek legfőbb tanácsadója. E tájékozódás a nemzeti eszme korszerűbb és tágasabb értelmezéséhez segíti hozzá mindkettőjüket, s ez a lap szellemi horizontja szempontjából annál is fontosabb, mert 1819 elejétől kezdődőleg az említett egyesület, a pesti tudósok szövetkezése lassan elhal, tagjai a munkatársi gárdából mindinkább visszavonulnak. A Tudományos Gyűjtemény irányát 1819 elejétől 1823 végéig ők ketten határozzák meg – ez jelenti Thaisz szerkesztésének jobbik korszakát – majd Telekinek történettudományi stúdiumai miatt bekövetkező visszahúzódása után egyedül a szerkesztő irányít.

{I-296.} Első programnyilatkozatából 1819 januárjában még nem tűnik ki semmi új: ugyanazt visszhangozza, amit Fejérék megfogalmaztak. Fél évvel később, a júliusi kötetben nyilvánít ki először elődeiétől eltérő szerkesztői intenciót, amikor közli, hogy a személyeskedő kifejezéseket a folyóiratból ezentúl ki fogják törölni, vagy az ilyeneket tartalmazó munkát egészen elvetik. Egy esztendős „türelmi idő” után, 1820 januárjában áll elő az új programmal: „nemzeti intézet”-nek tekinti vállalkozását, olyan orgánumnak, amelyhez mindenkinek köze van és lehet – nem csupán egyetlen csoport szócsövének. Ezzel kapcsolatos megállapításai – ha nyílt utalás nélkül is – a megelőző szerkesztés szűkítő tendenciái ellen irányulnak: „… ha valamit gyűlölünk, gyűlöljük az uralkodni akaró hangot a Tudományos Gyűjteményben; – ne csak egy-kettő lakjék abban éjjel-nappal, ne csak egy-kettő tárogassa benne a maga tudományát: hanem álljon ez nyitva ki-ki előtt egyforma jussal, egyforma szabadsággal, valamint az Isten háza szegény s gazdag előtt nyitva áll”. Ez már ugyan nem a rendi nacionalizmus szellemisége, s még kevésbé vall erre Thaisznak a következő év januárjában megjelentetett szerkesztői cikke kulturális elmaradottságunkról. Olyan igazságokat fogalmaz meg, amelyeket a „pesti tudósok” váltig tagadtak: minket már a lengyelek, sőt a dánok is elhagytak kulturális téren, sőt az oláh és moldvai fejedelmek is előttünk járnak – mit tiszteljenek hát bennünk a külföldiek? 1821 júniusában pedig egyszer s mindenkorra kizárja az antikritikákat – azt a műfajt, amelyet a rendi nacionalizmus a maga külföldellenes vagdalkozásaihoz olyannyira kedvelt.

Mindenesetre tevékenységétől elválaszthatatlan, hogy a Tudományos Gyűjtemény ez idő tájt oly fontos szerepet vállalt a feudális nemzetfogalom kezdődő lebontásában, a polgári nemzetté válás eszméinek megvitatásában, a korszerű nemzeti társadalom tudatának megalapozásában. 1819-től kezdődően a folyóiratban fokozatosan megindul a nemesi „natio”-elvnek a polgári nemzetfelfogással való felváltása, nemesség, jobbágyság és születő polgárság társadalmi összetartozásának, egymás mellett élésének tudatosítása, azaz szellemileg hozzákezdenek a nép nemzetbe emeléséhez. Közleményeinek sorozatában a Tudományos Gyűjtemény a nemzet tényezőiül kezdte elismerni a rendiségen kívül álló tömegeket is, hatékonyan megvilágította azt a felismerést, hogy a nemzet különböző társadalmi osztályokból áll – jelentékenyen hozzájárult a polgári átalakuláshoz szükséges nemzeti egység ideológiájának létrejöttéhez.

1819 szeptemberében Thaisz András közzétette Közönséges észrevételek a nemzeti karakternek megítélésére című tanulmányát, amelyben a nemesi nemzet-meghatározás mellett már érvényesítette a polgárit, az addig kívülrekesztetteket magába foglalót is, másrészt élesen szembefordult Horvát Istvánék „nemzeti dicsekedésé”-vel és idegenellenességével. „Nincsen veszedelmesebb az önnön vak szeretetnél és elbízásnál, mivel ez a tökéletességeknek minden utaikat elzárja” – szögezi le, s ehelyett a nemzetnek más, tökéletesebb nemzetekkel való összehasonlítását ajánlja. Másik, Némely ítéletek a magyarországi folyóírásokról című írásában ennél is továbbmegy: a patriotizmust megkülönbözteti a nacionalizmustól. Míg az elsőnek elismeri jogosultságát, az utóbbiról úgy nyilatkozik, hogy „a közönséges nacionalizmus, nemzetiség ezen értelemben nemcsak nem szép hanem egyszersmind káros {I-297.} is”. (1820. II.) S ő teszi közzé Lassú Istvánnak még 1817-ben beküldött cikkét, amelyben a szerző felemeli szavát más nemzetek – elsősorban a szlovákok – gyalázása ellen, s a velük való történelmi együttélés hasznosságát hangsúlyozza. (1820. V.) Magvas és korszerű elvi elemzést jelentet meg A nemzetiségről, amelynek szerzője, Gömbös Antal Vas vármegyei táblabíró immár teljességgel megkérdőjelezi Schediusnak az induló Tudományos Gyűjteményben kifejtett nemzetfelfogását. Gömbös tagadja a nemzetek változatlanságának fikcióját, sőt fennmaradásuk biztosítékát épp alkotmányuknak az „idők lelke” szerinti változtatásában látja. A nemzet fogalmának értelmezése pedig nála már jellegzetesen polgári: létrejöttét attól teszi függővé, hogy „minden tagnak a társaságban jól legyen dolga: azaz a társaság céljaival megegyeztethető szabadságban éljen: könnyű módja legyen szükséges élelmének beszerzésében: szabadsága azzal való élésében: mérséklet adózásában: bátorság személyében és minden vagyonában”. A „szabadság és tulajdon” Kölcsey felé mutató elvei itt jelentkeznek először, s e feltételek alapján a szerző senki számára sem látja akadályát a nemzethez való csatlakozásnak. (1819. XI.) Thaisz emellett olyan cikket is közöl, mint Kovács Sámuelé A magyar literatúrának meneteléről, hol először történik szakítás az évszázados úgynevezett „reimanni komplexus”-sal (azaz Jacob Friedrich Reimann német tudós egykori lebecsülő ítélete reakciójaképpen nemzeti műveltségünk képtelen felmagasztalásával, 1819. XII.), s ő adja nyomdába Katona József a Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni? című tanulmányát is. Ez az írás drámairodalmunk elmaradottságának s azon át társadalmunk fogyatékosságainak ritka éleslátásra valló elemzésével maga volt a kihívás a rendi nacionalizmus ellenében. De külön is hangot adott e törekvésének akkor, amikor felemlítette: „Most a játékban sem igen nézi azt a magyar, hogy mint van a kidolgozás, hanem: mint van a morál?”– s az ezzel kapcsolatos elfogultságot nem győzte eléggé megbélyegezni.

A rendiség felfogásával szakítva Thaisz egy másfajta hazafiság-eszmény népszerűsítésén munkálkodik. Olyan ideálén, ahol a vitézség helyébe a munka, a szó helyébe a tett kerül. Ezért is tudósít 1820 októberétől kezdve előszeretettel Kőrösi Csoma Sándor nagy utazásának híreiről: egy szegénysorsú székely ifjút, jellegzetesen a maga képességeivel érvényesülő honoratior-értelmiségit állítva példaképül. Tudósét, aki a nemesség támogatását nélkülözve adta a cselekvő hazafiság bizonyságát. Mindezt Thaisz fiatal íróbarátai a folyóiratban tételesen is megfogalmazzák. Előbb Guzmics Izidor a jobbágyszármazású ifjú bencés paptanár szögezi le kategorikusan A nyelvnek hármas befolyása az ember emberisítésébe, nemzetisítésébe és hazafiúisításába című tanulmányában azt, hogy hazát szeretni egyet jelent a hazában lakó összes polgár szeretetével, az értük folytatott társadalmi cselekvéssel. S a nemesség? Guzmics a következőképpen felel, megelőzve ebben Kölcseyt, Széchenyit: aki hazáját csak önérdekéért, birtokáért, hivataláért szereti, nem valódi hazafi; aki hazafiságát öltözetbe, ősi szokásokba helyezi, aki országával dicsekszik, az egyenesen rossz hazafi. Igazi patrióta az, aki a nemzet egészének javára munkálkodik. (1822. VIII.) Gondolatmenetét mintegy „folytatta” Kanya Pál, a pesti evangélikus gimnázium pályakezdő tanára, aki A magyar nyelv míveltetése módjáról című írásában erről még apodiktikusabban nyilatkozott: „A nemzethez pedig {I-298.} nemcsak a népnek vezetőit s atyáit – nemeseket –, hanem a pórnépet is számlálom, melynek oktatása eddig olyan hiányos volt; azt a népet értem, amelynek boldogítására még eddig kevés történt a mi hazánkban; az együgyű köznépet.” (1824. III.) A feudális nemzetértelmezés visszaszorulását pregnánsan jelzi, hogy irodalmi érvényesítését az új nemzedék legfiatalabb tagja, Toldy Ferenc már mily fölénnyel utasítja el. Az Élet és Literatúra című folyóirat első kötetét ismertetve – és Dessewffy József, valamint Mailáth János grófokkal vitázva – immár szarkasztikusan veti el a nemzetiség legfőbb irodalmi princípiumul való alkalmazását. „… a nemzetiség-e legfentebb tulajdona a költőnek, s nem lehet-e a nem-nemzeti nagyobb mindeneknél? … mehet-e addig a patrióta kívánsága, hogy száraz kórót rágjunk, mert e földi, az ananász helyett, mert nem e földi?”– kérdezi 1826-ban Toldy. (1826. X.) Kilenc évvel korábban ezért a felfogásért Kölcseyt ugyanitt majdnem kiközösítették.

Az új nemzetfelfogás terjedését megkönnyítették a folyóiratnak azon cikkei, amelyek a polgárosult nyugat társadalmi vívmányait, intézményeit, a liberalizmus egyes eszméit elemezték. Ezek az írások ugyanis a nemzetköziség áramkörébe kapcsolták be az olvasók gondolkodását, olyan országok eredményeit idézve, ahol a feudalizmus már csak történelmi emlék. Az előző esztendők öntelt antikritikázása után például merőben újszerű volt Teleki József gesztusa a hazánkat ért külföldi bírálattal kapcsolatban: Richard Bright angol utazó Travels from Vienna through Lower Hungary című útleírását kommentálva nemcsak elfogadja a hazai jobbágyok sorsára, börtönügyre, a játékszín elhanyagolására stb. vonatkozó elítélő megállapításait, de még meg is köszöni azokat. „Magyarország mostani állapotjának hiánosságai sok részben helyesen … fedeztetnek fel” – ez a megállapítása már a reformkor önkritikus felelősségtudatát előlegezi (1819. III–IV.) Elleneszményül pedig a megújult Tudományos Gyűjtemény Amerika példáját idézi. Az Újvilág akkori állapotait ismertetve Thaisz András valósággal dicshimnuszt énekel az Atlanti óceán nyugati partján emelkedő „új Európá”-ról. Amerika vágykép volt már az Erdélyi Muzéumban, sőt Fejérék folyóiratából is elismerést váltott ki, mindez azonban Thaisznál meghatványozódik: szinte Bölöni Farkas Sándor ujjongását reveláló szavakkal szól a „szabadság és tulajdon” társadalmáról, hol nincs jobbágyság, robot, céhrendszer, nincs születéssel járó különbség. Legfontosabb érdemi megállapítása pedig már hangot ad a reform-országgyűlések egyik fő követelésének, a „szabad föld”-nek: „ki-ki az anyaföldön levő részének tökéletes és szabad birtokosa legyen”.

Az összehasonlításokból adódó elvi következtetések levonása is megkezdődik a folyóiratban. Maga a régi szerkesztő, Fejér György szintén hozzájárul ehhez. Tanulmányt ír A nemességről, s a feudális uralkodó osztály helyzetének nyugat-európai megváltozását bemutatva felteszi a szónoki kérdést: „Megtarthatja-e a jövendőre is a magyar nemesség … jussait?” Válaszában már felsorol néhányat az elkerülhetetlennek tartott társadalmi-gazdasági változtatásokból: megtarthatja – ha elvállalja a házi adót, ha urbáriumot ad jobbágyainak, voksot enged az országgyűlésen a városoknak, s ha hozzájárul a polgári rendűek alkalmazásához a dicasteriumoknál. (1820. XI.) A nemesség addigi társadalmi monopolhelyzete már {I-299.} nem a régi – ezt sugározza Fejér írása (mely szöges ellentétben van három évvel ezelőtti programértekezésével), s ez a szempont még erőteljesebben fogalmazódik meg Teleki Józsefnek a spártai alkotmányt elemző tanulmányában. A Tudományos Gyűjtemény új redakciójának feje a maga egészében elveti a spártai társadalmi rendszert, s miért? Mert olyan volt, mint a feudális alkotmányok: csak a nemeseket tekintették polgároknak, száműzte a tudományt, művészetet, kereskedést, s elkülönült a külföldtől. Teleki olyan társadalmi berendezkedést kíván, mely közszellemet teremt, mely „a hazafiak egész egységét mozgásba hozza” – s e szempontból a városokra tekint várakozóan. (1821. I – II.) Gondolatmenete mintegy folytatódik Lassú Istvánnak A városoknak kezdetéről írott tanulmányában, amely a polgári társadalomnak és magának a „tiers état”-nak szinte apoteózisa: a további fejlődés sarkpontjaként hazánkban elmaradott és elnyomott városok szerepének növelését ajánlja. (1822. III.) A rendiség okozta társadalmi különbségek nivellálására alkalmas intézményül a folyóirat az esküdtszéket nevezi meg: a centralisták fellépését másfél évtizeddel megelőzve, Fabriczy Sámuel, a szerkesztő egyik legközelebbi barátja az angol és francia példát csodálja, hol az esküdtszékek révén a bírói tevékenységben minden osztály részt vehet, a nyilvánosság szellemével korlátozva a hatalom bárminő egyeduralmát. (1823. I.)

Ennek megfelelően a polgárosodás eszmehordozóinak és előharcosainak alakját népszerűsíti a Tudományos Gyűjtemény. Franklint, akinek neve az antifeudalizmussal volt egyértelmű (meg is jegyzi a róla szóló cikk szerzője, hogy a villámhárító feltalálása „az emberi nemzetre nézve valóban sokkal nevezetesebb, mint akármely híres országlóknak a meggyőzettetett ellenség zsákmányaival tündöklő győzedelmi pompájok”), Kollár Ádámot, a nemesi adómentesség jogának megkérdőjelezőjét, akinek személyiségénél a hazai nemesség előtt aligha volt bárki is gyűlöltebb, s Orániai Vilmost, az első európai polgári forradalmak egyikének vezérét. Az utóbbiban már oly karakterideált rajzol, aki kivívta az „elnyomatott emberiség legnemesebb jussai”-t, követésre ösztönözve más nemzetek nagyjait is. (1822. X., 1823. X. és XII.)

Az évek múlásával a Tudományos Gyűjtemény szerzői nemcsak teoretikusan szólnak a változások szükségességéről, hanem a gyakorlati teendőket is felvetik. S példaként nemcsak a távoli Angliát, Franciaországot idézik, hanem egy olyan országot is, amellyel évszázadok óta egy korona fennhatósága alatt élnek. Országot, ahol nincs nemesség – és virágzó a fejlődés. Frantiśek Palacý, Monatschrift der Gesellschaft des Vaterländischen Museums in Böhmen című folyóiratát ismertetve és a csehországi eredményeket méltatva Thaisz András a mezőgazdaság kapitalizálásának számos gyakorlati programpontjával áll elő. (1827. X–XII.) Az ugar eltörlését, a mesterséges takarmánytermesztést, a parlagföldek felosztását, az istállózó marhatenyésztést, a lónevelés fellendítését, politechnikai intézetet, útépítést stb. – Széchenyi majdani fontos gazdasági reformeszméit – a cikkíró megvalósultnak mutatja be egy olyan társadalmi közegben, ahol – mint ő hangoztatja – hatvanezer polgárra és mesteremberre, valamint száznegyvenhatezer parasztra összesen 1388 nemes esik.

E cikkek a társadalmi hierarchiában megindult átrendeződési folyamat különböző {I-300.} vetületeiről adnak hírt, új értékhordozó szociális tényezők jelentkezéséről tudósítanak. Tendenciájukat a folyóirat még inkább nyomatékosítja új topográfiai-statisztikai cikkeinek közvetlen tapasztalati anyagával. Nemcsak az a fontos ezekben, hogy bennük olyan tömegek népi életéről, munkájáról, hétköznapjairól esik szó, akikről azelőtt sohasem vettek tudomást, hanem az is, hogy e paraszti és városi néprétegek tevékenységét a népleírások akként jelenítik meg, mint akik a maguk erejéből – tehetségük és teljesítményük révén – boldogulni képesek. Akiknek életvitele, mentalitása, szokásrendje megújító erőül szolgálhat a nemesség számára is. A kézművességnek és a kisárutermelésnek romantikus glorifikálását nyújtják e cikkek, a kétkezi munkájából megélő ember típusának eszményítését. A nemességnek e népleírásokban helye nincs, – annyira nincs, hogy Szeder Fábián például a palócokról rajzolt jellemzésében külön is hangsúlyozza: „… csak a köznép lészen mindenhol szemem előtt.” (1819. VI.) Sőt, ezeknek az írásoknak élethangulata gyökeresen ellentétes a nemesség hol öntúlértékelő, hol tragikus életérzésével: a dolgozó emberek nyelvéről, háztájáról, ruházatáról, termelési módjáról, szokásairól stb. szóló leírásokból árad az önbizalom, a kiegyensúlyozottság, a vállalkozó energia. Különösen a mezővárosi lakosság kezdeményező képessége, szorgalma és leleményessége szolgál mintául. A feudalizmust belülről szétfeszítő kispolgárosodási folyamatról adnak tehát folyamatosan hírt ezek az írások, arról tudósítanak, hogy a termelő tevékenységben alkalmazott új eljárások gazdagodáshoz és a társadalmi súly növekedéséhez segíthetik hozzá az addig számba se igen vett rétegeket. (1821. V., 1822. XI., 1823. V.) Megnő a paraszti életforma becsülete – annyira, hogy abban sokan idillikusan és idealizált módon valaminő sajátságos megtartó erőt látnak –, a folyóirat ennek nyomán utóbb külön összefoglaló tanulmányban tárja fel a falusi földművelő lakosság munkájának jellegzetességeit, bemutatja termelési eszközeit, épületeit, munkavégzésének technikai feltételeit. (1825. XI.) A parasztság társadalmi szerepe fokozódásának jeleként dialektusait, illetve lakodalmi- és egyéb szertartásait is gyűjteni kezdik. (1819. IX., 1827. III., XI.)

De nemcsak az agrárnépesség fokozódó megbecsültetését tükrözi a Tudományos Gyűjtemény, hanem a városok iparosaiét, kézműveseiét, a mesteremberekét is. Mindenekelőtt Pestét – a főváros sebes előmeneteléről, a nem-nemes lakosság itteni bámulatos szaporodásáról nagy elismeréssel számolnak be, de mellette a többi város gyors fejlődése is hálás témája a cikkeknek. Egy példa ezek sorából: 1825 májusában a Rév-Komáromnak esmertetése valósággal közeli látképet rajzol a dunaparti kereskedővárosról, életre keltve kézművesek, iparűzők, vásárosok, utcai árusok pezsgő sokadalmát, a városba érkező első gőzhajót, az utcák és terek, a Dunapart élénkségét – szemben a komor hangulatú elhagyott várral. S e városlakó, polgári rétegek meginduló társadalmi recepciójának sokat mondó bizonysága folyóiratunkban az, hogy számon kezdik tartani az ő múltjukat is. Egy olyan társadalomban, amelyik értékeit elsősorban a múltból vezeti le, nagy jelentősége van annak, ha a rendiségen kívül állók hagyományaira is felfigyelnek. A komáromi csizmadiák, lőcsei posztócsinálók, pozsonyi fazekasok, nyitrai vargák stb. 15–16. századi céhszabályzatainak közlése arra szolgál tanúságul, hogy a polgárságnak is megvan a maga múltja (1823. VI.).

{I-301.} A feltörekvő társadalmi osztályok világának megelevenítése életbizalmat sugároz, mindazonáltal e topográfiai-statisztikai cikkek jórészében ezt a harmóniatudatot a mezőgazdaság súlyos válságának, a termelés és a társadalmi rend elmaradottságának letagadhatatlan tényei árnyékosítják. Bármennyire a kézművesség virágzásáról szólnak ugyanis e beszámolók, csak a kézművességről szólhatnak: szövegeikből kimondatlanul is kiderül, hogy az országban nincs ipar, nincsenek gyárak, a gépek alkalmazása szinte ismeretlen. Akármennyire ujjonganak a cikkírók a falusi-mezővárosi lakosság szorgalmán, nem hallgathatják el annak kényszerű behatároltságát. A Csongrád megyét ismertető cikk például az olvasó elé állítja a deszkákat, zsindelyeket kézzel vágó szegedi faragókat, a sziksót seprővel gyűjtő parasztnépet stb. (1822. X.) De nyíltan is szólnak – ennél nagyobb bajokról – helyismertető írások. Beszámolnak a borkereskedés lehanyatlásáról, a dohánykereskedelem lehetetlenné válásáról, a marhapiac leszűküléséről, a bányák kimerüléséről, a dézsma és a jurisdictiók akadályairól – mindarról, ami a kormányzat és a nemesség felelőtlenségének vagy tehetetlenségének az eredménye. (1822. X., 1823. VIII., 1825. I.) Még riasztóbbak itt Csaplovics János számadatai, s nem is csupán szociális szempontból. Etnográfiai értekezés Magyarországról címmel arról tájékoztatott, hogy tizenkét vármegyében egyetlen magyar helység sincsen, az ország községeinek csak egyharmadát lakják magyarok, négy vármegye többsége szerb, tízé horvát, négyé román. (1821. III–IV. és VI.)

A Tudományos Gyűjtemény statisztikai-topográfiai írásai alátámasztották-igazolták mindazt, ami ekkor az országot kormányzó nemesség számára a nép nemzetbe fogadását elodázhatatlanná tette. Mivel azonban ez az osztály a húszas években előjogai csorbításáról még hallani sem akar, e folyamat sajátságos módon nem a társadalmi lét síkján indul meg, hanem a tudatén. A nemesség eleinte akként kívánja kitágítani a nemzet feudális fogalmát, hogy bizonyos társadalmi tudatformákon – így a kultúrán és az irodalmon – hajlandó megosztozni a többi osztállyal. Ez magyarázza a Tudományos Gyűjteményben – a feltörekvő osztályok nyilvánvaló érdekeinek megszólaltatása mellett – a nevelési, elsősorban népnevelési cikkek gyakoriságát: a nemzeti műveltség hangoztatott egységéhez, a nemzeti tudat kívánt közösségéhez nélkülözhetetlen volt bizonyos nivellálódás, az elmaradott falusi néprétegek kulturális felkarolása. A szerzők – akárcsak előzőleg az Erdélyi Muzéum munkatársai – az iskolát látják alkalmas közegnek arra, hogy az egyes osztályok között felkeltsék az összetartozás, a kohézió érzését, hogy ösztönözzék a polgári nemzetté váláshoz szükséges kollektivitásérzület kialakulását. Ezért hangsúlyozzák azt, hogy az iskola legyen az egyenlőség helye, hogy a nemzet csinosodása nem valósulhat meg a köznép megfelelő oktatása nélkül, hogy azt a nemzetet, mely soraiban számos tudatlanokat számlál, nem tartják polgárosult nemzetnek. A nevelés problémaköre ezért a Tudományos Gyűjtemény hasábjain teljesen áthangolódik a népnevelés, az alullevő osztályok értelmi fejlesztésének elemzésévé. Főként az akkor divatos Bell-Lancaster rendszerrel foglalkoznak, mint amelyik kiválóan alkalmas a legszegényebb néprétegek, a parasztság kulturális felemelésére, lehetővé téve az új nemzedék minél szélesb rétegeinek összeforrását a nemzeti műveltség fundamentuma körül. Javaslat hangzik el a „nemzeti iskolák” {I-302.} megteremtéséről, ahol a szabad királyi és mezővárosok lakóinak gyermekeit oktatnák, majd a kötelező népiskoláról: ez utóbbinak a megszervezése a cikkíró szerint előmozdítaná azt is, hogy a nemesség közelebbről megismerje a haza lakosságának nagyobb részét (1819. VII., XI., 1820. X., 1821. III., 1822. II., 1824. VI.). A nevelés körül formálódó nemzeti egység részeként azután mind többször tesznek előterjesztést a nők nevelésére, leányiskolák létesítésére is – annak hangoztatásával, hogy a közhaszonra törekvés, a nemzeti közösség javára végzett munkálkodás elsődlegesen megkívánja a nemek összefogását, kulturális különbségeik csökkentését. (1821. IV., 1822. XII., 1823. VIII. stb.)

Ez áhított egységnek másik, a húszas évek folyamán a Tudományos Gyűjteményben folyvást népszerűsített fő eszmei terrénuma a nemzeti irodalom gondolata. Az eredetiség művészi programja, az irodalmi teremtés, kifejezés, a művészi ábrázolás igénye nálunk ez idő tájt mindig együtt jelentkezik a magyar nemzettudat állandó és hangsúlyos érzékeltetésének törekvésével, sőt az utóbbi hovatovább magába is szívja az előbbiek jelentését és funkcióját. A nemzeti irodalom ebben az értelmezésben – részben a külső veszélyeztetettség, részben a belső osztálykonfliktus ellenében – olyan kollektivista eszmei keretté válik, amelyben nemes és jobbágy „egységbe forr”, melyben eltűnnek az osztálykülönbségek: alkalmas terep lehet tehát az osztályok egyesítésére, megbékéltetésére. A nemzeti irodalom eszerint olyan egységtudat indukálója a közönségben, amely egy feltételezett nemzeti szellem, nemzeti lélek, nemzeti karakterisztikum tükröztetésével, a kulturális tradíciók ápolásával átfogja az egy nyelven beszélők tömegét: oly szellemi kincs, amely azonosságukra vagy egymásra utaltságukra ébreszti őket. Ennek folytán az irodalom a Tudományos Gyűjtemény cikkeiben nemcsak művészetet jelent, nemcsak az élet esztétikai megörökítését – megjelenítését nyújtja, hanem emellett folyvást képvisel, bizonyít, igazol valamit: reprezentálja és biztosítja a nemzet létezését. A nemzeti irodalom eszméjének szolgálnia kell egy bizonyos politikai-társadalmi kontinuitás érvényesülését, a meglevő társadalom stabilitásának, állandó jellegének kifejezésre juttatását. Azt, hogy ez a nemzeti kollektívum megingások és megrázkódtatások nélkül azonos önmagával, határtalan folytonosság, organikus képződmény, melynek változásai csakis saját elhatározása folytán történhetnek. Így ez az eszme a Tudományos Gyűjtemény értekezéseiben a szélsőségektől mentes középutasság, az egyeztetés, a kiegyenlítés s főleg az állandóság és a harmónia esztétikai megvalósításával válik egyértelművé.

Herder tanításait alkalmazzák e cikkírók, azét a gondolkodóét, akinek útmutatásai Közép-Kelet-Európa népeinél általában elsőrendűen a nemzeti integrálódás vezérfonalául szolgáltak. Szó se róla: a folyóirat munkatársai közt Thaisz szerkesztési időszakában is akadnak olyanok, akik merőben rendi-konzervatív mentalitással merítenek a herderi eszmékből. Vedres István például A magyar nemzeti lélekről egy-két szó című írásában arra használja fel a Herdertől tanultakat, hogy a nemzeti lelket csak az „egy törzsökből való” rendekre vonatkoztassa, hogy azt a „constitutio” sérthetetlenségéből származtassa, s a magyar nemzeti szellemet kategorikusan ellentétesnek nyilvánítsa mindennemű idegen szokással (1822. XI.). Hasonló nézeteket fejteget a névtelenül megjelent Némely hazafiúi emlékeztető {I-303.} szavak a magyarok nemzeti lelke és karaktere felől című cikk is, mely a magyar nemzeti lélek legfontosabb jellemvonását a forradalmi gondolat gyűlöletében látja. (1822. VI.) Az effajta Herder-recepció azonban egyre jobban ütközni kényszerül a reformer interpretációval. Közrehat ebben, hogy a reformmozgalmak megindulásával Herderrel, a történetfilozófiai kútfővel egyenértékűvé válik nálunk Herder, az irodalomkritikai gondolkodás inspirátora. Őrá hivatkozik például a nemzeti írók fellépését követelő Tóth Dániel református lelkész, aki Egy tekintet a deák literatúrára Magyarországban című tanulmányában a nemzeti fejlődés sine qua non-jaként jelöli meg a nemzeti irodalom önállósulását. Műveltségre szerinte az egész nemzetnek szüksége van, ez pedig csak az anyanyelven valósítható meg, ki kell hát nevelni hozzá az eredeti nemzeti írókat – tűzi ki programul. Eredeti író csak az, aki nemzeti író – idézi a Fragmente über die neuere deutsche Litteratur híres tételét. (1820. XI.)

Hamarosan azonban e cikkíróknak rá kell jönniök, hogy ez irodalmi nemzetiségnek bázisát sem láthatják többé a nemességben. Már Tóth Dániel arról ír elmarasztalólag, hogy nemzetünknek csupán kis része olvas, s annak túlnyomó többsége sem magyarul. Ez a megállapítás hatványozottabban és a szociális összetevőket sem mellőzve folytatódik Mednyánszky Alajosnak Hazafiúi gondolatok a magyar nyelv kiterjesztése tárgyában című tanulmányában. (1822. I.) Nincsenek jó magyar könyvek, azokat csak a középrendű és alacsonyabb sorsú hazafiak vásárolják – szögezi le keserűen. Hasonló nézetek tűnnek fel Vitkovics Mihálynak, népiességünk egyik kezdeményezőjének cikkében. A magyar könyvek terjesztéséről címmel már diadalmasan jelenti be a felvilágosodás nemzetnevelői vágyálmának megvalósulását: létrejött a magyar olvasóközönség. Honnan tevődik ez össze? Nálunk a mezővárosokban és a falvakban találhatók a magyar olvasók – válaszol erre a cikkíró. S a nemesség? Róluk azt állapítja meg sokatmondóan, hogy „nem érdemli meg a magyar föld birtokát az, ki soha magyar könyvet venni nem szokott”. (1821. IX.) E cikkekben tehát már megvillan valami Kölcsey későbbi felismeréséből: a nemzetiség ügyét e korban már elsősorban a nép képviseli. Hozzátéve egy rejtettebb felismerést: ideje lesz sietni nemzetbe emelésével, mielőtt egyedül képviselné azt.

Az irodalom mellett pedig más tudatformák és intézményes lehetőségek nemzetivé szilárdítását is követelik a Tudományos Gyűjtemény munkatársai. Szeder Fábián bencés paptanár két évvel az Akadémia megalapítása előtt egységes, minden polgárra nézve kötelező ortográfia és grammatika mielőbbi megalkotását kívánja, ezáltal pedig irodalmi nyelvünk rendszerbe foglalását a költők számára. (1823. X.) Almási Balogh Pál nagyműveltségű orvos-polihisztorunk nemzeti képtár felállítását javasolja a folyóiratban, más cikkírók pedig szépmesterségeket tanító és gyakorló akadémiát, illetve nemzeti opera létrehozását. (1819. II., 1821. X., 1822. IX., illetve 1819. XI–XII., 1821. IV.) Magyar dal- és táncgyűjtemények kiadását sürgetik, nemzeti eredetiséget követelnek a zenében is „… úgy írjon a hangmívész, hogy minden emberben kedves érzést gerjesszen.” (1825. V.) A nemzetté válásnak legfontosabb kulturális területe azonban az irodalom mellett magától értetődően a színjátszás: nemzeti játészín létrehozására a reformkorban először {I-304.} úgyszintén a Tudományos Gyűjtemény lapjain hangzik el javaslat. Prepelitzay Sámuel A játékszínről egy szó annak idejében és Hazafiúi figyelmeztetés magyar nemzeti játékszínről című tanulmányaiban nyíltan fel is tárja ez intézmények szorgalmazása mögött meghúzódó nemesi illúziót: szerinte ha lenne nemzeti játékszínünk, úgy azonnal nemzetté is lehetnénk, a nemzeti játékszín egyesíti a magyarság érzéseit és lelkületét, egyenlőséget teremt majd a nemzetben. Sőt ő már meg is szabja e nemzeti jelleg szabályozó normáit – messziről előlegezve ezáltal a népnemzeti esztétika követelményrendszerét. Eszerint a játszandó nemzeti színművek mellőzzenek minden szertelen képzelődést, a darabokban „józan megfogás” uralkodjék, a szereplők ne emelkedjenek túl a valóságon, s alá se süllyedjenek, a nemzet méltóságát képviseljék. A „józan középszer” szélsőségektől irtózó nemesi konvenciója így tovább általánosul „nemzeti” mentalitássá a Tudományos Gyűjteményben. (1821. XII., 1822. XI.)

A nemzeti irodalom, nemzeti művészetek eszméinek elterjedésével együttjár itt az európai kultúrával, azon belül a kortársi világirodalommal való kontaktus megteremtése. Ilyen irányú egyedi törekvések után ezúttal a nagyközönség módszeres tájékoztatásáról van már szó, méghozzá az egykorú világirodalmi alkotásokkal kapcsolatosan, elsődlegesen az időszerűség igényével. Ennek egyik síkja, hogy a Tudományos Gyűjtemény 1820-tól kezdve már számon tartja: mit ír a magyar irodalom megjelenő terméséről a külföld. Másrészt szerkesztője világirodalmi tájékoztató cikkek közlését kezdeményezi.

Főleg a már említett Almási Balogh Pál segíti ebben, aki 1821-tő1 kezdve közöl itt világirodalmi tudósításokat, összpontosítva a figyelmet a polgárosult nyugati irodalmak nagy eredményeire, a romantika kiemelkedő alkotásaira. Elsősorban a francia fejlődésről számol be csodálattal, mellette az olasz irodaloméról is (egy ugyancsak Habsburg-függőség alatt élő, nemzeti létéért küzdő ország és nép kultúrájáról), majd Byron és Walter Scott nagyszerű tehetségéről, nemkülönben az őket övező anyagi megbecsülésről és a roppant példányszámokról (1821. IX., 1822. I., III., XII., 1824. VII.) Az irodalom nemzeti-társadalmi jelentőségének növekedését példázzák ezek a beszámolók. S immár erről tájékoztat a folyóirat kelet-európai vonatkozásban is, méghozzá közvetlen szomszédságunkból. Kiss Károlynak, Kisfaludy Károly barátjának a kortársi lengyel irodalom fejlődéséről szóló összefoglalásai azért fontosak, mert a lengyel érdekegyesítés virágzó gyakorlatáról, a nép kulturális nemzetbe fogadásának kiemelkedő eredményeiről tudósítanak gondolatébresztően. (1824. X., 1825. I–II.)

Az új irodalmi irányzatoknak, a romantikának és a népiességnek elméletét is legnagyobbrészt a Tudományos Gyűjtemény honosítja meg hazai földön – annak az egyeztető tendenciának jegyében, amelyet már az előző korszakban is láttunk. Eredetiség, teremtéseszme, zseni-elv, önkifejezés, képzelet, mozgás és cselekvés – ezek irodalomelméleti cikkeinek legtöbbször hangoztatott princípiumai, de hozzátéve rendszerint a túlfeszítéstől óvó, a mértéktartásra intő, a középútra terelő klauzulákat. Fabriczy Sámuel, Thaisz barátja első tanulmányaiban – összehasonlítva a világirodalom nevezetesebb eposzait, illetve vitát folytatva W. T. Krug német professzorral a romantika értelmezéséről – ugyan még teljes szívvel kolportálja {I-305.} az új irányzat követelményeinek maradéktalan megvalósítását, de már amikor a sejtelmes, nyugtalanító, bizonytalanságot keltő jelenségek esztétikai ábrázolásáról szól, óva int ezek eltúlzásától, bárminemű kiélezettségtől – a józan meggondolást ajánlva a költők figyelmébe. (1820. VII., 1822. VIII., és 1825. II.) Hasonló korlátozó mozdulat figyelhető meg a romantikus elmélet másik hazai népszerűsítőjénél, Almási Balogh Sámuelnél is: a tapasztalati világ elemeinek megörökítését kívánja a költészetben, de a lehetőségekhez mérten minél idealizáltabban; a szubjektivitás és az emocionalitás teljességét, egyszersmind azonban számára „az ember belső érzelmei harmóniás mozgásainak kinyomása a költés”. (1823. VIII., 1825. IX.) Az irodalom összhangteremtő, a szenvedélyeket kiegyensúlyozó, a kedélyhullámzást elnyugtató funkciója alapvető kritérium a Thaisz szerkesztette folyóirat közleményeiben. Hogy mennyire, azt kifejezően mutatja az új romantikus nemzedék egyik legkarakteresebben gondolkodó tagjának, Stettner-Zádor Györgynek felfogása. Abban a cikkében is, amelyben az Aurora 1827. évi kötetét bemutatva valósággal apoteózisát nyújtja az új irányzatnak, sőt azon belül a valóságábrázolás igényével, a tipizálás meghatározásával, a vígjáték-műfaj „demokráciai poézis”-ének népszerűsítésével már a realizmus kialakulását munkálja, jelen van ez az egyeztető igény. Számára például a romantikus költészet a középút költészete: középen áll Hellász nyugalmas eposza és észak sötét, zordon regéi közt, a nagy költészet ismérve pedig az, ha az erő, a fenség és a gyengédség egyszerűséggel, lágysággal és idealitással társul. (1827. I.)

Ez a „középút” – azaz a mindenkit magába ölelő nemzeti eredetiség irodalomeszményének és a konfliktusmentesség irodalmiságának keresése vezeti a Tudományos Gyűjtemény szerzőgárdáját a népiesség irányzatát népszerűsítő cikkeiben is. Egy olyasfajta nemzeti egyetemesség megvalósulását vélik felfedezni a falusi nép költészetében, majd annak utánzásában, amelyik lehetőleg mentes a társadalom által nap mint nap produkált ellentmondásoktól, s így a nemzetté válás feladataira egyesíteni képes a hazai társadalom különféle rétegeit. Régebben – folyóiratunk első korszakában is – a görögségben hitték feltalálni íróink ezt az „arany” nemzeti gyermekséget, a természetesség, naivság, romlatlanság, a felhőtlen népi-nemzeti családélet elemi ősformáit, amikor azonban a valóság mozgása következtében a regresszió lehetetlenségére ráébredni kényszerülnek, az antikvitással elveszített értékeket az „ártatlan falusi nép” körében lelik fel. Annál is inkább, mivel ez a fajta poézis elemisége, alakítatlan bensősége, közvetlensége, spontaneitása révén valóban alkalmas arra, hogy mindenhova eltaláljon, – azaz, hogy „közköltészetté” váljon.

A folyóirat cikkeiből plasztikusan kirajzolódik, hogy a népiesség áramlatában valóban mindegyik osztály megtalálja a magáét. A hajdanvolt vitézi tettek nosztalgikus illúzióját éppúgy közvetíti, mint a keresetlen líraiság és az érzelmi tisztaság költői érvényesülését. Vitkovics Mihály például a szerb népdalokról szólva egyszerre méltatja abban az eredeti hősköltészetet s azt, hogy „nyájaskodásra és mindenféle enyelgésre alkalmatos”. (1819. X.) Ungvárnémeti Tóth László és Mokry Benjámin cikkeiben már ez az utóbbi, az idillszerűség igénye erősödik fel: a lehetőség, hogy a költészet révén az olvasó eltávolodjék a jelen polgári életből egy {I-306.} ártatlan szabad élet idealitásába, a természet gondolkodás által meg nem rontott szabad összhangjába. (1820. V., 1821. III.) Ennek vonzása oly nagy, hogy a Tudományos Gyűjtemény újabb cikkírója, Szentmiklóssy Alajos a népköltészetet már meg is különbözteti a nemzeti költészettől, emancipálja attól, mi több: szembe is állítja azzal. Jellegzetes az indokolás: a népköltészetben, mely „a magyar pór lelke járását festi”, nyoma sincs a „borongó géniusznak”, hangulata általában szerencsés, viszont a műköltészet alkotta hazai regék többnyire szomorúak, gyászos kifejletűek. S míg ez utóbbiaknak siralmas volta való mozzanatokhoz kötődik, addig a köznép poézise „egy szabadon járó képzelődés puszta szüleményei”. (1823. I.) A következő lépés az, amikor fentebb említett karaktere miatt már a népköltészet válik a nemzeti költészet megújító mintájává: Edvi Illés Pál a folyóiratban hamarosan „népköltők” fellépését sürgeti, akik az egyszerű természet versnemeiben, közérthető és könnyű verseléssel, „alantabb életkörből vett” tárgyakról mindenki számára írnak. S hogyan? Válasza: „Kövessük a vidám gyermeki görögöket.” (1824. XI.) S ha ez lehetetlen, a Tudományos Gyűjtemény szerkesztője talál helyettesítő megoldást. A szerb poézist állítja olvasói elé követendőül, mint a poétai varázs honát, eszményi világot, hol hiányzanak a földi ellentétek, hol a poézis enyhet adó szelleme mindent megold. (1827. II.) Eszményi világot rajzol olvasói elé, melyben mindenki hazára és testvériségre lelhet. Számára a szerb „született poétai nemzet”, hol minden ember „különös jókedvű”, hol az élet még a köznépnél is csupa dalolás, nem is csak a mulatság és a munka, de „minden nyomorúság, sőt még a halál és a temetés is”. Romantikus mítosz, mesebeli álomvilág? Kétségkívül, de a reformkori egységes nemzetté válás és polgári átalakulás kezdetén erre volt szükség: el kellett rugaszkodni a meglevő valóságtól, mely elmaradott, kiúttalan, a tömegek életét fojtogató valóság, meg kellett tervezni egy újat, széleset, lehetőleg mindenkit átfogót. Ehhez pedig össze kellett fogni minden alkalmas erőt, s vajon el lehetett volna ezt érni a Tudományos Gyűjtemény propagálta mozgósító, lelkesedésre késztető romantikus illúziók nélkül?

Az irodalomelméleti cikkek kiemelkedő ideológiai szerepet töltenek be a folyóiratban, mellettük viszont annál kiütközőbb a gyakorlati irodalomkritika visszaszorítottsága. A Kölcseyvel való affér után a rendi nacionalizmus ízlésterrorja évekig lehetetlenné tette itt a rendszeres irodalmi műbírálatot. Teleki József 1822-ben meg is vallja, hogy az eset következtében alig mertek teret szentelni e rovatnak: „… érdemes olvasóink is az eddigelő kijött vizsgálatokkal való meg nem elégedéseket legszámosabban jelentették ki. Így kényteleníttettünk arra, hogy első célunktól, mely szerént honi tudományosságunk egész köréből minden nevezetesebb jelenettel olvasóinkat vizsgálva óhajtottuk volna megesmértetni, eltávozván, gyűjteményünkben a vizsgálatoknak csak egy kicsiny részt szenteljünk.” Kritikára csak olyan ember vállalkozhatott, akinek ehhez megvolt a társadalmi rangja, a rendiség nyújtotta reputációja: Szemere Pál és Teleki József, mindketten félig vagy egészen arisztokraták. S még ők sem merészelték nevük aláírásával teljes mértékben hitelesíteni műbírálói tevékenységüket.

Annál sajnálatosabb ez a kritikát övező társadalmi atmoszféra, mert a Tudományos Gyűjteményben megjelent írásaik kiváló képességekről tanúskodnak, egyszersmind {I-307.} érzékenységükről is, amellyel felfogták Kölcsey úttörésének jelentőségét. Szemere például bírálataiban az igazi irodalomnak a dilettáns alkalmiságtól való elkülönítését, az irodalom autonóm hivatásának megszilárdítását tűzte maga elé. Lényegében éppúgy a provincializmus, a dagály és az érzelmi szűkkörűség nemesi vonásai ellen hadakozott, mint nagy barátja. (Palugyay történetéről. 1818. IX.; Czinke Ferenc: Az ifjú szószóllók gyűlése a nyelvek ügyében. 1819. VIII.) Teleki pedig azzal folytatta Kölcsey kezdeményezését, hogy idehaza még alig létező műfajokra – az elbeszélő prózára és a drámára – alkalmazta azokat a romantikus eszméket, amelyek idehaza a nemzeti társadalom összeforrását leginkább munkálták: a közéletiség és a társadalomábrázolás, a hazafiság és az időszerűség követelményeit, s ami a legfontosabb: az összpontosított emberi akarat helytállását a sorssal való küzdelemben. (Gombos Imre: Az esküvés. 1817. VI.; Dessewffy József: Bártfai levelek. 1819. VI.; Kisfaludy Károly: Kemény Simon, Barátság és nagylelkűség. 1822. II.) A szerkesztőségből való kiválása után azonban követője sokáig nem akadt: még Thaisz antikritikákat kitiltó rendszabálya után is csupán a dilettáns alkalmiság, az öneszményítő nacionalizmus megbélyegzésére mertek vállalkozni a Tudományos Gyűjtemény szerkesztői.

A helyzet akkor kezdett megváltozni, amikor Berzsenyi közzétette itt Kölcsey bírálatára válaszoló antikritikáját (Észrevételek Kölcsey recenziójára. 1825. IX.) Bármennyire telítve van ugyanis ez a válasz személyeskedő kitételekkel, elvi szempontjaiban ugyanakkor sorra elfogadja kritikusa nyolc esztendővel azelőtt meghirdetett romantikus irodalomkritikai eszméit: az eredetiséget, az alkotói szabadságot, a szubjektivitás polgárjogát, az érzelmek és képzelet szabadságát éppúgy, mint a változások múlhatatlanságát.

A jeget igazán Toldy nagy vállalkozása, a több folytatásban megjelent, könyvvé növő Vörösmarty-tanulmánya törte meg 1826–1827-ben: az Aesthetikai levelek Vörösmarty Mihály épikus munkájiról lapjain egy fiatal költő frissen megjelent művéről számol be lelkesen egy ugyancsak fiatal kritikus. (1826. VII – VIII., 1827. III. és V.) Sajátságos módon azonban Toldy vállalkozása sem annyira mint kritika, hanem mint ideológiai teljesítmény érdekes. Nagymértékben túlértékeli ugyanis Vörösmarty eposzát, a Zalán futását, másrészt olyan érzelmi tartalmakat érez, lát, szuggerál bele, amelyek abban nincsenek. Ugyanakkor a német romantika irodalomkritikai teóriáinak mechanikus és formális alkalmazásával a mű jellemábrázolását emeli ki egyoldalúan. Ám ha egyes kritikai értékítéletei tévesek is, ideológiai tendenciája annál figyelemreméltóbb: a maga eszközeivel mintegy kiteljesítője a Tudományos Gyűjtemény által hirdetett nemzetté válás időszerű eszméinek. Az ő értelmezése ugyanis egy erősen megalapozott, szilárd, megingathatatlan értékrenden alapuló világ fiktív képzetét vetíti az eposzba. Előadásában az eposz főalakjai mind az életharmónia, a létbizalom, a lelki egészség hordozói, akik világot, áttekinthető viszonyokat képesek teremteni maguk körül. Egy össznemzeti karakterideált és magatartáseszményt vázol fel itt, oly közéleti szellemiséget, amelyet a tunyaság elvetése éppúgy jellemez, mint a túlzott szenvedély megbélyegzése, ahol a tett éppoly fontos életelv, mint annak megfontoltsága. Az ellentmondásoktól, osztályküzdelmektől mentes nemzeti együttélés mintáját alkotja meg – világot, ahol {I-308.} az emberek egyenlőek, ahol képességeik szabadon fejlődhetnek, s ahol a tehetség és teljesítmény elnyeri jutalmát. A polgári nemzet álomképét.

Toldy kritikai tanulmánya gazdag tartalmával és lendületével azonban már kivételnek számított a Tudományos Gyűjtemény egy idő óta mind szürkébbé, érdektelenebbé váló anyagában. Thaisz szerkesztésének kezdetén is akadt jócskán jellegtelen, pusztán a hely kitöltése végett közölt írás (például a tiszavirágzásról, az időváltozásról, Szolnok várának viszontagságairól, stb.), 1824 elejétől kezdve azonban a sokszorosára növekedik. Ekkor ugyanis eltávozik a szerkesztőségből a folyóirat addigi spiritus rectora, Teleki József, meghal az agilis kiadó, Trattner János Tamás, és a szerkesztő magára marad. Ezzel egyidejűleg a nagy sikerű irodalmi zsebkönyv, az Aurora is megszervezi a maga körét és olvasótáborát, szükségszerűen elvonva folyóiratunktól a közönség egy részét. Az érdeklődés megcsappanása visszahat a színvonalra: az értékes írások 1824 után jobbára mechanikusan-koncepciótlanul összeállított kötetek kontextusában jelennek meg – a jelentős írók az Aurorát keresik meg műveikkel.

Tükröződik ez a folyamat az előfizetők számának csökkenésében is: 1823-ban 816 előfizetővel számolhattak (a jövő szempontjából olyan fontosakkal, mint Eötvös Ignác, Eötvös József apja, Jókai József, Jókai Mór apja, Madách Imre, Az Ember tragédiája alkotójának apja, Perczel Sándor, akinél az ifjú Vörösmarty ekkor nevelősködött, Kisfaludy Károly, Bártfay László, Toldy, Greguss Mihály – az utóbbiak a magyar romantika ekkori vagy későbbi szervező egyéniségei, az előbbiek birtokába került példányokból pedig egy sor jövendő magyar klasszikus ismerkedhetett meg a romantikus és liberális eszmékkel), 1825-ben viszont ez a szám 679-re, 1827-ben pedig 597-re csökkent. Egyre elégedetlenebbek lettek az írók is. Kazinczy 1823 januárjában Szemerének bosszúsan jegyezte meg, hogy a Tudományos Gyűjteményben „sok szemét” van, Bajza 1824 áprilisában fanyalogva írta Toldynak, hogy a folyóirat bizony „elég silány”, Vörösmarty és Fábián Gábor ítéletei 1825-ben, Toldyé 1826-ban pedig egyenesen lesújtóak.

Kialakult már ekkorra – s ebben része volt a megbírált Tudományos Gyűjteménynek is – egy olyan nemzedék, amelyik igényesebb és mozgékonyabb, frissebb és tágabb látókörű elődeinél. Amint az elaggott kiadó, Trattner Mátyás 1827 végén meghal, veje és utóda, Károlyi István az ő képviselőjüknek, Vörösmartynak adja át a szerkesztői tisztséget.