{I-330.} A FELSŐ MAGYAR ORSZÁGI MINERVA (1825–1836)

FEJEZETEK

ELSŐ ESZTÉTIKAI-KRITIKAI FOLYÓIRATUNK, AZ ÉLET ÉS LITERATÚRA (1826–1833)

Az 1810-es évek végén – 1820-as évek elején Pest irodalmi központtá emelkedéséről nemcsak a Tudományos Gyűjtemény megindulása tanúskodik, hanem 1819-től kezdődően Kisfaludy Károly színműveinek kirobbanó sikere is, majd nagy jelentőségű irodalmi zsebkönyvünk, az Aurora létrejötte, azon belül pedig az ifjú romantikus nemzedék csoporttá szerveződése. Mindez kiváltotta Kazinczy, az addigi irodalmi vezér rosszallását: e jelenségek együtt jártak ugyanis irányító szerepének elvesztésével és az általa hirdetett klasszicista elvek fokozatos elhalványulásával. Baráti köre – Dessewffy József, Kis János, Guzmics Izidor és mások – nézeteiben már csak azért is osztoztak, mivel műveik elavultsága, középszerűsége miatt a Pesten szerkesztett új vállalkozásokból mindinkább kiszorultak.

Szóltunk már arról, hogy Kazinczy a Tudományos Gyűjtemény-nyel szemben kezdettől fogva ellenérzésekkel viseltetett. Az Aurorát ugyan eleinte támogatta, de a húszas évek közepén egyre jobban elhidegült annak a nemzeti múltat felidéző romantikus irányától. Egy véleményen volt mindebben egyik legközelebbi barátjával, Dessewffy József gróffal, aki egyik, 1818. február 13-án kelt levelében ugyancsak dohogva állapította meg: „… A Tudományos Gyűjtemény nagyon német kaptára kezd verődni.” Dessewffy az Aurorától szintúgy idegenkedett: a romantikus művek őt is taszították.

Széphalom és környezete számára a húszas évek közepére világossá vált: ha szembe akarnak fordulni Pesttel és a Pest közvetítette új szellemű irodalommal, akkor önálló orgánumra van szükségük. Nem tudjuk, kiben ötlött fel először az időben harmadik kassai folyóirat, a Felső Magyar Országi Minerva eszméje, de az bizonyos, hogy 1824 januárjában Kazinczy már két levélben is biztatta Dessewffy titkárát, Dulházy Mihályt, hogy ne tántorodjék el egy folyóirat indításának gondolatától. Kapóra jött, hogy Kassán már 1786 óta nyomda működött, az Ellinger-féle, amelynek vezetője, Ellinger István hajlandónak mutatkozott a vállalkozás megjelentetésére. A nyomdász-kiadó kérelmét Kassa város magisztrátusa 1824. augusztus 25-én terjesztette fel pártolólag a Helytartótanácshoz, s szeptember 21-én született meg az engedély, azzal a kikötéssel, hogy a lap teljesen politikamentes legyen.

Az új folyóirat szellemi irányítója és mecénása, Dessewffy József gróf megtestesítője volt a hazai vezető rétegek ellentmondásosságának, kétarcúságának. Ifjúságától kezdve a politikában éppúgy folyvást ingadozott a társadalmi reform és a fennállóhoz ragaszkodás póluspárja között, mint az irodalomban is összeegyeztetni {I-331.} kívánta romantika és klasszicizmus ellentétességét. Előharcosa volt például a magyar nyelv jogainak, de beszédeit, sőt naplóját latinul írta. Az elsők közt szállt síkra a liberalizmus eszméiért, a szabadkereskedelemért és a sajtószabadságért, de élete végén épp a reform irányadóival, Széchenyivel, majd Bajzával keveredett meddő vitába. A kor politikusai közül egyike azoknak, akik a nemzeten már nemcsak a nemesi natiot értik, folyóiratát azonban az arisztokrácia támogatásával (és támogatására) tartja fenn. Méltánylója Anglia szellemi és anyagi fejlődésének, de élete végéig nem képes szakítani a rendi nacionalizmus beidegzettségeivel. A Habsburg-abszolutizmus és mindenfajta despotizmus elszánt ellenfele, ebből azonban semmi sem szűrődik le folyóiratában. Egyike az eredetiségelv hazai úttörőinek, de gyakorlásából lehetőleg kiiktatná a szubjektivitást és a meditációt, s a fordításokat részesíti folyvást előnyben. Egész nemzethez egyszerre szóló irodalmat akar, ehhez azonban az antikvitás kultuszát hívja segítségül. Szükségesnek ítéli a kritikát, de bírálataiért Kölcseyt ő is kárhoztatja, s a műfajnak vállalkozásában egyre alárendeltebb szerepet szán.

Az eddigiekhez hozzá kell tennünk: a húszas évek második felében Dessewffynek már mindinkább a negatív vonásai jutottak előtérbe. Abban az 1824. november 15-én kelt előfizetési felhívásban is, amelyet Dulházy és Ellinger írtak alá (Dessewffy névlegesen nem vállalta a szerkesztést), s az írókhoz ugyanekkor szétküldött körlevélben a fejlődést lehetőleg mérsékelni kívánó törekvése szólalt meg. Szelídséget, jámborságot ígér, a „csatapiac” kerülését (oldalvágás az antikritikákat, pennacsatákat bőven közlő Tudományos Gyűjteményre), a bölcsesség mérsékletességét, az olvasóhoz simulást, a „magos ég középtájai”-t, a többséghez alkalmazkodást. Hangsúlyozza, hogy törekedni fognak az ép ízlés megőrzésére, a könnyen érthető előadásra, a kímélésekre, az akár elavult, akár nagyon újító írásmódok elkerülésére. Kimondatlanul is aligha kétséges, hogy az Aurora ellenében.

A vállalkozás kezdetben sokat köszönhetett Kazinczy közreműködésének. Megjelenése előtt elolvasta az első füzetet, mozgósította barátait a folyóirat támogatására, folyamatosan adott kéziratokat, s nem fukarkodott a bírálattal sem. Erőteljesen kifogásolta például a lap negyedrét, „monstruózus” formáját, valamint hosszú és semmitmondó címét (amely egyébként csak a feudális partikularizmus erősítésére volt alkalmas a polgári nemzetté válás tendenciáival szemben), s helyette a még klasszicistább Amalthea nevet javasolta. Dessewffy védekezett, a felelősséget Ellingerre hárította, de az ormótlan név és forma maradt.

1825 áprilisának közepén jelent meg a Felső Magyar Országi Minerva első füzete, azaz első negyedévi száma. Címlapja igazolásul szolgált a külső kiállítását eleve kárhoztatóknak: maga Dessewffy is elismerte, hogy a közepén látható múzsa klasszicista ideálképe bizony idétlenre sikerült. Alatta ugyancsak antikvitást idéző jelige olvasható, az átalakított horatiusi mottó,: „Opto tibi vultum multa et praeclara minantis”; a címlap hátoldalára viszont – Dessewffyre jellemző ellenpontként – Kisfaludy Károly Mohácsából vett sor került: „Él magyar, áll Buda még!” Az olvasó kezdetben nemcsak az irányzatok között nem ismerte ki magát – nehézkes volt a folyóirat belső tagolódása is. Negyedévente jelent meg 7-8 ív {I-332.} terjedelmű füzetekben, de a szerkesztő e negyedévi számokat – versenyzendő a Tudományos Gyűjteménnyel – hónapokra, azaz három-három részre osztotta, s ezáltal eleve körülményessé tette belső szerkezetét. Igen nagy alakjával, rendkívül széles tükörrel nyomott fekete betűivel, véget alig érő soraival pedig az akkori lapviszonyok közt is kellemetlen esztétikai hatást keltett a folyóirat, s ehhez járult a közlemények osztályozatlan zsúfolódása: az egyes írásokat egymástól pusztán számokkal különítette el, rovatok nem voltak, a legkülönbözőbb tárgykörű és műfajú közlemények válogatás, csoportosítás, elvi szerkesztés nélkül következtek egymás után. Sőt, a folyóirat oldalszámozása az egyes évfolyamok végén nem fejeződött be, hanem esztendőkön át folytatódott – még áttekinthetetlenebbé téve a lapot.

Szerkesztői újdonságnak szánták, hogy a negyedévi füzetek előtt egy-egy egész oldalas képet is közöltek, rendszerint annak a feudális közéleti tekintélynek (érsek, nádor, aranygyapjas vitéz, stb.) képmását, akinek hozsannázó életrajzával vezették be a számot. Az arisztokráciára való orientálódást jelezte egyébként az előfizetők megoszlása is: az induló évfolyam 403 előfizetője között nagyon sok a főrend, jelentős számú a császári és királyi kamarás, táblabíró, alispán – főleg a felvidéki megyékből. (Utóbb ez még fokozódott: 1828-ban a 278 előfizetőből 65 báró, gróf vagy herceg – az egyházi méltóságokon kívül). Viszonylag kevés ezzel szemben az értelmiségi, azok is az idősebb évjáratokból (például Budai Ézsaiás, Cserey Farkas, Görög Demeter, Pánczél Dániel, Pápay Sámuel), a nevesebb pesti írók sorából csak Fáy András és Schedius Lajos fizetnek elő, a liberális törekvések vezető képviselői közül Széchenyi és Wesselényi (ebben azonban nyilván közrehatott, hogy mindkettejüket egy-egy ódával tisztelte meg a folyóirat).

Az induló folyóiratot Dessewffy József programcikke vezeti be, mint címe is jelzi – Előszó az avulni kezdő és a nagyon újítgató írásmódról a magyar nyelvben – kifejezetten az egyeztetés, a kiegyenlítés jegyében. Éppúgy elveti az ortológiát, mint a túlzott neológiát, középutassága azonban akkor, amikor az ortológia már végleges vereséget szenvedett, az újítás pedig az irodalmi orgánumok természetes gyakorlatává vált, csupán látszólagos: a lényeget illetően a konzervatív törekvések képviseletét jelenti. Dessewffy látja és méltányolja a fejlődést, elfogadja az irodalom eredetiségének és nemzetiségének elveit is („… minden nyelvnek . . a maga típusa szerint kell a tökéletesség és szépség felé emelkedni”) – csak éppen hozzáteszi, hogy ezt ő másként értelmezi, mint a szélsőségek képviselői. Óv a kölcsönzésektől, az újítások, a nyelvi díszek használatában mértéktartást igényel, ideálja az, amikor az író a hathatós nyelvet a választékossal szövi össze, s harmóniában marad az olvasók többségével, „Lassan és halkkal kell megszelídíteni olvasóikat, nem rántva, nem vonszogatva a helyesebbet, a szebbet” – hirdeti meg Dessewffy folyóiratában az irodalmi-kulturális konzervativizmus vezérelvét. Írótársainak a horatiusi mottót ajánlja jelmondatul: quod multa dies et multa litura coercuit – azaz a korrekciónak, az alkotói ihlet megfegyelmezésének, a szüntelen csiszolgatásnak, ideáció és produkció szétválasztásának elavult, klasszicista elveit. S amit itt nyelv és kultúra viszonylatában elvileg kifejt, azt folyóirata következő számában Delille abbé L’homme des champs című, jellegzetesen klasszicista verseskötetének {I-333.} Kis János nyújtotta fordításával kapcsolatosan – az irodalomra is alkalmazza. (1825. II.) Az a költészet tetszik neki, ahol nincsenek nagyobb szenvedélyek, érzelmi konvulziók, ahol nyugodt mederben tükröződnek a megfegyelmezett érzelmek, ahol a harmóniát és a belső békét indulati viharzások nem veszélyeztetik: „Nem minden ember szereti a záport, a villámokat és a mennykövek durrogtatását. Sokan inkább kedvelik a csendesebb ég s föld tüneményeket a rettegtető földalatti mélységek sötétségeinél s rázkódásainál.”

A sikerült első számban még az egyeztetés tendenciája uralkodik, nem fordulnak nyíltan szembe az új törekvésekkel. Montesquieu 1725-ben mondott beszéde a tudományok míveléséről az emberi értelem haladása melletti tanúság; Kazinczynak legrégebbi nyelvemlékeinket bemutató cikke ugyancsak a fejlődéselvet revelálja, méghozzá a nemzeti irodalom egészén belül; a szerkesztő fiának, Dessewffy Aurélnak az ízlésről alkotott tanulmánya pedig egészen kanti és schellingi nyomokon jár: a szépélmény befogadásáról szólva vérbelien romantikus esztétikai elveket fejt ki. Az az episztola is, amelyben Kazinczy Wesselényi Miklóst s benne a jövendő reformifjút, a nemzet hivatott vezérét ünnepli, a fiatalt, aki másként él, mint hazája átlagos arisztokrata ifjúsága, akár az Aurorába beillene.

S magát az első évfolyamot lapozgatva is nem egy újszemléletű, főképp esztétikai – irodalomelméleti írásra bukkanunk. Dessewffy Aurél a szépről értekezve annak gondolati magvát, az érzelmeket mozgásba hozó „összefogó közgondolat” fontosságát emeli ki (1825. II.); Mokry Benjámin a régi és az új poézis közt különbséget téve az antikvitásba sorra belelátja a romantikus irodalmiság jegyeit (III.); az Olaszországban utazó pályakezdő kritikus, Szontagh Gusztáv a haldokló gallus, a szabad hazáért magát feláldozó hős szobráról ír elragadtatottan, s Canova fölé helyezi az „isteni” Michelangelót és Rafaelt (IV.); kiváló statisztikusunk, az ekkor Patakon professzor Magda Pál pedig egyenesen olyan nézeteket hangoztat, hogy valódi magyarságot a népnél kell keresni, a nemzeti nyelvnek és műveltségnek a népnyelv az alapja. (II.). Emellett kezdetben a közéleti irodalom terén is tud tartalmasat nyújtani folyóiratunk. Dessewffy Az élet-vermekről címmel az előbbi évek súlyos ínsége nyomán nyíltan feltárja a falusi lakosság nyomorát (1), amikor pedig 1825 őszén Széchenyi megteszi híres akadémiai felajánlását, elsőként üdvözli lelkes ódában a nemzet ébresztőjét és az európai műveltség hazai magvetőjét. (IV.).

Mégis: már az induló Felső Magyar Országi Minerva anyagának zöme súlyos korszerűtlenségről tanúskodik. A szerkesztő a hajdani Orpheust vette mintájául, ahol nyelv, költészet, morál és tudomány még együtt szerepelt, s amely fordításokat bőven közölt. Közben azonban végbement nemzeti műveltségünkben a szépirodalom önállósulása a tudománytól, az erkölcsnemesítő irodalom helyett mindinkább a társadalmi publicisztika került az érdeklődés előterébe, az eredetség pedig az Erdélyi Muzéum óta irodalmunk folyvást hangoztatott principiuma volt. S tegyük hozzá: az 1790-es év Kazinczyja lehetőleg olyan idegen auktorokat szólaltatott meg, akiknek valamiképp közük volt az akkori jelenhez, a kassai lapban átültetett antik klasszikusok, Platón, Epikurosz, Xenophón s a többiek, valamint 18. századi társaik, Johnson, Buffon, Voltaire, Wieland stb. már a letűnt idők kórusát képviselték. Másrészt Kazinczynak annak idején sikerült a kor csaknem valamennyi {I-334.} jelentős költőjét maga köré gyűjtenie, itt viszont ő volt az egyetlen irodalmi tekintély.

Kevés kivétellel hiányoztak a pesti írók, már csak a folyóiratban őket ért támadások miatt is. Kisfaludyékat irritálta, amikor a széphalmi mesternek Mailáth János gróf német nyelvű dalairól írott himnikus magasztalásai közt olyanokat olvastak, hogy „… a reális világ halála művésznek”, s hogy az aulikus gróf versei azért gyönyörűek, mert bennük „Nincs megnevezve a hely, nincsenek megnevezve lakóji.” (II.) Ugyanígy idegenkedést keltett bennük a „rajoskodás”, azaz az ábrándozás, a merész képalkotás, a képzelőerő elleni kirohanás, illetve az irodalmi zsebkönyvek „túlzásai” ellen intézett didaktikus intelmek is. (IV.) A folyóirat kontextusában még Fáy András Levéltöredék Pestről című szépprózai írása is a fővárosból való kiábrándultságot erősítette. (IV.) Ehhez járult a folyóirat szépirodalmi anyagának nagyfokú gyengesége: jobbára azok töltötték meg klapanciáikkal, finomkodó érzelgéseikkel és formalista üresjárataikkal a Minervát, akiknek az Aurorában már nem, a másik zsebkönyvben, a Hébében még nem jutott hely.

Ennek megfelelő volt a visszhang is. Az 1826. évi előfizetői hirdetés már jelzi ezt: a „főméltóságok”-nak ugyan tetszett a folyóirat, de „némely szőrszálhasogató hazafi”-nak nem. Közéjük tartozott Kölcsey, aki nem talált benne „legkisebb használhatót” sem; az ifjú Stettner-Zádor György, aki a régebbi kassai vállalkozások után harmincöt esztendővel jóval többet várt volna; valamint a lapot igen kevésre értékelő Bajza. Még Toldy is, jóllehet ő a Tudományos Gyűjteménnyel való akkori ellentéte miatt támogatta a Minervát, megállapította 1826 tavaszán: az új folyóirat nem kapott erős lábra, s nehezen is fog.

Így igaz: a második évfolyamtól kezdve mind erőteljesebbé vált a hanyatlás. Nem csupán a szerkesztőségen múlott ez, ahonnét Dessewffy József az első év végén az országgyűlésre távozott, s távollétében a lap irányítása tizenhat éves fiára, Aurélra, a koncepciótlan Dulházyra és Ellingerre maradt. Súlyos csapást jelentett az a hatósági eljárás is, amelyet a Széchenyi-óda közlése előidézett: udvari dekrétummal tiltották be miatta a kötetet, új lapokat ragaszttattak az inkriminált költemény helyébe, a cenzort felelősségre vonták, a lapot pedig attól kezdve mondvacsinált ürügyekkel folyvást háborgatták. Könnyű elképzelnünk, hogy az addig is konzervatív szellemiségű szerkesztőség a hajsza hatására mennyire megmerevedett és mily konformissá vált. Panaszkodott is az üldözés és a kevésszámú előfizető miatt Dulházy Mihály, 1826 nyarán Kazinczynak: „Mindenképp el kell enyészni Minervának nemsokára.”

A kedvezőtlen körülmények s a rátermett irányítás hiánya következtében a második évfolyamtól kezdve a folyóirat mind görcsösebben és reménytelenebbül igyekszik éppen az ellenkezőjét csinálni annak, mint a Tudományos Gyűjtemény. Ha ott előtérbe került a kanti individualitáseszme, a szubjektum fontossága, akkor a kassaiak az emberiség keresztény közösségét hirdetik a protestáns prédikátor-szerzők kegyes erkölcsnemesítő modorában. Míg a Pesten szerkesztett folyóirat másik jelentős törekvése a polgári nemzetté válás eszmevilágának, a rendiségen kívül állók érdekeinek megszólaltatása, Dessewffy orgánuma erről érdemlegeset {I-335.} nem mond. A liberális romantika jegyében amaz egész sor nép- és helyleírással ismerteti meg olvasóit – a Minerva lapjain viszont legfeljebb az ókori Rómába kalauzol el a buzgó Kis János, tíz éven át tartó folytatólagos és fáradhatatlan szívóssággal. Ott az időszerű reformjavaslatok körül ütköznek meg a vélemények, itt a régi típusú népnevelő irodalom folyik tovább, a népoktató könyvecskék szintjén, „ártalmatlan” ismereteket nyújtva az olvasónak. Thaiszék, még inkább Vörösmartyék a teremtő géniusz, a nemzeti irodalom és a népiesség ideáit kolportálják, – ezzel szemben soha annyi (s annyi fölösleges, funkciótlan) fordítást, mint a kassai folyóiratban, hozzávéve ehhez az antikvitás kultuszának szinte elefántkórját. A pestiek a nemzeti hagyományokat affektív módon, a jelent ébresztve-erősítve idézik, a kassaiak kezén régiséggé porlik szét a múlt. S a szépirodalmi anyagot nem is szabad az Auroráéval egy napon említeni. A műfajok megoszlása árulkodó itt: a zsebkönyvben a nemzeti múltidéző epikum műfajai dominálnak (eposz, elbeszélő költemény, heroid), kiegészítve a realisztikus novellával, népdalokkal, vígjátékokkal; a Minervában tanítókölteményekbe, epigrammákba, szonettekbe, szentimentális dal- és Himfy-regeutánzatokba, „eredeti magyar románok”-ba, levelekbe, allegóriákba és parabolákba fulladhatunk. A klasszicizmus idejétmúlt perzsavásárába. S főleg az alkalmi versek áradatába, amelyeket az Aurora már elvszerűen kirekesztett. Leginkább pedig a munkatársak névsora jelzi a különbséget: Kis János, Guzmics Izidor, Nagyapáthi Kiss Sámuel, Edvi Illés Pál, Terhes Sámuel, Bárány Ágoston, Udvardy János írnak Kassára rendszeresen – azaz többnyire epigonok, féltehetségek vagy éppenséggel dilettáns tollforgatók. Kölcsey és Kisfaludy Károly, a húszas évek legnagyobb irodalmi tekintélyei viszont nem adnak kéziratot.

Az eredmény meglátszik az előfizetők számának megcsappanásán. Ez a szám már 1826-ban a kezdeti 403-ról 264-re zuhan, s attól kezdve sohasem éri el a háromszázat. A helyettes szerkesztő nemcsak Kazinczynak panaszkodik emiatt: az újabb szerkesztőségi közleményekben nyíltan szól arról, hogy a közönség nem támogatja a folyóiratot. S hogy mennyire nem, azt Széchenyi fulmináns kritikája tükrözi legérzékletesebben. Ez a bírálat és a körülötte támadt polémia nemcsak a Minerva megítéltetése miatt érdekes, s nem is csupán azért, mivel ez volt a „legnagyobb magyar” első személyes jelentkezése a hazai sajtóban, hanem azért is, mivel érzékletesen tanúsítja mély érdeklődését az újságírás, a korszerű publicisztika iránt.

1828 tavaszán Széchenyi megelégelte a kassai folyóirat mind színvonaltalanabb számait, s külső kiállításáról szóló ironikus-fanyar glosszát küldött be a szerkesztőségnek. A cikket közölték, de egyszersmind ellátták sértődött és kioktató széljegyzetekkel. Újabb cikkében Széchenyi udvariasan bár, de fenntartotta kifogásait, sőt levélben fordult Dessewffy Józsefhez. Ez az 1828. szeptember 26-án kelt levél elsőrangú dokumentuma a hazai sajtó történetének: szerzője benne már a liberális, ellenzéki sajtónak ezt a modelljét vázolja fel, amely utóbb az Athenaeum, a Budapesti Szemle és a Pesti Hírlap hasábjain valósult meg. Széchenyi mindenekelőtt praktikus javaslatokkal él: nem lehetne-e minden füzetet úgy, mint azt az Edinburgh Review (az angol liberálisok világhírű folyóirata) példázza, egyedül is megvásárolni; azt megvalósítani, hogy minden esztendő egyes lapszámmal kezdődjön {I-336.} s csak két füzet alkosson egy kötetet; hogy a tárgyakat a folyóirat minden lapján külön feltüntessék, végül pedig, hogy a középszerű rajzokat mellőzzék? Még fontosabbak tartalmi jellegű elgondolásai. Mellékeli a folyóirat általa vágyott-elképzelt témajegyzékét: a Library of Useful Knowledge című angol folyóirat ismertetése, Új-Hollandiában tett utazások, John Bowring utazása Magyarországon, Magyarországnak a tengerrel való összeköttetése, magyar termékek kivitele 1820-ban és 1829-ben, Fiume magyar kikötőhely haszonvételei, vizsgálatok az új és régi gazdaság módjáról, pesti függőhíd, Dunán való kereskedés a Fekete-tengerre stb. Különösebb kommentár itt aligha szükséges: a későbbi nagy reformpolitikus és publicista társadalmi koncepciója készül itt elő.

Széchenyi fellépésének – egyelőre legalábbis – meglett a foganatja. 1829 januárjától kezdve új formátumban, nyolcadrét alakban jelent meg a folyóirat, egy-egy évfolyam pedig a sokkal kezelhetőbb két kötetben. Változtattak egy időre a szellemi matéria egyoldalúságán is: az oly cikkek társaságában, melyek szerint minden újítást gyanakvással kell fogadni, s hogy a magyar nép alkatilag idegenkedik a költészettől és a színjátékoktól, népdalai pedig értéktelenek, most már más jellegűek is megjelennek. Udvardy János földmérő köntörfalazás nélkül leírja, hogy a szegény dolgozó parasztnak sorsa sok helyen nem jobb a baromnál; Kazinczy Wesselényi lótenyésztési tevékenységéért lelkesül; Almási Balogh Pál pedig a sajtó hasznáért, a nyugat-európai újságírás eredményeiért, az angliai „határtalan nyomtatásbeli szabadság”-ért. (II – IV.) Megszólaltatják az Aurora-kör egyes tagjait is: Bajzának az újabb kori európai fejlődést az antikvitás fölé emelő történetfilozófiai eszmefuttatását közlik, Vörösmartytól pedig Mikes búja című híres elégiáját (a cenzúra miatt Az öreg rabszolga Pompejus sírja fölött címmel), a haza magárahagyatottságának fájdalmas, gazdag személyességű siratását. (III – IV.)

Ez a fellendülés azonban nem tart sokáig. 1830-ban lezajlik a Conversations-lexikoni pör, amelyben a lap szellemi irányítója tudvalevőleg alapvetően érdekelt, megindul az őt tönkreverő Kritikai Lapok, mindennek hatására pedig a Minerva még retrográdabb, valóságellenesebb szintre zuhan vissza, mint 1829 előtt. Képtelen antikvitáskultuszára mi sem jellemzőbb, hogy 1831-ben már egyik munkatársa jelentet meg bíráló cikket itt A régiségek eránt való szerfelett tiszteletről. (I.) Az 1830-cal kezdődő évfolyamok sivár betűtengerében Kazinczynak értékes posztumusz műve, az Erdélyi levelek már valósággal oázist jelent: tájak villannak fel, emberi arcok elevenednek meg, mozgás, változás tűnik elénk. Azt kapjuk benne, amit a kassai folyóiratban különben már soha: életre kel a holt anyag. (1831. III–IV., 1832. I.)

A harmincas években már csak vegetál a Minerva. Oly kevés az előfizető, hogy névsorukat 1830-tól nem közlik többé, 1833-ban meg sem jelenik a folyóirat, 1835–36-ban pedig csupán két-két kötet. Ez utóbbi évben – a sors iróniájaként – épp itt lát napvilágot időszaki sajtónk helyzetéről egy élesen bíráló közlemény, melynek találó megállapításai sorra érvényesek a Felső Magyar Országi Minervára. Ez az álnéven közölt, Egy-két szó az időszaki iratokról s ezek nem tenyészhetésüknek főbb okairól hazánkban című írás főképp azt kárhoztatja, hogy a {I-337.} szerkesztők anyaghiány miatt helyt adnak „olykor a legérdektelenebb, legüreseb léhább, hogy ne mondjam, egészen hasztalan iratoknak is”, hogy „minden tudni és olvasni méltók összehányva és szétszórva, mint annyi káoszok jelennek meg egyugyanazon folyóiratban gyakran”, hogy az olvasó „enciklopédiai gyűjtemény helyett merő antikváriusi kompilációk halmazát, reves oklevelek s egyéb penész körül elészedett, régi, érdeketlen iratok gyűjteményét kapja … az élet való képei helyett ízetlen rokkameséket”.

Az ismeretlen cikkíró olyan folyóiratot kíván, amely jelen szükségleteinkkel leginkább foglalkozó írásokat közöl. Kívánsága nemsokára teljesül: 1837-ben megindul az Athenaeum. A kassai lap szerkesztői pedig még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tesznek: 1837-es előfizetési felhívásukban a folyóirat címét Magyar Minervára változtatják, s azt ígérik, hogy ezentúl az egész országhoz kívánnak szólni. A közönség azonban így sem reagál: a vállalkozás 1836 után nem jelenik meg többé.

Tíz évfolyam, negyven kötet, közlemények végeláthatatlan sokasága – a Felső Magyar Országi Minerva egészen eredménytelen lett volna? Önmagában kétségkívül igen, de haszontalan mégsem volt. Azzal ugyanis, hogy összegyűjtötte a hazai művelődés elavult és színvonaltalan törekvéseit, szándéka ellenére is katalizálta, felerősítette és még határozottabbá tette a sajtó újat akaró erőinek, az Élet és Literatúra, Muzárion, a Tudományos Gyűjtemény, leginkább pedig a Kritikai Lapok szerkesztőinek tevékenységét. Plasztikusan tükrözte a kor gondolkodó fői előtt egyfajta irodalmiság és kultúrakoncepció visszafordíthatatlan elmúlását.

IRODALOM

Ferenczy József: Gróf Dessewffy József életrajza. Bp. 1897. 142 l. – Makay Attila: Gróf Dessewffy József angol irodalmi műveltsége. Debrecen, 1941. 61 l. – Sashegyi Oszkár: A Felső-Magyarországi Minerva történetéhez. = MKsz 1941. 374– 380. – Beleznay M. Cecilia: A Felső-Magyarországi Minerva. 1825–1836. Eger, 1942. 62 l.