| A FELSŐ MAGYAR ORSZÁGI MINERVA (1825–1836) | TARTALOM |
FEJEZETEK
Az 1820-as évekre megnőtt az irodalom súlya, tekintélye Magyarországon. Kialakult a mai értelemben vett közönség: többé nem csupán válogatott kevesekből tevődött össze az olvasók állandó tábora. A húszas évek elején Kisfaludy Károly színműveinek, Fáy meséinek és az Aurora köteteinek már széles rétegek előtt van jelentős sikere. Ekkor már meg lehet élni a szerkesztői hivatásból: Kisfaludy és köre, a pesti fiatal írók hovatovább irodalmi keresetükből tartják fenn magukat. S ez idő tájt nagymértékben megszaporodik az irodalomelméleti publikációk száma is, a romantika és a liberalizmus ideáinak terjedésével párhuzamosan kiszélesül és elmélyül az irodalom mibenléte, az író alkotó tevékenysége, az írás nemzeti elhivatottsága és önérvényesítő lehetősége iránti érdeklődés. Mindaz a belső elszánás, feszültség, újra és jobbra törekvés, amely ekkor a gondolkodó főkben él, a húszas évek folyamán jelentős mértékben az esztétikum közegében vezetődik le, fejeződik ki.
Az irodalmi eszmék és kritikai elvrendszerek iránti respektus fokozódása, az irodalom kiemelkedő szerepe a nemzetté válás időszerű folyamatában, nem utolsósorban pedig a kritika méltánytalan helyzete a közfelfogásban késztette Szemere Pált, az egykorú irodalom jelentős egyéniségét, Kazinczy tanítványát és Kölcsey barátját arra, hogy irodalomelméleti-kritikai folyóiratot hozzon létre Magyarországon. Folytatva Döbrentei Erdélyi Muzéumának úttörő kezdeményezését, de immár Pesten, s a költészet, valamint az irodalmon kívüli tudományágak mellőzésével, továbbá a klasszicista és romantikus álláspontok társítása helyett azok konfrontációjával.
Szemere már 1806-tól, kora ifjúságától kezdve készült a lapalapításra, amelyre irodalomszeretetén kívül nagy és korszerű műveltsége, a fiatalokhoz való vonzódása, széles körű irodalmi kapcsolatai egyaránt feljogosították. Szerkesztői tervei azonban két évtizeden át – hol az írók közönye, hol a közönség hiánya, hol a kiadók üzletiessége, hol saját állhatatlansága, a kellő kitartás híja miatt – sorra füstbe mentek, s gyűjtött anyagát Szemere egyszer Ragályi Tamásnak, másszor Döbrenteinek, harmadszor (és ekkor sem utoljára) Thaisz Andrásnak adta át. Csak amikor a romantikus irányzat a húszas évek közepén diadalt aratott, s hosszú harcok nyomán a kritika műfaja hazánkban valamelyes polgárjogot nyert, tudta Szemere – főként Kölcsey segítségével – régóta tervezett vállalkozását tető alá hozni. 1826-ra már egy olyan kiadó is, mint Trattner Mátyás, „fantáziát” látott a magyar irodalom közreadásában, kivált ha olyan nagy tekintélyű szerkesztő és főmunkatárs produkálta, mint ők ketten.
{I-339.} Levelezésükben kirajzolódik előttünk a folyóirat alapításának historikuma és a célkitűzések tisztázódása. Ezek elválaszthatatlanok Kölcsey tanácsaitól, mint ahogy az első két kötet is az ő munkásságától. 1823 tavaszán vetődött fel először közöttük – ekkor még az antikos Minerva címmel – a kritika meggyökereztetésére egy önálló folyóirat terve. Szemere elképzelései nem voltak mentesek bizonyos túlzásoktól. 1823. április 26-i levelében például nemcsak azokat az – utóbb meg is valósított – döntően fontos alapelveket tűzi ki maguk elé, hogy folyóiratuknak „karaktere, sajátsága” legyen, hogy a recenziók vállalkozásukban múlhatatlanul szükségesek, s ezek népszerűsítése végett másutt közölt darabokat is felvehetnek, hanem azt is, hogy még a legkisebb darabot is recenzeálják. Két és fél hónappal később pedig – a nemesi ellenállás hullámában – azt javasolja, hogy a tárgyakat „für Ungarn” válasszák, csak hazai tárgyú műveket adjanak ki. Kölcsey higgadtsága vette elejét e szertelenségeknek. 1823 áprilisában írott levelében sikerrel beszélte le barátját arról, hogy minden darabot recenzeáljanak, június 12-i levelében pedig arra vette rá, hogy a műveket igenis, de az értekezéseket ne bírálják, hiszen „… minden szerencse a publikumtól függ … Akaratja ellen hiába sarkantyúzod azt”. Szemere nacionalista elfogultságát („für Ungarn”) utasította vissza a legélesebben.
A folyóirat „plánumát” és azon belül kritikai tendenciáját, a kritikáknak irodalomtörténeti perspektíváját viszont Szemere alapozta meg. 1823. június 30-i levelében a közlendő anyagot három csoportra osztotta – értekezések és művek; recenziók; példagyűjtemény vagy antológia –, s a folyóirat képe utóbb valóban e szerkezeti felosztást tükrözte. Arról a fontos kezdeményezésről is szól itt, hogy a felvett művek ne egyenként, elszórtan, hanem műfajbeli csoportok szerint, együtt kerüljenek közlésre: „… azt remélvén ezáltal, hogy az ilyetén mívosztályra készítendő recenzió a mívnek literatúráját s elő- vagy hátramentét s teóriáját adhatná.” Az írások történetiségét és a fejlődéseszmének érvényesítését szolgálná mindez: azokét a módszertani elvekét, amelyek a megvalósult kiadvány hangsúlyozottan evolucioner felfogásától csakugyan elválaszthatatlanok.
1823 első hónapjaiban indultak meg tehát a tervezgetések, s még a húszas évek megélénkülő irodalmi életében is több mint három esztendőbe telt, amíg ezekből valóság lett. 1826. június 8-án bocsátotta közre Szemere előfizetési felhívását, amelyben három forintos árért októberre ígéri folyóirata megjelenését, tizenegy nappal később kötötte meg ezer példány közrebocsátására Trattner kiadóval a szerződést, augusztus elején ad hírt a vállalkozás készüléséről a Hazai s Külföldi Tudósítások, s valóban október elején jelent meg az első, majd 1827 márciusában a második kötet. Közben a folyóirat címét is meg kellett változtatni: 1825-ben Kassán megindult a Felső Magyar Országi Minerva, ezért az eredeti címet elejtették. Helyette a jóval romantikusabb Élet és Literatúra címet választotta Szemere és Kölcsey, irodalmunkat az élettel először jelölve meg programszerűen szorosabb egységben. Nem is értette meg mindenki e szokatlan címet: Ferenczy Lajos például akként értelmezte a II. kötet végén közölt olvasó-levelében, hogy „valami életleírások foglaltatnak a könyvben, a literatúráról való értekezésekkel egyetemben”. Szalay László volt az, aki a folyóiratról írott kritikai tanulmányában tisztázta a {I-340.} félreértést: az Élet az életben előforduló dolgokat – levelezéseket, jeles gondolatokat, mondásokat, vitákat – jelenti, a Literatúra pedig jelesebb műveket és kritikákat. Vagyis nemcsak a művekbe, hanem a művek születésébe is igyekezett beavatni olvasóit az új folyóirat, az írók életébe, gondolkodásába, egymás közti viszonyaiba.
A címben is megjelölt „élet” különben egyként tükrözte a német klasszikus filozófia és a liberális ideológia szellemiségét, főként pedig mindkettőnek művészeti megfelelőjét: a romantikát. Összefüggések megtalálása, mozgás, változás, fejlődés: e célok megvalósítása érdekében formálja ki – legalábbis egy időre – lapja körül Szemere az újat akaró irodalmárok szövetségét is. Irodalmi csoportosulás már előzőleg létrejött nálunk, de az új folyóirat irányítója ennél többet ért el: a romantikus ízlés összes posszibilis elméletíró hívét sikerült kezdetben orgánuma köré tömörítenie. S ez az eredmény az Élet és Literatúra szellemi szintjét és irányát eleve minősíti. Toldy Ferenc tárja fel az egységre, összefogásra törekvő indítékot a legvilágosabban, amikor 1826. június 22-i levelében a lap alapításáról a következőképp tájékoztatja Bajzát: „Elénkbe terjesztették, hogy csak ily egyesült erővel lehet a célra eljutni. Úgy nézd hát Sz[emer]ét, K[ölcsey]t, St[ettne]rt, V[örösmart]yt és Toldyt mint egy társaságot, melynek az most a célja, hogy tisztítsa az aklot! Ez az első, valóságosan egy-értelmű, egy-érzelmű s hasonló eszközökkel egy cél felé törekedő társaság.” S ugyancsak ő árulja el, hogy milyen szellemben, milyen magatartáseszménnyel felfegyverkezve indul harcba e „társaság”: „K[ölcsey] azt mondá: mondja meg az igazságot! Minden úgy, amint hiszi, s ne gondoljon senkivel sem.”
Az Élet és Literatúrának nemcsak a címe, hanem a módszere is szokatlan volt idehaza a közönség számára. A Montesquieu-től merített mottót – „Nem mondani el mindent; s amit mondunk is, csak azért mondani el, hogy az olvasó gondolkodásra ébresztessék,” – Szemere nem puszta formalitásként nyomatta vállalkozása címoldalára, ez volt meghatározó szerkesztési eljárásában is. Ezért közölt kiadványában minden véleményt, a törekvéseivel legellentétesebbet, sőt az őt és Kölcseyt személyükben súlyosan sértőt is. Ezért nyomatott le folyóiratáról mindenfajta kritikát, dicséretet és gáncsot egyaránt, ezért bíráltatta meg azt munkatársaival, tett közzé már megjelent kritikákat (saját állásfoglalása, sőt kommentáló megjegyzése nélkül), mi több: jelentetett meg újra műveket is, hogy kritikájukat adhassa. Az olvasó tanuljon meg önállóan gondolkodni, ítélni, választani, minősíteni, szokja meg a kritika atmoszféráját, sajátítsa el a műbírálat válfajait, módszereit, hangnemeit – ezek voltak mozgatói Szemere különös gyakorlatának, mely így Kármán József egykori felvilágosult ideáját intézményesen próbálta irodalmunkban valóra váltani. Vállalva ezért a közönség jó részének értetlenségét, sőt ellenállását is.
Kevesen tettek annyit a hazai romantika megszületéséért, mint Szemere Pál – Kölcseyt ő ösztönözte folyvást romantikus indíttatásai szabad érvényesítésére, Fáy Andrást és Kisfaludy Károlyt ő serkentette eredeti alkotásokra, Toldy Ferencnek {I-341.} ő volt az első tanácsadója, Eötvös Karthausijának első értő kritikusa, Petőfinek első méltánylója – s kevés írónkban munkált oly szertelen, konvenciókkal nem törődő romantikus lelkiség, mint őbenne. Kezdettől fogva azt az elemi erejű, mélyen szubjektív és érzelmi jellegű, felszabadultságra törekvő költészettípust vallotta magáénak, amelyet folyóirata oly energikusan propagált: spontaneitást, bensőséget és személyes hevületet várt a költészettől. Az önkifejezés, a zseni teremtő mozdulata, a képzelőerő gáttalansága már ifjúságában sine qua non-ja volt előtte a költői megnyilatkozásnak, maga a poézis pedig merőben autonóm közege a legmagasabb értékként tekintett alkotó tevékenységnek. A rendkívülit, az egyedit, a kivételeset, az újonnan teremtettet részesítette mindig előnyben. Az antikvitás számára jóval kevésbé volt követendő minta, mint pályatársainak. Kritikai írásai pályakezdésétől fogva a jelen produkcióiról a jelennek szóltak, az elavult irodalmiság bírálatával az új poézis megteremtésére irányultak. Mindezzel azért is hatott annyira kortársaira, mert köztudott volt: Szemere az irodalom ügyének él egyedül.
Finom intuíciójára és tájékozódó ösztöne frisseségére egyaránt bizonyság, hogy már 1809-ben – messze megelőzve hazai pályatársait – érzékelte a klasszicizmus meghaladottságát, a klasszicizmuson túlfejlődő, a képzelőerő tevékenységén alapuló művészet jövőjét, a két művészi irányzat ellentétes művészi tipológiáját. A kor nemesi írói között a legmesszebbre jutott el a klasszicista szabálypoétikától és a művészetre ráerőltetett hasznosság-elvtől. Ő szögezte le elsőnek nálunk a művészet „második természet”-voltát, állapította meg alakítás és művészi igazság összefüggését, ábrázolás és kifejezés különbségét, a fikció jogosultságát az irodalomban, annak gyönyörködtető célzatát – egyszóval mindazt, ami a modern irodalmiságnak ma is az alapja.
Szemere a művészet számára nem fogadott el semmiféle normát, megkötő példaszerűséget. Az ő számára életforma, valóságpótlék volt a költészet, igazi mentsvár: refugium napjainak hazai valósága elől. Szemere – akárcsak barátja, Kölcsey – kezdettől fogva megvetette az akkori Magyarország lét- és gondolkodásformáit, azt az előírás- és szokásrendszert, amellyel az körülvette. Kazinczy, majd a német romantika tanításai nyomán mindinkább a „szép világ”-ba húzódott, az ízlés és az esztétikum szférájába, amely szemében egyértelművé vált a köznapi valóság ellentétével: a konvenciótlansággal, az emberi erők felszabadultságával, egy soha nem volt világ létrehozásával. Emellett őt soha nem vonzották a közélet, a politikai cselekvés lehetőségei: számára a politika a nemesi miliőnek egy darabja volt csupán. Annyira rajongója volt az irodalom valóság feletti valóságának, az éteri magasságokban lebegő Szép fiktív birodalmának, hogy a köznapok világától közönyösen, sőt ellenségesen fordult el. Tevékenységében sohasem volt hajlandó figyelembe venni a közfelfogás kívánalmait, idegenkedett a társadalmi időszerűség szolgálatától, a közösség ellentmondásainak és dilemmáinak megszólaltatásától. Írásaival és folyóirata anyagának jelentős részével arról igyekezett meggyőzni kortársait, hogy az író váteszi képességeivel, profetikus ihletettségével, expresszív és kreatív felfokozottságával gyógyírt tud adni az egyénnek a társadalom mégoly nagyfokú konfliktusainak közepette is.
{I-342.} Szemere folyóiratára az irodalmárok figyeltek, azok között is főképp a vájt fülűek, az európai műveltséggel rendelkezők. A közönségnek viszonylag szűk rétege körében kétségkívül mélyen és maradandó érvénnyel hatott. Aki az 1820-as évek közepén az esztétika kérdései iránt érdeklődött Magyarországon, az az Élet és Literatúra köteteit gondosan áttanulmányozta. Az írók már csak azért is elolvasták, mivel Szemere szava esztétikai kérdésekben 1810 és 1840 között egy areopág hitelével ért fel, irodalomértéséről, kritikusi képességeiről nemcsak Kazinczy és Kölcsey, de az új nemzedék is nagyon sokat tartott. A szélesebb közönség viszont érdektelenül, sőt határozott viszolygással fogadta az Élet és Literatúrát, alig volt képes felfogni a benne meghirdetett új és nagy jelentőségű irodalmi eszméket. Nem a közönség tehetett erről: az ok Szemere különc, szeszélyes, teljességgel rendszertelen, az olvasók átlagának felkészültségével egyáltalán nem törődő szerkesztésmódjában rejlik.
Az új szerkesztő ugyanis egyáltalán nem törődött a realitásokkal. Úgy állította össze folyóiratát, hogy az a közönség nagy része számára egyszerűen áttekinthetetlen és felfoghatatlan volt. Hiába osztotta „részek”-re a köteteket, e „részek” indokairól semmi közelebbit nem közöl, az egyes közlemények pedig címek és tárgyköri megjelölések hiányában egymásba olvadnak. Annál is inkább, mivel alájuk időnként a szerkesztő más cikkrészleteket, glosszákat, megjegyzéseket tördeltet, beiktat máshonnan kimásolt cikktöredékeket, azok eredeti lelőhelyét viszont nem adja meg, a legtöbb esetben pedig a cikkek alól hiányzik szerzőjük neve is. S bár a folyóiratban a legkülönbözőbb tematikájú és jellegű – erkölcsfilozófiai, vallásfilozófiai, történetfilozófiai és irodalomelméleti – írások kerülnek egymás mellé, sehol semminő szerkesztői jegyzet vagy reflexió nem igazít el a közreadó intencióiról, mint ahogy Szemere végig nem tartotta szükségesnek azt, hogy programcikkben tájékoztasson céljairól és törekvéseiről. Az eligazodást végképp megnehezíti, hogy a folyóiratnak még tartalomjegyzéke sincs.
Annyi bizonyos: gondolatgazdag, a kulturális látókört messze kitágító vállalkozást azóta se igen szerkesztettek ennyire bizarr, keresztrejtvényszerű módon.
A közönségnek azt a töredékét, amelyik vette magának a fáradságot a jelentős erőfeszítést igénylő szellemi tornához, ugyanakkor igazi intellektuális élvezettel, frappánsan ütköztetett elméleti álláspontok felsorakoztatásával, az irodalom haladását és fejlődését kidomborító írások sorozatával ajándékozta meg a folyóirat. Azokról a kérdésekről tájékoztatta behatóan a közönséget, amelyek a kor irodalomkritikai mozgásának fókuszában állottak: a történetiség elvéről és a fejlődés szükségszerűségéről, az eredetiségről, a nemzetiség korszerű értelmezéséről, végül a kritika funkciójáról és feladatáról. E kérdéseknek hosszú múltjuk volt már Szemere folyóirata előtt is, de ez az orgánum egyrészt sűrítetten exponálta, kiélezte és összegezte nálunk az említett eszmeköröket, másrészt egymással való összefüggésükben, összeszövődésükben, genezisükben és gyakorlati eredményeikben egyszerre vizsgálta azokat. Oly sokféle vetületben, aspektussal, történeti és elméleti {I-343.} indítékok oly széles horizontjának közepette, mint annak előtte senki. Mindezzel pedig – a romantika elvi megalapozásán túl – a folyóirat a korszerű, mai értelemben vett esztétikai-irodalomkritikai gondolkodás alapvetéséhez járult hozzá Magyarországon.
Az Élet és Literatúra mindenekelőtt arra vállalkozott, hogy a francia forradalom és a napóleoni időszak átalakulásai nyomán a megállapodottságot, bevégzettséget nemzeti erénynek tekintő nemesi közönséggel ne csak megértesse, de előtte kitörölhetetlenül plasztikussá tegye az újat kezdeményezés, a változás, az evolúció szerepét az irodalomban. Hogy hozzászoktassa azt az időhöz s annak múlásához: a művek, írók, jelenségek, korszakok stb. történeti látásához, az irodalmi folyamatok genetikus és visszaeséseken át is progrediáló szemléletéhez, beláttassa vele ennek nyomán az ellentmondások elkerülhetetlenségét, melyeknek organikus feloldása magasabb minőségek kialakulásához vezethet.
E fejlődéselv karakterét és konkrét jelentését elsősorban a tudatosan egymás mellé tördelt három Kölcsey-tanulmány adja meg a folyóirat első kötetének bevezető részeiben. Méghozzá lépcsőzetesen bontva ki azt. Míg az Iskola és világ (I. 12 –15.) egyetemes emberi horizontok közepette veti fel az evolúció alapvető irodalmi-kulturális törvényszerűségét, a Nemzeti hagyományok (I. 15–59.) ezt már főként a nemzetre koncentrálja: az olvasó elé vetíti a különböző korszakok egymásból fejlő képeit, a különbségeket és az ellentéteket, amelyeket a történeti előrelépés mozzanatai előidéznek, az antik és az új költészet eltéréseit s azok történeti indoklását, a hagyomány jelentőségét, amely épp a korszakváltások révén válik a jelen kiaknázható kincsévé s a hazai költészet útjának tanulságait. A világirodalom és a nemzeti literatúra alakulásának széles panorámái a történetiséget evidenciaélményként oltják az olvasóba, amelyet azután a Theodor Körner osztrák költő Zrínyi-drámájáról írott tanulmány (I. 167–242.) az egyéni alkotás síkján igazol: egy egyedi produkcióban tükröztetve az új igények és a meghaladott gyakorlat kollízióját, nem különben pedig az egyéni és nemzeti karakter, valamint a kor megfelelését, az individuális emberi lényeg történeti meghatározottságát.
A folyóiratnak csak a következő kötetében jelent meg, de e három Kölcsey-tanulmánnyal szorosan összefügg a negyedik: a Töredékek a vallásról, mely voltaképp az ezekben foglalt evolucionista eszmélkedés általánosító értelmezését adja meg, a múltszemlélet irányát a jelenbe vezeti át. (II. 24–46.) Itt kerül sor a historizmus és az evolucionizmus általános történetfilozófiai alapelvének körvonalazására. Egyik legfontosabb közleménye ez tehát az Élet és Literatúrának, hiszen fejtegetései a továbbhaladás módozatait jelölik ki. Benne az egyensúly, az egyeztetés, a kiegyenlítés, a mértéktartás, a fejlődés folyamatosságának és fokozatosságának axiómái kerülnek középpontba, az egésznek, azaz a különféle érdekeknek s a velük járó tradícióknak tisztelete lesz itt a legfőbb törvény. A történelmi századok legfőbb tanulsága pedig a középút – a forradalomnak, mindennemű„szervesen gyökerező” változásnak éles elutasítása, beleértve a reformációt és a francia forradalmat is.
Mint áriát a kórus, kíséri és mélyíti el Kölcsey írásainak tanulságait a folyóiratban a többi tanulmány. Az egyes történeti korszakok autonóm sajátszerűsége, a {I-344.} korjelleg tükröztetése, a művekben kifejeződő fejlődésszint érzékelése áll Szemere A műfordításról című cikkének előterében is (I. 260–265.), mint ahogyan ezért közöl úgyszintén egy részletet Kazinczy Sallustius-fordításának előszavából. (I. 256–260.) Annak egyik „legromantikusabb” állásfoglalását! Oly vallomásszerű megállapításokkal, hogy az idő tájt, amikor a fordítások felé fordult, tudta, mennyivel feljebb áll az, aki teremt, mint az, aki másol, de inkább akart annak idején nem rossz másoló lenni, mint nem jó alkotó. Most már viszont a viszonyok változtak, „az istenfiaknak el van készítve az útjuk”. Az irodalmi program és a meglevő állapotok összefüggésének, organikusságának stb. alapelvei különös érvényt nyernek itt épp Kazinczy – a megelőző fázis embere – szájából. A szerkesztő az objektív tételek népszerűsítésére egyébként is ügyesen használ fel szubjektív mozzanatokat: az előbbi cikken kívül ennek jele Kölcsey és Döbrentei 1813 –1817. évi levélváltásának közlése (II. 87–134.), mely negatív módon támasztja alá a fejlődéselv hitelét, a körülmények történetileg meghatározó erejét. Kölcsey keserű pesszimizmusa, a lehető kibontakozást tagadó ítéletei, nézetei, hogy „az esztétika, látom, nem a mi embereinknek való” már a maguk jelentése ellenében hatnak a Zalán futása, Fáy, Kisfaludy Károly és az 1826. évi Aurora közönségsikereinek idején, a megvalósult hazai esztétikai folyóiratban.
E fejlődésideának az Élet és Literatúrában természetesen megvolt a maga kombattáns éle, időszerű „harci feladata”. Főként a nemesi eredetiség híveivel szemben. Amikor az említett levélváltás során Kölcsey odanyilatkozik, hogy a magyar nyelvnek nincs – szerencsére nincs – konstrukciója, a nyelv maga meghatározza magát (II. 121–122.), e szemlélettel veszi fel a küzdelmet: felfogással, mely a nyelvet (és az irodalmat) eleve adott, immanens és a priori nemzeti vonások mechanikus érvényesülésének tekintette, valamely vele született misztikus lényeg megvalósulásának.
Az ő nyomán halad Kazinczy is e levélváltás bírálatában (II. 282–302.), amikor tiltakozik egy-egy kor szintjének abszolutizálása ellen, hangsúlyozva, hogy minden időszaknak megvan a maga tiszta magyarsága, Vörösmartyé éppúgy tiszta, mint Gyöngyösié, vagy amikor más helyütt a pesti konzervatív írók dogmatikus-ortológus nézeteit újra feltálaló ifjú Szontagh Gusztávval száll vitába. (IV. 152–163.) A magyar nyelv „eredeti alkotmányá”-nak őrzésén munkálkodó kritikustársát a félszázados megtett út eredményeinek méltánylására inti: a Szemere körül csoportosuló íróknak az „eredendő magyarság” ellenében e történeti szempont lesz a legfőbb érvük.
De a fejlődéselvet fordítják Kazinczy ellenébe is akkor, amikor a maga meghaladott ízlését abszolutizálja. Amikor például 1829-ben megjelenteti újabb, az addigiaknál is élesebb támadását Csokonai ellen (IV. 58–74.), vagy amikor Szontaghgal vitázva, továbbra is a fordításokat ajánlja, még a – különben lekezelően említett – Zalán futásával szemben is. Az előbbi esetben Szemeréék akként válaszolnak, hogy a széphalmi vezér támadása után közvetlenül tördeltetik egyik legkedvesebb tanítványának, Fáynak Házi-rostáját (IV. 74 – 86.), ki itt megkezdi Csokonai rehabilitációját, s kinek ellenérvei sorában már a „kor lelkének” felismerése az egyik legfontosabb. A „Zalán” esetében pedig még frappánsabb a válasz: ezúttal {I-345.} antológiák teszik közvetlenül és affektíven érzékletessé az ellenérveket. Egyfelől közlik Kazinczy különféle átírásait (IV. 196–214.), Kölcsey egykori Csokonai átköltéseit, sőt Döbrenteinek merőben történetietlenné vált átdolgozásait is, amelyekkel a Mindenes Gyűjtemény, Sándor István, Báróczi stb. szövegeit „modernizálja”. (Nyelv csinosságára való ügyelet I. 218–242.) Másfelől pedig ama négy eposz-invokációból álló összeállítást, mely négy korszak sajátszerűségét, négy ellentétes költőegyéniséget meghatározó jellegét, ugyanakkor az emelkedés ívét van hivatva bemutatni. (IV. 283–288.) Összeállítást, melyben immár Vörösmarty Zalánja lesz a tetőpont: csúcsa az individualitás és szubjektivitás elvei történeti korok folyamán megvalósuló fokozatos előretörésének.
A fejlődés ideája szükségszerűen vezet el így a folyóiratban az eredetiség eszméjéig. Az Élet és Literatúra nem egy publikációjában ilyen értelemben nyert értelmezést, de leghatékonyabban – a találékony szerkesztés révén, mely hol egymással cáfoltatta az idejétmúlt nézeteket, hol a munkatársak újabb nyilatkozataival a régebbieket – Kazinczy nyilatkozik erről. A Döbrentei – Kölcsey levélváltás bírálatában éppoly nyomatékkal hangsúlyozza már a fejlődés törvényeként a kezdeményező erőt, a merést, az úttörést, a szokatlan eszközök bátor használatát, a szokással való szakítást, mint a lasztóci levelek szerzője. Hogy a széphalmi mester régebben is hirdetett hasonló tételeket? Hasonlókat igen, de nem egészen ilyeneket: itt már átveszi Kölcsey megállapításainak tónusát is. S ez objektíve – mint látni fogjuk – több az egykori tanítványnak adott kései elégtételnél: jelzi a folyóirat egyik legfontosabb elvi összefüggését, evolució és eredetiség korszerű, a történeti feltételekből adódó kapcsolatát, az előbbi érvényesülése nyomán az utóbbi diadalát.
Az eredetiség gondolatkörét különben ugyancsak Kölcseynek három egymáshoz csatlakozó, egymást folytató tanulmánya vezette be a folyóiratba, s ettől kezdve ez úgyszintén lineárisan, vörös fonalként húzódik végig a közölt cikkanyag szövetén. Az Élet és Literatúrának e három írása épp annyira summázza és betetőzi az eredetiség-elv addigi évtizedes útját, mint ahogyan azt a fejlődés eszméjével kapcsolatosan is tette. A többi produkcióra inkább csak az a feladat maradt ezzel kapcsolatosan – bár ennek nagyon is megvolt a maga funkciója, értéke –, hogy e három írás alapszólamait fúgaszerűen felerősítse és elmélyítse.
Ezek közül az első, az Iskola és világ, az antikvitás imitációjának meddőségével, a megváltozott szellemi éghajlattal kapcsolatosan mindjárt az alkotó cselekvést, főképp pedig a saját erők kifejtését állítja a közönség elé követendő princípiumokként, s az alkotó energiáknak – mint ismeretes – valósággal apoteózisát adja azután a Nemzeti hagyományok. Vezérszavai beszédesek: az „individuális nagyság”, az „eredetiség színe”, a genie-nek bélyegvonásai, a „meg nem vesztegetett friss forrás”, a „forró élet” stb. feltalálásáért fordul szerzője a múlt nemzeti kincseihez. Az eredetiség itt, majd ennek nyomán a folyóirat közleményeiben elválaszthatatlanul egybeforr mind a történeti fejlődés, mind pedig a nemzetiség {I-346.} ideájával. E nemzeti eredetiség lesz alapvető értékjegye a világirodalom s a hazai produkciók történeti vázlatainak: akiknek költészetét az Élet és Literatúra programirata elismeréssel illeti, azok „való érzésük”, „lelkük nagy ereje”, „saját tüzük” – a nemzetiséget visszatükröző, egyszersmind azt is kifejező szubjektivitásuk okán szolgálnak rá erre.
Az eredetiségnek más, az adott történeti szituációban magasabb típusa jelenik meg a csatlakozó Körner-tanulmányban: a karakterek teremtése, a sorssal küzdő jellemek – azaz az aktív, alakító individualitás igénye. Az eredetiség reflexív-szubjektív-önfeltáró funkciója mellé kerül, sőt azt is mintegy „mozgósítja” az emberábrázoló, lélekrajzi, a világot formáló szerepkör, megnyilatkozási formák, ábrázolási közegek terén pedig az addig túlsúlyban levő lírai műfajok mellett előtérbe jutnak a drámaiak. Az énkultuszt kezdi visszaszorítani a világot átfogó totalitás törekvése, a passzív-meditatív reagálásmódot a valósággal megütköző cselekvés, a szó hegemóniáját a tettekben megnyilatkozó, „néma” pszichológiai-esztétikai jelzésrendszer.
Újabb oldala lesz a folyóiratban az eredetiség-elv kifejtésének-kamatoztatásának: a komikum. Kölcsey tanulmánya A leányőrzőről (II. 141–202.) ennek az esztétikum körébe vonásával, a nem idealizált természet irodalmi polgárjogával, az emberi élet tükrözésének igényével ismét új területeket nyit a művészi teremtésnek. Ha pedig a Körner-tanulmányban a szubjektivitást az individualitással társított-kontrasztálta, ezúttal másfajta kontraszt teljesíti ki az eredetiség-princípiumot: önmagunk változtatása, a „mindennapi élet bohó alakjai”-val szemben fellépő társadalomkritikai igény. A program, mely az önelemzésből indult el, kezdi már átfogni a folyóiratban a magyar társadalom majd minden rétegét. Műfaji téren is megfelelően tükröződik ez: az eredetiség megvalósítási lehetőségei közt ugyanis Kölcsey a drámaiak mellett végül az epikaiakat is megjelöli. A Körner-tanulmányban a drámát és az eposzt összehasonlítva, az utóbbit például az individualitás és a képzelet par excellence terrénumaként nevezi meg. Ekként az egész Élet és Literatúra eredetiségkoncepciója az irodalmi ábrázolás műfajhálózatát, mindhárom fő műfaji szféráját átfogja – a drámát és az epikát nyomatékosítva. (Erre szolgált utóbb Szontagh Gusztáv és Toldy vitája is Kisfaludy Károly vígjátékairól – melyre még visszatérünk – illetve a négy eposz-invokáció hatásos bemutatása. Továbbá a Konrad Pfeffel-rege, az Usge und Zacchi körül kialakult költői verseny, mely egy sor epikai műfajra, rege, novella, paródia, ballada, eposz stb. adott szemléletes példát, végül azoknak a bírálatra kiválasztott műveknek közlése, melyek egyszersmind az értekező próza műfaji formáit – történetfilozófiai értekezéstől az egyházi beszédig, nyelvészeti dialógustól a levelezésig – mutatták be a közönségnek.)
Az eredetiség-gondolatnak e széles ívű interpretációja – talán mondanunk sem kell – csakúgy harci, agitatív célokat szolgál, mint a fejlődéseszméé. Szemeréék ennek az elvnek általuk vallott romantikus értelmezését is következetesen szembefordítják a többi irodalmi irányzat felfogásmódjával. A zseni-fogalom tisztázása ad erre számukra megfelelő kiindulást. Már a Döbrenteivel való levélváltásban jól megfigyelhető az elkülönülésnek és a szembenállásnak kezdődő mozdulata, amikor Kölcsey elsősorban a Grundot, azaz az elmélyültség klasszikus-romantikus összetevőjét {I-347.} hangsúlyozza vitapartnerének Sturm und Drang-szerű zseni-kategóriája ellenében. Több mint egy évtizeddel később, a folyóirat Körner-tanulmányában meghatározása már jóval romantikusabb – és polemikusabb: „Az örök egyformaságnak unalma, az üresség miatt talált pótolék-szcénák és beszélletek, a semmit sem mondó flosculusok, hamis pátosz és hiú elméskedés: nem zseninek jelenségei, mely a maga ki nem forrott, ki nem tisztult állapotjában is különbféleség, erős érzelem és teljesség által mutatkozik.” E definíció elhatároló első része éppoly fontos, mint a romantika zseni-elvét karakterizáló második: Kölcsey mesteri módon felsorolja benne a többi, a meghaladott irányzatok jellemzőit: a neoklasszicizmusét, a Sturm und Drangét, a nemesi szentimentalizmusét, az iskolás és felvilágosult klasszicizmusét. Teljes a körkép: ezeknek az irányzatoknak eredetiség-felfogása ellen indul azután küzdelembe az Élet és Literatúra.
Elsősorban ismét csak Kölcsey szellemi fegyvereivel. A nemesi originalitás koncepciójával főként a Körner-dráma elemzésében számol be, határozottan kiutasítva a puszta hazafiságot az esztétikum közegéből, s érzékletes példákkal világítva meg ennek további gyöngeségeit: a lírai habzást és a dagályt, az érzelmi egyoldalúságot és a szabványosságot – melyeket már a Berzsenyi-kritikában gyakorlatunk legfőbb hibáiként jelölt meg. E kritika amúgy is szellemi ütközőpont a folyóiratban: az Előbeszéd (I. 286–304.) és a Kritika és antikritika (I. 174–183.) című Kölcsey-művek Berzsenyinek válaszolva elsősorban szintén a nemesi eredetiség – e groteszk Sturm und Drang „hadállásait” rombolják. A klasszicizmus meghaladottsága az eklektikus felfogású Döbrenteivel való levélváltásból tűnik ki plasztikusan – a „lángszív ömlése”, a „vérző szív”, a „mamselle la règle”-lel szakítás stb. mind az eredetiség limitált követelményeinek üzen hadat –, még inkább Az Iliászi pörből, hol Kölcsey a legnyíltabban fogalmazta meg a korrekció, az imitáció és a copia-elv elavultságát. (I. 265 –275.) Az irányzat iskolás válfajának, mely a puszta leírást, a természet lélektelen másolását tekintette a költészet feladatának, tarthatatlanságára pedig a Képzőművészség és költésben mutatott rá az Élet és Literatúra főmunkatársa. (II. 252–262.)
Aki egyébként – Szemerével egyetértésben – nem habozott a folyóirat agitációs céljai érdekében önmagán sem elverni a port. Erre vall a Szemere szonettjeivel kapcsolatos egykori levelezés közzététele (csak zárójelben említjük meg, hogy levelezést először itt publikáltak rendszeresen a magyar sajtóban), s az azt záró új Kölcsey-tanulmány megjelentetése. (II. 262–281.) Kontraszt kontrasztot követ Szemere szellemes szerkesztésében: míg eddig Kölcsey harcolt az eredetiség-elvért, ezúttal a Kazinczy-hívek „harcolnak”érte Kölcseyvel – már-már „klasszicistá”-nak bélyegezve ítéleteit. Egymással vitázva – ez Szemere legkedveltebb módszere – igénylik ugyanazt. Itt szinte egymásra licitálnak a romantikus esztétika alapkövetelményének hangoztatásában. Mert ha ehelyt Kölcsey olyan elveket állít fel, hogy a költészet ne csak szép és édes, de megindító is legyen, „egyetlenegy vonással” tétessék, a poéta fáradság és ékek nélkül alkosson stb., Horvát István továbbmegy: a szonettet éppenséggel „leggyengédebb és legérzékenyebb” nemnek érzi, átírásaival a produkció romantikus karakterét erősíti, Vitkovics Mihály pedig a külső kellékekre ügyeléssel szemben a belső összefüggéseket, a vers egészéből {I-348.} sugárzó ihlet épségét – kimondatlanul is már-már a belső formát kéri számon Kölcseytől. Azt az elvet, amely a polémiát az Élet és Literatúrában záró tanulmánynak azután legfőbb gondolati indíttatása lesz.
Barátja harcát Szemere másképp is megtámogatja. A műfordításról írott, említett tanulmánya e vonatkozásban is értékes, de még szerencsésebb, hogy Kazinczy ellenében felvonultatja – Kazinczyt is. Mert nem ezt a célt is szolgálta a Sallustius-fordítás előszó-részletének közlése, mely az eredetiséget magasabb irodalmi foknak és szintnek nyilvánítja a fordításoknál? Vagy amikor az agg széphalmi mester a Kölcsey-Döbrentei levélváltás bírálatában sorra elismeri az 1817-es szakítás során szemére lobbantott főbb igazságokat, zseniális egykori tanítványa eredetiségre és változatosságra törekvését éppúgy helyeselve, mint erőteljesebb, markánsabb, kifejezőbb nyelvhasználatát? Immár oly megállapításokkal, hogy a nyelv meghatározza magát, nemcsak a törvényszerű, a világos, a tiszta, a könnyű a jó, „a fordításnak … az eredetinek színét kellene viselni” stb. Mindez Döbrenteinek szól – Döbrenteinek, aki az Élet és Literatúrában megszólaltatva ugyancsak a romantikus eredetiség-program mellett nyilatkozik. Aki – mint Eredetiség s Jutalomtétel című tanulmányának itt másodközlésben megjelentetett, legfontosabb részlete tanúsítja – ifjúságában nem minden esetben volt oly ortológus-konzervatív, mint már ez idő tájt. (I. 254–256.)
Az első kötetek kitűnő munkája nyomán az eredetiség-princípium romantikus értelmezése nemigen talált érdemi ellenállásra. A további kötetekre e téren már inkább csak a gyakorlati elmélyítés munkája maradt. Hogy Kazinczy utóbb is kirohan az eredetiséget szinte megtestesítő Csokonai ellen? Igen, de válaszában Fáy már nemcsak a történeti szempontot olvassa mestere fejére, hanem könnyedén, szinte közhelyként villogtatja már meg az akkori idők rohamosan terjedő argumentumát, azt, hogy a „nemzeti zamat elmaradhatatlan társa az eredetiségnek”. Amikor pedig a hetven esztendős író ismét átírásokkal hozakodik elő, Szemeréék részéről elegendő vele szemben felidézni – kommentár nélkül – az eposz-invokációkat. Az eredetiséget és a „nemzeti zamat”-ot szinte inkarnáló Vörösmarty-előhang meggyőző ereje mellett immár szükségtelenné vált bárminemű teoretikus érvelés.
Fáy tétele újra markánsan jelzi: az eredetiség-gondolat az Élet és Literatúrában is – mint irodalomkritikai gondolkodásunkban általában – a nemzetiség eszméjével elválhatatlanul összefonódva jelentkezett. Folyóiratunkban ez a kölcsönösség és magának a nemzeti eszmének kifejtése – Kölcsey égisze alatt – legnagyobbrészt pozitív módon valósult meg. Erről szólva a folyóiratban elsősorban nem az osztálykülönbségek és -ellentétek mesterséges feloldásának a szándéka, a nemesség társadalmi primátusának biztosítása dominált, hanem az eszmekör másik hazai fő oldala: a polgári nemzetté válás szolgálata. Kapcsolatosan a közönségteremtés indítékával, az irodalom terének és hatásának minden oldalú kiszélesítésével – azaz a polgárosulást szolgáló alapvetően progresszív célokkal. Első folyóiratunk {I-349.} volt az Élet és Literatúra, amelyik már a polgári nemzet feltételei közepette gondolkodott az irodalomról, – amelyik azt nem nemesi privilégiumnak vagy válogatott hozzáértő kevesek ügyének tekintette.
Mint annyiszor, e vonatkozásban is Kölcsey kezdeményezett: mindenekelőtt a Nemzeti hagyományokkal, melyeket immár az egész nemzet közkincsének tekintett, s melyeket a maga korában tudvalevőleg épp a közrendű népnél vélt feltalálni. Ideális erő számára a nemzeti karakter, mely egységbe forrasztja a feudalizmus partikularitásában, testvériesíteni tud a széttagoltságban, képes a rendiség viszonyai közepette megosztani a rendiségen kívül állókkal – legalább virtuálisan – azt, amit a nemesség addig csupán magáénak tekintett: a hazát és a nemzetet.
Ez az egységtörekvés természetesen még inkább megnöveli a drámai műfajok időszerűségét, s feladatukká teszi a teoretikusoknak az idegenszerűségek és a nemesi elzárkózás elleni kétfrontos küzdelmet. Újabb fő célkitűzése ez az Élet és Literatúra dramaturgiai értekezéseinek: így a Körner-tanulmány akként veszi fel a harcot, hogy valósággal enciklopédiáját adja a régi irodalmi nemzetiség-fogalom képtelen egyoldalúságainak. A komikum-értekezés pedig akként, hogy olyan ábrázolási nemet, illetve műfajt vezet be elméletileg az irodalomba, amelyek társadalombírálatukkal eleve nemzeti szélességűek, messze túlhaladják a nemesség szféráját. Elsőrendű lehetőséget kínálva arra, hogy az irodalom „populáris”-sá váljon: eljusson a fentebb stíl arisztokratizmusától és a „bajnoki” magyarkodástól a mindennapiság embereiig. S hogy a folyóiratban már mennyire erről van szó, egy egészen más műfajú Kölcsey-írás is alátámasztja: az Egyházi beszéd (II. 226–235.), mely azért fordul az irodalomtól messzebb álló megnyilatkozási közeg kérdései felé, hogy általa is a „nemes popularitás” műfajaira, a sokaság felvilágosítására-felemelésére buzdítson.
Az Élet és Literatúra törekvéseiről egyes esetekben a fiatalok vallanak a legnyíltabban. A nemzetiség, nemzeti irodalom kultuszának ideológiai hátterét, a nemzetfogalom polgári kiszélesítését is Toldy Ferenc tárja fel leplezetlenül. A kritikáról értekezve Szemeréék húsz esztendős adeptusa ugyanis azt a közhelynek látszó igazságot állítja fel, hogy e műfaj azért múlhatatlanul szükséges, mivel messze elmaradtunk a külföldtől. (I. 305–310.) Kazinczy sugallatait visszhangozná ez az észrevétel? Azt is, de annál jóval többet: Toldy nem éri be a művelt, irodalomban jártas ezrekkel, számára „ezen ezrek még nem teszik a nemzetet, a testet”. Ez az oka annak, hogy oly kritikai vállalkozás létrehozására tesz javaslatot, mely a nagyvilág minden könyvéről mindenkit tudósítana. Újabb aspektusa tűnik fel tehát a nemzeti irodalomnak: a kritika műfaja mint polgári nemzetté válás előmozdító-egységesítő faktora. Toldy cikkében végérvényesen megfogalmazást nyernek a műfajért vívott harcok mélyén rejlő társadalmi tendenciák.
Ahhoz azonban, hogy ez megvalósuljon, a folyóirat alapindításaihoz híven fel kellett venni e téren is a régi beidegzettségekkel és irodalmi következményeikkel a harcot. Ezt már – mint előbb láttuk – tanulmányaiban nagy nyomatékkal Kölcsey megkezdte, s Szemere akként folytatta, hogy változtatás nélkül lenyomatta a régi irodalmi nemzetértelmezés jellegzetes megnyilatkozásait. Kölcsey nézeteit veszi különben össztűz alá valamennyi, Így Mailáth János, első romantikus költészettörténetírónk {I-350.} Berzsenyiről alkotott ítéletét, miszerint Berzsenyi azért az első magyar költő, mivel egészen magyar; Döbrentei antikritikáját, melyet Kazinczy bírálatára írt: oly tételekkel, hogy a nemzeti nyelv tősgyökeres természetét, „eredendő” karakterét, az „ősről maradt palotát” kell megtartani, követni, irodalmunkban „korcstalan magyar nyelvűség” kell stb. (I. 58., ill. II. 354–386.) S végül utóbb a fiatal és reményteljes kritikus, Szontagh Gusztáv krypto-konzervatív írásait közölte, melyek egyelőre a rendi nacionalizmus irodalomfelfogását summázzák. (IV. 135–137., 145–152.) Egyik cikkében Döbrentei polémiáját folytatja Kazinczyval, illetve Kölcseyvel az „eredeti magyar nyelvi alkotmány” nevében, dogmatikus álláspontját azzal a Rousseau-t tipikusan nemesi módon értelmező tétellel „támogatva meg”, hogy „Ép durvaság jobb fonák míveltségnél”. Másik írásában pedig a komikum-tanulmányhoz fűz megjegyzéseket Szontagh. Kisfaludy Károly újabb drámáira reflektál: szerinte az Aurora vezére letérni látszik ifjúsága, a Kérők útjáról, mivel frissen megjelent darabjai nélkülözik a nemzeti élet színeit, míg bátyjának nemesházi rajzolatai, jóllehet tele vannak művészi hibákkal, „magyarok és nemzetiek”, így gyönyörűséget okoznak.
Ha a konzervativizmus tehetséges fiatalokat is felvonultatott nézetei kolportálására, Szemere még felkészültebb és tágasabb látókörű fiatalokkal adatta meg a választ. Mailáthnak Toldy felelt az Élet és Literatúra I. kötetéről írott kritikájában. (Tudományos Gyűjtemény 1826. X. 95–112.; a szöveget Szemere újra lenyomatta folyóiratában II. 6–22.) Előítélettől mentes, kérlelhetetlen logikájú kérdése mennyi félreértésért volt Kölcsey számára elégtétel: „… a nemzetiség e legfentebb tulajdona a költőnek, s nem lehet-e a nem-nemzeti nagyobb mindeneknél?” S ehhez hasonló másik riposztja is, amellyel ugyancsak a rendi nacionalizmus jellegzetes megnyilatkozását, Dessewffy József „kíméletre” intését utasította vissza: „… mehet-e addig a patrióta kívánsága, hogy száraz kórót rágjunk, mert e földi, az ananász helyett, mert nem e földi?” Szellemes találatai tíz év küzdelmeinek – benne folyóiratunk munkájának – gyümölcseit sűrítik magukba.
Szontagh (és Döbrentei) ortológus reprízére Kazinczy adta meg a feleletet: a fejlődéselvet hangsúlyozva, amelyet ugyan Szontagh emlegetett, de amely ítéleteiből hiányzott. (IV. 152–163.) Emellett aláhúzza a Toldy által mondottakat: a tudomány országában a földnek minden lakosa egy nagy nemzet tagja, s a fejlődni nem akaró nem mellőzheti, hogy a többi nemzetet figyelje. A másik polémia Szontaghgal – Kisfaludy Károly védelmében – pedig perdöntő volt a nemzetiség- és eredetiségprincípiumok polgárosult tartalmainak diadalra juttatásában. Először Toldy adta meg a választ, részletesebben kifejtve a Mailáthnak írottakat: a nemzetiség nem egyetlen része a karakternek, az általános emberi magasabb rendű jellemjegy a nemzetiségnél, „az okos állat legfőképpen ember”. (IV. 137–145.) A nemzeti jelleg nem lehet minden műfajban meghatározó érvényű, társadalmi színműben elég, ha a karakterekben nemzeti jellegre vonatkozó ellentmondások nincsenek – állítja Toldy a nemzeti eszme mellé az általános emberit, megteremtve a kettő között azt az egyensúlyt, amely e nemesi eredetiség íróinál végképp hiányzott. S Kisfaludyt is e kettősség jegyében ítéli meg, de immár fejlődéstörténetileg: a régebbi darabokban az író mindennapi gyengeségek parodizálását nyújtja {I-351.} csupán, viszont „az újabbakban lélek festetik, s a lelki akciónak egész gépelyezete”, a régebbi érzelgés helyében egy filozófus költő szólal meg. E polarizációt azután a gyermekifjú Szalay Lászlónak a folyóirat újabb köteteiről kifejtett véleménye koronázta meg: Toldyval értve egyet, a nemzetiséget ő már élesen elválasztja a hazafiságtól, s Kisfaludy Sándor nemesházi rajzolataiban csak az utóbbit találja fel. A nemzetiség, nemzeti irodalom polgári értelmezése ezzel végérvényesen és karakterisztikusan elvált a nemesitől, sőt szembefordult azzal, s hogy mennyire, bizonyítja a két egyéni produkciónak Szalay-féle szarkasztikus minősítése: „… az Emberi szív örvényei [Himfy egyik akkortájt megjelent produktuma] a goethei mottón kívül nem egyéb prédikációnál e textusra: Zsidó ne végy feleséget a Moabitákból!” Öccsének darabjai viszont szerinte igen hű másolatai társadalmi viszonyainknak. (Szalay László: Észrevételek a Muzárion III. és IV. kötetéről. Pesten é. n. [1830.])
Amikor Szalay, ugyancsak a két szerkesztő közeli tanítványa, e véleményét megfogalmazta, 1830-at írtak már, az Élet és Literatúra eszmekörében felnőtt új nemzedék a júliusi forradalom előestéjén mást értett már a nemzetiség, nemzeti irodalom fogalmán, mint a kacagányos apák megbűvöltjei. Nem az elzárkózás, hanem a nagyvilág és a világirodalom felé közelítés principiumát, nem a dicsekedés, hanem a kritikaiság terrénumát – nem pusztán egy elvont, ideális szférát, mint inkább a valóság megközelítésének az adott korlátozott viszonyok közepette legcélszerűbb, idealitásában is a realitást szolgáló módját.
Eddigi fejtegetéseinkből remélhetőleg kitűnt, hogy az Élet és Literatúra tevékenységében milyen nagy szerepet játszott a kritika, s talán az is valamelyest kiviláglott, hogy a folyóirat milyen elsőrendű feladatokat vállalt magára e műfaj meghonosítása érdekében. A történetiség, eredetiség, nemzetiség eszméinek vitatása magától értetődően kívánta meg azt a kritikai magatartást, amelynek végérvényes hazai megszilárdulása nélkül viszont értelmét vesztette volna ez elvek új típusú tükröződése – a romantika.
Közismert, hogy a két szerkesztő személye 1817 után szinte jelképe volt idehaza a kritika ügyének. A legtöbbet ezért pedig folyóiratukkal cselekedték. Nem annyira recenziókkal – ilyet az Élet és Literatúrában viszonylag keveset közöltek, s azok sem voltak igazi műbírálatok –, mint inkább a kritikai munka lényegét megvilágító, új meg új nézőpontokból végigpásztázó tanulmányok publikálásával, s főképpen személyes példaadásukkal. A kritikát bátorító, a személyes érdekeket az irodalom kibontakozásának alávető pártatlan magatartásukkal. El lehet mondani: jórészt az Élet és Literatúra köteteiben megmutatkozó önkritikai – kritikai erejük törte meg a „napkeleti fejek” ellenállását a műfajjal szemben Magyarországon.
Elősegítette ezt az is, hogy folyóiratukban valósult meg a kritikai munka igazi ösztönzője, felhajtóereje: teória és kritika eggyé forrása, elvek és gyakorlati alkalmazásuk igazi összhangja. Szükségtelen bizonygatnunk, hogy a műbírálatnak, {I-352.} illetve irodalomkritikai írásnak minő energiát és feszültséget ad, ha egy homogén elvrendszer gyakorlati érvényesítésén alapul, ha tudatosság, szellemi – szemléleti egység és elmélyült stúdium hármasságának gyümölcse. Ha egyöntetű orientáló–agitatív szándékok állnak mögötte, s mindennek révén „mozgó esztétikává” képes felfokozódni.
Kölcsey egész kötetnyi írással szolgálta itt ezt az ügyet – aktív és passzív – módon egyaránt. Tanulmánysorozata, a Nemzeti hagyományoktól a Kritika és antikritikáig s a Szemere szonettjeiről adott különféle értékelései közléséig – mint láttuk – magában véve bizonysága volt az elvekhez mérő, műveket folyamatban mérlegelő, viszonyítások rendszerében elhelyező esztétikai ítéletnek. A többi kritikai tárgyú írás legnagyobb része pedig róla szól: az egykori nagy „botrány”-t, az 1817-es kritikákat hivatott feltárni, elemezni – nemegyszer már-már a viviszekció kíméletlenségével bonckés alá venni. Ennek révén s ezen túl is: kevés az Élet és Literatúrában az olyan írás, amelyet ne hatna át valamiképp a Szemere és Kölcsey diktálta irodalmi liberalizmus szelleme: ha más nem, az egymás mellé tördelések, szembesítő véleménytablók fejezik ki azt.
1817-ben az irodalmi konzervativizmus belefojtotta a legnagyobb magyar kritikusba a szót, egy évtizeddel később ő és barátja mégis e kritikák és utóhullámaik értelmezésével roppantották szét a műfajt gátló maradiság abroncsait. Az idevonatkozó cikksorozat alaptendenciáját Szemere tanulmánya adja meg (A tudományos perek és tollharcok hasznáról, I. 275–282.) – majd Berzsenyi első anti-recenziójának és Kölcsey válaszának közlése bontja ki az antinómiát. (I. 243–247., ill. 173 –183.) Amit jelzett írásában Szemere mond, az nem új: az érdeklődés tollharcok által történő felcsigázásáról, a kritikus feladatköréről írottakat sokszor elmondották már. Ezzel együtt: szövegét rejtett feszültséggel tölti el az apologetikus szándék, Kölcsey ügyének „per-újrafelvétele”, nemkülönben az, hogy védelmében éppenséggel az ő, illetve mestere, Kazinczy kritikára vonatkozó legfontosabb tételeit sorakoztatja fel szentenciózus-aforisztikus kiélezettséggel. Olyan, egykor Horvát Istvánék által annyira támadott szempontokat dob be itt Szemere újra a köztudatba, mint hogy a nyelv nem egyedül a szokás és az etimológia, azaz az empíria, hanem a kriticizmus dolga is, mely hol tisztel, hol nem; hogy az írónak nem elég a grammatika és a lexikográfia, hanem ízlés is kell; hogy nemcsak a keleti nyelvek paradigmáit kell ismernie, hanem a nyugati literatúrákkal való kapcsolat következményeit is levonnia stb.
Minden szónál szebben beszél a tett: amit Szemere a kritika szabadságáról e helyt megfogalmazott, azt a gyakorlatban is bizonyítja. Egyrészt azzal, hogy bő részleteket jelentet meg Berzsenyinek első, 1817–1818-ban írott antirecenziójából, mely csupa elvakult személyeskedés, másrészt közli Kölcsey fanyar-önironikus válaszát, a Kritika és antikritikát. S teszi ezt Szemere annak ellenére, hogy barátja ominózus bírálatával annak idején maga sem értett egyet. Időközben ugyanis megjelent Berzsenyi új antikritikája – sok tekintetben abban a bírálatot megfojtó szellemben, melyet szerkesztőnk ironikusan így aposztrofált: „Recenzens, te rosszul ítéltél, mert íme, én egy vagyok azon jelesek közül, kiket csak bámulni kell!” E hármas „körviadal”-hoz tartozik még Szemere addig példa nélkül álló {I-353.} önkritikája is: közzéteszi Vida Lászlóhoz írott nagysikerű ódáját, s hozzáfűzött jegyzetében nemcsak elfogadja Berzsenyinek róla szóló igazságtalan ítéletét, hanem szigorúságban még túl is tesz műve elfogult megítélőjén. (I. 278–286.) Ennél frappánsabb választ a niklai költő szubjektivizmusára aligha adhatott.
A folyóirat szerkesztője különben okulásul a kötetekben elszórtan egész kis antológiát tesz közzé barátja kritikáinak régi és új fejleményeiből. Ezt a célt is szolgálja például a bírálatok genezisét feltáró Kölcsey – Döbrentei levélváltás publikálása, továbbá az utóbbinak a nemesi konzervativizmus változatlan állásfoglalását tükröző antikritikája (oly tipikus kitételekkel, hogy „Ily két szabad tüzű teremtő lelket, mint Kisfaludy Sándor és Berzsenyi, nem feszesen kicirkalmazás határai közé szeretek látni” stb.). E régi típusú gondolkodás átvilágítása érdekében közli Szemere Döbrenteinek 1826. november 25-i levelét is, mely elítélőleg nyilatkozik a Berzsenyi-polémia közléséről (II. 414–416.), illetve Ferenczy Lajos ugyancsak ez idő tájt kelt olvasói reagálását, mely a hibák felfedeztetésében „nagyobb kíméletre” int (II. 411–413.), végül Berzsenyi 1825. évi antirecenziójának legelfogultabb részletét. (IV. 43–53.) S a válasz? Szemeréék felelete mindennek akadálytalan megjelentetése volt. Csakugyan: nagyvonalúbb érvet igazuk mellett aligha találhattak volna. Gesztusukban a kritikai liberalizmus szellemi potenciája éppoly messzesugárzó volt, mint a szonettek körüli polémiában is: akkor, amikor Szemere közzétette a szemefényét, szonettjeit porrá zúzó egykori bírálatot (s éppen a hozzá legközelebb álló Kölcsey tollából), s amikor nagy szerkesztőtársa beleegyezett kétféle, egymással homlokegyenest ellentétes bírálatának párhuzamos közlésébe.
Csupán elvileg, minden személyes mozzanattól tartózkodva vállalkoztak e kritikai polémiák tanulságainak összegezésére. Egy újabb, Házi jegyzetek című nagyszabású összeállításban, ahol egyfelől ismét felvonultatták a kritikaellenesség ismert bajvívóit, Horvát Istvánt, Dessewffyt, Berzsenyit s legkivált Kisfaludy Sándort. (IV. 10 – 74.) Az ő nézeteik összegző-általánosítóan elemző kontrapunktjául pedig ugyanitt közzétették Kölcsey Jegyzetek a kritikáról és a poézisról című tanulmányát, melynek fontos szempontjai – az ízlésnek nemcsak szubjektív, de általános jellegéről, a szép egyetemességéről, a zseni alkotásai és a kritikusi kánon összefüggéséről – a teoretikus eszmei-elméleti magaslatáról, személytelenül adják meg a cáfolhatatlan feleletet.
A műbíráló tevékenység polgárosult funkciójáról a legígéretesebbet mindazonáltal megint csak nem ők, a mesterek mondották el, hanem a fiatalok. Toldy például, ki már merőben elfogulatlanul (és minden rezignáció nélkül) érzi magáénak a polgárosult irodalmi közszellemet, s ezen belül a kritikaiságot. (I. 305–310). Ő veti papírra először azt a kritikai tevékenységet meghatározó fontos társadalmi szempontot, amely Bajza Conversations lexiconi-pörének legfőbb mozgatója lesz: a literatúra „külön státus”, „igazgató szék” benne a kritika, a tudományok országában a „respublika szellemének” kell hatnia. Hogy erre már az ifjabbik Schlegel is utalt, amikor 1797-ben megállapította: „Die Poesie ist eine republikanische Rede; eine Rede, die ihr eignes Gesetz und ihr eigner Zweck ist, wo alle Teile freie Bürger sind und mitstimmen dürfen”? Kétségkívül, de ennek az irodalmi életet {I-354.} a feudális közélettől elkülönítő elvnek kinyilvánításával a hazai közegben Toldy mindenképp úttörő szerepet vállalt. Mint ahogyan az ezt követő szónokias platformmal is, melyben a „szép palotája” szolgálatára hívta fel kritikustársait – jóllehet felhívása nem más, mint romantizált parafrázisa Lessing Briefe antiquarischen Inhaltsja (1768–1769) híres 57. levelében foglaltaknak. Emellett a hirdetett magatartáseszménynek meggyőző gyakorlati bizonyságát is adta ugyanekkor: abban az elmélyült kritikában, amely – mint arról már szóltunk – épp folyóiratunkról, a „szépnek iskolájá”-ról számolt be nagy elismeréssel a Tudományos Gyűjteményben.
De nemcsak Toldy gesztusai vallottak arról, hogy a szerkesztők kezdeményezését a fiatalok megértették. Stettner–Zádor György (írói álnevén Fenyéry Gyula), és Szontagh Gusztáv, az Aurora-kör pályakezdő tagjai a II. kötetet bírálva ugyancsak maradéktalanul azonosulnak az Élet és Literatúra kritikaiságával. (IV. 94–95, 89–94.) Sőt Szontagh, kinek nézeteiben ez idő tájt a rendi nacionalizmus oly sok eszmeeleme volt még megtalálható, ezen a téren igen lényeges, előremutató elvi tanulságot is kimond. Azt, hogy a literatúra merőben más közeg, mint a társaságé, a szokványos nemesi miliőé. „Csak különböző individualitásnak különböző látásmódja s szabad vizsgálatjai által fejlik ki tisztára minden oldalról az igazság” – vallja Kölcsey vitapartnere, e téren már egyetértve a lap híres főmunkatársával.
Legszebb eredménye a kritikai küzdelmeknek mindazonáltal a folyóirat „Benjámin”-jának, Szalay Lászlónak a vállalkozás újabb köteteiről írott könyvecskéje volt, mely Észrevételek a Muzárion III–IV. kötetéről címmel 1830-ban jelent meg először Pesten. Ez a mű azt nyújtotta, amelynek eléréséért a szerkesztők harcba indultak: a romantikus elmélet legfrissebb és legkorszerűbb gondolatainak alkalmazását következetesen kritikai módszerrel és szemlélettel. A fiatal író kritikai attitűdje: hallatlan nyíltsága, előítéletektől való teljes mentessége, tekintélyeket nem tisztelő, markáns ítélőereje: Szemeréék hősies szerkesztői munkája értelmének, sikerének tanúságtétele.
Ekkor kellett volna azt befejezni. Hogy azonban az olvasót erről meggyőzhessük, a folyóirat historikumához kell röviden visszatérnünk.
Az első két kötet vitathatatlanul kimagasló színvonalat ért el nemcsak esztétikai irodalmunk, de a kortársi magyar irodalom egészében is. Mégis: a közönség érdeklődésével kezdettől fogva bajok mutatkoztak. A folyóirat nemigen fogyott, s emiatt a II. kötetet már csak ötszáz példányban jelentette meg Szemere. 1826-ban és 1827-ben az előfizetésgyűjtők levelei egyöntetűen arról panaszkodnak, hogy a „kritiko-esztétikai literatúra oly kevéssé kapós”. A II. kötettel azután ez a szakadék a lap intenciói és a közönség felkészületlensége révén tovább mélyült: Ferenczy Lajos említett félreértése a folyóirat neve körül már sokat elárult ebből, s Döbrentei 1826. november 25-i és Guzmics Izidor 1827. május 11-i leveleiben is hasonlóképpen {I-355.} volt megszívlelni való. Ha Döbrentei még csak a ciklusok és címek hiányát rója fel az Élet és Literatúrának, Guzmics jóval tovább megy: a közönségtől való elszakadottságot, az olvasói érdekek elhanyagolását lobbantja a szerkesztő szemére.
Múlhatatlanná vált tehát a közönség igényeihez, felkészültségéhez való közelítés. S amikor – egy éves szünet után – 1829 tavaszán a folyóirat III. kötete megjelent, már új nevet viselt a címoldalán. Olyat, amelyik eleve jelezte a szerkesztői koncepció módosulását. A romantikus nevet Szemere az antikos Muzárionnal cserélte fel. Wieland híres epikus tanítókölteményének (1768) címét nem azért választotta, mintha megtért volna az eposz hirdette „mértéktartó középutasság” eszméihez. Kényszerűség volt számára ez a címváltoztatás, a közönségóhaj tudomásulvétele. A klasszicista cím különben e publikum számára azt is tükrözni volt hivatott, hogy a benne foglalt tudomány ezentúl a gráciák filozófiája lesz, azaz elméletet ezentúl könnyedséggel, oldottsággal, színes költőiséggel társít.
Maga a III. kötet különben – az első kettő magaslatai után – rendkívüli visszaesés. Nemcsak a folyóirat neve változott, hanem, sajnos, egész karaktere is. Közrejátszott ebben a vállalkozás lelkének, Kölcseynek kiválása a szerkesztésből – a kibontakozó politikai harcok foglalták el idejét –, s Szemere meglehetősen elegyes, szürke szépirodalmi anyaggal igyekezett pótolni őt, illetve megnyerni az olvasókat. Mindenesetre ebben a kötetben épp az irodalomkritikai anyag a legkevesebb. A IV. kötettel viszont – a mélypont után – ismét emelkedés következett. Az ugyancsak 1829 tavaszán megjelent kiadvány, ha nem is éri el mindenben az indulás szintjét, zömében – mint azt kifejtettük – újra értékes irodalomteoretikus anyagot nyújt. Olyan elvi írások gyűjteményét, amelyek az adott szinten megnyugtató módon lezárják a legfontosabb vitapontokat, eldöntik a polgárosult, romantikus-liberális eszmék érvényesülése javára azokat, – egyszersmind azonban befejezetté, a kialakult helyzetben feleslegessé is téve a folyóirat további működését.
Szemere azonban ezt nem ismerte fel, s négy esztendős szünet után, 1833 májusában – csupán azért, hogy Bajza nagysikerű Kritikai Lapokjával versenyezzen – újabb kötetet adott ki belőle. Ismét csak eltérve eredeti koncepciójától. Irodalomelméleti anyagot ugyan ez új Muzárionban bőven találunk, de sok köszönet. bennük nincs: túlnyomó részük utánközlés. Méghozzá az új, 1833-ban már differenciáltabb irodalmi helyzetben merőben funkciótlan: e másutt már megjelent írások utánnyomásával a folyóirat nem szembesít – mint régebben – különféle álláspontokat, nem világít meg lényegében semmit. Pontosan rámutatott erre Bajza József kritikája: „Itt az ismeretek újra lenyomatása egész dühösséggé vált …ívekre terjedő hosszabb értekezések vannak lenyomatva, s oly értekezések nevezetesen, melyeket még alig tettünk le kezünkből … Az előbbeni kötetekben az ismert munkák, vagy ezeknek töredékei lenyomtatva azért voltak, hogy alkalmul szolgáljanak némely talán hasznos észrevételekre, itt láthatni lenyomatásokat minden észrevétel nélkül.”
Csak árnyéka volt már egykori irodalomkritikai önmagának az Élet és Literatúra-Muzárion. Az utolsó kötetben megjelent negyvenhat különféle mű közül {I-356.} mindössze öt olyan kritikai jellegű írás akad, amelyik új szempontokat ad a kor irodalomelméleti gondolkodásához. S a más jellegű alkotások közül csupán kettő az, amelyik figyelmet érdemel. Kölcsey két beszéde tartozik az előző csoportba mindenekelőtt: a nemzeti színház felállítását sürgető, a színjátszás osztályokat nemzetté összeforrasztó szerepét hangsúlyozó Játékszín (V. 343 –362.) s az irodalmi-irodalomkritikai „parainesis”-ének számító, gyönyörű Kazinczy-emlékbeszéd (V. 376 –389.) Az utóbbi azonban másutt is megjelent. S a nem irodalmi tárgyú írások közül is az egyik az ő nevéhez fűződik: a Történetnyomozás (V. 278-291.), mely a történetírás addig pusztán leíró gyakorlata helyébe történetfilozófiát követel, oknyomozást, összehasonlítását nemzeteknek és századoknak, s ami a legfontosabb: a fejlődés összetevőinek rajzát. Ezek mellett két névtelenül megjelent írás válik ki a kötet anyagából: a Viszonyok című, az Életírás, végül Szalay László Fény és melegség című reflexiója s amire reagál – Eötvös József Bel és külvilág című elmélkedése. (V. 1–27, 201– 221, 318-319, 309–317.)
A Viszonyok töredékek, glosszák laza füzére, melyeknek egyetlen kivétellel ismeretlen szerzői a kritikusi magatartás normáiról és az irodalmi élet visszásságairól szólva jórészt a Kölcsey-életmű egyes fontos igazságait népszerűsítik. Időszerű műfajt elemez korszerűen az Életírás, érzékenyen rámutatva e műfajjal kapcsolatban annak az affinitásnak – azonosulásnak és távolságtartásnak – feszültségkeltő értékére, ábrázolót és ábrázoltat egyszerre bemutató jellegére is, amely ez idő tájt kibontakozó irodalomtörténetírásunknak egyik legfőbb törekvése.
S az ekkortájt feltűnő nagy tehetségű fiatalok, Eötvös és Szalay cikkei? Eötvös erkölcsfilozófiai aforizmákat tesz itt közzé, a későbbi nagy emberbarát és a közéleti pályára felkészülő férfi érzelemtől és belső sugárzással áthatott világnézeti vallomásait. Ugyanaz a meleg hit, a használni akarás töretlen életbizalma telíti Szalay reflexióját: a kor poézisének célját keresi, s azt az individuumok és masszák, azaz az egyének és a tömegek szellemére hatásban jelöli meg. A francia romantika előretörése, közelebbről Victor Hugo és Cousin művei alapján az irodalom feladatát, funkcióját már nemcsak az individualitás, hanem a tömegek szolgálatában jelöli meg. Abban a társadalmiságban, újfajta közösségtudatban, amely ha itt még elvontan, spiritualista érzelmi burokban jelentkezik is, de jelentkezik már: beköszöntő előjeleként a következő időszak irodalomkritikai gondolkodása hazai nagy vívmányának.
Mindez azonban a júliusi forradalom utáni kor fejleményeibe vezet át, s túl is mutat már a Muzárion profilján. 1833-ra e folyóirat körül elfogyott a levegő. A zseni, az eredetiség, az önálló gondolkodás, az autonóm esztétikai ítélet, a nemzeti múlt recepciója, a történetiség, a dráma közönségformáló funkciója stb. eszméiért már nem kellett harcolni: természetes részeivé váltak azok az irodalom jelenének. S ugyan miért lett volna szükséges bizonygatni az irodalmi tollharcok hasznát akkor, amikor már javában folytak a tekintélyt nem tisztelő, heves polémiák? Az irodalom respublika – a júliusi forradalom utáni éveknek ez egyik fő jelszava. Ezt a tanítást azonban az Élet és Literatúra lapjain írták le nálunk először.
Bajza József: Muzárion. = Kritikai Lapok 1834. 4. sz., és Bajza József összegyűjtött munkái. Bp. 1901. 4. köt. 152–183. – Toldy Ferenc: Szemere Pál. = Magyar Sajtó 1855. aug. 1.; és Toldy Ferenc irodalmi arcképei és újabb beszédei. Pest 1856. 87-90. – Kazinczy Gábor: Emlékbeszéd Szemere Pál felett. Bp. 1885. 61 l. – Szemere Pál munkái 1–3. köt. Kiad. Szvorényi József. Bp. 1890. – Máté Lajos: Szemere Pál mint kritikus. Bp. 1894. 41 l. – Császár Elemér: Kölcsey, a kritikus. = BpSz 1918. 174. köt. 224–258. – Jánky István: Szemere Pál esztétikai és poétikai nézetei. Pécs, 1928. 55 l. – Szauder József: Kölcsey Ferenc. Bp. 1955. 263 l. – Kölcsey Ferenc összes művei 1–3. köt. (Kiad. Szauder József és Szauder Józsefné.) Bp. 1960. Fenyő István: Az irodalom respublikájáért. Irodalomkritikai gondolkodásunk fejlődése 1817–1830. Bp. 1976. 494. l.
| A FELSŐ MAGYAR ORSZÁGI MINERVA (1825–1836) | TARTALOM |