Bajza, a szerkesztő

Mindebben oroszlánrésze volt a szerkesztőnek, Bajza Józsefnek. Az ő rendkívül karakterisztikus egyéniségének nyoma rajta van a folyóirat mindegyik közleményén. Ezt az egyéniséget származás és vagyoni helyzet egyaránt sokban befolyásolta: alig egy évtizeddel születése előtt kapott családja nemességet, homo novus volt tehát, húsz esztendős korától kezdve pedig kizárólag a maga keresetére számíthatott. Apja halála következtében épp akkor köszöntött rá a szegénység, amikor az 1825. évi országgyűlésen jurátusként közvetlen közelből figyelhette meg a nemesi osztályönzés, az üres dagály és a régihez ragaszkodás jellegzetes megnyilvánulásait. Ettől kezdve a fiatal Bajzának az ellenzékiség oly életelemévé lesz, mint a levegő. Annál is inkább, mivel diákéveit a gyorsan fejlődő Pesten töltve, majd falujába vissza-visszatérve folyvást rá kell ébrednie a város és vidék, polgári és feudális életforma kontrasztjára.

Bajzának ifjúkorától kezdve egyik legtöbbet hangoztatott vezérszava az eredetiség volt. Számára azonban ez nem pusztán s nem is elsősorban művészi eredetiséget jelentett, hanem az emberi integritás és szuverenitás teljességét. Önálló emberséget, gondolkodói és alkotói függetlenséget, erkölcsi autonómiát, az akarat és a cselekvés maradéktalan szabadságát. Mindenekelőtt pedig elszakadást a régi, {I-417.} megmerevedett és konvencionális életelvektől. Bajza jellegzetesen antitradicionális és antihierarchikus alkat volt, a régiségben az egyéniséget lebéklyózó beidegzettségeket látott, a fensőbbség, a rang pedig még az írói képességek világában is riasztotta. Viszolygott mindentől, ami bevégzettséget és mozdulatlanságot jelentett. Az utánzás elleni küzdelem nála főleg az élet gépies megismétlése, a születéssel kapott viszonyok mechanikus elfogadása elleni tiltakozással volt egyértelmű. Ilyesfajta utánzással pedig a kor sajtójában állandóan találkozhatott: a hazai folyóiratok telítve voltak fordításokkal, a hazai életanyagtól idegen művek túlnyomórészt lélektelen, gépies átültetésével, továbbá nagy írók imitációjával, másolásával. Az eredetíség Bajza számára az ezzel való szakítást, azaz a sajtóban történő kezdeményezést, az egyéniség elszánt, a „rend” adott formáit szétfeszítő úttörését jelentette. Bíráló fellépést a folyóiratokban az elavult irodalmi és társadalmi állapotokkal szemben.

A kritika jogainak egyik legszenvedélyesebb és legeredményesebb hirdetője volt – de ez a kritikai alapállás nála sokkal többet foglalt magába az irodalmi művek bírálatánál. Magatartást, szellemi-erkölcsi reagálásmódot kell ezen elsősorban értenünk: az addigi statikus és zárt, stabil és konzerválódott eszmények és életértékek megkérdőjelezését. Bajza kritikaisága ideológiai alapjaiban támadta a feudalizmust: a nemesi mentalitás szokványszerűsége, formalizmusa és érzelemkultusza helyébe az eszmék és gondolatok által tudatosan felépített életvitelt, a teória által átvilágított elhatározásokat és cselekvéseket állította.

Mint szerkesztő és mint kritikus az irodalmat s annak közvetítőjét, a sajtót mindenképp ki akarta emelni a köznapi valóság, azaz a nemesi miliő banális megszokottságából. Egy másik, amannál jóval demokratikusabb világgá akarta formálni a literatúrát – benne a folyóiratok hálózatát –, ahol az előjogok, a rang nem – egyedül a tehetség, a tudás és a teljesítmény számít. Ez magyarázza irodalmi ítéleteinek hallatlan szigorát: még Toldyval kapcsolatosan sem volt hajlandó figyelembe venni művön kívüli szempontokat. Igényességének hitelét egyébként az is megadta, hogy önmagával szemben szintoly magas követelményekkel lépett fel.

Azzal, hogy az irodalmat merőben el akarta különíteni a feudális közéletiségtől, voltaképp folytatója lett Kazinczy szépségkultuszra épített ideálvilágának – csak éppen megfordított előjellel: annak arisztokratikus jellegét nála mindenkire kiterjedő, a rendi korlátokat elmosó karakter váltja fel. A sajátos, „külön” irodalmi világ megteremtése érdekében az írói csoportosulás szándéka Bajzánál nagyon erős: folyóiratában először történik meg nálunk, hogy egy sok tekintetben hasonló azonos eszmei és esztétikai platformmal rendelkező együttes az időszaki sajtóban harci szövetségre lép, kimondottan időszerű ideologikus programmal.

Ebből adódóan Bajzánál igen határozott a közönség befolyásolásának, a közvéleményteremtésnek, az olvasók orientálásának szándéka is. Ez a közönség pedig már semiképpen sem azonos a feudális írástudók régi együtesével vagy Kazinczy arisztokratikus szépségélvezőinek válogatott csapatával, ellenkezőleg: magába foglalja a szép szó minden rendű és rangú hívét. Az ő közönség-fogalma épp az ellentéte az uralkodó rendi közösség-fogalomnak. Olyannyira, hogy értelmezése szerint e közönség folyóiratának nemcsak olvasója, hanem mintegy rejtett „részvevője” {I-418.} is. „Az ő nevében vív – írja erről tanulmányában Tóth Dezső – őt idézi, vele érvel és rá hivatkozik, … a vita fórumon zajlik … a közönség jelen van, s a vitázó által mintegy részt vesz a küzdelemben.”

Az önálló normákkal rendelkező irodalmi ideálvilág – mint ő oly szívesen nevezte: az „irodalom respublikája” – propagálásával Bajza pólusokra osztotta nemcsak az irodalmat, de voltaképp magát a magyar valóságot is. E polarizációnak ugyanis akarva-akaratlan politikai tartalmat adott azáltal, hogy erővonalait a sajtóban régi és új, állandóság és változás, maradiság és haladás között jelölte ki. Folyóirata az addig kimondottan eszményvilágnak tekintett irodalmi szférát harci tereppé változtatta a fennálló társadalmi rend tudatvilágának ellenében.