Mesterek és mintaképek

Egy ilyen újszerű magatartás kikovácsolása rendszerint nem megy elődök, előzmények nélkül. Bajzánál ez annál inkább nem képzelhető el, mivel folyóiratának megindulásakor még szinte pályakezdő. Olyan írókat választott mestereiül, akiknek életelemük volt a politika, a közéletiség, a sajtóban való részvétel, kedvelt műfajuk a minél szélesebb tömegekre hatni kívánó publicisztika. Bajza írásain s főleg a Kritikai Lapok szerkesztésmódján a reformkor két kiemelkedő vezéregyéniségének, Széchenyinek és Kölcseynek, illetve a felvilágosodás irányadó német kritikusának, Lessingnek sugallatai érződnek erőteljesen. Az uralkodó közmeggyőződéssel szembeszálló, maguknak és közösségüknek utat törő emberek mindhárman.

Széchenyire Bajza már nagyon korán felfigyelt. Jelen volt az 1825. évi országgyűlésnek azon az ülésén, amelyen „a legnagyobb magyar” híres felajánlását tette, s e megnyilatkozásról elragadtatott levélben számolt be Toldynak. Alighogy megjelent a Hitel, nyomban megértette kivételes jelentőségét. Kritikát is akart írni a műről, azzal az elszánással, hogy azonosítja magát a szerzővel a várható támadások ellenében.

Széchenyivel való belső rokonságát egyébként már a kortársak észrevették. A Nemzeti Társalkodó című újság jó szemmel állapította meg 1836 júniusában, hogy „Bajza a literatúrában az, mi gróf Széchenyi a politikai pályán”. Mi volt az alapja ennek a megállapításnak? Elsősorban az, hogy mindkettejüket egyaránt a közjó, a közhaszon feltétlen szolgálata vezérelte, ennek érdekében pedig az egyéni és kollektív önismeret, a szüntelen javítás szándéka. Széchenyi abban is előtte járt hívének, hogy ugyancsak mélyen megvetette a múlt, a régiség egyoldalú kultuszát, a „régi előítéletek s megrögzött balvélemények” melengetését, a „bölcs és dicső atyák és elődők”-re való hivatkozást. S szintúgy lenézte a tekintélyek tiszteletét, az önteltséget s főleg a tudatlanságot. Emellett hasonlóképpen kárhoztatta a hazafiatlan arisztokráciát, kiváltképp azokat, akik elidegenedtek szülőföldjüktől. Mindenekelőtt azonban a hibák felfedésében és elítélésében voltak Széchenyi és Bajza eszmetársak: a kérlelhetetlen igazmondásban, a személyes mozzanatokkal nem törődő, éles, bátor és kategorikus kritikaiságban, a jelenségek szabad vizsgálatában. {I-419.} Semmiképpen sem véletlen, hogy éppen Bajza folyóiratának megindulásával egy időben kezdeményezte Széchenyi is egy politikai törekvéseit népszerűsítő újság, a Jelenkor kiadását. „A felvilágosult ellenzés hasznát senki sem tagadhatja” – hirdette a Hitel szerzője, s a Kritikai Lapok volt az első folyóirat, amelyik – társulva a Vörösmarty szerkesztette Tudományos Gyűjtemény addigi gyakorlatához – eszméit tovább hullámoztatta, széles körben népszerűsítette és alkalmazta.

Az irodalomkritika és -elmélet terén ezt a Kölcseytől tanultakkal egészítette ki a fiatal szerkesztő. Bajza a legnagyobb tisztelet hangján vallja magát a Himnusz alkotója barátjának s a kritikai műfaj terén tanítványának. Márpedig ezt a kritikaiságot Kölcsey akkortájt éppenséggel egy folyóirat, méghozzá első kritikai-irodalomelméleti orgánumunk, az Élet és Literatúra szellemi irányítójaként fejtette ki: nagyhatású fellépése, egész alkotói formátuma elválaszthatatlan volt a sajtótól. Ebből következően Bajza 1830. október 21-én kelt levelében – a Kritikai Lapok indulása előtt – nemcsak munkatársul kéri fel Kölcseyt, hanem a vállalkozás előszavának, azaz programtanulmányának megalkotására is. Ő az, akinek előzetesen feltárja szerkesztői elgondolásait.

Hogy mit tanult Bajza Kölcseytől, azt épp e szóban forgó, A kritikáról című programértekezés tárja fel legplasztikusabban. (A tanulmány egyébként csupán késedelmes érkezése miatt került a II. füzet élére.) Kölcsey a kritika hazai elmaradottságát éppúgy a rendiség közszelleméből eredezteti itt, mint Bajza, s szintén határozottan elutasítja az akkori feudális közélet mechanizmusának bárminő alkalmazását az irodalom területén. Még fontosabb volt Bajza és a Kritikai Lapok számára, hogy Kölcsey a kritikus munkáját egy irodalmi összfolyamat, egy teljes és egész kulturális organizmus részeként, összekapcsoló tényezőjeként ítélte meg. Abban az eleven kölcsönhatásban, amelyet író és közönség között betölt. Arra hívta fel ifjabb pályatársai figyelmét, hogy „Írók és olvasók örökös viszonyban vannak egymással”, hogy kritikai műveiket úgy alkossák meg, mintha egy művelt közönséget képzelnének maguk elé. De leginkább az irodalom respublikájának gondolatával hatott a fiatalokra. Azokkal a szentenciáival, hogy „Minden író egy független status”; hogy „a literatori világ egyedül a józan ész, ízlés és tudomány igazgatása alatt van; hatalomegyesűletek pedig, törvényszékek és törvényhatóságok itt nincsenek”.

Polemikus modort, vitamódszert pedig kedvelt, számos levelében magasztalt német auktorától, Lessingtől tanult Bajza. A német író-gondolkodó többek között a sikeres, vérbeli szerkesztő megtestesítője volt az ő szemében. Abban, hogy a Kritikai Lapok szerkesztésére végül is ráadta a fejét, Lessing kritikai orgánumának, 1758–1760 között megjelentetett híres folyóiratának, a Briefe die neueste Literatur betreffendnek példája is jócskán közrehatott. A magyar kritikus fellépésének, bíráló attitűdjének gyökerei másrészt vitathatatlanul a lessingi Briefe antiquarischen Inhaltsra (1768 –1769) vezethetők vissza. Nemcsak az vall erre, hogy a Kritikai Lapok füzeteinek mottóját („Die wahre Tonleiter der Kritik kann nur diese seyn: Gelinde und ermunternd gegen den Anfänger; mit Bewunderung zweifelnd, mit Zweifel bewundernd gegen den Meister; abschreckend und positiv gegen den Stümper; höhnisch gegen den Prahler; und so bitter als möglich gegen den Kabalenmacher”) {I-420.} e vitairat 57. leveléből merítette, hanem az is, hogy Lessing itt pontosan ugyanolyan módszerekkel és hangnemben vitatkozik ellenfelével. Ch. A. Klotz „titkos tanácsos”-sal, mint ahogyan utóbb Bajza híres polémiáiban Dessewffy Józsefffel és Horvát Istvánnal. Célratörés, hallatlan nyíltság, keménység, összpontosító erő, éles logika, minden tekintélytisztelet elvetése, a kritikában a gúny és a malícia jogosultsága, s főleg a munkájából élő értelmiségi ember öntudata a feudális rangok hierarchiájával szemben – ez volt az, amit a magyar szerkesztő-kritikus német mintaképétől leginkább elsajátított.