{I-435.} AZ IRODALMI DIVATLAPOK

FEJEZETEK

Az 1830-as években tűnt fel a magyar irodalomban egy laptípus, az irodalmi divatlap. Nevét később nyerte a benne közölt divatképek után. Valójában nem volt divatlap a „Modejournal”, a „Journal de Mode” értelmében, hanem „szépművészeti folyóirás”, amely a hazai körülmények között egyre inkább irodalmivá vált. Az irodalmi divatlap, a reformkori magyar újságírás jellegzetes terméke általában két, egymástól elválasztható részre különül. A lap első fele szépirodalmi írásokat tartalmaz, a második pedig a „társasélet és divatvilág” körébe sorolható közleményeket adja. Ez utóbbi melléklet, néha társlap, néha pedig csak kiegészítője a főlapnak. Társlap a Regélő-Honművésznél, mint a kettős név mutatja, melléklet a hazai németnyelvű divatlapnál, a Spiegelnél, Schmetterling címen, Pesti Salon a Honderűnél. A Rajzolatok nem különítette el a „társasélet és divatvilág” körébe tartozó cikkeket, mert a lap a szépirodalmi írásokkal is a „társas élet” rajzolatát adta. Később, ahogy a divatlapok egyre inkább irodalmivá váltak, módosultak a melléklapok. A Regélőnél a Honművész tárcává lett, amely a Regélő Pesti Divatlap néven megújult lap mellékletét alkotta, a Pesti Salon pedig eltűnt a Honderűből. A Rajzolatokhoz hasonlóan az Életképek sem különítette el az irodalom és a társas élet körébe vágó közleményeit. Frankenburg egyedül a Mi hír Budán? című rovatot választotta el a főlaptól; rózsaszín borítón adta, színben is megkülönböztetve a „napi érdekűt” a maradandóbb írásoktól. A mellékletbe, a tárcába sok minden belefért: a társadalmi érintkezés formáinak csiszolását, a nevelést, a „pallérozást” szolgáló cikkek éppúgy, mint a frissen megjelent könyvek, színházi előadások, a zenei vagy képzőművészeti események ismertetése és természetesen a beszámoló a mindenkori legújabb divatról.

Az irodalmi divatlapok egyeznek abban, hogy a „nővilág”, a „szalonok szépei” felé fordulnak, az ő támogatásukat kérik. Elhatárolják magukat a tudományos lapoktól, feladatuknak elsősorban a szórakoztatást, a „mulattatást” vállalják. E lapjaink sokat tettek a társas élet kulturáltságáért, a magyar nyelv terjesztéséért. Hozzájárultak az olvasás népszerűsítéséhez, hirdették a polgárosítás gondolatát, megismertettek a nyugat-európai példákkal és lehetőségeik szerint nevelték a nőket. A társas élet csiszolása is a polgárosodást segítette. A „haladáshoz” a negyvenes években a magyar nemzeti és polgári tudat kimunkálása, a kor szavával, a „nemzetiség” terjesztése is járult.

Az irodalmi divatlapok női közönséghez fordultak. Előszavaik őket aposztrofálták, a rovatok egy része nekik készült (Szeszélylabdacsok, Galambposta, Hírszelence, {I-436.} Divathírnök, Nevettető pilula …), a szerkesztők nőkhöz címzett levelekben mondták el gyakran fontos közölnivalóikat (Levelek Ottiliához, Emíliához, Saroltához, Constanciához stb.). A divatlap azonban nemcsak nőknek szólt, sőt, egyik-másik divatlapunk hangja idővel úgy eldurvult, hogy a kor „szépei” szinte már kézbe sem vehették azokat.

Amilyen semmitmondó volt a műfajt meghatározó elnevezés, amelyet a lap a divatképeknek, tehát járulékos, külsődleges ismérveknek köszönhetett, olyan felemás volt maga a lap. Felemássága akkor ütközik ki, amikor a műfajt jellemző vonásokat próbáljuk összeszedni. Negatívumokba és általánosságokba ütközünk, akár a szerkesztői bevezetőket, akár az előfizetői felhívásokat olvassuk. Mindegyik divatlap elhatárolja magát a tudományosságtól és a politikától, annál inkább, mert ez utóbbi érintését szabadalmuk, azaz engedélyük is tiltotta, a divatlap milyenségét azonban egyik szerkesztő sem határozta meg. Mert a divatlap nem szemle, és nem családi lap, nem néplap és nem szépirodalmi folyóirat, nem magazin és nem napilap, nem hivatalos közlöny vagy műsorfüzet, nem menetrend, de mindegyikből hoz valamit. A divatlap az a kulturális sajtóorgánum, amely az 1830-as évekkel kezdődően kor- és közönségigényt szolgált ki, amennyiben minden rovatával önálló lapot pótolt. A divatlap igazolja, hogy a hazai sajtó sem iktathatta ki a fejlődés egyes fázisait, mert bár megkésetten, töredékes vagy embrionális formában, mégis megjelentek nálunk is azok a laptípusok, amelyek a feudalizmusból a polgári társadalomba való átmenetnek szükséges velejárói voltak.

Hazai divatlapjaink néhány évfolyamba sűrítetten tükrözik azt a fejlődést, ami Nyugat-Európa társadalmaiban jó száz év alatt ment végbe. Jellemző erre a Regélő-Honművész példája. Mátray Gábor lapja sok szállal kötődött a népkönyvek (Volksbücher) hazai megjelenési formáihoz, a kalendáriumokhoz és a felvilágosodás erkölcsnemesítő folyóirataihoz, de egy-egy közleménye már a korszerű újságíráshoz, Heinrich Heinéhez és a Junges Deutschland íróihoz kapcsolódik, sőt a francia „journalisme” divatos képviselőjét, Jules Janint is idézi. A jelenség – korszerűbben és homogénebben – mutatkozik a Rajzolatoknál, amelyben a felvilágosodás hagyománya együtt, egymás mellett van jelen egy-egy írónkban, Mint például az előbb francia eszméket magába szívó, majd lojálissá vedlett, de a felvilágosodás, a jozefinizmus eszményeit megőrző Csató Pál írásaiban, vagy Hazucha-Kelmenfy műveiben, akiben sok minden kavarog, egyben azonban következetes: a feudál-provinciális nemesi gondolkodásmód, szemlélet és tunya életforma gyűlöletében. Divatlapjaink tükrözik mindazokat a jelenségeket, amelyeket nálunk a legkülönbözőbb irodalmi és eszmei hatások párhuzamos egymás mellett élése hozott létre.

Az irodalmi divatlapok a hazai „journalismus” termékei. Az 1830-as évek elején érkezett el hozzánk az újságírás forradalma, amely elsorvasztotta korábbi folyóiratainkat. Hiába változtak: a szerkesztők, vagy legalábbis igyekeztek korszerűsíteni folyóirataikat, a korábbi lapok nem maradhattak fent. A Felső-Magyarországi Minervát többszöri átalakulása ellenére is utolérte a sorvadás, majd az elmúlás (1833., illetve 1836). Erre a tényre figyelmeztet Vörösmarty Mihály leköszönése a Tudományos Gyűjtemény szerkesztéséről 1832-ben, de erre utal az induló lapok sora {I-437.} is. A Kritikai Lapok kezdte, a Jelenkor és az Országgyűlési Tudósítások folytatta a sort, őket követte Kovacsóczy Szemlélője, majd az Élet és Literatura új folyama. A rendet az addig ismeretlen műfajú Regélő-Honművész, az „Első Magyar Szépművészeti folyóírás” és a Rajzolatok a társasélet és a divatvilágból zárta. Mindkettő a korszerű laptípust, az irodalmi divatlapot képviselte.

E két utóbbi fellépése között eltelt két év újabb változásokat hozott, amelyeket néhány apró példa jellemez. Korábban a kiadók az áldozatvállalásra építettek, egy-egy irodalmi vagy tudományos kör, művelődési egyesület vagy arisztokrata mecénás támogatására számítottak, ez utóbbiakat Kazinczy Ferenc és Batsányi János lapindítása példázza. A főnemességnek a nemzeti célokat segítő tagjaitól várták a pénzbeli segítséget. Hálájukat az ajánlásokban, illetve előfizetői névsorok közlésével fejezték ki. A 30-as évek, a „journalismus” korszakának kiadója és szerkesztője másként gondolkozott: a közönségnek szórakoztatást és okulást ajánlott, ezért cserébe előfizetői díjat kért. Az újság áruvá vált, amelynek kelendőségét a kereslet és kínálat, a piac, azaz az előfizetők tetszése vagy nemtetszése határozta meg. A sajtó, legalábbis a divatlapok esetében, az anyagi alapokat tekintve demokratizálódott: maga tartotta el magát.

A Regélő-Honművész mutatja itt is az átmenetet. A szerkesztő előfizetési felhívásában a nagy, dőlt betűvel szedett Olvasóhoz fordul, a személytelen előfizetőhöz, de az első évben még közli az előfizetők névsorát, lehetőleg foglalkozásukat és rangjukat feltüntetve. Két évvel később a Rajzolatok már nem élt ezzel az emberi hiúságra és a nemes versengésre egyaránt épülő előfizető-fogással. Az öntudatosodó, polgárivá váló szerkesztő nem egyes személyeknek hódolt, hanem a folyóirat anyagi, tehát létalapját biztosító előfizetők összességének. Ezzel összefüggésben is megnőtt az újságíró tekintélye, az „ezerekhez szóló” sajtó hatalma, egyben felelőssége. A nyilvánosság erejét, általában a sajtó szerepét Csató Pál már 1835-ben világosan látta és felhasználta a polgárosodás, a haladás eszméinek népszerűsítésében. Ő kezdte el azt, amit 8 –10 évvel később folytattak a negyvenes évek divatlapszerkesztői.

Az irodalmi divatlap feltűnését az 1830-as években az újságírás hozzánk is elérkező divata mellett a kor társadalmi változásai készítették elő, például a városiasodás. Az előző évtizedek indították el azt a társadalmi mozgást, amelynek eredményeként megnőtt a városlakók száma és a polgárság szerepe. Kialakulóban volt, elsősorban Pest-Budán, a magyar és az egyre jobban magyarosodó nagypolgári, kispolgári réteg, a „középrend”, amely új olvasóközönségként jelentkezett. A városok növekedésével és a „korszellem”, azaz a társadalmi, ideológiai változásokkal és a nemzeti burzsoázia, illetve annak szerepét vállaló középnemesség és a honorácior réteg izmosodásával terebélyesedett ez a réteg. A polgárság, azaz „középrend” hazai értelmezése mutatja a magyarországi fejlődés irányát. 1835-ben Csató Pál a birtokos nemességet, illetve a hivatalokbélieket értette a „középrenden”, az 1840-es évek elején Erdélyi János már ide sorolta az iparosságot, a kereskedőket és természetesen a honoráciorokat. Fájdalmasan hiányzott a magyar nyelvű városi lakosság, a magyar művelődés, a magyar irodalom iránt érdeklődő hazai polgárság, az organikusan fejlődött nemzeti burzsoázia. A társadalmi átrétegződés {I-438.} lassúsága, a félgyarmati sor hozta magával, hogy arisztokráciánk, a gazdagabb, műveltebb nemesség nem magyarul olvasott, szélesebb körben pedig nem élt az olvasás igénye. A hazai iskolai viszonyok eredményeként a népi tömegek – amelyek eljutottak az olvasásig – megrekedtek a kalendáriumnál, a ponyvánál. Elegendő bizonyíték a népkönyvek, népújságok korabeli laptípusa, a filléres magazinok németországi, ausztriai és hazai sorsának, valamint az előfizetők számának összevetése. Míg a német államokban ötvenezren járatták a Pfennigmagazint, addig Vajda Péter Garasos Tára ötszáz előfizetőn tengődött, hasonlóan Orosz József Fillértárához. Csató Pál pedig meg sem indíthatta Baktatár címen tervezett filléres lapját. A Pfennigmagazin, a Penny Magazin, a Bossange-féle Magasin Pittoresque vagy az olasz Teatro Universale kiadói meggazdagodtak, a mi könyvárusaink – ha az olcsó, népnek szánt füzetek kiadásával kísérleteztek – megbuktak. Említhetnénk az erkölcsnemesítő folyóiratokat, amelyek nálunk meg sem jelentek, míg az osztrákoknál, angoloknál, németeknél, olaszoknál igen fontos népnevelő, polgárosító munkát végeztek. Hozzánk is elérkeztek ezek a laptípusok – fáziseltolódással – és tovább éltek például a Regélő-Honművész egyes rovataiban, akkor, amikor az átadó irodalmakban már nyomuk sem volt.

A párhuzamot folytathatnánk, de csak egyet említünk. A németeknél a tudományos lapokkal együtt, egy időben számos szépirodalmi folyóirat jelent meg, nálunk inkább vagylagosan vetődött fel a kérdés. Korábban a tudományos, enciklopédikus lapok divatja járta, a 30-as, 40-es évektől kezdve a „mulattató”és az irodalmi lapoké, még később a politikai újságok voltak az igazán népszerűek.

Az 1840-es években az Akadémiai közlöny, a Tudománytár tengődött, míg divatlapjainknak volt közönsége. Mert igaz, hogy míg Londonnak 1832-benl 400 000, Párizsnak 774 ezer, Pétervárnak 449 ezer, Nápolynak 368 ezer, Bécsnek 300 ezer, Konstantinápolynak 500 ezer lakosa volt, addig Pestnek csak 80 ezer, de igaz az is, hogy a jómódú polgárok, nemesek és hivatalnokok lakta Belváros 13 281 lakosával egyedül is eltarthatott volna több újságot, ha a közönség pártfogolta volna a magyar irodalmat és művelődést. Mert azért olvastak Pest-Budán és az ország városaiban. A városlakó polgárság ez időben elsősorban még a német nyelvű lapokat járatta. A Spiegel című irodalmi divatlap 1828-tól kezdve virágzott ezernél jóval több előfizetőjével. És a másik példa: a Pesther Tageblattra, az Ungarra és a Spiegelre, a három német nyelvű folyóiratra háromezren fizettek elő az országban, míg ugyanazokban az években a három magyar divatlap: a Pesti Divatlap, az Életképek és a Honderű összesen és átlag csak kétezer állandó előfizető támogatására számíthatott.

Ha lassan, felemásan, de kezdett kialakulni a magyar polgárság. Ennek a magyarul olvasó, a magyar irodalom, művelődés iránt érdeklődő, lassan magyarosodó, illetve polgárosodó közönségnek összetételében és ízlésében, igényében bekövetkezett változásokra figyelt fel Mátray-Róthkrepf Gábor, első magyar nyelvű irodalmi divatlapunk alapítója. Ő maga is a magyarosodó német kispolgárság gyermeke volt. Belülről ismerte annak a rétegnek igényét, amely a 30-as évek táján jutott el a városiasodással, anyagi helyzetének javulásával együtt járó életformaváltáshoz, egyben a magyar művelődéshez. Mátraynak 13 évet felölelő, magyar {I-439.} nemesi, illetve arisztokrata családoknál vállalt nevelősködése alatt alkalma nyílott arra, hogy megismerkedjék a magyar nemesség ízlésével. Tapasztalatait szerkesztőként hasznosította.

Az ország „középrendei”, főként a városokban és elsősorban Pesten, más példa hiányában az osztrák, illetve a hazai német városok polgársága nyomán jártak: azok életformáját és életvitelét követték, amihez az olvasás, a zenélés éppúgy hozzátartozott, mint a társas élet, a lakás-kultusz vagy az öltözködés divata. Miután pedig a városi élet megszüntette a vidéken élő asszonyok elszigeteltségét – utak hiánya, őszi-tavaszi sár –, felszabadította őket a gazdasági munkák alól és bekapcsolta a város táradalmi, kulturális életébe, szükségesnek mutatkozott a nők „kiművelése”, alkalmassá formálásuk arra a szerepre, amit a polgári, kispolgári városi lét és tudat megkövetelt tőlük. A nők művelésének és magyarosodásának igénye bennefoglaltatott Széchenyi programjában is; Mátray volt az első, aki mindezt felismerte és megindította a nőkre figyelő lapját, mintaként szolgálva a nyomában járóknak.

Tizenegy évre volt szükség ahhoz, hogy a divatlap hazai formája végleg kialakuljon. Az egyes állomásokat – függetlenül az esetleges szerkesztőváltozásoktól – az elavult rovatok megszűnése és a „korszerűek” feltűnése jelezte. 1842-re a Garay János és Erdélyi János kiadásában és szerkesztésében megjelenő Regélő Pesti Divatlap – amely elsőként viselte nevében a műfaj-megjelölést – szinte egyneművé vált: a színen megjelent az irodalmi profilú divatlap. A hazai viszonyokból következően ez a megújhodott, lassan homogénné váló szépirodalmi folyóirat sem rekeszthette ki a társadalmi és politikai kérdéseket, bár csak áttételesen érinthette azokat, amennyiben a „napi érdek” körébe sorolhatók voltak. A közönség konzervativizmusát mi sem mutatja jobban, hogy a Regélő címét és a lap néhány formai jegyét meg kellett a szerkesztőnek, kiadónak 1842-ben is tartania, hogy az újításokkal el ne riassza a megszokotthoz ragaszkodó, a változásokkal nehezen barátkozó közönséget.

A divatlap-szerkesztők óvatossága, a hosszú ideig tartó alkalmazkodás a hazai viszonyokhoz ugyancsak a megkésett, a nyugati országokhoz képest fáziseltolódást mutató fejlődésből következett. A szerkesztőknek következésképp különböző rétegeket magában foglaló előfizetői táborral kellett számolniok. Nagy volt a műveltség- és világnézetbeli különbség éppúgy, mint ahogy mély szakadék választotta el a műveltek vékony rétegét és a tömegeket. Fel kell hívnunk a figyelmet egy furcsa ellentmondásra, amellyel a szerkesztők szembe találták magukat. A divatlap a városlakók műfaja volt, a polgári vagy polgárosodó irodalom terméke. Furcsa módon nálunk éppen ez a műfaj honosodott meg a harmincas években, amikor az irodalmi élet intézményei megalakultak (Akadémia, Kisfaludy Társaság), és amikor még messze volt a nyugat-európai irodalmakhoz hasonlítható irodalmi élet kiteljesedése.

A hazai viszonyok ismerete oldja fel az ellentmondást. A divatlapok, elsősorban a Pesti Divatlap előfizetői jó része vidéken élt, a „középrendű nemességből”, illetve a „felsőbb körökből” kerültek ki, akár gazdálkodtak, akár polgári foglalkozást űztek, mindenesetre abból a rétegből, amely magára vállalta a nemzeti {I-440.} burzsoázia szerepét. (Különös módon a negyvenes évek divatlapjainak előfizetői táborát nem a foglalkozás, mint inkább a rendi hovatartozás határozta meg, mint már akkor észrevették egyesek.) Vidékiek voltak az előfizetők, de a városba sóvárogtak. Sokan a birtokosi életformát élték, de ízlésükben, eszményeikben a polgári, nagyrészt kispolgári normákat tekintették követendőknek. Az átvétel során az utánzott, átvett normák idegen közegben gyakran átalakultak, furcsa szemléleti és magatartásbeli torzulásokat hozva létre. A divatlap-szerkesztőknek jórészt olyan közönséggel kellett számolniok, amely valójában vidéki, nemesi, ugyanakkor pszeudopolgári, igen gyakran provinciális volt. Ennek a közönségnek nagy része a polgárrá válás kritériumait nem mindig gondolkodásmód, magatartás és ízlés szerint, hanem külsőséges jegyek alapján ítélte meg. Erre utal például a magyar ruha, a Zrínyi-dolmány kultusza, a körtánc divata stb. Sokan megelégedtek a látszattal, nem figyeltek a tartalomra. Innen a „magyarosodás”, a „nemzeti” divatának már-már „kelmeivé”, külsőséggé válása.

A szerkesztők nagy reményeket fűztek a „polgári rend” kialakulásához. Azt hitték, hogy az agitációval – mint azt Csató Pál elsőként megkezdte – megteremthető a társadalmi bázis, a potenciális polgárság a „középrendű nemesség soraiból” – mint a Pesti Hírlap írta – valamint a magyar iparosságból és a honoráciorokból. Innen a negyvenes évek lapjait elárasztó körtánckultusz, a társadalmi elkülönülések ostorozása, a kaszinói társaságok, egyletek felkarolása, a védegyleti mozgalom. Ezek a derék szerkesztők azonban nem számoltak a társadalmi realitásokkal, illúzió volt a „magyar polgári renddel” kapcsolatos elképzelés. A hazai viszonyok ismeretében hogyan hihették volna, hogy a politikai átalakulást megkerülve, pusztán a nevelés, az agitáció segítségével, az irodalom eszközeivel létrejöhet a társadalom reformja. De megalapozatlan volt az a remény is, amelyet az iparossághoz fűztek. A rendi világ céhrendszerében az iparosok elfeudalizálódtak, s legfeljebb egy bizonytalan, felfelé tekintgető, a nemesi világot utánzó kispolgársággá válhattak volna, amely képtelen lett volna önmagában megállni. Ezek az ellentmondások és illúziók jelentkeztek az irodalmi divatlapok kettősségében, amelyek a szerkesztők igyekezete és a közönség igénye közti ellentétekhez és a lapok színvonalának ingadozásához vezettek.

Az irodalmi divatlapok szerkesztői és kiadói nagy anyagi nehézségekkel küzködtek, ritka kivételtől eltekintve. Általában 500-700, egyszer-egyszer és rövid ideig 1200–1500 között mozgott előfizetőik száma, ami az élesedő konkurrenciaharcban nem mindig volt elegendő ahhoz, hogy a szerkesztő vagy kiadó megélhetését, a „segéd úr” vagy „segéd tag” nyomorúságos kis fizetését és a lap előállítási költségeit fedezhesse. Kezdetben a szerkesztők – például Mátray és Munkácsy – nem fizettek tiszteletdíjat az íróknak. Munkácsy később már rákényszerült egyes írók honorálására, bár csak igen keveset tudott adni. A Honderű volt az egyetlen, amely gavallér módjára bánt munkatársaival, csengő aranyakkal fizetett. Petrichevich Horváth Lázár egy jó versért 2 aranyat (Vörösmartynak, Petőfinek), a jó novella ívéért pedig három, sőt hét aranyat is ígért és adott akkor, amikor az ország egyetlen „Szépművészeti Intézete”, a Kisfaludy Társaság mindössze 10, majd különleges kivételként 15 arannyal jutalmazhatta csak a pályadíjnyertes Toldit.

{I-441.} Szegények voltak a szerkesztők, még szegényebbek a segédek. Havi 20 –30 forintnyi díjból kellett a drága Pesten megélniök, ami igen-igen kevés pénz volt. Ebből következett, hogy a 30-as évek szerkesztői – mint a Rajzolatok példája igazolja – állandóan új meg új segédekkel próbálkoztak. Az „újdondászok” egy ideig, a jobb jövő reményében tűrték a nyomort, amikor azonban elegük lett belőle, elszegődtek – gyakran politikai meggyőződésük ellenére is – a többet, jóval többet fizető Orosz József, a kormánypárti pozsonyi Hírnök, vagy – szerencsésebb esetben – a kevesebbet fizető, de gerinchajlításra nem kényszerítő Helmeczy Mihály, a Jelenkor szerkesztője mellé. Csató Pál, Garay János, Kelmenfy-Hazucha Ferenc mind végigjárták a segédség megalkuvásokat követelő iskoláját. A korabeli viszonyok ismeretében óvatosan kell bánnunk a segédek állásváltoztatásainak megítélésével: nagy erő volt az anyagi szükség és a kiszolgáltatottság. A 30-as években a „journalismus” hazai jelentkezése megteremtette a „szabad” írói egzisztenciák lehetőségét. A „szabad” írók – először csak újságírók – csak írói jövedelmükből éltek, ha meg tudtak élni. Függtek viszont a kiadóktól, illetve a közönségtől, amely az előfizetői díjakkal fenntartotta a megélhetésüket biztosító lapot. Ezek a „szabad” írók a társadalom mélyéből vagy a kispolgárság köréből kerültek ki, szemben a korábbi nemesi írókkal, ami önmagában is bizonyos feszültséget jelentett, ugyanakkor világnézeti, ízlésbeli eltéréseket is. Nálunk e kettősség egymás mellett élt a 30-as években. Ehhez kapcsolódik a 30-as évek irodalmi életének egyik, talán leghosszabb, szenvedélyes vitája, amely hatásában, indulataiban áthúzódott a negyvenes évekre. Az „Athenaeum elleni zajgások”-ban nagy szerepet kapott az anyagi érdekek összeütközése; a két írói tábor, a már polgári, kispolgári indíttatású Rajzolatok körül gyülekező újságírók, az Ifjú Magyarország tagjai, és az athenaeisták – az „írók” és a „tudósok”– felfogásából, társadalmi helyzetéből, anyagi lehetőségeiből, a pozíciókból és természetesen a személyes ellentétekből, csoportérdekekből eredő feszültség. A kortársak szerint az ellentét igazi oka a „kenyéririgység”volt.

A negyvenes évekre módosult a kép, amikorra az irodalomból, bár még mindig szűkösen, mégis csak meg lehetett élni. A harmincas évek divatlapszerkesztőinek, segédeinek az életét szegénység, létbizonytalanság és robot jellemezte. Egy, esetleg két emberre hárult mindaz a munka, amelynek ellátására néhány évtizeddel később kiadóhivatalok kellettek. Elvégezték az igazgató, szerkesztő, felügyelő, levelező, korrektor, anyagbeszerző és a tördelő-szerkesztő munkáját. Kézbesítők és tudósítók, kritikusok és szépírók, divatszakértők és humoristák voltak egy személyben. Maguk szaladtak a nyomdába – Pestről Budára, az Egyetemi Nyomdába – postáztak és korrigáltak, veszekedtek a papírkereskedővel és a nyomdatulajdonossal. Írtak, fordítottak és „ollóztak”, mert a lapnak hetenként kétszer meg kellett jelennie. Az „ollózás” a külföldi lapokból átvett – fordított vagy tömörített – közlemények készítését jelentette. E célból rendszeresen olvasták az Augsburger Allgemeine Zeitungot, a Wiener Zeitschriftet, a Wiener Theaterzeitungot, a Spiegelt, a Saphir-féle Humoristot, a Pester Tageblattot, az Ungart – a hazai német nyelvű társlapokat – a Schnellpost für Moden und Literaturt, sőt egy-két fontosabb német, párizsi és londoni folyóiratot ( Morgen Chronicle, Revue de Paris, Globe, Revue {I-442.} des Deux Mondes stb.), hogy a távolabbi, de a közönséget érdeklő hírekről is beszámolhassanak, illetve hogy megtölthessék a számtalan rovatot.

A szerkesztő vagy segédje nem elégedhetett meg a sajtó áttekintésével. Át kellett forgatnia azokat a kiadványokat, amelyek a divatos műfajt; az életképet, zsánerképet, freskóképet, rajzolatot tartalmazták. Ebből a szempontból aranybányának bizonyult például Castelli Wiener Lebensbilder (Wien, 1825.) című műve, Marryat, Charles Nodier, Boz (Dickens) stb. kötetei vagy a Metropolitan Magazine című kiadvány (London, Saunders et Oatley), amely havonta 9 íven jelent meg, és Pesten darabonként 4 Ft-ért volt kapható (szerkesztője Marryat kapitány és Thomas Campbell volt). A kedvelt műfaj, az életkép, a novella ugyanis egyetlen számból sem hiányozhatott, ha a szerkesztő adott magára. A szerkesztő vagy a segéd gondja volt az előfizetők verbuválása, a díjak sürgetése, de neki kellett alkudoznia a nyomdásszal, a képíróval, a postával, újabb és újabb engedményeket kicsikarva, vagy újabb és újabb kölcsönöket felhajtva. Pária volt a 30-as évek magyar újságírója, irodalmi divatlapszerkesztője akkor, amikor Jules Janint vagy Saphirt a francia és az osztrák közönség dédelgetett kedvenceként ünnepelték. A szerkesztő és a kiadó nyomorúságából következett, hogy a kiadóhivatal rendszerint a szerkesztő lakása vagy inkább szobája volt, ahol „alzsellérségben”, albérletben élt.

Azoknál a lapoknál, ahol a kiadó anyagi helyzete több munkatárs foglalkoztatását is lehetővé tette, úgy határolódott el a segédszerkesztő munkaköre, mint azt a Honderű „igazgató-tulajdonosa”, Petrichevich Lázár fogalmazta: „a szerkesztő” – kisebb helyeken a segéd – „ki a lap mechanikai és technikai szerkesztését, rendes levelezéseit, a munkatársak- és előfizetőkkeli szükséges viszonyok fenntartását kezeli (az igazgatót, másutt: szerkesztőt) honn nem létében pótolja, nem pedig az, ki a lapnak szellemi irányát illő tapintatszerűségét és fináncügyeit igazgatja”. (1844. II. 13.)

A 30-as évek újságírójának, szerkesztőjének a helyzetét nehezítette, hogy az előfizetők kegyei mellett az írókét is keresnie kellett. A patriarchális-feudális irodalmi életben az írás „nobile officium” volt, íróink nemesek voltak vagy paptanárok, akik nem műveik tiszteletdíjából, hanem birtokuk, hivataluk jövedelméből, vagy a rendben éltek. Az írásra nem a megélhetés kényszere hajtotta őket. A „journalismus” megváltoztatta az írók helyzetét mindenütt, nálunk azonban a 30-as években még szűk körű volt az az írói réteg, amely „szabad” íróként, illetve újságíróként írói honoráriumából élt. Újonnan induló divatlapjaink körül gyülekeztek a fiatal írók, ők látták el munkáikkal többnyire a lapokat, de a szerkesztő nem mondhatott le az idősebb, tekintélyes írók munkájáról sem.

A század első évtizedében vagy korábban született íróink körében élt a bizalmatlanság az újságok iránt, amelyekben a tudományt – ők úgy látták – „tudóskasággá” silányítják. Idegenkedtek a gyors munkától, amelyet az újságírás megkövetelt, de az új, a közönség igényelte műfajoktól is. A horátiusi kilenc év, egy-egy mű sokáig való érlelése, többszöri átdolgozása javította az írói művet, de a szerkesztő nem várhatott, mert hetenként kétszer jelentkező lapját meg kellett töltenie. Azt közölte tehát, amit kapott, és attól, akitől kapott: a legifjabbaktól vagy a dilettánsoktól. Végső megoldásként pedig „ollózott” a szerkesztő, ollózott és fordított, {I-443.} vagy – nem is olyan ritkán – maga írta tele az egész lapot. Ebből következően nagy volt a különbség az önálló kötetekben, almanachokban megjelent művek és a divatlapokban közölt írások között, mindaddig, amíg a negyvenes években föl nem nőtt az új, már a divatlapokon iskolázott nemzedék: Petőfi, Jókai, Pálffy, Pákh stb.

A polgárosuló irodalmi élet, a közönség és az írók tudatában végbemenő változások, valamint a politikai, társadalmi harcok kiéleződése új műfajok virágzását indították el. Ehhez járult az irodalmi lapok feltűnése és versengése, amelyeknek olyan műfajokra volt szükségük, amelyek az azonnali hatásra építettek, hogy olvasóikat magukhoz kapcsolják. Közülük a legdivatosabb az életkép volt, amely rajz, alakrajz, vázlat, freskókép néven szerepelt. Nálunk a bécsi és a német divatlapok nyomán terjedt el (Lebensbild), és rövid idő alatt nagy siker lett. Növelte a divatlapok, sőt a magyarul olvasók számát. A különböző nevek meglehetősen vegyes prózai műveket jelölnek, szinte mindazt, ami a korabeli hazai életből vett témát humorosan dolgozta fel. Az életkép mellőzi a cselekményt és a leíró műfajokhoz közeledik. Az életképíró nem egy tipikus személyt mutat be, hanem a típust, hogy az ábrázolt alakok jellemvonásaiból a típusra: a háziúrra, a zsugorira stb. ráismerjünk. Valójában „élő kép”, azaz az élethez tartozó figurák életszerű, de nem egyénített ábrázolása. Az életkép ideje a jelen idő, az életkép nem elemez, csak észleleteket közöl, tükröt tart az olvasó elé, nem mély, de friss. A riporttal rokon. Az életképek szereplői többnyire a pesti élet jellegzetes alakjai. Ábrázolásuk hozzájárult a divatlapok népszerűségéhez. Az életképírók többnyire újságírók voltak, így Nagy Ignác, Garay, Munkácsy János, Frankenburg Adolf. Az életképírók először csak szórakoztattak, később – például Nagy Ignác – már csípős kritikai megjegyzéseikkel ábrázolták alakjaikat a társadalmi körkép egészében, bízva a szó hatalmában, a változtatás némi reményével.

Az életkép mellett az úti kép, úti levél, úti rajz volt a divatos műfaj, amely elsősorban Heine Reisebilderjei nyomán terjedt el. A legalkalmasabb műfaj volt arra, hogy a valóságot fiktív költői elemekkel színezve mutassa be, néha komoly, néha humoros formában felhíva az olvasó figyelmét fontos momentumokra. Irodalmunkban a negyvenes évek futtatták ki e műfajt, de a kezdetek a 30-as évekig nyúlnak, elsősorban a Rajzolatok társadalmi kérdéseket is érintő úti leveleihez.

Az irodalmi divatlapok helyének és szerepének jobb megértése, az összehasonlítás érdekében szükséges az irodalmi divatlapokkal egyidőben, azokkal sok hasonlóságot mutató „szépirodalmi és vegyes” folyóirataink ismertetése. Az áttekintés alkalmat adhat néhány tanulság levonására.

Az irodalmi divatlapok előzményei az egyes szépirodalmi lapok, amelyek a korabeli német családi lapokkal tartották leginkább a rokonságot (Allgemeine Unterhaltungsblätter, Der Gesellschaftler, Wundermagazin). A húszas évek általában rövid életű szépirodalmi lapjai a következők voltak: Helikoni Kedvtöltések, 1819., Szépliteraturai Ajándék, illetve Koszorú: 1821, 1828., Kedveskedő, 1824., Laura, 1824., Aspasia, 1825., Nemzeti Társalkodó, 1830., Sokféle, 1832. 1833-ban indult meg az első irodalmi divatlap Mátray-Róthkrepf Gábor szerkesztésében, a Regélő-Honművész. Ugyanezen évben jelentkezett Kassán Kovacsóczy Mihály {I-444.} Szemlélő a Tudományok, Literatura, Művészet, Divat és Társasélet körében című lapjával. A kassai lap nem volt divatlap, de közeli rokonságban állott azzal. Mindössze egy félévet élt, 1833. július 1-én indult és az év végén szűnt meg. 1834–1835 folyamán szünetelt, majd 1836 januárjában indult újra Literatúrai Lapok című kritikai melléklappal. A Szemlélő felélesztése nem hozta meg a várt eredményt, másfél év után Kovacsóczy belebukott. Makacs ember volt, nem adta fel a reményt, és 1841-ben újra próbálkozott. Megindította – Táncsics Mihállyal együtt – Közlemények az élet és tudományok köréből című lapját. A Szemlélőben nagyobb hangsúly esett a tudományok és a művészetek körébe tartozó írásokra, változatos tartalma mellett a szépirodalom háttérbe szorult. Miután azonban ekkor sem ment a Szemlélő, a Közleményekben megint a szépirodalom jutott túlsúlyba. A Közlemények munkatársai (Kuthy, Kunoss, Császár stb.) jobbak voltak a Szemlélőéinél, de Kovacsóczy lapja így sem hagyott maradandó nyomot irodalmunkban. Kovacsóczy ügyetlenségét mutatja, hogy még 1841-ben sem tudta kifuttatni lapját, amikor a Regélő-Honművész megszűntével versenytárs nélkül maradt. Bajza találóan foglalta össze véleményét: a Közleményeknek „vezérkedniök kellene s csak közlegénykednek”.

Második divatlapunk, a Rajzolatok 1835-ben indult Munkácsy János szerkesztésében. Érdekes kísérletnek ígérkezett Kunoss Endre folyóiratának a Természetnek Lombok című „szépművészeti gyűjteménye”. 1838. április 4-től szeptember 20-ig hetenként egyszer jelent meg. Rövid élete alatt is összeütközésbe került a triásszal. Az Athenaeumban Bajza mégis rokonszenvvel emlékezett meg róla, persze csak megszűnése után: „A Lombok érdeme az eredetiség, ha ez magában érdem, érdeke pedig a bursikóz szellem, de ismét csak a rokonlelkekre nézve … A közönség kegyetlen volt ezt az eredeti és érdekes lapot elejteni.”

Az 1838-as évben jelentkezett Johann Gött brassói nyomdatulajdonos magyar nyelvű hírlapjával, az Erdélyi Hírlappal és szépirodalmi mellékletével, a Mulattatóval. Első szerkesztője Köpe Bálint brassói tanár volt, a második – 1839-től – Veress György brassói ügyvéd. A lap két évig tartotta fent magát, azután eltűnt. Elbeszélések, kritikák, közhasznú cikkek jöttek benne nagy összevisszaságban. Munkatársainak neve nem emelkedett ki az ismeretlenségből.

A másik erdélyi, szépirodalmi írásokat is közlő folyóirat az 1846-ban indult Kis követ általános ismertető volt. Szerkesztését Magyari Lajos kolozsvári festő végezte. 1847 májusában megszűnt, az év júniusában újra indult. Utolsó száma 1848. február 6-án került utcára. A vegyes tartalmú lap Erdély egyetlen szépirodalmi folyóirata volt a negyvenes években. Szépirodalmi cikkei, elbeszélései, versei általában ismeretlenségben maradt szerzők művei. Színvonala nem ütötte meg a mértéket, miután kevés közönsége is elfogyott, szerkesztője visszalépett.

Részben a szépirodalmi lapok közé sorolható a Kovács Pál szerkesztésében 1847. január 1-én kiadásra került Hazánk című kereskedelmi és szépirodalmi közlöny. Szépirodalmi és kereskedelmi lapnak indult, 1848-tól politikai és irodalmi közlöny lett. 1848. július 1-től Hazánk győri lap címen jelent meg. Előzménye a Das Vaterland, belletristische-commerzielle Zeitschrift, amelyet 1844-ben Noisser Richárd szerkesztett és adott ki. A vidék legértékesebb folyóirata volt. Kettős célja ellenére {I-445.} szépirodalmi lappá alakult a szerkesztő, Kovács Pál érdeklődéséből következően. A negyvenes évek legjobb írói pártolták a lapot. Az Életképek mellett a Hazánk adott fórumot 1847-ben a legfiatalabbaknak, a későbbi márciusi ifjaknak. Versei (Egy gondolat bánt engemet, Kutyakaparó) mellett itt közölte Petőfi úti leveleit és Szendrey Júlia Naplótöredékét. Kovács Pálnak, aki a triásszal ugyanolyan jó kapcsolatot tartott fenn, mint Petőfivel és a legfiatalabbakkal, sikerült egy részben német ajkú városban is magas színvonalú, igényes lapot kiállítania. Dicsérték a divatlapok és dicsérte Bajza is, mert a Hazánk sokat tett „mind az olvasók szaporítására, mind a nemzetiség ügyének kivívására”.

A negyvenes évek három szépirodalmi lapja a már homogénné vált laptípust, az irodalmi divatlapot mutatja. A sort 1842. január 1-én a Garay és Erdélyi János kiadásában és szerkesztésében induló Regélő Pesti Divatlap – a Regélő-Honművész jogutódja – nyitotta meg, amelyet 1844 második felétől Vahot Imre szerkesztett Pesti Divatlap címmel. Ezt követte 1843 januárjában a Frankenburg szerkesztésében megjelent, kizárólag szépirodalmi írásokat tartalmazó havi lap, a Magyar Életképek, amely ugyancsak átalakult. 1844-től hetenként jelentkezett, szerkesztője 1847-ig Frankenburg maradt, őt Jókai Mór váltotta fel. A sort Petrichevich Horváth Lázár Honderűje zárta, amely Kunoss Endre Természet című lapjának szabadalmát használta fel. Ezek a divatlapok 1848-ig maradtak fent több-kevesebb változtatással, 1848 márciusa után átalakultak vagy megszűntek.

A 30-as és 40-es évek itt ismertetett szépirodalmi vegyes tartalmú lapjai mellett voltak szépirodalmi írásokat is tartalmazó lapkísérletek, amelyek politikai vagy egyéb okokból nem jelenhettek meg. A legjelentősebb az Ifjú Magyarországé volt, amely Kazinczy Gábor illetve Erdélyi János szerkesztésében jelent volna meg: Táborozások, illetve Népbarát, Ellenőr, Őr címmel. Irodalmi divatlap kiadására készült 1840-ben Kuthy Lajos Pesti Divatlap, majd Császár Ferenc 1843-ban Budapesti Divatlap címmel. Próbálkozásuk nem járt eredménnyel.

A 30-as, 40-es évek szépirodalmi és vegyes lapjainak áttekintése megmutatja, hogy az irodalmi divatlap volt az a műfaj, amely folytonos átalakulása, változása mellett is leginkább megfelet a hazai közönségnek. A műfajnak ebben a formában való meghonosodását és fennmaradását nagymértékben segítette a Tárca, a feulleton, amely egyes rovataival nemcsak pótolta a nálunk kimaradt újságműfajokat, hanem a társaséletet és a divatvilágot” figyelemmel követve mindvégig legjobban tartotta korával a kapcsolatot.