{I-361.} A REFORMMOZGALOM KIBONTAKOZÁSA

Reformkornak Magyarország történetében azt az időszakot nevezzük, amelyben a polgári-nemzeti átalakuláshoz vezető, új politikai tendenciák létrejöttek, és amelyet a polgári forradalom zárt le 1848 tavaszán. Ez egyben válasz arra a néha még vitatott kérdésre is, hogy honnan számíthatjuk a reformkor kezdetét. A nemesi nemzet rendi önrendelkezésének igénye, hagyományos, feudális változatban már jóval régebben, akkor is igen határozottan jelentkezett, midőn polgári jellegű reformok igényéről, reformkorról még egyáltalán nem beszélhetünk. Az antifeudális, polgári, valamint a nemzeti momentumnak az az új összekapcsolása, amelyet először és még elég szűk körben a magyar jakobinusok programja képviselt, még nem indíthatott el tartós, folyamatos, megszakítatlan politikai tendenciát. 1795 után, mint láttuk, hosszú, három és fél évtizedes politikai hullámvölgy követte, amelyben a forradalommal s a társadalmi haladással szembeforduló, feudális nacionalizmus vált uralkodóvá. A magyar nemesség ennek jegyében volt ellenzéki még akkor is, midőn 1823 körül a nemzetközi erőviszonyok változását, az úgynevezett szentszövetségi rendszer megingását arra használta, hogy visszaszerezze korábbi pozícióját, mellyel a század elején, a francia háborúk idején rendelkezett. Nem a feudális rendszeren akart változást, hanem ellenkezőleg: „körülbástyázni” igyekezett a rendi „alkotmányt”. 1825-ben a bécsi udvar részben éppen azért volt hajlandó a magyar országgyűlést ismét összehívni, mivel Metternich rájött, hogy a magyar rendek feudális alkotmányát az új helyzetben már inkább szövetségesének tekintheti. Egyének, kivételként, magánosan, továbbjuthattak már ekkor is. De a feudális rendszerrel szembeforduló, a rendi nacionalizmuson túlhaladó, új politikai mozgalom felbukkanásáról és folyamatos erősödéséről csak az 1830 körüli időktől kezdve beszélhetünk. Alapvetően e fordulat feltételeit a gazdasági–társadalmi viszonyok változása teremtette meg. Abba viszont, hogy e hosszabb, belső folyamat következményei politikai síkon éppen ekkor kezdtek felbukkanni, revelálódni, belejátszott a nemzetközi viszonyok újabb változása, az európai forradalmi mozgalmak kihatása is.

Történetírásunk már kimutatta, hogy a nemességet a feudális rendszer növekvő belső válsága kezdte lassan a polgári fejlődés irányába tolni. A feudális birtokos is igyekezett terményeit eladni, áruinak piacot találni. A francia háborús időszak hosszú mezőgazdasági konjunktúrája ezt megkönnyítette, bár új igényeivel fel is lazította a régi, kevés pénzű, feudális gazdasági rendszert. Az ezután soron következő másik világgazdasági jelenség: a dekonjunktúra viszont visszaejtette azt és {I-362.} kiélezte belső ellentmondásait. A birtokos nemes földjét a jobbágy művelte, ingyen munkával, robottal, kényszerűségből, rosszul, saját gyenge felszerelésével, elmaradt technikájával. A földesúr, ha többet akart, erőszakkal próbálta növelni részint a robotot, részint saját majorsági földjét. Ezzel azonban nem orvosolta, hanem inkább még fokozta a bajt. Egyre több lett a földtelen zsellér, egyre fenyegetőbb a paraszti elégedetlenség, még okszerűtlenebb a robot, még extenzívebb a művelés. A megoldás a bérmunka, napszám, új üzemi szervezet, új technika bevezetésében rejlett, ami azonban új felszerelést, jobb eszközöket, gépeket, saját fogatokat, takarmánytermesztést, istállókat, új gazdasági épületeket tett szükségessé, vagyis befektetést, pénzt, hitelt, végső fokon pedig áttérést a kapitalista gazdálkodásra. Aminek azonban útjában álltak a feudális jogviszonyok, a nemesi birtok kötöttsége, az ősiség, az amúgyis egyre veszedelmesebbnek tűnő jobbágyrendszer, a feudalizmus egész elavult szervezete. A gazdasági alapkérdéssel előbb a nagybirtok találkozott, amely azonban részben még a rendszeren belül is megbírkózhatott vele. A köznemesi birtok utóbb, ekkoriban, és annál súlyosabban. Franciaországban annakidején egy izmos, tőkeerős burzsoázia feszítette szét a feudális rendszert. Magyarországon – és általában Kelet-Közép-Európában, ahol a polgárság ehhez minden újabb fejlődés, a kereskedelmi tőke izmosodása ellenére sem volt még elég erős – a nemesség volt kénytelen ráébredni arra, hogy az a feudális rendszer, amelynek kiváltságait, uralmi helyzetét köszönhette, szegénységbe nyomja őt, nem engedi gazdaságilag felemelkedni, sőt egyre veszélyesebb helyzetbe hozza, úgy is, hogy esetleg a fejére omlik. Hogyan lehet ebből az ellentmondásból kibontakozni? Hogyan lehet arra a színvonalra jutni, amelyet a példaként mind többet emlegetett, fejlettebb nyugati, polgári országok képviseltek? Hogyan lehet az elavult rendszerből és annak veszélyeiből úgy kilépni, hogy az ne járjon túl sok áldozattal és hogy a vezetés a nemesség kezében maradjon? Vagy, ahogy mi mondanánk: hogyan, mennyiben töltheti be a kiváltságos nemesség a polgári-nemzeti átalakulás vezetésének polgári funkcióját? Azok a pozitív, előremutató válaszok, amelyeket e kérdésekre a nemesség jobbjai adtak, egyben fokozatosan áthatották és át is alakították a politikai téren hagyományosan uralkodó, immár meddővé vált rendi nacionalizmust, amelyet lassan kezdett a nemzeti önrendelkezés új, polgári típusú igénye felváltani.

A mozgalommá érés politikai időzítésében nagy szerepet játszott az a nemzetközi földindulás, amely Európában az 1830 júliusi párizsi forradalommal kezdődött. Bár a francia bankár-burzsoáziáról hamar kiderült, hogy nem áll szándékában forradalmi külpolitikát folytatni, Párizs példáját követte Belgium, bizonyos fokig Svájc, majd egy sor egymás után kirobbanó itáliai és német megmozdulás 1831–1833 között. Keleti visszhangként pedig a lengyel felkelés, pontosabban nemesi nemzeti szabadságharc, amely 1831 őszén elbukott, valamint ugyancsak 1831-ben a lengyel–orosz hadszíntérről átcsapó kolerajárvány alkalmából Magyarország északkeleti megyéiben kibontakozó, véres parasztfelkelés.

Ez a nemzetközi láncreakció két fő vonatkozásban hatott a hazai politikára. Egyrészt felerősítette és mozgalommá szélesítette az addig csak csírában, sporadikusan jelentkező, haladó törekvéseket a nemességen belül és szétválasztotta, {I-363.} polarizálta a rendi ellenzék konzervatív, illetve reformer elemeit. Másrészt pedig ugyanakkor azzal is lehetővé tette a reformellenzék kibontakozását, hogy lekötötte a Habsburg-kormányzat erejét. Metternich, aki úgy hitte, hogy a forradalmakat titkos társaságok szervezik, zsandárként őrködött a német birodalomban, fegyverrel is beavatkozott Itáliában, de nem tudott egyszerre fellépni mindenütt, minden új jelenség ellen. A magyar reformellenzék így nyithatott magának olyan rést, amely mögé többé már nem volt újra visszaszorítható.

Széchenyi Hitele még a forradalom előtt, 1830 elején látott napvilágot. Igazi, nagy visszhangot azonban már az új helyzetben kapott. A Széchenyivel baráti szövetségben indult és vele ekkor még együtt haladó Wesselényi Miklós hatása is ezután kezdett új ellenzéki politikai akciókban megmutatkozni. A forradalom hírére a régi, feudális rendi ellenzék, hagyományaihoz híven, ismét Bécs oldalára hátrált és az 1830 őszi, rövid országgyűlésen sietve megajánlott 50 ezer újoncot a francia veszély ellen. A hazatérő követeket azonban 1831 elején több megyében már olyan közgyűlések fogadják, amelyeken a bontakozó, új ellenzék is hangot kapott. A legemlékezetesebb ilyen közgyűlés 1831 elején Szatmár megyében zajlott le: innen indult országos körútjára a Széchenyi baráti köréhez tartozó, ellenzéki gr. Károlyi György Wesselényitől sugalmazott követjelentése, az ellenzék szerveződésének egyik első, fontos dokumentuma. A Reviczky kancellárhoz befutó jelentések már ekkoriban, 1831 első hónapjaiban, tehát még a parasztfelkelés előtt olyan „újítási” szándék felbukkanását figyelték meg többfelé, amely a jobbágyoknak teendő engedményekre is kiterjedt. A különböző helyi ellenzéki csoportok, „factiók” azonban az úgynevezett „operátumok”, rendszeres munkálatok megyei megvitatásakor kapták az első igazán jelentős alkalmat arra, hogy felsorakozzanak, küzdelembe lépjenek, s egyben céljaikat megfogalmazzák. Az 1825–27-i országgyűlés ugyanis végre elővette azokat a munkálatokat, amelyekben egy jó nemzedékkel korábban, az 1791–1793 közt működő rendi bizottságok fogalmazták meg az akkor már hanyatló, felvilágosult rendi (vagyis még nem polgári) mozgalom reformjavaslatait. E munkálatokat most, 1827 után, egy, az országgyűlés által kiküldött, új országos bizottság dolgozta át, mégpedig többhelyt inkább retrográd irányban. Horváth Mihály korántsem túloz, midőn az új operátumoknak a régieknél is elmaradtabb álláspontjáról beszél. Szerinte „legüdvösb eredményök abból áll, hogy utóbb, midőn a megyéktől tárgyalás alá vétettek, nagy lendületet adtak a reformügynek, ha nem is annyira oktatva, felvilágosítva a nemzetet, mint inkább alkalmat nyújtva, hogy a közállapotok teljesen kimerítőleg elemeztessenek”. Az újabb kutatásokból is az tűnt ki, hogy az operátumok megvitatása volt, elavultságuk ellenére, az a fontos alkalom, amely az új helyzetben módot adott a legkülönbözőbb politikai kérdések felvetésére és a reformellenzék válaszainak megfogalmazására, még hozzá a legfrissebb tanulságok figyelembe vételével. A megyékben már 1831 elején megalakult bizottságok munkája ugyanis a járvány miatt hosszabb időre félbeszakadt és csak 1832 őszén fejeződött be a megyék jóváhagyó közgyűlésein, mindössze pár hónappal az első reformországgyűlés megnyitása előtt. A vitákba így belejátszott az a tanulság, hogy a nagy szimpátiával kísért lengyel nemesi szabadságharcnak a jobbágykérdés megoldása nélkül el {I-364.} kellett buknia. Valamint 1831 hazai parasztfelkelésének polarizáló hatása is, amely a konzervatívokat hátrálásra, a reformereket viszont határozottabb haladásra bírta. A feudális nemesség soraiból így lépett elő az új, liberális nemesi reformellenzék.

E tényezők együttes hatására nőtt meg az érdeklődés a feudális Magyarországon a polgárilag fejlettebb országok mintái, intézményei iránt. Ez teremtette meg annak feltételeit, hogy a liberalizmus eszméi meghonosodjanak. Utazások, tanulmányutak, személyes benyomások és olvasmányok, köztük a külföldi lapok segítették elő, hogy az új mintákat és nézeteket itthon mind szélesebb körben megismerjék. S a fejlettebb minta tanulmányozása, az előbbre járó társadalmak irányzatainak, ideológiai áramlatainak megismerése nem egyszer lehetővé tette olyan kérdések és célok vizsgálatát is, amelyeket a belső fejlődés feltételei magukban véve még nem is tűztek teljes mértékben napirendre. Az adott viszonyok közt a minta és a gondolat bizonyos fokig így megelőzhette a gazdasági – társadalmi folyamatot s ezzel némileg maga is járulékos mozgató tényezővé válhatott.

A reformmozgalom fejlődése több szakaszban ment végbe és kezdettől fogva több változatot produkált. E változatok eltéréseik, sőt olykor vitáik ellenére lényegében véve mind ugyanazon fő mederben haladtak a polgári-nemzeti reformok felé. Közös jellemzőjük volt az is, hogy valaminő mértékben, ha nem is egyformán, mind kerülő úton haladtak, hiszen a feudális kiváltságokkal bírók különböző rétegei vitték bennük azt a szerepet, amely Franciaországban a burzsoáziának jutott.

IRODALOM

Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből. I–III. Bp. 3. kiad. 1886. – Barta István: Széchenyi és a magyar polgári reformmozgalom kibontakozása. = TörtSz 1960. 224–240. – Uő: A magyar polgári reformmozgalom kezdeti szakaszának problémái. = TörtSz 1963. 305–344.