Pör Horvát Istvánnal

A Pyrker-, illetve Conversations-lexikoni pörben aratott győzelmeik után Bajza és Toldy a tekintélyelv újabb megtestesítője ellen indultak harcba. Akadtak kiváltságok élvezői a tudományban is. Ilyen volt Horvát István, a régi magyarság mániákusa, az ősi dicsőség nacionalista illúziójának pöffeszkedő megszállottja, akit Tóth Dezső Bajzáról írott portréjában találóan nevez „a nemesi nemzet évi kétezer forinttal eltartott ünnepelt dísztudósá”-nak. Mindannak, amit Széchenyi reformpolitikája elindított, Horvát István figurája homlokegyenest a tagadása volt: öntelt, a realitások iránt érzéketlen, társas együttműködésre képtelen, történetírói monopóliumához körömszakadtáig ragaszkodó ember. A Kritikai Lapok, ha akarta volna, sem kerülhette volna el vele a megütközést. Már csak azért sem, mivel Horvát ráadásul maga is főszerkesztő volt: 1833 elejétől kezdve annak a nagymúltú Tudományos Gyűjteménynek irányítója (és tönkretevője), amelyet épp Bajza barátjától, Vörösmartytól vett át, s szerkesztett merőben ellentétes, múlteszményítő, a jelen problémáiról makacsul tudomást sem vevő szellemben.

Bajza ellene az első nyilat már akkor kiröpíti, amikor egy Podhradczky József nevű kezdő történész történeti forrásközlését azért méltatja, mivel az egykori élet, politika és műveltség, a „kor lelke”, azaz az egykorú események indítékainak és összetevőinek megértésére törekszik. (III. f.) Az első névre szóló támadást pedig Vörösmarty – hajdanán Horvát lelkes követője! – fogalmazza meg: Bíró Pál álnéven reflexiókat fűz Horvát szómagyarázataihoz. (Észrevételek az 1833. évi Tudományos Gyűjtemény I. és II. kötetének némely helyeire, nevezetesen az Év és Tekéletes szókra. III. f.) De Vörösmarty nem csupán ezért vett tollat a kezébe. {I-429.} Igazában a történettudós fennhéjázó gőgjét támadja, azt, hogy ellentmondást nem tűrő imperativusokkal nyilatkozik meg a tudományban. S főleg az ellen szólal fel, hogy a „nagy álmodó” a szellemi erők szükséges összefogását, a Tudományos Akadémiát és annak alapítóját veszi célba. Akárcsak annak idején Bajza, ezúttal a költő is szembeállítja a régi és az új korszak embereit, ehelyt Horvátot és Széchenyit – választva és választásra ösztönözve: „… históriát tanulni én is inkább Horvát Istvánhoz mennék… de a jövendőség mosolygó tartományaiban inkább Széchenyit óhajtanám kalauznak”.

A következő lépés: a Kritikai Lapok Horvát szakmai koncepcióját is megtámadja. Az úgynevezett prágai táblák ügyében címmel Toldy Ferenc mutatja ki – történeti adatok kritikai megrostálásával – ellenfele képtelen magyaromániáját, a régi kútfők merőben önkényes értelmezéseit. (IV. f.) A nagy összecsapás pedig akkor érkezik el, amikor maga a szerkesztő indít frontális támadássorozatot 1834-ben, az V. füzetben (A Magyar Tudós Társaság és Horvát István; Levelek a Kritikai Lapok III. füzete iránt; Emlékeztető Horvát István számára; Melyik a valódi Aurora, törvény és ész előtt?). A Horváttal való polémia jó alkalmat ad Bajzának arra, hogy felvázolja a sajtóban az új, a történelmet a jelen alakítására hasznosító történetírói iskola módszerét, a historizmus modern értelmezését. Ennek lényege nála többé nem a regisztrálás, a puszta tudomásulvétel, hanem az elemzés, az oknyomozás, az összefüggések felderítése, a változások érzékeny kitapintása. Történetfelfogásának középpontjában nem a genealógiák, a régi nemzetségek leszármazási táblái állnak, hanem az emberi cselekvések rugóinak megértése: „Én nem elégszem meg annak tudásával, mi történt, hanem azt kívánom kifejteni filozófiai szellemmel – mert a história filozófiai szellem nélkül csak sovány emlékeztető krónika – miért történt ez vagy amaz így és nem másképp, s miért kellett szükségképpen így történnie.”

A harc az úgynevezett Aurora-pörben, a sajtóetika fontos kérdésében érte el tetőpontját. 1834-ben ugyanis két Aurora is megjelent egyszerre: Bajza zsebkönyve mellett Szemere Pál is közrebocsátott e címmel egy másikat. Horvát Istvánnal összefogva ily módon szándékoztak megbénítani Kisfaludy Károly örökségének méltó folytatását. Bajza azonnal felvette az odadobott kesztyűt. Ismét a régi, félelmetes debatterként szökkent a porondra: dialektikájával tönkreverte ellenfelét – méghozzá őt is a jog, a nemesi gondolkodás féltett birodalmában. A párviadal ezúttal az írói alkotás tulajdonjoga körül folyt Horváttal. A nagy polemikus cáfolhatatlanul szembesít itt kétféle gondolatsort a szellemi termékek kisajátíthatóságáról, illetve elidegeníthetetlenségéről. Ezzel kapcsolatosan pedig axiomatikusan meghirdeti az irodalmi élet, illetve a sajtó polgárosodásának újabb – s alighanem legfontosabb – alapfeltételét: „Minden elmeszülemény eredetileg azé, kinek szelleme által létrehozatott.” Ez a meghatározás annál is fontosabb, mivel a nyomdáknak, könyvárusoknak való teljes kiszolgáltatottság, a kiadó és író, kiadó és szerkesztő viszonyának bizonytalansága, szabályozatlansága nagyon sok keserűséget okozott addig a tollforgató embereknek. A tulajdonjog e kodifikálásával Bajza voltaképp befejezi nálunk az írói hivatás önállóvá válásának folyamatát.

{I-430.} A Kritikai Lapok szerkesztője – mint annyiszor – ezúttal is úgy vitatkozik, hogy a logika hatalmát szegezi szembe a hatalom logikájával. Nem pusztán s elsősorban nem is arról van itt szó, hogy a konzervatív nézetek újabb korifeusán diadalmaskodik, hanem arról, hogy a sajtó immár szerepet vállal a kizsákmányolás egyik fajtája, az alkotó munka kisajátítása elleni küzdelemben. Bajza fejtegetéseiben végleges polgárjogot nyer az a felfogás, hogy az írói, szerkesztői tevékenység, a sajtóban folytatott közreműködés éppoly munka és teljesítmény, szakma és produkció, foglalkozás és polgári hivatás, mint bármi más; érték, amelyért az anyagi ellenszolgáltatás magától értetődő. S az is, hogy az irodalmi vállalkozásoknak, az időszaki kiadványoknak meghatározó-minősítő karakterjegye a bennük kifejeződő törekvések egysége, szellemi matériájuk azonossága is.

Igen ügyes e polémia felépítése: vérbeli jogászi monológ egy képzeletbeli nagyközönség előtt vívott perben. A birtokperek tudvalevőleg évszázadok óta a nemesi életforma velejárói, kedvelt foglalatosságai voltak, labirintusszerű fejleményeik sokszor véget nem érően elhúzódtak. Nos, ahol addig a homály és a kétértelműség voltak a követendő jogászi erények, ott most Bajza áttetsző világossággal és szenvedélyes egyöntetűséggel adja elő érveit. Oly módon lép fel, mintha egy tárgyalóterem pulpitusán állna, mintha bizonyítékaival egy esküdtszéket és a megjelenteket kellene meggyőznie. Igazi szellemi párbajt vív: állít és tagad, vizsgál és cáfol, kérdez és érvel – egész személyisége mozgásban van. Szónokisága oly szuggesztív, hogy több ponton már-már dramatizált formába csap át. Mindezt a társadalmi háttér is indokolja: ekkor folyik az 1832– 1836. évi reformországgyűlés.

A Horváttal folytatott vita utolsó állomása az 1833. évi akadémiai nagyjutalom odaítélése körüli összecsapás volt. (Az 1833-i nagyjutalom felosztása, VI. f.) Az váltotta ki, hogy ez alkalommal Kisfaludy Sándor és Vörösmarty megosztva részesültek az év legjobb alkotójának járó kétszáz aranyas jutalomban. E döntéssel Horvát éppúgy szembehelyezkedett, mint Bajzáék régi ellenfele, Dessewffy József – mindketten sérelmezték Himfy költői egyenrangúsítását a negyedszázaddal fiatalabb Vörösmartyval. A támadásokra előbb a szerkesztő, majd Toldy válaszolt, a liberális reformideológia, illetve a romantikus esztétika arzenáljából vonultatva fel érveiket. Ha a fáradhatatlan etimologizáló Kisfaludyt magasztalva a nemzetre hivatkozott, Bajza is ugyanazt tette, csak éppen nem a nemesi natiót értette ezen. Az ő nemzetfogalma – mint azt cikkében kifejti – a legkülönbözőbb hajlamú, indíttatású, igényű és ízlésű emberekből tevődik össze, a régi és az új gondolkodás híveiből, öregekből és fiatalokból, közömbösekből és fogékonyakból, primitív szellemiségűekből és fejlettebb ízlésűekből. Bajza nemzetfelfogását a fejlődés törvénye hatja át, lételeme a szakadatlan mozgás és megütközés, a haladás és hanyatlás. „1834-ben nem 1800-nak, hanem 1825-nek férfia ragadja el a lelkeket” – szögezi le az újtípusú nemzet értékesebbnek nyilvánított részének nevében.

Toldy esztétikai érveléssel jut el ugyanarra az igazságra. Dessewffynek válaszolva összehasonlítja a két költőt, pontosabban: összeveti a nemesi eredetiség irodalmi követelményrendszerét a romantikáéval. Mérlegre teszi a két életművet: a Himfy-dalok önismétlő szűkkörűségét és formai egyhangúságát egyfelől, Vörösmarty {I-431.} sokoldalúságát és magas formakultúráját másfelől. Párhuzamot von Kisfaludy Sándor spontaneitása, naiv természetessége, illetve a Cserhalom költőjének tudatossága, tanultsága, fantáziája, érzelmi mélysége, szenvedélyessége, nemzeti szelleme, alkotói műgondja között. De legdöntőbb érve Vörösmarty elsőbbsége mellett művészetének világteremtő hatalma, beleélő képessége, a másik valóság létrehozásának költői adottsága: „Kisfaludy Sándor egy szív szerelmét s így egyféle szerelmet éneklett, midőn Vörösmarty nemcsak a legkülönbözőbb helyzetű, hanem a legkülönbözőbb individualitások szerelmét is éneklette.”

Állandóság helyett változás, statikus érzelmi állapotrajz helyett sokrétű emberi miliő, nyugalom helyett a lélek alkotó feszültsége, megállapodottság helyett örökmozgó expresszivitás – ez a summázata az összehasonlításnak. S ez az irodalomkritikai értékrend a folyóirat egészében akkor is meghatározó ideológiai-esztétikai orientációvá fokozódik, ha közben Toldy – mint általában – ezúttal is jócskán túlbecsüli költőbarátja ifjúkori epikus teljesítményét.