A regényről és a színpad világáról

A Kritikai Lapok súlyát, úttörő funkcióját a pörök és a polémiák adták meg – mindamellett Bajza egy jelentős irodalomelméleti s egy, a színikritikában, illetve színjátszásban eligazító tanulmányát is közzétette itt. Mindkettő a nemzeti kultúra egy-egy újonnan kibontakozó műfajának fejlődéséhez adott gondolatébresztő impulzusokat.

A mai értelemben vett magyar regény a harmincas évek folyamán jelent meg irodalmunkban, s ha ezt a tényt számbavesszük, akkor kifinomult helyzetfelismerő érzéke miatt máris méltányolnunk kell Bajzának 1833-ban megjelent A román költésről című tanulmányát. (III. f.) Ez az első érdemi híradás ugyanis sajtónkban a frissen megszületett magyar regényről, Fáy Andrásnak A Bélteky-ház címmel 1832-ben publikált művéről. Elemzéseivel Bajza a szépirodalom körébe emeli az új műfajt, eloszlatva számos vele kapcsolatos olvasói előítéletet. Mi több: a közönség számára egyenesen a regényben jelöli meg az új korszak leginkább virágzással kecsegtető szépirodalmi lehetőségét. Ízlésváltozás jele, hogy miért.

Bajza tanulmányában mindenekelőtt azok a felismerései útjelzőek, amelyekben a regény valósághoz kötöttségét, benne a realitás uralkodó voltát hangsúlyozza. A költészetet általában idealitásnak, eszményvilágnak tekintő kritikus irodalomkritikai igényeit ez idő szerint áthatja, feldúsítja a valóság: „Beszélyben, legyen az költői bár vagy históriai – szögezi le –, múlhatatlanul megkívántatik a valóság. A históriai beszélyben tudniillik, hogy ami elmondatik, úgy történt legyen; a költőiben, hogy úgy történhetett a való életben, miként elmondatik. E valóság a művészi gyönyörnek éltető eleme.”

A regény Bajza számára az alakuló élet, a mozgó világ, az emberi miliő vágyott közege, annak bizonysága, hogy korában „a poézis közelebb lép az élethez és filozófiájához, fölkeresi az embert a maga házi körében.” Fontos esztétikai kritérium ez még akkor is, ha a valóság nála jobbára leszűkül az emberi lélek valóságára, a{I-432.} karakterábrázolásra – a társadalmi környezet, még inkább a konfliktusok tükrözéséről nem ejt szót tanulmányában. Kétségtelen, hogy a karakterfestés, a lélekrajz, egyáltalán: az emberi individualitás ábrázolása nem új követelmények a hazai kritikai gondolkodásban. Az viszont igen, hogy Bajzánál ezek a szempontok a középpontba kerülnek, s az is, hogy a születő műfajt, a regényt legfőbb érvényesítési terepüknek látja, és lelkesen propagálja. Sőt, megpróbálkozik a típusalkotás, egyéni és általános művészi dialektikájának elméleti megragadásával is. Érzékenyen ismeri fel individualitás és emberi egyetemesség kölcsönhatását, azt is, hogy a regényírónak objektiválnia és sűrítenie kell, de a tipizálás magváig, az ember társadalmiságának gondolatáig, a társadalmi ember tükrözéséig már nem jut el.

A Kritikai Lapok ideológiai vezérfonalát – régi és új szembefordítását – ebben az eszmefuttatásban az eposz és a regény igen érdekes műfaji megkülönböztetése képviseli. A herderi fejlődéselméletből kiindulva Bajza úgy ítéli meg, hogy az életkori növekedés szakaszai nemcsak az egyes nemzetek életében, hanem az egyes irodalmi műfajok kialakulásában is érvényesülnek. Ennek alapján az eposzról – amely a nemesi-nemzeti hagyományok ébresztésével oly nagy szerepet játszott az 1820-as évek hazai irodalmában, s amelyet az akkori sajtóban épp az ő barátja, Toldy ünnepelt elragadtatottan – azt állapítja meg, hogy az a múltnak, azaz az emberiség ifjúkorának műfaja. Emellett ismertetőjegyeiül a harciasságot, a fenséget, a csodás elemekben való gazdagságot s a túlhabzó érzelmeket jelöli meg – sorra oly vonásokat, amelyektől személyesen idegenkedett. Az eposszal szemben a regény – Bajza megítélésében – az emberiség férfikorának irodalmi terrénuma, mely nem a puszta hatást, hanem az életet – azaz „az emberiség fokonként fejlődő műveltségé”-t jeleníti meg. E műfajba azután rendre olyan vonásokat lát bele, amelyeknek meggyökereztetéséért folyóirata valóban sokat tett: megfontoltságot, fegyelmet, mértéktartást, lelki érettséget, biztonságot, az ész győzelmét a fantázián, a meditáció igényét, világosságot és formai puritánságot. Idetartozik, hogy élesen elutasítja a regény előzményét, a kalandosságban kimerülő románt, különösen annak érzelgős-szentimentális német változatát. Elutasítja, mert az akarattalan lemondásra, az adott sorsba való belenyugvásra készteti az olvasót. Az ő regénykoncepciója a célját, rendeltetését felismerő, akaratát érvényesítő ember ábrázolását igényli az új műfajtól. Számára a szépirodalomnak olyan új „tartománya” ez, amely megóvhat és megszabadíthat a nemesi életeszmények addigi érzelemkultuszától, dagályosságától és szertelen szabadosságától.

Bajza tanulmányának legértékesebb fejezete: a befejezése. Azok a fejtegetései, amelyekben dióhéjnyi áttekintést ad a magyar széppróza addigi eredményeiről. A produkciók nagy részét, a Dugonics-Gvadányi típusúakat nem sokra becsüli. Annál méltánylóbban szól a húszas évek prózai terméséről: Kisfaludy Károly komikus elbeszéléseiről, s főleg A Bélteky-házról, Fáy karakterábrázoló, a hazai valóságot megelevenítő képességéről – jóllehet nem hallgatja el a mű szerkezeti gyengeségeit sem. Fáy karakterei „a való életből vannak merítve, konzekvenciával tartva, s rajtok nemzeti szín és sajátság ismerszik meg” – hangzik a szerkesztőkritikus elismerése, s ez a megállapítása a következő évtizedekre inspirálóan jelöli ki a sajtóban szépprózánk további útját.

{I-433.} A Kritikai Lapok utolsó kötetének túlnyomó részét egyetlen írás: Bajza összetett műfajú, polémiát elemzéssel társító eszmefuttatása, a Dramaturgiai és logikai leckék magyar színbírálók számára tölti ki. A kor ifjú színkritikusaival folytat ebben éles – sőt túlélezett – vitát, s közben kifejti azokat az alapelveket, amelyeket munkájuktól megkíván, továbbá összegzi a korszerű színjátszás legfontosabb tudnivalóit, színész és rendező gyakorlati alapismereteit. Aligha kell hangsúlyoznunk ennek sajtóbeli jelentőségét egy olyan korszakban, amikor Pest-Budán éppen véglegesen meghonosodóban van a magyar színjátszás, vele párhuzamosan megszületik a hazai színikritika, amikor ezáltal új, igen hatékony lehetőségek nyílnak a folyóiratokban a közönség befolyásolására.

A polémiáról annyit: a Rajzolatok „X. et Comp.”áljelű kritikusával, Hazucha Ferenccel, írótársával, Garay Jánossal és a szerkesztővel, Munkácsy Jánossal folytatott vitában Bajza hangja, lekezelő ridegsége, zordsága, egyáltalán: rendkívül elutasító modora nagymértékben hátráltatta elvi igazságai érvényesítését. Ráadásul – mint arra értékes tanulmányában Solt Andor rámutat – e kritikusokkal nem is mindenben volt igazságos: egyrészt nem vett tudomást arról, ami a színikritika terén addig a szépirodalmi és divatlapokban történt, másrészt Bajzának abban sem volt igaza, hogy a maga egészében értéktelennek minősítette X. et Comp. és mások tevékenységét. Mindezt súlyosbítja, hogy a fiatalokkal szemben tanúsított ellenszenv Bajzánál nem volt egyszeri jelenség: Szalay László, Eötvös, Táncsics ifjúkori szárnypróbálgatásairól előzőleg éppoly ledorongoló kritikákat közölt lapjában, mint a Rajzolatok fiataljairól. Volt egyéniségében valami megfélemlítő és elzárkózó – ennek különösen a fiatalok vallották kárát.

Az elfogult tollharcnál azonban fontosabbak itt az elvi megállapítások. A személyes – személyeskedő – mozzanatoktól eltekintve Bajza a színikritikusi munka elengedhetetlen követelményeire tapint rá akkor, amikor igényességet és komolyságot, szakszerű elmélyülést és felelősségtudatot, szilárd kritikai irányelveket és dramaturgiai járatosságot követel a színibírálóktól. Nem lehet elvitatni igazát akkor sem, amikor konkrétumokba menő, elemző és bizonyító bírálatot vár el tőlük, s amikor az elveknek nem dogmatikus, hanem a körülményekhez igazodó alkalmazását kívánja meg. X. et Comp. szemére vetve mindebben sok az egyoldalúság, e követelmények megfogalmazása mégsem volt hasznontalan: megalapozta a három barát, Bajza, Toldy és Vörösmarty új folyóiratában, az Athenaeumban kibontakozó színikritikusi munkásságát.

Amit pedig a színészek számára a sajtó lapjain nyújtott, azzal egyértelműen a jövőt szolgálta. Goethe Regeln für Schauspielern (1803) című értekezése nyomán valóságos propedeutikát ad a helyes színészi kiejtés, testtartás, mimika, gesztusnyelv stb. sajátosságaiból. Megkövetelte kora túlnyomórészt ösztönösen játszó színészeitől a tiszta, érthető kiejtést, a tájszólás és a nyelvtani hibák kiküszöbölését, a színfalhasogató teatralitással való szakítást, a célszerű színpadi viselkedés megtanulását, az emlékezetbeli gyakorlottságot s mindenekelőtt: a művek minél mélyebb megértését és értelmezését.

Mint annyiszor, Bajza a színészek közt is régi és új iskolát különböztet meg, s közöttük választást ajánl a fiataloknak. Az előbbi csoportba számítja azokat a {I-434.} színészeket, akik a német érzelgésen nőttek fel, az új iskolába pedig azokat, akik már természetesebb beszédre és kevésbé mesterkélt arcjátékra, testtartásra törekedtek. Az elhatárolásnak az is célja, hogy műkedvelésből, a „komédiás”-i szintről polgári hivatássá emelje a színészetet, éppúgy, mint az irodalmat. A színház regenerálása mellett tehát valami színházon túli vezeti Bajzát: a polgári értelmiség kialakítása, egyes rétegeinek összeforrasztása. Egy olyan osztályé, amely összekötő erő lehet – az érdekegyesítés politikájának megvalósítása közben – haladó nemesség és felemelkedő nép között.

A Kritikai Lapok 1836 nyarán végetért, mégis folytatódott: félévvel később, az Athenaeumban és a Figyelmezőben, a liberalizmusnak ugyancsak Bajza égisze alatt szerkesztett, még nagyobb hatású orgánumaiban. Büszkén írta erről ő maga: „… a Kritikai Lapok a hason tárgyú Figyelmező mellett, legalább egy időre, feleslegessé lettek”. Csak a lap kerete szűnt meg, egységes szelleme továbbépült, gazdagodott az új testvérlapok szétáradó liberális ideológiájában. S ebben kell látnunk a folyóirat igazi eszme- és sajtótörténeti jelentőségét is. Liberális, reformer eszmei indíttatások tudvalevőleg már a század második évtizedétől kezdve feltűntek a hazai sajtóban. A Kritikai Lapok azonban olyan folyóirat volt, amelyik a liberalizmusnak és a reformnak – ha egyelőre az irodalom respublikájára korlátozottan is – először tudott intézményes fórumává válni a reformkori Magyarországon. Első középpontjává sajtónkban egy ellenzéki csoportosulásnak. Kiemelkedő szerepe volt abban, hogy az egykorú hazai olvasókban meggyökerezett a felismerés: korszerű kulturális érték és ellenzékiség voltaképp egymástól elválaszthatatlanok.

IRODALOM

Szontagh Gusztáv: A Kritikai Lapok és az egyezményes philosophia. = Magyar Sajtó 1856. jan. 24. – Ruik László: Bajza József kritikai működése. Kassa, 1896. – Bajza József összegyűjtött munkái 3., bőv. kiad. (Bev., kiad. Badics Ferenc.) Bp. 1899–1901. 1–6. köt. – Móricz Zsigmond: Bajza nagy polémiái. = Uránia 1903. 145–154, 202–208.; és Móricz Zsigmond: Válogatott irodalmi tanulmányok. Bp. 1952. 25– 60. – Szűcsi [Bajza] József: Bajza József: Bp. 1914. – Bajza József: Válogatott cikkek és tanulmányok. (Vál., bev. Lukácsy Sándor.) Bp. 1954. – Tóth Dezső: Bevezetés Bajza József válogatott műveihez. Bp. 1959. 7–48.; és Tóth Dezső: Bajza József. Élő hagyomány – élő irodalom. Bp. 1977. 84–134. – Bajza József és Toldy Ferenc levelezése. (Kiad. Oltványi Ambrus.) Bp. 1969. – Fenyő István: Az irodalom respublikájáért. Irodalomkritikai gondolkodásunk fejlődése 1817–1830. Bp. 1976.