{I-284.} A folyóirat indulása: a rendi nacionalizmus hegemóniája ( 1817–1818)

A nacionalizmus szellemisége az új hazai vállalkozásnak már a címoldalán is megnyilvánult. Az első kötetben ugyanis az évfolyam és a kötetszám jelzése alatt a következő ábrát jelentették meg: kör alak közepében áll a nemzeti géniusz, jobb kezében a tudás fáklyája, bal kezében pedig a nemzeti címer pajzsa. A címlap belső oldalán pedig a következő mottót olvashatjuk Kisfaludy Sándor Hunyady János című drámájából: „A Hazafinak egész valója, minden érzeménye és gondolatja a Haza s Nemzet körül forog; s azoknak fénye, boldogsága, híre, neve egyetlenegy nagy tárgya s kívánsága életének. Amit tud s tehet, értelme, értéke s minden virtusa e célra van szentelve, szánva. Megvetve néz a népre, mely balul ítél felőle vakságában, s mégis javát munkálja.”

Ez a jelige híven tükrözi a folyóirat ekkori irányadó gárdájának szellemi habitusát. A Kazinczy és mindenfajta újítás ellenében a Tudományos Gyűjtemény köré csoportosuló pesti tudósok – kevés kivétellel – főként a feudális életforma és a rendi mentalitás lehetőleg változatlan őrzésén-kultuszán buzgólkodnak. E csoport felfogása túlnyomórészt a nemesi hazafiság tudatkonvencióinak és frázisainak hangoztatásából áll, ama szemléletből, mely a nemzetit azonosítja a nemesivel, s a műveltség feladatát e nemesi nemzet szolgálatában látja. A feudális nacionalista szemléletnek múlhatatlan velejárója a külföldtől, a többi nemzet kultúrájától való lehető elzárkózás, a rendi alkotmánnyal való öntelt elégedettség, a társadalmi problémákkal kapcsolatos felelősségnek a kormányzatra való egyoldalú áthárítása. A hagyományok, a bevett szokások erőszakos, sőt görcsös védelme jellemzi ezt a koncepciót, a polgárosodás s minden azt szolgáló társadalomkritika elutasítása. E csoport ideológiai hangadója Horvát István, a neves történettudós a maga jellegzetesen légvárépítő, a nemesi nemzet vélt hajdani nagyságát folyvást visszasóvárgó romantikájával.

A szellemi színképet meghatározó rendi nacionalizmus és a vele szemben ható, jóllehet sokkal gyengébb felvilágosult eszmeelemek kettőssége plasztikusan megnyilvánul Fejér Györgynek a folyóirat első három számában megjelent programértekezésében, még inkább az első szám tendenciáiban. A nemzeti kultúráról közönségesen címmel a szerkesztő voltaképp nemcsak a címben megadott témáról értekezik, hanem a gazdasági, társadalmi és politikai élet időszerű adottságairól és távlatairól is. A nemzeti kultúra fő eszközeit, hatótényezőit felsorakoztató tanulmány lényegében már a polgári átalakulás irányába mutató tennivalókat is feszegeti, s megfordítva: a polgárosodás kezdetleges, csíraszerű elgondolása itt már a nemzetté válás időszerű folyamatában összegződik, ha jobbára arra leszűkülten és rengeteg nemesi ballasztot hordozva is. Amikor ugyanis tanulmánya elején leszögezi, hogy a nemzeti kultúrának alapfeltétele a polgári társadalom, akkor ezzel a tétellel a nemzet fogalma már kezd – ha mégoly halványan is – elmozdulni a nemesinél tágabb keretek felé.

E felismerés alapja Fejérnél a közelmúlt történelmi tapasztalatai nyomán – s folytatva az Erdélyi Muzéumban olyannyira megfigyelhető elvi tendenciát – a változásélmény és a fejlődésgondolat: a társadalmi feltételek történeti alkalmazásának {I-285.} ideája, a magyarság ösztönzése életfeltételeinek esetleges korszerűsítésére – már amennyire ez a nemesség számára elengedhetetlennek mutatkozik. A fejlődést különben a herderi tanítások értelmében szigorúan organikus, evolucioner módon képzeli el: külső állapotunk tökéletesedésére szerinte csak „grádicsonként”, lassan és fokozatosan, a meglevő viszonyokat sehol sem sértve juthatunk. A továbbiakban azonban ellentmondásosan nyilatkozik meg erről a lassú fejlődésről is. Elméletileg sok szempontot találóan alkalmaz a felvilágosodás eszmetárából, ha viszont a társadalmi gyakorlatra, a tennivalókra kerül sor, menthetetlenül visszasüllyed a rendi nacionalizmus sekélyességébe. Lényeges igazságokat mond ki például azzal, hogy a nevelés fő eszköze az ember polgárrá alakításának, hogy a szerzés – mai szóval a termelés –, valamint a kereskedés ugyancsak nagy jelentőségű eszközei a nemzeti kultúra kiművelődésének, hogy a klíma kedvezőtlen hatását ellensúlyozni lehet a kereskedéssel, a polgári serénységgel és a hatékony igazgatással. E téren különösen példaképválasztása mondható progresszívnek, amikor úgy vélekedik: a legtöbb erő „a tudományokat gyakorló, mesterségeket űző, mindennemű fábrikákkal, kézművekkel foglalatoskodó angolokban, franciákban és belgákban” fejlődött ki.

A felvilágosodás hazai örökségéből merít a programértekezés szerzője akkor is, amikor a nyelvet a nemzeti kultúra első, az írást, azaz az írásbeli műveltséget pedig második grádicsának nyilvánítja. Nálunk a nemzeti mozgalmak – miként Közép-Kelet-Európában általában – már a 18. században a nyelvben látták elsősorban a nemzeti karakter tükröztetőjét, sőt a nemzet fennmaradásának legfőbb eszközét, továbbá ama történeti és kulturális tradíciókban, amelyek a nyelv megjeleníthetők. Ebből következőleg Fejér időszerűen lelkesedik az Akadémia és a társaságok gondolatáért, a folyóiratokért, a szépirodalom és a művészetek felvirágoztatásáért. Amikor pedig olyan nézeteket fejteget, hogy a földművelést kémiai és mechanikai eszközökkel javítani kell, hogy egy kereskedő nemzetnek földjén jó utaknak, hidaknak, hajózható folyóknak és csatornáknak, rendezett vásároknak, váltó- és hitelező háznak, szabad kivitelnek kell lennie, akkor szinte azt hihetnők, hogy Széchenyi programját előlegező írással van dolgunk.

Ebből azonban a szerző hamarosan kiábrándít bennünket. Az alkotmány, azaz a társadalmi berendezkedés kérdéseire áttérve ugyanis apodiktikusan kijelenti: teljes egyenlőség semmiképpen sem lehetséges, érdemi változásokhoz a gazdagokat vagyonaiktól, a nemeseket kiváltságaiktól megfosztani egyáltalán nem szükséges. A rendi „constitutió”-t éppoly megváltoztathatatlannak tartja, mint az örökösödésen alapuló monarchikus államformát – azaz a Habsburg-államiság és a nemesi társadalom fennálló rendszerét. Programértekezésének befejező részében pedig elkeseredett és elvakult vitát folytat a hazai állapotokat bíráló tudósokkal, elsősorban a híres statisztikus, Schwartner Márton Statistik des Königreichs Ungarn című monográfiája hazai polgárosodásunk elmaradottságára rámutató állításaival. Fejtegetésein itt már teljesen elömlik a „nemzeti dicsekedés” viszolyogtató mentalitása, állapotainkról rózsás képet rajzol, az esetleges hibákért és fogyatékosságokért a felelősséget minden tekintetben a kormányzatra hárítja – a nemességet {I-286.} pedig egyértelműen felmenti. Kivetni valót nem talál a jobbágyságnak és városi polgárságnak helyzetén sem.

Messze vagyunk tehát még Széchenyitől. Ezt a következtetést vonhatjuk le akkor is, ha a folyóirat első kötetének egészével megismerkedünk. A feudális nacionalizmus és konzervativizmus hatja át a benne szereplő legtöbb írást. S. – azaz Schedius Lajos – tanulmányát A nemzetiségről – melyben a pesti egyetem neves esztétika professzora a nemzet és a nép fogalmának meghatározásával próbálkozik – egyik elemzője, ifjabb Iványi-Grünwald Béla méltán nevezi egyértelműen a „rendi felfogás elméleti megalapozásá”-nak. Schedius szerint ugyanis a nemzet olyan egyesülés, amelynek minden vonása a társadalom belső voltából, a maga erejéből és természetéből fejlődött ki, a nép viszont más, idegen, külső hatalom által összeszerkesztett. A nemzetek az orgános testek, a népek az orgántalanok, s az előbbit a „nemzeti lélekben” megjelenő orgános erő fűzi össze, melyet „a nemzet első eredetétől és szinte nemzésétől fogva az akkori környülállásokhoz képest kapott, és ezután állandóul követett”. Ebből azután az következik, hogy a nemzethez egyedül a honfoglalók ivadékai, a rendiség tagjai tartoznak, a nemzeti lélek misztikus fogalma egyedül bennük testesül meg, emellett ez a lélek az interpretáció értelmében eleve ellentétes minden változással, s ősi volta miatt újonnan nem is fogadhat magába senkit.

Nem különb itt Schediusnak másik cikke, Kisfaludy Sándor Hunyady János című történelmi drámájáról alkotott könyvbírálata sem: a szélsőséges magyarkodással teli művet „felséges költemény”-nek minősíti, s egyedül „hazafisága” okán. Effajta „bundás indulatok”-kal telítettek az első számban Boldogréti Vig Lászlónak, azaz Horvát Istvánnak középkort idéző tanulmányai is: az ősi dicsőség illúziója hálóz be bennük mindent. A Pestalozzi nevelési rendszerét vitató írás – Folnesics Lajos bécsi mérnökkari tanár reflexiója – viszont másért káros: szabályos feljelentő cikk az újítani szándékozó nevelők ellenében. Materializmussal vádolja Pestalozzit és követőit, azzal, hogy az emberi egyéniségről hirdetett tanításai a nép szuverenitásának tanára, végül a vallás és a morál megingatására vezetnek.

Valamelyes elmozdulást jelent e retrográd szellemiségből Jankovich Miklósnak, ugyancsak a rendi nacionalizmus vezető képviselőjének Magyar nyelven jegyzett történeteinkről című tanulmánya, mely a régi magyarság dalainak, nemzeti énekköltészetének egykori létét igyekszik kimutatni, azaz egy hajdanvolt vitézi magyarság – a nemesség őse – eredendő voltát igazolni. Az egykor virágzó, ámde a történelem viszontagságai alatt állítólag elveszett hősköltészet illúziója azonban másfajta hatást is kivált: osztálymeghatározottságok híján egy olyan egységtudatot indukál, amelyhez közük lehet a rendiségen kívül álló tömegeknek is. Alapja lehet tehát majd az ekkor formálódó polgári nemzet hagyományszemléletének. Annál is inkább, mert a rendi nacionalizmus hangadóinak hamarosan rá kell jönniök, hogy a régi magyarságot, az ideálul tekintett nemzeti eredetiség ősforrását hovatovább csak a paraszti népben lehet feltalálni. Amint azt már itt, az I. kötetben Egy hazafi, azaz Horvát István a palócok leírására felajánlott jutalomtételében nyíltan ki is mondja.

{I-287.} Az utóbbi írások arról tanúskodnak, hogy az ilyen elvszerűen maradi folyóirat-összeállításba is kezdenek már beszűrődni korszerűbb, tágabb látókörű megnyilatkozások. A szerkesztő, Fejér ide iktatott másik írásában is megfigyelhető ez. Mert amikor Y áljellel recenzióban számol be L. H. Jacob Ueber die Arbeit leibeigner, und freyer Bauern in Beziehung auf den Nutzen der Landeigenthümer, vorzüglich in Russland című, 1815-ben, Szentpétervárott és Halléban megjelent könyvéről, akkor voltaképp ellene mond saját, a hazai jobbágyság helyzetét kedvezőnek minősítő programértekezésének. Itt ugyanis oda nyilatkozik, hogy a béres családok és napszámosok a jobbágyoknál hasznosabbak, a robot kevesebb hasznot hoz, s az azt teljesítők a maguk földjét nem képesek a kellő intenzitással művelni. Fejér az orosz példa és a német forrás alapján azt az ideát veti fel, hogy a jobbágy válthassa meg készpénzzel tartozásait, másrészt javasolja; „okos előkészületeket” tegyenek mindazok, akik jobbágyaikat „a baromi kéntelenítésből” fel akarják szabadítani. Jövőt előlegező gondolatok ezek a reformkor legkezdetén. Kivált ha hozzávesszük, hogy az Egyesült Államokban nem sokkal előbb feltalált gőzhajóról is a Tudományos Gyűjteménynek ez induló kötetében olvashatunk először.

„Nemzeti dicsekedés” egyfelől, a gőzhajó haszna másfelől – egyazon folyóiratszámban. A vállalkozásra e szemléleti pólusok párhuzamossága, illetve harca továbbra is jellemző lesz, annál is inkább, mivel – mint azt a Köszönet és kérés hazai tudósainkhoz című szerkesztőségi cikkben kifejtik – az első kötetet még csak a pest-budai írók munkáiból állították össze, ezt azonban a továbbiakban ki óhajtják szélesíteni. Eredeti, rövid és tudományos értekezéseket kívánnak közölni, a fordításoktól elvszerűen elzárkóznak, a szépirodalomtól úgyszintén. Hová vezet vajon ez a részben a tudomány és a szépirodalom végérvényes szétválását jelző, részben viszont rejtetten Kazinczy egyetemes szépség-kultusza, a külföld remekeit áthasonító programja ellenében felállított célkitűzés?

Az 1817–1818-as első évfolyamokban egyelőre Horvát Istvánék nacionalista ábrándkergetése az egyik legjelentősebb szellemi vonulat. Cikkek serege foglalkozik a magyarság – azaz a nemesség – középkori dicsőségével. Ennek az illúziónak retrográd jellegét még külön kiélezi az, hogy egyidejűleg a nemzetiségek ellen is fordítják, elemi kulturális jogaikat is elutasítják. (B. V. L. = [Horvát István]: Néhány hibás vélemény …1817. III.; Észrevételek a pozsonyi tót újság kisebbítő homlokírása ellen. 1817. XII.) A végletesen elfogult magyarkodó publicisztikának számottevő része azután a különböző „antikritikák” halmaza, amelyet részben Schwartner Márton említett műve, részben más könyvek, harmadrészt pedig különböző bécsi, prágai és hallei folyóiratok hazánkra vonatkozó kritikai állításai ellenében vetettek papírra.

A rendi nacionalista frázishalmozás mellett a német filozófia klasszikusai, elsősorban Kant elleni támadások teszik ki a Fejér György szerkesztése alatt megjelenő reakciós írások másik jelentékenyebb csoportját. Megítélésük szerint Kant kriticizmusa az emberi egyéniség felmagasztalásával lealacsonyítja a vallást, a morált függetleníti a hittől, oly szerepet tulajdonít az individuum szubjektív erőinek, amelyik veszélyes a religióra, sőt a dolgok fennálló rendjére is. A maguk szempontjából a támadók jogosan aggódnak: Kant, Fichte, Schelling tanításai {I-288.} ekkortájt beáramolva valósággal átitatják az értékesebb hazai elmék gondolkodását, s hogy mennyire, ékesszólóan mutatja az, hogy rövid idő múltán maga a Tudományos Gyűjtemény válik majd a liberalizmus és a romantika eszmevilágát sok tekintetben előkészítő német klasszikus filozófia propagálójává, közvetítő közegévé. (Kantot támadó cikkek például: Folnesics J. Lajos: Kant, Fichte, Schelling és Pestalozzi. 1817. V.; M. A. = Márton István: Keresztyén Moralis Kis Katekhismus. 1817. X.; Márton István öntudatos, a vallások fejlődésének szükségszerűségét és a morál autonómiáját hangsúlyozó válasza: 1818. IV.; Gottlob Ernst Schulze levele Rozgonyi Józsefhez. 1817. XI.)

Említettük, hogy a nacionalista hullám, amely az alapítványi folyóiratot elönti, előszeretettel fordul a nemesi eredetiség témájához, elsősorban a középkorban keresve azt. S arról is szóltunk, hogy a réginek ez a kultusza mint vezet át szükségszerűen a népi mind fokozottabb figyelembe vételéhez. Nos, ez az áthangolódás a folyóirat további köteteiben folytatódik: Horváth János veszprémi kanonok a régi magyarok szokásairól, szertartásairól értekezve, ugyan a vitézi magyarság ábrándját erőltetné rá a honfoglaló ősökre, de az ő tanulmányából is eleve az következik, hogy ily egységteremtő, közösségi hagyományok időszerű reprodukciója csak a jobbágytömegek révén képzelhető el (A régi magyaroknak vallásbéli s erkölcsi állapottyokról. 1817. II.). Még inkább erről van szó Fejérnek Jankovich régiséggyűjteményét ismertető tanulmányában, ahol a szerkesztő nemcsak hangsúlyozza az összeforrasztó nemzeti dalok gyűjteményének fontosságát, de arra is rámutat, hogy ezek már csupán a nép között találhatók. Elégikus szemrehányása ezek elhanyagolásáról a feudális nacionalizmus alapindíttatásából már a reformkori irodalmi népiesség nagy jövőjű eszmevilágába vezet át (T. Vadassi Jankowics Miklós gyűjteményeiről …1817. XI.).

A nemesi múltidézés öntömjénező gyakorlatát Kazinczy másként hajlítja át a folyóiratban az új eszmék irányába. Erdélyi leveleinek itt közölt részleteiben ő is a nagy múlt, az ősi dicsőség székhelyeiért lelkesül, ám a nemzeti hősök (például Hunyadi) emlékezetéhez nála azonnal társul a „puhaságra serényebb jelen” képe. S ha a „nemzet szentjei”-nek relikviáit idézi, ő nem borong felettük, hanem bemutatja azoknak az erdélyi arisztokratáknak kulturális kezdeményezéseit (könyvtárak, képtárak, egyéb közgyűjtemények – általában: intézmények), akik a jelen hanyatlásával szemben mégis cselekedni tudtak és mertek (1817. II., IV., VII., 1818. I. és VIII.).

E hanyatlásról különben sokatmondóan tanúskodnak a Tudományos Gyűjtemény egyes cikkei is. Az 1817-es évfolyam egyik szívszorító témája például az éhség. Két jellegzetes tanulmánycímet említünk: Magyarországon az éhség megakadályoztatására célozó gondolatok, Rendkívül való szükség idején … miből készíthetni még kenyeret hazánkban? – mindkettő a rossz termések következtében ekkortájt pusztító szörnyű ínség tükre (1817. VIII., illetve X.). Gyökeresen ellentmondanak a jelen állapotokat apologetikusan magasztaló cikkeknek. Egyben magyarázatát adják annak, hogy a túlnyomórészt rendi szemléletű szerkesztőség miért kényszerül mindinkább helyet adni a liberális reform-evolucionizmus elveit hirdető vagy azokat előlegező írásoknak is.

{I-289.} Nincs arról természetesen szó, mintha ez utóbbiak meghatározóak lennének 1817–1818-ban, azaz az első évfolyamokban. S az is valószínű, hogy ilyen írásokat Fejér György időnként pusztán a kéziratok hiánya miatt jelentetett meg – állandó emiatt a panasz a folyóirat körében, s ennek tudható be különben sok érdektelen vagy dilettáns színvonalú cikk közlése, valamint az, hogy az 1817. évi VII. kötetben bejelentik: ezentúl fordításokat is felvesznek –, de hiba lenne, ha publikálásukat mérlegelve számításon kívül hagynánk a társadalmi helyzet kényszerítő voltát. Ez készteti például Dessewffy Józsefet, Kazinczy barátját és Széchenyi majdani ellenfelét arra, hogy latinból lefordítsa és közreadja Berzeviczy Gergelynek a bécsi kongresszushoz 1814-ben eredménytelenül benyújtott tervezetét Az északi kereskedés terjesztéséről, melyben a kiváló gazdaságpolitikus nemcsak Ausztria, Oroszország és Poroszország kereskedelmi kapcsolataiért szállt síkra, hanem a szabadkereskedelemért, a feudális akadályok lebontásáért, az emberi produktivitás szabaddá tételéért is (1817. IV.). Thaisz András, utóbb a Tudományos Gyűjtemény új szerkesztője 1818 őszén – rendi nacionalista írások szomszédságában – olyan német államok alkotmányára emlékeztet, amelyek alapján a nem-nemeseknek is van képviselőjük, a jussokban és a kötelességekben pedig ki-ki egyaránt részesül. Sőt ebben az írásban már olyan szempontok is felmerülnek, hogy akkor nem szükséges elvitatni a nemesség örökölhetőségét, ha a közteherviselés és a törvény előtti egyenlőség megvalósul, az erkölcstelen, jobbágysanyargató nemeseket pedig a fiskus fossza meg kiváltságaiktól. (Thaisz András: W. Reinhard Gross: Die Bundesacte über Ob, Wann und Wie? 1818. XI.)

A feudalizmus azonban nemcsak a jobbágyság számára jelentett kötöttségeket, hanem a számarányban és társadalmi szerepkörben megnövekedő honoratior-értelmiségnek is. Ezeknek meggyőződését fejezik ki a folyóiratban a kanti individualitás-eszmével, a szubjektum fontosságával mélyen azonosuló írások – előfordul, hogy Kantot támadó írás közvetlen közelében közölnek ilyet. Egyrészt szembeszállnak a nemesi natio szűken értelmezett kollektivitástudatával, másrészt a szabadság fogalmának magasrendűségét, ezzel kapcsolatosan az emberi tehetség és akarat elhivatottságát hirdetik, e szabadság, függetlenség igazi letéteményeseinek pedig a tudósokat, írókat tartják – származásra való tekintet nélkül. (Ungvárnémeti Tóth László: Ercsei Dániel: Filozófia. 1817. V.; Pucz Antal: Kant filozófiájának fő rezultátumai. 1818. XI.; Mokry Benjámin: Némely gondolatok és elmélkedések a tudósokról közönségesen. 1818. XII.)

A hazai helyzet szorongatása, a történelmi változások és a velük együtt fellépő ideológiai válság mindinkább a valóság jobb megismerése felé fordítja a gondolkodó elméket – a szerkesztő gárda egyes konzervatív hangadói ellenére is. Korfordulók idején – mint 1815 után – csak ideig-óráig lehet programmá tenni az elzárkózást és a stagnálást: a feltartóztathatatlan mozgásról pedig eleve vall a gőzhajónak említett ténye, amelynek immár hazai megvalósulásáról – pozsonyi és pesti feltűnéséről s a lakosság ámulásáról – is tájékoztat 1818 őszén a Tudományos Gyűjtemény. Kommentárja egyértelműen a jövőre appellál: „Mennyit nyer ezáltal a kereskedés.” (1818. X., illetve XII.) Élénkül az utazási vágy, amelyet táplál a romantika koráramlata is: a folyóirat 1818-ban hírt ad az első reformkori {I-290.} nyugat-európai utazásokról, mi több: már javaslat hangzik el: „utazásra oktató kollégyom” felől. (A magyar utazók. 1818. I.; Huszár Károly: Javallat utazásra oktató kollégyom felől. 1818. VIII.) Más téren is megmutatkozik a látókör kiszélesítésére, a friss információkra irányuló óhaj. Például amikor a monarchiabeli és a nyugati sajtó állapotairól tájékoztatnak – a beszámolókat egymás közelébe tördelve. Adataik beszédesek: az osztrák birodalomban összesen 31 folyóirat jelenik meg, ebből 2 Pesten. Amerikában viszont? Egyedül New Yorkban 19 újság lát napvilágot. „Mi nem lesz még Amerikából?”– kérdi irigykedve a cikkíró. S a cenzúra miatt is visszafojtott információ-éhség oly erős, hogy egy tallózó, az újságok híreit elemző-összegező hazai folyóirat iránti igény is felmerül. Mi sem jelzi jobban a sajtó szerepének növekedését! (Az újságok és tudományos folyóírások az ausztriai monarchiában; illetve Amerikai kultúra. 1818. XI.; Huszár Károly: Javallat újság-kollégyom felől. 1818. VIII.)

Semmivel sem kisebb az érdeklődés a hazai valóság megismerésére vonatkozólag. A helyismeretnek, népleírásnak s vele a statisztikának műfaja, amelyet még a felvilágosodás honosított meg hazánkban, a Tudományos Gyűjteményben valósággal felvirágzik: másfél évtizeden át a folyóiratnak ez lesz az egyik legfontosabb témaköre. Ösztönzőleg hat rá az osztrák orgánumokkal, a bécsi romantikus ideológusok, elsősorban Joseph Hormayr báró nagy-osztrák, központosított összbirodalmi koncepciójával folytatott vita – koncepcióval, amely e topográfiai-statisztikai irodalmat előszeretetettel kultiválta. Hormayr egyik főbb munkatársa – hazánkról is szóló tanulmányokkal – Csaplovics János, pontosabban Johann von Csaplovics volt – közreműködője utóbb a Tudományos Gyűjteménynek is. Fáradhatatlan munkása e helyismereti irodalomnak: monografikus művei aulikus és idillikus szemléletükkel heves ellenérzést váltottak ki idehaza, egyszersmind ellenkező előjelű felmérésekre adva inspirációt. Ezeknek szerzői viszont tagadhatatlanul sokat tanultak Csaplovics módszereiből – a helyismertetés tárgyköreitől a népszokások, viseletek gyűjtéséig-leírásáig.

Fellendítője volt a topográfiai-statisztikai irodalomnak folyóiratunkban a mezőgazdaság ekkori krízise is: a hazai agrárviszonyok nyomasztó volta, a gabonakonjunktúra végével beálló nagyfokú árcsökkenés, a terményértékesítés mind súlyosabb problémái. Mindez óhatatlanul maga után vonta a mezőgazdaság kapitalizálására irányuló törekvések erősödését. Előtérbe kerültek az új mezőgazdasági termelési eljárások és technikai vívmányok, a kézművesség és a kisárutermelés problémái – lényeges komponenseként a műfaj népszerűvé válásának. Emellett ez utóbbi nyilvánvalóan elválaszthatatlan a nép nemzetbe emelése programjának sarjadásától, a rendiségen kívül álló rétegek társadalmi jelentőségének fokozódásától, valamint a romantika útleírás-kultuszától is.

Ahhoz, hogy az állapotokon valamelyest is változtatni lehessen, hitelesen meg kellett ismerni, fel kellett mérni azokat – ugyanakkor az országban semmilyen hivatalos statisztikai szolgálat nem létezett. A Tudományos Gyűjteményben már az első kötetektől kezdve folyamatosan megjelenő helyismereti cikkek tehát voltaképp az ország tüzetes és a kor színvonalának megfelelő gazdasági, politikai és kulturális feltérképezését végzik el, s ezzel a feudalizmus partikuláris földrajzi tudata {I-291.} helyébe kialakítani segítenek egy polgárosuló, országos honismereti szemléletet, magyarság-öntudatot. Óriási jelentősége volt ennek egy olyan országban, ahol előzőleg a lakosság zöme alig látott túl a megyehatárokon.

Félreértés ne essék: e cikkek sokszor nem nyújtanak mást, mint összefüggések nélküli puszta tényeket, nemritkán pedig éppoly idillikus állapotokat rajzolnak, mint Csaplovicsék. De ezzel együtt: az ország társadalmi realitására, a dolgozó emberek létkörülményeire irányítják – rendszeresen és láncreakciószerűen – a figyelmet. S már az alapítványi folyóiratban is akad olyan helyismertető írás, amelyik mélyreható társadalomkritikai szempontokat tartalmaz. 1818 decemberében Melczer Jakab Szepes vármegyét bemutatva arról szól, hogy az utak itt rosszak, hogy a kereskedés virágzóbb lehetne, ha jó utakat csinálnának, s a Poprádot a Tiszával csatorna által összekötnék. Majd arról tudósít, hogy a szepesi emberek előrejutásának a „polgári és nemesi rend között oly nagy hézag” az akadálya, továbbá „Csak a parasztok vagynak nagy nyomorúságban s szegénységben”. Több mint egy évtizeddel a Hitel megjelenése előtt írja ezt. (Az első évfolyamok topográfiai irodalmából: N. J.: A Balaton taváról. 1817. III.; Ü.: Csongrád vármegyének bővebb ismertetése. 1817. VIII.; Debreczenyi Bárány Péter: Borsod vármegye némely statisztikai tekéntetekben. 1817. IX. stb.)

Az eddigiekből remélhetőleg kitűnt: az induló Tudományos Gyűjteményt az teszi igazán érdekessé, hogy benne folyvást feleselnek haladás és a maradás erői, ugyanakkor e „párbeszéd” s az időszerű társadalmi tapasztalatok feltárása nyomán félreérthetetlenné válik belőle az állapotokon való változtatás szükségessége. Változásoké, amelyek figyelembe veszik a folyóirat körül is megmutatkozó különböző társadalmi csoportosulások érdekeit, vagyis az egyeztetésen, a kompromisszumon, a középutas megoldásokon alapulnak. Újítanak, de nem radikálisan, a forradalmi módszereket gondosan kerülve, a kialakult viszonyok lényeges vonásait lehetőleg megtartva. Ebből a szempontból is kiemelkedő jelentőségű volt, hogy a kor legfontosabb szellemi összecsapásának, a nyelvújítási harcnak utolsó és döntő szakasza a folyóiratban zajlott le. Túl azon, hogy e harc nyomán formálódott ki a polgári nemzetté válás egyik fő feltétele, a nemzeti egység hatékony előmozdítója, a korszerű és kifejezésképes nyelv, az e tárgyban itt folytatott polémiák nagymértékben előmozdították a feltörő ideológiai koráramlat, a reformer evolucionizmus elterjedését. A haladó és maradi osztályerők frontjainak feltáruló párhuzamosságát követően a Tudományos Gyűjtemény nyelvújítási vitacikkei alapvetően a kiegyenlítés, az egyeztetés, a közös platformteremtés irányába hatottak: az Erdélyi Muzéum fő elvi tendenciáját folytatva fokozatosan és szervesen, körültekintően és a különböző érdekek óvatos figyelembe vételével végbemenő változások sarkalatos ideáját vésték be a közgondolkodásba.

A vitába bekapcsolódók – Szentmiklóssy Alajos, Thaisz András, Schedius Lajos és mások – sorra azt hangsúlyozzák: az újítás hasznos, kárhoztatják a veszteglést, nélkülözhetetlennek tartják a nyelv fejlesztését, korszerűsítését, de annak radikális és egycsapásra történő átformálása nélkül. Nagy elismeréssel szólnak Kazinczy teljesítményéről, ugyanakkor elítélik az újítás szélsőségeit, azt a magatartást, amelyik nem számol a reális állapotokkal, a hazai tudat adott feltételeivel, idegenszerűségeket {I-292.} alkalmaz ott is, ahol azt a nemzeti nyelv szükségtelenné teszi. Az újítás ügye tehát győz, de engedményekkel, az álláspontok közelítésével, s ez utóbbit Szentmiklóssynak újabb cikke már nyíltan fel is veti: óhajtani lehetne immár, ha a csatározó felek bizonyos állandó princípiumot állapítanának meg. „… az új szók közül csak azok vétessenek fel, melyeket a nyelv ideálja megkíván, s géniusza nem ellenez” – írja, előkészítve ezzel Kazinczy híres „Ortológus”-ának fő tételét.

A széphalmi mester értett a szóból, s az ellentábor prominens emberének, Horvát Endrének dühödt kirohanásaiból is. Már más ellenfelei, Beregszászi Nagy Pál és Sipos József műveiről írott kritikájában is olyan álláspontra helyezkedett, hogy a szokást ő is tiszteli, de azt a szokást, amelyet részben az idő, részben a jó írók hoznak be, s ami szokásba megy, annak kezdődnie kell. „A való, mint mindig, itt is szeretett helyén, középben fog állani” – szögezi le Kazinczy a reformkornak oly hosszú időn át követett evolucionista vezérelvét. Horvátnak is úgy felel, hogy szükségtelen szólásokat teremteni nem szabad, hiszen az író a nyelvnek „szabad kéjű, de nem vak kéjű, tanult kéjű, nem tudatlan kéjű ura”. Így érkezünk el Kazinczy híres vitazáró és a további szellemi fejlődést kiszélesítő programiratához, az Ortológus és Neológus; nálunk és más nemzeteknél című művéhez: a történetiségen nyugvó fejlődéselv mesteri dialektikájú alkalmazásához, a gondolkodás szabadságának és a cselekvésre ösztönzésnek, a reformer szemléletnek és a nemesi egység helyébe létesítendő nemzeti egységnek messzehangzó meghirdetéséhez. Axiómákhoz, amelyeknek kinyilvánítása elválaszthatatlan a Tudományos Gyűjteménynek tevékenységétől, s amely a továbbiakban irányadóul meg is határozza ezt a tevékenységet. (A vita főbb állomásait lásd 1817. VI., XII.; 1818. II–IV., VI.; 1819. IV., VIII. és XI.)

Az egyeztetés, a hagyományokkal nem szakító újítás legalkalmasabb közegéül a folyóiratban az irodalom elmélete kínálkozott. Az irodalom szférája ugyanis a kiemelkedő műalkotások klasszicitása, azaz örökérvényűsége révén eleve nagyobb jelentőséget tulajdonít a múltnak és a meglevőnek. Így azután a kiegyenlítő tendencia igazán harmonikusan és hatékonyan az irodalomelméleti tanulmányokban valósult meg: az új itt mindig a réginek gondos társításával vált közkeletűvé. Ennek már az is biztosítéka volt, hogy az újat, azaz a romantika irodalomfelfogását a Tudományos Gyűjteményben a „régi”-nek, azaz a klasszicizmusnak hívei, Kazinczy és tanítványai, Szentmiklóssy Alajos és Ungvárnémeti Tóth László népszerűsítik, másrészt, hogy ahhoz épp a klasszicizmus sokat emlegetett műfajait hívják segítségül. Szentmiklóssy például a mesét, a helyhez és időhöz legkevésbé kötött műfajt választja ki az eredetiség kritériumának, azon belül pedig a hazafiságnak és az időszerűségnek propagálására. Az ókor óta elterjedt ábrázolási műformát tartja alkalmasnak, hogy általa „a mostani század géniusza néhány vonásainak szerencsés rajzolatjá”-t méltányolja. Kazinczy pedig a szonett, a mívesség, az aggályosan gondos felépítés versnemétől kívánja meg a „forróság, hévség, olvadás és olvasztás” újmódi erényeit. (Szentmiklóssy: Vitkovics Mihály meséji és versei. 1817. III.; Kazinczy: Szonett. 1817. IX.)

A folyóiratnak ez a sajátos felfogása még plasztikusabban elénk tárul az elvi jellegű, a romantika irodalomeszményét átfogóbban elemző tanulmányokban. {I-293.} Teleki József híres értekezésének már a címe is – A régi és új költés külömbségeiről – a két költészettípus, az antik és a „romántos” határozott megkülönböztetéséről, az utánzó és a teremtő poézis elválasztásáról tanúskodik. Ezt az utóbbit pedig a személyesség előretörésével, a képzelet uralkodóvá válásával, e szubjektivitás és fantázia határtalanságával – azaz a romantika kedvelt értékjegyeivel – jellemzi a tanulmányíró. Míg azonban a romantika diadalát a fejlődés szükségszerűségének tartja, másfelől ismételten óv a romantikus képzelet elfajulásaitól, s tele van nosztalgiával a görögség – a régi poétai „aranykor”– iránt (akárcsak az Erdélyi Muzéum egyes szerzői), hol nem voltak szélsőségek, kínzó konfliktusok, hol háborítatlan volt a nemzeti egység. (1818. II.) Az ő elvi szempontjait érvényesíti, alkalmazza azután a hazai irodalomra Szemere Pál Tárgy és nyelv a költésben című tanulmánya, a korai magyar romantika egyik legjelentősebb fegyverténye. Szemere kiválaszt három-három kimagasló költőnk életművéből egy-egy verset, s egymással párosítva-ellenpontozva elemzi azokat. Ez az ellentétező társítás a romantikus irodalomeszmény javára történik: az összehasonlítások egy felszabadult, elemibb, áradóbb, szubjektívebb és spontánabb költészettípus propagálását szolgálják. Ennek révén voltaképp a már megszületett magyar romantikáról tudósít, de egy olyan romantikáról egyszersmind, amelyik nem veti el a klasszicizmus eredményeit, hanem folytatja azt. A tanulmány szerzője ugyanis nem választ kizárólagosan, hanem egyenértékűen egymás mellé állít verstípusokat, s nem egykorú alkotókat mutat be, hanem olyanokat, akik egymás művét folytatták. (1818. IV.)

Hogy az új ízlésirány értékrendjének, kategóriáinak meghasonlítása mennyire a klasszicizmus normái lehető kímélése jegyében valósul meg a Tudományos Gyűjteményben, azt Ungvárnémeti Tóth Lászlónak összefoglaló programtanulmánya, A költőnek remekpéldáiról, különösen Pindárról s Pindárnak versmértékéről mutatja leginkább. Kazinczy kedvelt tanítványa szenvedélyes híve az eredetiségnek, s ami vele jár: a természetességnek, őszinteségnek, keresetlen közvetlenségnek, de mindennek megvalósítását – a görögségben keresi. Szerinte „Őnálok vagyon az igazi költői eredetiség”, hogy azt megvalósíthassuk, őket kell követnünk. A költőeszmény, amelyet itt körvonalaz, merőben romantikus már: az igazi költő a közlélek körénél sokkal fentebb jár, szárnyalása nem nyugszik el az isten zsámolyáig, maga a költői lelkesedés, minden költeményét a nagyság és erő bélyegzi, nála „az eleven képzelődések nem szoríttatnak oly szűk határok közé” stb. Mindennek megtestesítője azonban – akárcsak az Erdélyi Muzéum cikkíróinak – az antik Pindarosz, az ő követése nyomán – tehát az újnak a régivel való társításával – tartja megvalósíthatónak a romantikus esztétikai minőségeket. (1818. VI.)

Abban az esetben, ha valaki meghaladni próbálta a folyóiratban a lassú és óvatos újítás szemléletmódját, törekvéseit heves ellenállás fogadta. Ez következett be az irodalomkritika területén. A fontos műfajt a Tudományos Gyűjtemény éppúgy felvette programjába, mint az Erdélyi Muzéum, s éppúgy nem sikerült meggyökereztetnie, mint elődjének. Már csak azért sem, mert a rendi nacionalizmus felfogása ebben a vonatkozásban volt a legérzékenyebb és a legelzárkózóbb. Fejér körének gondolkodása az írói személyiséget, az alkotói individualitást még nem különítette el a magánemberitől, a kritika így egyértelmű volt előtte ez utóbbi {I-294.} megsértésével, a személyes presztízs csökkentésével, egyszersmind a nemesi szabadságjogok korlátozásával is. Olyan közegnek tekintették a kritikát – s ebben nem is tévedtek –, amelyik nivellálja a társadalmi különbségeket, ahol nem számítanak az előjogok. Másrészt ők az irodalmi tevékenységet merőben hazafias tettként értékelték, patrióta megnyilatkozás volt számukra minden szerzői vállalkozás, az olyan gesztus pedig, amelyik e „nemzeti dicsőség”-ből bírálatával valamit is elvesz, elvetendő és megvetendő.

Ennek előrebocsátásával érthető meg az a nagy felzúdulás, amelyik Kölcsey úttörő – s kétségkívül mereven és túlélezetten fogalmazott, valamint nagy minősítésbeli tévedéseket is magában rejtő – kritikáit itt fogadta. Hozzátéve, hogy ez a három bírálat – Kis János, Csokonai és Berzsenyi költészetéről – kétségkívül a nemesség legnegatívabb vonásai ellen irányult: a provincializmus, az érzelmi szűkkörűség és a dagályosság vonásait ítélte el. (1817. II., III. és VII.) Elmarasztalta a feudális népiesség földhözragadtságát, a sémaszerű ünnepélyességet, a konvencionalitást – a meglevő irodalmi gyakorlat imitációját. Emellett szigorúan – sőt túlzottan is szigorúan – ítélte meg irodalmunk múltját, s ezt az uralkodó rendi közfelfogás éppúgy zokon vette, mint azt, hogy e múltbeli fejlődést összeurópai horizontok közepette minősítette szegényesnek.

Amikor írását Berzsenyi költészetéről a Tudományos Egyesület ülésén felolvasták, nagy lárma kerekedett, Horvát István dühödten kiáltozott, féltve a hazafi erényeket. A részvevők a szerb költészetet magasztaló ítéleteket a kritikából kihagyni rendelték – a kritikusi hivatásból egyszer s mindenkorra kiábrándítva a legtehetségesebb magyar műbírálók egyikét. Az ezzel kapcsolatos botrány pedig évekre lehetetlenné tette a folyóiratban a kritikai tevékenységet. Kisfaludy Sándor például ennek nyomán törlesztett Himfy-bírálatáért Kazinczynak: Füredi Vida álnéven A recenziókról címmel vad kirohanást intézett a kritika ellen. (1818. VI.) Vádjai – a kritikusok célja egyedül a kajánság, az írók üldözése, a bíráló kritika egyenlő a morális zülléssel – jóllehet azokat Thaisz András eredményesen megcáfolta ugyanitt – belefojtották az irodalom elemzőibe az értékelő-bíráló szót. (Thaisz válaszcikke: 1819. V.)

A szerkesztőség – akárcsak annak idején Döbrentei – az előfizetők megtartása végett sem kockáztatta meg többé a megfelelő kritikai rovat állandósítását. A Tudományos Gyűjtemény ugyanis már kezdetben – minden ellentmondásossága ellenére, vagy tán éppen azért, benne minden irányzat megtalálta a magáét – az előfizetők meglepően magas számát mutathatta fel. Írja is az osztrák kortárs lap, az Intelligenzblatt der österreichischen Literatur 1817 decemberében, hogy folyóiratunk már majdnem 800 előfizetővel rendelkezik, olyan részvétellel, amelynek ennekelőtte magyar folyóirat még nem örvendett. Valóban: az ez évi előfizetők névsora 734 nevet sorol fel, s zömük értelmiségi: ügyész, földmérő, káplán, jurátus, rektor, plébános, de mellettük ott találjuk a nemesség régivágású képviselőit: a táblabírák, szolgabírák sokaságát is. Az előfizetők társadalmi megoszlása tehát szélesebb, „nemzetibb”, mint volt az Erdélyi Muzéumé. S jeleként annak, hogy a folyóiratot a nemzeti műveltség középpontjának tekintik, az írók is sorra előfizetnek: Berzsenyi, Dessewffy, Fáy, Kazinczy, Szentmiklóssy és Vitkovics éppúgy, {I-295.} mint Kisfaludy Sándor, Horváth Ádám, Horvát Endre, Pápay Sámuel és Ruszek József. S az előfizetők között ott találjuk már az új nemzedék képviselőit is: Bártfay László jurátust, Egyed Antal bonyhádi plébánost, Teslér László káplánt, Vörösmarty barátait, valamint Perczel Sándort, ez idő tájt a költő munkaadóját. A következő év 963 előfizetője pedig még szélesebb társadalmi „szórás”-ról tesz bizonyságot: az egri érsektől és hét megyéspüspöktől főstrázsamesterig, császári és királyi kamarásoktól uradalmi számvevőkig terjed megoszlásuk. S az előfizetők területileg az egész országból jelentkeznek: már mindenütt akad valaki, aki figyel a folyóiratra.

Nagy dolog volt ez a széles olvasói bázis – irodalmunknak egyetlen, de annál jelentősebb csoportja azonban nem méltányolta: a Kazinczy körül szerveződő. Úgy ítélte meg ugyanis, hogy ennek túlságosan nagy ára van: a szélsőséges nacionalizmus, amelynek a folyóiratban olvasható megnyilvánulásait a széphalmi mester nem győzte elítélni. „…én irtózom az oly nemzetiségtől, mely a külföldi szépet és jót irtózza, mert az külföldi” – írta 1817. március 8-án Pápay Sámuelnek; a nemzetiségnél nem lehet szentebb cél, „Csakhogy a nemzetiség bajusz ne legyen s szíjas nadrág, mert nekem sem ez, sem az soha nem lesz” – nyilatkozta nem egészen egy hónapra rá Horvát Endrének. Amikor pedig Kölcsey kritikája körül történt a huzavona, 1817. május 6-án Döbrenteinek írott levelében lényeglátóan vonta le a következtetést: „Abban áll-e a haza és nemzet szeretete, hogy hazudjunk annak magasztalására?” Tanítványai, barátai, így Kölcsey, Szemere, Döbrentei, Kis János, Dessewffy József, Vitkovics, Bölöni Farkas Sándor hasonló véleményen voltak.

Túlságosan erőteljes szellemi csoportosulás, hogysem álláspontjukat – különösképp a nyelvújítási vita Kazinczyra nézve kedvező lezárása után – figyelmen kívül lehetett volna hagyni. Fejér távozását követően nyilvánvaló volt, hogy a folyóiratnak nemcsak új szerkesztőre, de újfajta szerkesztési módszerekre is szüksége van.