{I-365.} AZ ÚJ POLITIKAI SAJTÓ ELŐZMÉNYEI

FEJEZETEK

Mindezt azért kellett így elöljáróban körvonalaznunk, mivel ezek az új tendenciák igyekeztek a maguk politikai orgánumait is létrehozni, ahogy ezt fejlettebb országok példájából is megtanulták. A reformmozgalom kibontakozása és a konzervatív erőkkel vívott küzdelmei szabták meg tehát a politikai sajtó fejlődésének fő vonalait is. A régi, feudális típusú, referáló lapok differenciálódása és egyben az új politikai sajtó megszületése Európa-szerte a polgári törekvésekkel összefüggésben ment végbe a feudalizmusról a kapitalizmusra való átmenet időszakában Elsőnek a fejlettebb, nyugati országok polgársága teremtett a sajtóból olyan fegyvert magának, amely már nemcsak a fejedelmek, feudális urak tetteit, az udvari eseményeket, háborúkat, esetleg különböző kuriózumokat referálta színtelenül, önállótlanul, hanem politikai hírlapként új problémákat is felvetett, méghozzá úgy, hogy mindenről saját véleménye volt. A polgári ideológiát képviselve bírált és buzdított. A közvéleményt, amelynek új fogalma itt nyert először polgárjogot, nemcsak emlegette és szolgálta, de alakította is. Álláspontjának nyilvánosságot követelt. A sajtószabadság a polgári forradalmak fő jelszavainak lett egyike.

Magyarországon, az előzőkből érthetően, a nemesi reformmozgalom kezdett, saját testére szabva, hasonló törekvéseket képviselni. De eleinte oly kedvezőtlen feltételek között, hogy még saját kialakulását sem igen tudnánk az egykori sajtóból rekonstruálni. Magyarázatul nem elég általánosságban a kelet-európai gazdasági–társadalmi fejlődés lassúbb ütemére, elmaradottságára hivatkoznunk. Most, időszakunk küszöbén ugyanis a politikai sajtó alapjában véve rosszabb helyzetben volt, mint négy évtizeddel korábban, Szacsvay vagy Hajnóczy felvilágosult, antifeudális publicisztikája idején. Pedig azóta a társadalmi-gazdasági fejlődés tovább haladt a polgárosodás feltételeinek kialakítása terén. Megnőtt az olvasóközönség, főleg a lélekszám, a kereskedelem, a polgári tevékenység és a városi életforma dolgában már élen járó, új központban, a gyorsan növekvő Pest-Budán, ahol az új építkezések, a nemesek városba telepedése, az értelmiség arányszámának növekedése és funkciójának bővülése új lehetőségeket nyitott, ahol már az operátumok bizottsága is tárgyalt, és ahol egymás után jöttek létre a Széchenyi által kezdeményezett, új intézmények az Akadémiától a Casinóig. S a nemesség új szükségleteit is jelezte, világnézeti előjeltől eleinte függetlenül, egy sor olyan új, fontos jelenség, mint a nyelvi standardizálás, a nyelvújítás, azután a nemzeti irodalom nekilendülése, sőt a sajtó volumenének viszonylagos bővülése. A 19. {I-366.} század első esztendejében Magyarország mindössze 8, időszakunk küszöbén, 1830-ban már 23, s egy év múlva, 1831-ben már 27 lappal rendelkezett – ez utóbbiak közt 12 magyar, 11 német, 2 szláv és 2 latin nyelvű orgánummal. Haladt valamit a sajtó differenciálódása is. Születtek irodalmi és tudományos folyóiratok, sőt szaklapok és nemsokára felbukkantak az első divatlapok és népszerűsítő, ismeretterjesztő vállalkozások. De éppen a politikai sajtó volt talán a legfejletlenebb. A Pesten megjelenő Hazai és Külföldi Tudósítások, amely viszonylag még élen járt e lapok között, Kultsár István halála (1828) után, özvegye tulajdonában, Somogyi Csizmadia Sándor, majd 1831-től Galvány László szerény igényű szerkesztésében a korábbihoz képest is inkább hanyatlott és száraz, színtelen, referáló modorban adta olvasói kezébe kétszer hetenként azt a szerény politikai híranyagot, amely egyáltalán bele kerülhetett. A majdnem félszázados, bécsi Magyar Kurír, amely még azon idők emléke volt, midőn a magyar nyelvű újságírás a monarchia fővárosában találta meg egyik fő központját, az idős Márton József szerkesztésében ennyire sem tudott már korszerűsödni és érdeklődést kelteni. Miután csak alig 150 előfizetője akadt, 1834-ben megszűnt. Az 1827 óta Kolozsvárt megjelenő Hazai Híradót, illetve 1832-től kezdve ennek folytatását, az Erdélyi Híradót, amelynek szerkesztését 1831 óta Méhes Sámuel látta el, ha lehet: még egyhangúbb és szárazabb referáló stílus jellemezte, de egyszersmind provinciális jelleg is. S ezzel le is zárhatjuk a magyar nyelvű „politikai” hírlapok sorát. A magyar sajtó egykori bölcsője, a régebbi központ: Pozsony, ezidőben már csak egy latin és egy német újsággal rendelkezett. Az előbbi, az Ephemerides Posonienses ugyancsak régi, elavult hagyományt vitt tovább: azt, amely a 18. században a latin iskolai újságolvasásnak és a latin nevelésű nemesség tájékoztatásának érdekében keletkezett. Még egy pár évig folytatódott, majd 34 évi fennállás után 1838-ban megszűnt. A pozsonyi német újság, a már 1764 óta megjelenő Pressburger Zeitung, amely ugyancsak szigorú ellenőrzés alatt kétszer hetenként, kedden és pénteken látott napvilágot, ismeretterjesztő és szórakoztató melléklapok: az Aehrenlese (1831–1836), majd a Pannonia kíséretében, ekkor is a pozsonyi városi magisztrátusnak képezte tulajdonát. Bérlője időszakunkban 1836-ig Wigand Károly Frigyes nyomdász, majd 1837-40 közt, mint kiadó, Schaiba Ignác Adolf volt, aki mellett a szerkesztés teendőit Richter A. F. látta el. Az ugyancsak hosszabb hagyományokkal bíró, pestbudai német sajtót ekkoriban a századdal éppen egyidős Vereinigte Ofner und Pester Zeitung (és melléklapja: a Gemeinnützige Blätter), képviselte, amelyet 1831–1834 közt kiadója, Röszler Kristóf, majd annak halála után, özvegye nevében, Janisch József szerkesztett, és amelyet az egyetemi nyomda állított elő. A német hírlapoknak ekkoriban még elég nagy olvasóközönsége volt a hazai városok német anyanyelvű polgárságában. Politikai jelentőségük azonban csökkenőben volt. Részint a polgárság alárendelt helyzete, illetve azon vonzerő hatása miatt, amelyet a kibontakozó nemesi reformmozgalom hangsúlyozottan magyar jellege a hazai német polgárokra gyakorolt. Részint pedig azért, mivel e lapokat a kormányzat hagyományosan szerette saját félig-meddig hivatalos szócsöveinek is felhasználni. Különösen állt ez a Hochmeister Márton nagyszebeni könyvkereskedő kiadásában ugyancsak hetenként kétszer megjelenő Der Siebenbürger {I-367.} Bothe című erdélyi német újságra, amelynek melléklapja, a Transsilvania címet viselte, valamint a horvátországi német újságra, amelyet Agramer Politische Zeitung címen Ludevit Gaj zágrábi nyomdája állított elő.

E rövid áttekintésből is látni, hogy a tulajdonképpeni új, véleményformáló politikai sajtónak ekkoriban még csak bizonyos elemei, előzményei voltak fellelhetők Magyarországon. Azok a referáló jellegű hírlapok, amelyeket fent felsoroltunk, az előzményeknek csak egyik fontos ágát képviselték. Másik ágát, az adott helyzetből érthetően, azokban az irodalmi zsebkönyvekben és folyóiratokban kell keresnünk, amelyek, ha kerülő úton, közvetve is, egyidőben bizonyos politikai jellegű előkészítő funkciót is végeztek, és amelyek körül elsőnek alakult ki egy újat óhajtó, fiatal nemesi-polgári értelmiségi írói és újságírói gárda. Ezért, e politikai jellegű funkció miatt kell itt visszautalnunk Kisfaludy Károly Aurorájára, amely Pesten, a Trattner-kiadónál, az új polgári-nemesi közönségre támaszkodva honosította meg az irodalmi zsebkönyvnek külföldön elterjedt műfaját. Az Aurora, tudjuk, hamar kivonta magát a Kazinczy-féle régi klasszicizmus hatása alól, és a nemzeti irodalmi romantika új irányzatának szolgálatában kifejezetten a húszas évek rendi nemzeti politikai küzdelmeihez kapcsolódott. Sőt, tegyük hozzá, hogy Kisfaludy és köre 1827 után a feudális nemesi ellenzékből is kiábrándult és újat, jobbat keresve mindenekelőtt Széchenyi törekvéseit kezdte támogatni. Kisfaludy mellett Vörösmarty, Bajza József, a magyarrá vált német polgárifjak közül a pesti Toldy (Schedel) Ferenc és a királyhelmeci, zempléni Helmeczy (Bierbrauer) Mihály, a nyomdász-kiadó Trattner János Tamás barátja és tanácsadója, valamint Zádor (Stettner) György tartozott e körhöz, amellyel távolabbról, Szatmárból, Kölcsey is kapcsolatban állt. Különösen Bajza példája mutatja, hogy a fiatal írók saját területükön már nyíltan szembefordultak a feudális tekintélyi elvvel, annak nemcsak abszolutista, hanem rendi változatával is, amely az irodalomban a rangokat, a pártfogók előkelőségét és nem az írásművet magát mérlegelte. Ennek kifejezetten volt bizonyos politikai mellékzöngéje is. A Bajza által 1831-től kezdve szabálytalan időközökben, füzetekben kiadott Kritikai Lapok egyebek közt élesen megbírálta Pyrker László egri érsek német eposzát, amelyet Kazinczy fordított magyarra. Kazinczy meghökkent a „titáni vakmerőség” miatt, amely figyelmen kívül hagyta, „hogy az érsek, hogy a főispán, hogy az csillagot hord mellén”. Bajza álláspontja azonban az volt, hogy „nemes vagy báró, gróf vagy herceg írói világban egyforma jussal bír, elsőségeket itt nem születés vagy hivatal oszt, hanem ész”. Bajza támadta a feudális nacionalista Horvát István ábrándos történészkedését, bár ugyanakkor a balról jelentkező Táncsics Mihálytól is elhatárolta magát. Az Aurora szerkesztőjeként 1832–1835 között Széchenyi, majd Kölcsey politikáját támogatta, annyira, hogy az Aurora körét egyidőben Széchenyi-pártnak nevezték. Tegyük hozzá mindjárt azonban, hogy az irodalmi és tudományos jellegű vállalkozások közül az új politikai törekvéseket általában csak azok képviselték, amelyek valami módon hosszabb-rövidebb ideig az Aurora kör befolyása alatt álltak. A Felső Magyar Országi Minerva, gróf Desewffy József 1825-ben indított, havonta egyszer Kassán megjelenő lapja, amelyet titkára: Dulházy Mihály szerkesztett ekkor is, alapítójának 18. század-végi típusú, felvilágosult {I-368.} rendi, de alapvetően mégis rendi, nem polgári és liberális irányú felfogását képviselte. Efölött már eljárt az idő. A lap így lehetett azután olyan szerzők menedéke is, akiket egykor már Kisfaludy Károly kitessékelt az Aurorából, mint az irodalmi romantika ellenfeleit, az elavult, hamis pátosz, érzelgősség és retrográd nézetek képviselőit. A Minerva, amely virágkorában sem tudott 3–400 előfizetőnél többet szerezni, egyébként is már 1833-ban megszűnt. A havonta megjelenő, de viszonylag magas ára ellenére kétszer akkora publicitásnak örvendő Tudományos Gyűjtemény pedig, amelyet Trattner adott ki Pesten, csak átmenetileg, éppen időszakunk elején, azért tudta a politikai reformtörekvéseket áttételesen, közvetve támogatni, mivel szerkesztését pár évre, Bajzáék segítségével Vörösmarty vette át. Így lett egyideig az irodalmi romantika szócsöve, így adott helyet 1830-ban a fiatalok támadásának a feudális tekintélyi elv ellen az úgynevezett lexikonperben, valamint Bajza cikkének a polgári átalakulás angol modelljéről, és méltató szavaknak Széchenyi vállalkozásairól, a Duna-szabályozás ügyéről. Miután azonban 1832 végén Vörösmarty lemondott, az új szerkesztő, a délibábos történész Horvát István saját terjengős írásaival tömte meg és a feudális nacionalizmus irányába fordította vissza a lapot, amely végül 1836-ban be is fejezte pályafutását.

Világosan kell látnunk azonban, hogy az irodalmi és tudományos sajtó, bármennyire magán viselt bizonyos politikai színeket, akkor sem vehette át és tölthette be a politikai sajtó funkcióját, ha a reformok ügyét támogatta. A politikai sajtót előkészíthette, egyideig jobb híján valamennyire pótolhatta, majd persze utóbb támogathatta, de feladatát mégsem vállalhatta magára. Különösen nem 1832-től kezdve, midőn már megtörténtek az első kísérletek az új politikai sajtó megteremtésére. Az irodalom új gárdája igen fontos szerepet vitt a politikai sajtó megalapozásában. Kossuth azonban utóbb, a negyvenes évek elején az előzményekre visszatekintve már úgy látta, hogy „a magyar időszaki sajtó” „egészen 1841-ig” a nemzet politikai életére „azért nem gyakorlott csak a mostanihoz is hasonló hatást, mivel a szerkesztők s lapvezérek közt alig volt valaki, aki practicopoliticus életet élt, mivel többnyire csak literátorok voltak, publicisták nem”.

Az előző szakaszban mondottakból kitűnt, hogy a reformmozgalom, az új ellenzék kialakulása, megszerveződése elsősorban a megyékben, a nemesség önkormányzati, politikai szervezeteiben, majd az országgyűlésen ment végbe. Az új politikai sajtó harmadik előkészítő momentumát tehát itt kell keresnünk. Pontosabban: kellene, ha többet találnánk, mint fontosabb megyei feliratok és más ellenzéki dokumentumok terjesztését, kéziratos másolatban, a megyék egymással való „correspondentiáját”, politikai levelezését, amely 1790 óta jött divatba megélénkülő időkben, és amelyet egyébként a kormány újra meg újra igyekezett eltiltani, valamint az országgyűlésről hazatérő követek jelentéseit, amelyek olykor, és éppen most, az új szakaszban, szintén szélesebb nyilvánosságot kaptak. Végül pedig az országgyűlés iratait és naplóit, amelyek azonban csak az ülések egy részének anyagát közölték, hiányosan, utólag, nehézkes kötetekben, a sajtóra még csak nem is emlékeztető módon. Míg tehát az egyik oldalon a referáló „politikai” újságok {I-369.} és az irodalmi-tudományos periodikák csak alig, vagy egyáltalán nem értek el a politikához, addig a másikon viszont a hazai politikai viták tulajdonképpeni központjai alig, vagy egyáltalán nem tudták elérni a nyilvánosságot.

Ez a négy évtizeddel korábbinál is elmaradottabb állapot nyilvánvalóan a közbeeső világnézeti-politikai meghátrálás, azon közös front eredménye volt, amelyet a forradalommal és a társadalmi haladással szemben hozott létre a feudális abszolutista Habsburg-udvar és a feudális nacionalista magyar rendiség, függetlenül attól, hogy időnként más kérdésekben, ha a fő probléma megengedte, egymással is konfliktusba került. Az új értelemben vett politikai sajtót, a nyilvánosságot mindkét fél veszedelmesnek tartotta a feudalizmus, a fennálló rend védelme szempontjából. A cenzúra apparátusát, mint tudjuk, az udvar tartotta kezében. Szellemét továbbra is kicsinyes és retrográd szűklátókörűség jellemezte. Az új élénkülés első jelére, 1831. április 15-én I. Ferenc külön meghagyta a magyar kancellárnak, hogy minden eszközzel gátolja a politikai cikkek megjelenését. A feudális nemesség azt persze sérelmesnek tartotta, hogy a cenzúra az ő beleszólása nélkül, az udvar utasításai szerint, pusztán fejedelmi jogkörben működik, amire a hazai törvényekben jogalap sem volt található. Ez ellen tehát időnként tiltakozott, és ragaszkodott saját véleménye nyilvános kimondásának jogához. De persze ahhoz is, hogy ez a jog csak őt illesse meg, és hogy az országon, a rendi társadalmon belül más, új erők se a politikában, se a sajtóban szóhoz ne jussanak. Valójában tehát a cenzúrát nem eltörölni szerette volna, hanem az udvar kezéből kivenni és saját, rendi hatáskörébe vonni. Az operátumok említett átdolgozása során a rendi országos bizottság kompromisszumos javaslatot dolgozott ki. Az előzetes cenzúrát a maga részéről is elfogadta bizonyos rendi beleszólás fejében. Ez ellen gróf Dessewffy József adott be különvéleményt, amelyet utóbb Lipcsében, német fordításban, nyomtatásban is megjelentetett (Ueber Pressfreiheit und Buechercensur …, 1831.) Dessewffy, akit a Hitel elleni támadása miatt tévesen szoktak a konzervatív, vagy éppen reakciós nemesek jellemző képviselőjének tartani, az 1790 körüli, felvilágosult rendi tendencia késői folytatója volt. A sajtószabadsággal kapcsolatos álláspontja éppen ezért tűnhetett a konzervatívokénál kifejezetten haladóbbnak az egykorúak, így az ifjú Kossuth szemében is. Dessewffy elveti az előzetes cenzúrát, mint amely Magyarországon minden törvényes alapot nélkülöz, bár az utólagos cenzúrát és adott esetben a felelősségre vonást angol mintára szükségesnek tartja. A szabad véleményközlés mellett foglal állást, de ezt ténylegesen a feudális uralkodó osztályra korlátozza, hiszen az szerinte amúgyis a legjobb, legértelmesebb emberekből áll Magyarországon. „Reformizmusa” mindössze addig ment el, hogy hajlandó lett volna az országgyűlésre összesen 4 paraszt vagy inkább mezővárosi polgár küldöttet felengedni. Érthető tehát, hogy szembekerült a liberális nemesi reformmozgalommal s mindenekelőtt Széchenyivel. Dessewffyéhez hasonló álláspontot képviselt valamivel utóbb megyéje, Abaúj nemessége is. Midőn az igazán nem haladó szellemű Kovacsóczy Mihály Szemlélő című kassai lapját a Helytartótanács 1832-ben csak azzal a feltétellel engedélyezte, hogy „a politikai folyóírásba tartozó tárgyakat semmi ürügy alatt beiktatni ne merészelje”, Abaúj megye 1833 elején feliratban tiltakozott, azzal, hogy e rendelkezés sérti „a nyomtatás szabadságát”, {I-370.} amelyet pedig Magyarországon „semmi törvények nem korlátolnak”, és hogy ezzel szemben a rendek ragaszkodnak jussaikhoz. S midőn Kovacsóczy erre Napjaink címmel immár külön politikai lap engedélyezéséért folyamodott, Abaúj megyétől ehhez is pártfogást kapott, bár persze eredménytelenül. Konzervatív részről viszont már Dessewffy álláspontját is elfogadhatatlannak találták, és különvéleményére polémiával válaszoltak. Egy névtelen irat, valószínűleg Ponori Thewrewk József tollából (Sajtószabadság, 1831) pontról pontra, hosszadalmasan fejtegette, a francia forradalom veszélyére is hivatkozva, hogy a társadalomban a korlátlan szabadság amúgyis megvalósíthatatlan, hogy az uralkodó ellenőrző és korlátozó joga kétségbe nem vonható, és hogy a cenzúra ellenzői tulajdonképpen csak „a magok innye szerint való censorokat” akarnak. Hasonló álláspontot foglalt el egy másik irat, amely Paul Kis név alatt Bécsben látott napvilágot (A sajtó szabadsága, 1832). E két szöveget azután már saját neve alatt adta ki újból Ponori Thewrewk József (Sajtószabadság és censura, 1833), aki egy másik, kis munkában, ugyancsak az országgyűlés elején, Pozsonyban (Hazafiúi elmélkedések, 1833) hasonló alapon fejtette ki azt a reakciós nézetét, hogy az „autentikus” publicitás a követjelentések formájában már megvan Magyarországon, a „nem-autentikusra” viszont, amelyet az újságok nyújtanak, „teljességgel nincs szükségünk, mert eddigi constitutionk mellett örökre megmaradni kívánunk”.

Az újat e vonatkozásban is a reformmozgalom úttörői képviselték. Széchenyi munkáinak néhány idevágó nyilatkozatából kitűnik, hogy ő az előzetes cenzúrát és a rendi hatásköri kérdéseket félretéve szabad sajtót akart, de utólagos felelősség terhe mellett. Abban a jelentésben, amelyet a Világhoz (1831) a Hitel fordításáról csatolt, így nyilatkozott: „A sajtói rendszabásról kimondva ítéletemet, azt hiszem: legyen szabad kinyomatni mindent, de bűnhődjék az anarchiát javasló, veszedelmes magot hintő, rágalmazó…” A nem sokkal ezután készült, de a cenzúra tilalma miatt csak 1833-ban, külföldön megjelent Stádium szerint „a sajtó szabadsága az intelligenciát rögtön több századdal mozdítja elő s minden bizonnyal egy kifejlett szabad nemzet közt mód nélkül több hasznot, mint kárt okoz”. E fogalmazás persze így bizonyos fenntartást is jelez. Széchenyi hozzá is tette, hogy ott, hol „csak minden századik tud olvasni”, van sürgősebb dolog is, mint a sajtószabadság. De reformjavaslatait a 12. pontban mégis azzal zárta le, hogy garanciájuk a „nyilvánosság” legyen. S hozzátehetjük, hogy ekkoriban még a plebejus Táncsics Mihály sem igen jutott e téren tovább. Buda-Pesti levelek című kézirata, amelyet a cenzúra 1834-ben nem engedett megjelenni, még sokban Széchenyi hatását mutatta, rövidlátással vádolta mindazokat, akik nemesi szokás szerint mindenért a kormányt okolják, pontosan látta, hogy a sajtószabadság az országgyűlés egyik tábláján sem menne keresztül, sőt Széchenyinél több megszorítással tartotta szükségesnek hangsúlyozni, hogy igaz: „a sajtószabadság által elkövetett vétkek éppen azon szabadság által meg is jobbíttathatnak”, de „oly fél vad és meg nem ért nemzetnek, mint mi vagyunk, nem való”. Wesselényi, a másik oldalon, már az 1830-i országgyűlésen szót emelt a tárgyalások nyilvánossága mellett és Balítéletek (1833) című munkájában a sajtószabadságról Széchenyihez hasonlóan nyilatkozott. Az új ellenzék pedig, az operátumok említett megyei vitáiban, már többfelé {I-371.} állást foglalt a sajtószabadság mellett, még pedig a rendinél tágabb, haladóbb értelmezésben.

A reformkor új politikai sajtójának megteremtésére két eltérő jellegű kísérlet történt. Az első Széchenyi nevéhez fűződik, aki a referáló sajtó és az irodalmi gárda előzményeiből kiindulva hozta létre a Jelenkort 1832 elején. A másodikat 1832 végén, a megyei ellenzéki kéziratos levelezés előzményeinek továbbfejlesztésével, az Országgyűlési Tudósítások formájában, a fiatal Kossuth teremtette meg, aki viszont, mint alább még kiderül, Wesselényi irányzatához kapcsolódott.

Az együtt, barátként induló Széchenyi és Wesselényi szétválása és külön útra indulása, egy-egy irányzat élén, korántsem személyi kérdés volt csupán, hanem azt jelezte, hogy a reformmozgalom, nem sokkal megindulása után, máris kettéágazott. Erről itt elég csak annyit mondanunk, hogy Széchenyi a köznemesség soraiban népszerű, hagyományos rendi, sérelmi politikát egészében véve meddőnek, veszélyesnek, elvetendőnek tartotta. Úgy látta, hogy a kiváltságosoknak, az udvar és a parasztság erői közt, először a belső társadalmi feszültséget kell levezetnie, olyan „csendes reformatio” útján, amely elébe vág a forradalomnak, új, erősebb nemzetet teremt, és kiemel a belső gyengeségből. Ez a mozgalom, szerinte, „csak a felső táblán eredhet”, vagyis a főnemes irányításával mehet végbe, bár maga is látta, hogy ezek közt az újnak vajmi kevés híve van. Wesselényi viszont éppen a rendi sérelmi ellenzéki politikát, a rendi nemzeti önrendelkezési igényt igyekezett elsőnek korszerűsíteni, a belső reform követelésével alátámasztani, és megújult erővel széleskörű akcióba lendíteni a bécsi kormányzat ellen. Ebben jóval szélesebb táborra számíthatott a nemességen belül, hiszen ebben régiek és újak könnyebben egyet tudtak érteni. Alapjában véve még Széchenyi tevékenysége is inkább a köznemesi ellenzéket segített mozgásba hozni mindenütt. Wesselényi mint „vándor patrióta” járta végig és lelkesítette a különböző megyéket. 1831-ben már majdnem perbefogták, mivel birtokain megtagadta az újoncozást, majd 1832 végétől kezdve Pozsonyban a főrendi tábla tagjaként is az alsó tábla ellenzékének vezére lett. Mozgalma szinte előképe, első próbája volt a negyvenes évek ellenzéki harcainak, bár elmaradt azok mögött erősebb feudális korlátai, valamint a szélesebb tömegbázis és a határozott szervezeti formák hiánya miatt. Széchenyi már Wesselényi „modorát” is helytelenítette, a nemesi ellenzékiség „dacos” és „ujjhúzó” módszereivel együtt. Ismerve a Habsburg-monarchia kormányzatát és nemzetközi erőviszonyait, attól félt, hogy Bécs előbb-utóbb visszaüt. „Te veszekedni és ujjat akarsz húzni a kormánnyal” – írta 1831-ben Wesselényinek. „Én is, csakhogy nem most, gyengeségünk közepette, hanem majd ha erősebbek leszünk.” Széchenyi a reformot úgy szerette volna megvalósítani, hogy közben az ellenzéki akció, az ellenakció, a konfliktus és az elnyomatás szinte kiszámíthatóan ismétlődő képletét elkerüljük. Ezért olyan vállalkozásokat próbált kezdeményezni, amelyek az országot előre viszik nemcsak gazdaságilag, társadalmilag, művelődésben, nemzetközi ismertségben, hanem közvetve végső fokon, politikai pozícióban is, de amelyekhez Bécs közreműködését vagy legalább semlegességét is meg lehet nyerni, és amelyek éppen ezért nem indítják el azt a veszélyes összeütközést, amely a „faltörő” politika esetén elkerülhetetlenül bekövetkezik.

{I-372.} A bécsi kormány persze Széchenyi módszerével sem mindig volt megnyerhető mivel a rábeszélő, okos szóra nehezen hallgatott, és inkább a fenyegetésnek engedett, legalábbis átmenetileg, ha elkerülhetetlen volt hátrálnia. De hogy Széchenyi aggodalmai nem voltak egészen alaptalanok, az máris kitűnt, midőn az európai forradalmi hullám egyelőre elapadt és Bécs kezdett újra magához térni. A münchengrätzi találkozón (1833) megegyezett a cárral, majd pedig Poroszországgal. Ezután már a magyarországi ellenakció is elkezdődhetett. 1834-ben a megyék új nyomás alá kerültek. Módosult megyei követutasításai miatt Kölcsey is távozni kényszerült az országgyűlésről. Wesselényit ezzel kapcsolatos, 1834 végén tartott, éles szatmári beszéde miatt perbe fogták, miután előzőleg perbe fogták már Erdélyben is a kolozsvári országgyűlés naplójának cenzúra és engedély nélküli kinyomtatása miatt. Az elöregedett bécsi kabinet az ő széles vállai mögé vetítette forradalmi rémképeit. Amint az országgyűlés bezárult, elfogatta az egyesületet szervező ifjakat, majd 1837 tavaszán Kossuthot. Megindult az erőszakpolitika.

Az alábbiakban előbb a kétféle kísérletet kell elmondanunk: azt, hogy miként próbált Széchenyi, majd az ifjú Kossuth új politikai lapot teremteni. Majd pedig a válság éveit, a kormánysajtó felbukkanását, egészen az újabb kiegyenlítődésig.

IRODALOM

Szalády Antal (1884), Ferenczy József (1887), Dezsényi Béla és Nemes György (1954) idézett összefoglalói mellett: Szinnyei József: Hírlapirodalmunk a 19. században, 1831–1840. = VU 1864. 6–10. sz. – Jakab Elek: Az erdélyi hírlapirodalom története 1848-ig. Bp. 1882. – Gyulai Pál: Az irodalom és hírlapjaink. = BpSz 1895. 84. köt. 458–464. – Viszota Gyula: Kisfaludy Károly mint hírlapíró. = KisfTÉvk 1905. 38. köt. 167–180. – Ürmössy Lajos: Erdély irányadó lapja az 1830–40-es években. I–II. Kolozsvár, 1907. – Hlatky Endre: Széchenyi sajtópolitikai eszméi a Világban. = BpSz 1929. 214. köt. 321–339. – Uő: Széchenyi sajtópolitikai eszméi a Stádiumban. = BpSz 1932. 224. köt. 367-387. – Réz, Heinrich: Deutsche und österreichische Mitarbeiter der deutschungarischen Zeitschriften und Zeitungen, 1819–1852. = Festschrift für Gedeon Petz. Bp. 1933. 225-229. – Uő: Deutsche Zeitschriften in Ungarn vom Beginn bis 1918. München, 1935. – Horváth János: Kisfaludy Károly évtizede. Az 1820-as évek kisebb írói. Bp. 1936. 74 l. – Beleznay M. Cecília: A Felső-Magyarországi Minerva 1825–1836. Eger, 1942. 62 l. – Horváth János: Kisfaludy Károly és íróbarátai. Bp. 1955. 182 l. – Fenyő István: Az Aurora. Egy irodalmi zsebkönyv életrajza. Bp. 1955. 154 l. – Vörös Antal: Táncsics Mihály kiadatlan cikke a sajtószabadságról és a cenzúráról. = TörtSz 1958. 55–75. – Dezsényi Béla: Sajtóviszonyok 1825–1841. = A magyar irodalom története III. Bp. 1965. 376–381. – Trócsányi Zsolt: Wesselényi Miklós. Bp. 1965. 5601. – Fried István: Vörösmarty Mihály és a Tudományos Gyűjtemény. = ItK 1968. 644-658. – Budapest története III. Bp. 1975.