Kezdet és kibontakozás

A Magyar Tudományos Akadémia megalakulását követően nyomban elhatározta egy kritikai folyóirat kiadását. Ennek jellegét és feladatkörét illetően azonban az akadémiai tagok véleményei megoszlottak. Egyesek önálló bírálatokat szerettek volna olvasni a létesítendő vállalkozásban, mások viszont csupán értékítélettől mentes könyvkivonatokat. 1831. február 20-án a kérdés eldöntésére kiküldött bizottság az utóbbi mellett foglalt állást. Javaslatában – melyet Kölcsey fogalmazott – azért döntött így, mivel tartott arról, hogy egy akadémiai folyóirat kritikai véleményét a testületi tekintély súlyával mintegy ráerőszakolná az olvasókra, a bírálatok „egyoldalú s lélekölő despotizmus”-ra vezetnének. A bizottság ehelyett abban jelölte meg az akadémiai folyóirat feladatát, hogy „a tudomány minden ágaiban készült könyveket s a tudomány tartományaiban történt jelességeket az olvasóközönséggel megismértesse”.

Hiába fogadta azonban el az Akadémia teljes testülete ezt az ajánlást, a következő évi nagygyűlés már visszatért az eredeti, kritikákat szorgalmazó tervhez, kiváltva ezzel a javaslattevő Kölcsey tiltakozását. „Igazságtalan elnyomás, félszeg kritika, esprit de corps által sugallott dicséret és gyalázás s több effélék fognak világra jönni” – írta 1832 májusában felindultan Bajzának. Az Akadémiában ugyanis részt vettek azok az írók is – mindenekelőtt Kisfaludy Sándor –, akik esküdt ellenségei voltak mindenfajta kritikai tevékenységnek. Tartani lehetett tehát az ezzel kapcsolatos régi, áldatlan harcok felújulásától. Hasonlóképpen vélekedett a kérdésről Vörösmarty is. Az ő megnyilatkozására azért került sor, mivel az akadémiai tagok a bíráló munkát rendkívül kedvetlenül végezték, s emiatt Széchenyi kikérte véleményét. Vörösmarty 1832 decemberében egyértelműen a folyóirat eltörlése mellett nyilatkozott. Az adott feltételeket „Babel építőinek zűrzavará”-nak ítélte, kritikai folyóirat megjelentetésére szerinte csak egyes írók vagy egy önként szövetkezett társaság lett volna nálunk ekkortájt alkalmas.

Ennek nyomán Széchenyi egyelőre fel is függesztette a folyóirat megjelentetésének előkészületeit. Az 1833. novemberi nagygyűlés azonban ismét újabb elhatározásra jutott. Arra, hogy jelenjék meg a folyóirat, de kritika nélkül; tartalma legyen tudományos és enciklopédikus, ügyeljen a jelenkor haladására; előadása ne legyen bíráló és vitatkozó, hanem értesítő és közlő. Adjon eredeti dolgozatokat és külföldi folyóiratcikkek fordításait vagy kivonatait. Megszabták, hogy évente négy kötetet bocsássanak közre (kötetenként 10 –15 íven), lehetőleg minden pesti vásár előtt. Az új folyóirat szerkesztőjéül már az előző év nyarán megválasztották Toldy Ferencet.

{I-466.} Ily hosszas előkészületi stádium után jelent meg 1834-ben a Tudománytár első kötete. A huzavona és a testületnek való alárendeltség miatti kedvetlenség érződik a szerkesztő programcikkén is, amelyet ez év június 23-án keltezett. A meginduló folyóirat irányáról, jellegéről írottak jottányival sem mennek túl azon, amit a Tudományos Gyűjtemény ekkor már másfél évtizede nyújtott. („… enciklopédiai folyóírás, az emberi tudás minden ágaira terjeszkedik ki” stb.) Sőt, ahhoz képest az előszó két vonatkozásban is visszalépést jelent: egyrészt eleve kilátásba helyezi a tanulmányok nehézkes előadását, másrészt lemond az eredeti írások közléséről, s azok hiányát fordítások segítségével kívánja pótolni.

A programcikket eltöltő kedvetlenség és koncepciótlanság tükröződik a folyóirat első két kötetében is – színvonala olyan, mint egy-egy gyengébben sikerült Tudományos Gyűjtemény-számé. (Mentségül szolgálhat viszont, hogy abban az időpontban, amikor Toldy a szerkesztői megbízást megkapta, e kötetek anyaga jórészt már összegyűlt.) A Tudománytár szerkezeti felépítésében is egyelőre említett elődje nyomán halad: az Értekezések sorát Vegyes közlések, azaz zömükben kulturális információk rovata követi. Legelső írása, Kállay Ferenc eklektikus szellemű filozófiai tanulmánya (A filozófia tárgya, célja s hasznainak főbb vonalai) ódivatú szemléletet tükröz: a filozófia legfőbb rendeltetését a kijelentett vallás igazolásában, a teológiai morál alátámasztásában látja. A Lander afrikai felfedezéseiről és az arábiai beduinokról szóló cikkek egzotikummal hatni kívánó töltelékanyagok; a föld teóriájáról és Zamboni örökmozgójáról írott tanulmányok szakcikkek; az esztétikai eszmefuttatás (A tapasztalati lélekismeretből lehozott széptudomány) idejétmúlt klasszicista elveket melegít fel. Grégoire Francia költészet a XIX. században című tanulmánya – melyet Csató Pál ültetett át magyarra – meg éppen nem illik a szerkesztő liberális felfogásához: vad gyűlölettel szól a felvilágosodásról és a forradalomról, ünnepli a restaurációt, s a klerikális-fideista romantika, illetve az abszolút monarchia hirdetőiben, de Maistre-ben, Bonaldban és a fiatal Lamennais-ban köszönti a „megújult” szellemiséget.

Az első kötetben társadalmi téren mindössze egyetlen írás, Jakab István Törvényhozás és erkölcsök kölcsönös hatásaik a régi népeknél című, J. J. Ampère nyomán fordított tanulmánya jelzi a változó időt. Az 1832–1836. évi reformországgyűlés tanácskozásainak időszakában a cikk ugyanis olyan elveket szólaltat meg magyarul, hogy a törvények sohasem voltak változatlanok, az erkölcsökkel (ez alatt az életmódot is érti) az ókori népeknél is folyvást módosultak – függvényei voltak a változó kor szükségleteinek.

Nem különb az elsőnél a folyóirat második kötetének szellemi matériája sem: Jakab István cikkfordításán kívül egyedül A lengyel literatúra rövid története című cikk érdemli meg figyelmünket, amelyet Toldy francia forrásból merített. Ez viszont annál inkább: a cári abszolutizmussal és a feudalizmussal küzdő lengyelek ügye 1830-ban kitört szabadságharcuk óta az érdeklődés homlokterében állott nálunk. Másrészt Toldy írása előlegez már valamit a Tudománytár későbbi európai perspektívájából, a folyóirat legfőbb eszmei hozadékából is. A szerkesztő itt kezd hozzá újra s mélyíti el régebbi kezdeményezését: a szomszédos kelet- és közép-európai kultúrák történeti átvilágítását. Cikke, illetve utóbb cikksorozata {I-467.} közrehat a közép- és kelet-európai népek összetartozása tudatának felsarjasztásában, a szomszédos és hasonlóan elmaradott viszonyok között munkálkodó népek kulturális újjászületésének sikereivel hasonló kezdeményezésre ösztönözve a hazai közvéleményt.

Az induló Tudománytár gyenge színvonala oly kiütköző volt, hogy Toldy levélben tartotta szükségesnek a mentegetőzést az Akadémia alapítója előtt. Az eredeti értekezések szűkös voltára s főleg a cenzúrára hivatkozott – arra, hogy az utóbbi miatt kénytelen külföldről oly dolgozatokat kölcsönözni, amelyekbe az bele nem akadhat. „Méltóságos Gróf! Sajtószabadságot! s nem lesz nehéz még nálunk is tudományos folyóiratnak párezer olvasót szerezni” – fakadt ki 1834. november 26-án írott levelében Széchenyinek. Mindenesetre azt megígéri itt, hogy a folyóiratnak mellékelten küldött III. kötete már érdekesebb lesz: csupa „életre való” dolgokat foglal magában.

Toldy szava nem volt üres ígéret: az említett kötet s ettől kezdve a Tudománytár szintje általában határozott emelkedést mutat. Profilja, szellemi arculata a III. kötettől fogva kezd kialakulni. Ellentmondásoktól éppen nem mentesen – új és régi ideák a cikkekben nemegyszer keverednek –, ám ez időtől fogva Toldy szerkesztésmódja állandó fénycsóvát vet a kortársi Európa, valamint az Egyesült Államok fejlődésére. Szellemi fermentáló-gondolatébresztő s főleg társadalmi cselekvésre késztető anyagot nyújt ezáltal folyamatosan az olvasónak. A Tudománytár harmadik kötetében már jelen vannak azok a progresszív ideológiai kezdeményezések, amelyek alapján utóbb Turóczi-Trostler József méltán nevezte a folyóiratot „a modern társadalom- és természetszemlélet első magyar iskolájá”-nak. Csakugyan tükröződik itt a hazai értelmiségnek az a nagyfokú ideológiai-társadalompolitikai érdeklődése, szinte szomjúsága, amelyet a júliusi forradalom kiváltott.

A változás már Kállay Ferencnek az angol alkotmányról írott tanulmányában észlelhető. Kállay, aki az első kötetben a valláshoz való átmenet szolgálatában látta a filozófia célját, ezúttal is konzervatív szempontoktól indíttatva vette kezébe a tollat. A rendi nacionalizmus érvkészletével kívánta elvitatni az angol Magna Charta magasabbrendűségét a hazai Aranybulla felett. A vita során azonban a történeti anyag ellentmondott szándékának: cikkében feltárulnak az angliai alkotmányosság alaptörvényei s az alapvető emberi jogok meghatározásai. Emellett figyelemre méltó bíráló észrevételeket olvashatunk az angliai kapitalizmus negatívumairól, mindenekelőtt a pauperizmusról – mégha ezek mélyén konzervatív indítékok húzódnak is meg. Hosszú sor veszi ugyanis ezzel kezdetét: a Tudománytár tanulmányainak egyik fő vonulata lesz ezentúl a kapitalizmusnak hol retrográd tendenciájú, hol annak a jövőt szolgáló korrekciójára törekvő kritikája.

A polgárosodás távlatai határozottabban körvonalazódnak abban a cikkben, amelyet a gépek, az ipari forradalom eredményeinek propagálására jelentet meg a Tudománytár (Győry Sándor: Igaz-e azon panasz …1834. III.), s még inkább Toldynak az amerikai társadalom intézményeit méltató, úttörő írásaiban. (A szellemi és erkölcsi polgárisodás állapotja az Éjszak-amerikai Egyesült Országokban 1834. III.; A bűnhesztő rendszer az Egyesült Országokban 1834. IV.) Amerika már előzőleg az ígéret földjének számított idehaza, de kultusza Bölöni Farkas {I-468.} Sándor ugyanekkor megjelent könyve nyomán alakult ki, s ebben hatékonyan közrejátszottak Toldy írásai is. Első cikke a sajtószabadság, a népnevelés, a vallásszabadság és a jogegyenlőség liberális ideáljainak megvalósulását köszönti az amerikai társadalomban, melynek eredményeit az előző fél évszázad legérdekesebb fejleményének minősíti. Jellegzetesen polgári szemlélet nyilvánul meg abban az értékítéletben, amelynek az Újvilág sikereit tulajdonítja: „… Munka, cselekvő erő, takarékosság s különösen a nagy ország lakóinak állhatatossága által” ment előre szerinte ez az ország. Az amerikai börtönügyről írott, második cikke ennél is fontosabb: a jogbiztonság kialakítása és a büntető rendszer korszerűsítése a harmincas évek második felétől kezdve az antifeudális ellenzéki erők egyik legfontosabb programpontja lesz nálunk. Toldy felfogását a polgári nemzet közösségfogalma hatja át, mely nem ismer végleges kitaszítottságot, hol – elméletileg legalábbis – a társadalomnak mindenki, a legnyomorultabb bűnöző is tagja lehet. A Tudománytár itt szólít fel először nyíltan a nyugati vívmányok áthasonítására: „Vajha azoknak [!] kikben nemesebb szív dobog … bővebben megismerkednének e rendszerrel, s iparkodnának e hazában is állítani példát, milyet az óvilágnak az új adott.”

Monográfiájában Pándi Pál joggal beszél a reformkort illetően „felizzó Amerika-láz”-ról, illetve utazási hullámról: a Tudománytár évfolyamainak nem szűnő témája lesz ezentúl a tengerentúli hatalmas ország bemutatása, valamint a legkülönfélébb útirajzok, útleírások publikálása – nagymértékben kiszélesítve ezáltal a hazai társadalmi tudatot. Ha a Tudományos Gyűjteménynek múlhatatlan érdeme volt az, hogy hatékonyan előmozdította a hazai valóság jobb megismerését, e tevékenységnek az új folyóirat mintegy kiegészítő kontrasztját nyújtja: cikkeivel a nagyvilágot „emeli be” a hazai közgondolkodásba. Nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy – mint Pándi említett művében írja – „a helyi lét tudata kontaktusba kerüljön a világtörténelmi lét objektív meghatározásaival”.

Ennek a törekvésnek szerves részelemeivé válnak a szerkesztő közép- és kelet-európai irodalmakat bemutató újabb tanulmányai is. A cseh literatúráról szólva a kultúra nemzeti jellegét egyrészt mint a polgárosodás egyesítő alapfeltételét, másrészt pedig mint a társadalmi demokratizmus lehetőségét vizsgálja: értelmezésében a nemzeti kultúrához mindenkinek köze lehet, mindenkihez eljuthat. (A cseh literatúra jelen állapotja.1834. III.) Ugyanilyen indítékok alapján ítéli meg az orosz irodalom fejlődését is: a fordításokat például azért tartja szükségesnek, hogy az ismeretek a nemzet tömegeihez is eljuthassanak. Olyan kultúraeszményt vall magáénak, amely az alsó és a felső rend tagjainak a haza nyelvén egyaránt biztosítaná, hogy ismereteket szerezhessenek. (A moszka literatúra jelen állapotja. 1834. IV.)

A júliusi forradalom után a gondolkodó emberek nálunk elsősorban Párizsra vetik „vigyázó szemüket”. A júliusi monarchia társadalmáról szól a Tudománytár ekkortájt legidőszerűbb cikke is. Bajza jelentette meg Széplaki Erneszt álnéven, Franciaország 1833-ban politikai és értelmi tekintetben címmel. Egy angol tory dolgozata nyomán tette közzé, kitől aztán lábjegyzetben sietett elhatárolni magát („… minden nézeteit alá nem írnók”). A cikk elsőrendű információs anyagot nyújt akkor is, ha a tory mégoly gyűlölettel szól is benne a republikánus pártról és {I-469.} a szocialisztikus tanításokról. Ez utóbbinál lényegesebb az említett tanítások részletes ismertetése, amelyre az Akadémia folyóiratában először kerül sor. Sőt a szerző erre mégegyszer kitér: a sajtószabadság „elfajulásait” illusztrálandó hosszan idézi a Tribune egyik cikkét, amelyik már a polgári társadalom teljes újjáformálását, az elosztás, a tulajdonviszonyok új rendjét követeli.

Hasonlóképpen tanulságos része a cikknek a júliusi forradalom okainak értékelése. Már csak azért is, mivel az angol tory megsemmisítő ítéletet mond a restauráció egész rendszeréről, azzal pedig közvetve igazolja az elavult, megcsontosodott társadalmi rendszerek elleni szervezett fellépést. Ekkori időszaki sajtónkban először jelenik meg egy „törvényes” jelenkori uralkodóházról a következő ítélet: „Ezen politikai tekintetben egészen elavult család sajnálatra méltó tagjainak neve annyiraösszeolvadott a gyalázat és megalacsonodás ideáival a közvéleményben.” Szitkozódva bár, de nagyon is ingerlőnek rajzolja ez a konzervatív angol az akkori párizsi ember hétköznapjait, magasabb életszínvonalát, élvezetvágyát, a kötöttségek és konvenciók széttörését is. (1834. IV.)

A hazai konvencionális nemesi világfelfogás fellazítását szolgálják továbbá a Tudománytár természetfilozófiai, illetve jogfilozófiai értekezései. Toldy például A világegyetem alkotása s matematikai mozgása című cikkfordításában az öröktől fogva adott világberendezés képzetének stabilitását kezdi ki azokkal a megállapításaival, hogy a világűrben a Földön kívül más rendszerek is léteznek, s a csillagok közt a fejlődés üteme rendkívül erőteljes. (1834. IV.) Warga János filozófus, Hegel híve pedig a jog addigi feudális értelmezéseit kérdőjelezi meg. A hegeli dialektikát alkalmazva – Az okosságtörvény alapvonatjai címmel – immár nem erkölcsi indítékokból, hanem az „okossági törvény”-ből vezeti le a jogtudomány, illetve az emberi jogok érvényét. Axiómaként szögezi le azt, hogy minden ember elvitathatatlanul rendelkezik általános személyi, vagyoni és cselekvési jogával, s ekként a jogfilozófia elméleti érveivel támasztja alá a liberális ellenzéknek az országgyűlésen Kölcsey által meghirdetett jelszavát, a „szabadság és tulajdon” politikai programját. (IV.)

A folyóirat egyéni karaktere az 1835-ben megjelenő V. kötettől kezdődően forrott ki véglegesen. Közrehatott ebben, hogy az Akadémia engedélye alapján a szerkesztő immár Literatúra címmel meghonosíthatta a külföldi alkotások ismertetését. Ezt az új rovatot kifejezetten arra használta fel, hogy még inkább a külföld szellemi mozgásaira terelje az olvasó figyelmét. Szerkesztői „figyelmeztetésé”-ben maga is nyíltan szól erről, hangsúlyozva az ismertetések (s lényegében az egész folyóirat) ideologikus célzatát: „Néha nem annyira a munkának, melyről szó leszen, fontossága fog e’ vagy ama cikkelynek felvételt szerezni, hanem az, hogy benne oly dolgok mondatnak el, melyeket tudatni vagy emlékezetbe hozni körülményeink közt hasznos lehet.”

Ez az ideologikus jelleg azonban nem tükröz egységes irányzatot, sőt: a folyóirat szellemi feszültségét igazán az adja meg, hogy benne kétféle főbb társadalompolitikai koncepció párhuzamossága, illetve rejtett vitája érezhető. A nemesi liberalizmus kétféle elvi változata meglehetős plaszticitással húzódik végig a Tudománytár újabb kötetein.

{I-470.} Az egyik változat képviselői feltétlen hívei a polgári átalakulásnak. Fenntartások nélkül vallják magukénak a haladás és a fejlődés történetfilozófiai vezérelveit, – a feudalizmus felszámolása számukra nem csupán a mezőgazdaság elengedhetetlen korszerűsítését, hanem az iparosítást, a gyárak és a gépek meghonosítását, a közlekedés, a kereskedelem fellendítését is jelenti. Az egyén teljes szabadsága mellett szállnak síkra a gazdasági élet egész területén. A jövőt a polgári társadalom megvalósításaként képzelik el, amelynek alapjául a magántulajdon biztosítását tekintik – még akkor is, ha a tulajdonviszonyok nyugaton tapasztalt egyenlőtlensége visszás érzésekkel tölti is el őket. Ideológiájukban mind erőteljesebben érvényre jut a társadalmiság s vele az osztályokra tagozódás szempontja, a különféle érdekű osztályok együttélése, ezzel együtt a rendiségen kívülálló néptömegek egyre fokozódó szociális jelentősége.

Elválnak tőlük – a Tudománytár cikkeinek tanúsága szerint – egy másik elgondolás, a romantikus antikapitalizmus eszmevilágának hívei. Ők is elkerülhetetlennek tartják idehaza a feudalizmus felszámolását, egyszersmind azonban el akarják kerülni a kapitalizmust is – valaminő speciális magyar út megteremtésében reménykednek. Ennek lényege jellegzetesen „harmadikutas”, kispolgári utópia: a paraszti és kézműves kisárutermelésen nyugvó társadalom, az iparosítás mellőzése, a vidéki birtokosi életforma patriarkális idillként való felfogása, az osztályellentétek figyelmen kívül hagyása, a társadalmi harmónia kultusza. E romantikus illúzióktól áthatott koncepció hívei igyekeznek úgy tenni, mintha az ipari forradalom eredményeinek, a nagyüzemi termelésnek és a modern technikának bevezetése Magyarországon megkerülhető lenne. Ezért is vonzódnak előszeretettel Sismondihoz, a kapitalizmus moralizáló kispolgári kritikusához.

A polgári átalakulás egyértelmű programját a folyóirat újabb anyagában mindenekelőtt Vajda Péternek Az emberi nem tökéletesedhetéséről című, a France littéraire nyomán fordított eszmefuttatása képviseli. (1835. V.) Lelkesen hirdeti, hogy az emberiség fejlődése sohasem áll meg, s ezért a jövőben oly társadalmi szerkezetet kell számára találni, mely minden ember tehetségét szabaddá teszi. Cikkének fontos elvi mozzanata az egyenlőtlen fejlődés Hegeltől elsajátított tanítása: az a gondolat, hogy az ember mindenütt ugyanaz, de különböző módokon, az adottságoktól függően fejlődik. Ennek az eszmének társadalmi cselekvésre ösztönző hatását a folyóirat a volt saint-simonista Lerminier egyik, De l’influence de la philosophie du XVIII siécle sur la législation et la sociabilité du XIX című művének ismertetésével is megtámogatja: a szerző és a recenzens szerint a 19. századnak nemcsak folytatnia kell az előzőt, hanem meg is kell haladnia azt. „A tett csakhamar követi az eszméket.” (1835. V.)

A fejlődéseszme alátámasztására teszi közzé – francia forrás nyomán – Toldy Cuvier híres őslénytani felfedezéseiről szóló beszámolóját is. Azok a megállapítások, hogy Földünkön minden változásnak van alávetve, hogy az élet régebben más volt, mint napjainkban, hogy a Föld és élőlényei az ember megjelenése előtt sokféle változáson mentek keresztül – éppúgy az evolucionizmus természetfilozófiai propagálására szolgáltak a folyóiraton belül, mint a szerzőnek az előző évfolyamban publikált, hasonló tárgykörű írása. (1835. VII.)

{I-471.} Külön színfoltot jelentenek a folyóirat progresszív vonulatán belül Warga János cikkei. Ismertetett jogfilozófiai tanulmányának tendenciáját folytatva a család, az úr és szolga, az államhatalom és a nemzet fogalmainak értelmezésében érvényesíti sorra a hegeli dialektika elveit. (A társi észjog alapvonatjai. 1835. V.; A nyilvános észjog alapvonatjai. 1835. VII.; A nemzeti észjog alapvonatjai. 1835. VIII.) Államelméletét a főhatóság és az egyes tagok viszonosságára alapozza, arra az egyensúlyra, amely szerinte az uralkodó miniszterei és a nép képviselői közt óhatatlanul létrehozandó: a polgári alkotmány nála a különféle erők egyeztetésének, kiegyenlítődésének, kimondatlanul is az érdekegyesítésnek eredője. Az általános személyi, vagyoni és cselekvési jogot pedig, amelyet első tanulmányában az egyénnek biztosított, kiterjeszti a nemzetre is, időszerű Habsburg-ellenes célzattal: „Egy nemzet más nemzet ipari, kereskedési és nemzet-személyi szabadságának elnyomásával alkut nem köthet… . Nemzetnek … van joga … a bomló egyensúlyt ellennyomás által fenntartani.”

A Tudománytár következetesen liberális szerzői oly történetírói munkákra tartanak igényt, melyek a nép egykori életére is kiterjednek, sőt lehetőleg annak számára is készülnek. Karl Rotteck világtörténetét azért magasztalják, mert az „egyszerű, egyenes lelkű sokaság számára írt, s ez szellem által lőn ő valódi népi íróvá” (1835. VI.); Friedrich von Raumer újkori Európa-története ugyancsak azért nyeri meg tetszésüket, mert palotára és kunyhóra egyaránt kitekint, mint ahogy Michelet francia története legnagyobb érdeméül is azt tudják be, hogy egészben festi a nép életét. (Uo.) Külföldre pillantva pedig vagy olyan ország állapotaít mutatják be, ahol nincs nemesség, mint például Kína (Toldy Ferenc: A Kelet népei s literatúrája. Uo.), vagy ahol azzal szemben a nép már kivívta alkotmányát (Garay: Vándorlás Spanyolország nevezetesebb helyein. 1835. VIII.) Mi több: a Tudománytár az angliai kulturális-szellemi fellendülést is a nemességgel szembeszálló, lázadó-protestálóírók (például Cowper, Burns, Crabbe, Godwin stb.) tevékenységéből vezeti le. S ez annál is jelentősebb, mivel tárgyalt anyaga alapján a cikkíró határozottan megfogalmazza itt társadalom és irodalom, politika és irodalom egymásra utaltságának, kölcsönhatásának nagy jövőjű principiumát. (Czuczor Gergely: Szellemi mozgás Angliában s annak haladása, tekintettel más európai nemzetekre. 1835. V.) Sűrűn népszerűsíti a folyóirat az egyes nemzetek népköltészetét is, először mutatja be például nálunk a finn és az ófrancia népdalgyűjtést, s nagy megbecsüléssel szól Vuk Karadžić híres szerb gyűjteményéről. (Uo.)

Más szellemi égtájakra kalauzolnak el bennünket az utópisztikus álmokat melengető cikkcsoport szerzői. Olyan országokat magasztalnak fel, amelyekben a kapitalizmus akkor még nem klasszikus formájában valósult meg, vagy amelyekről feltételezik, hogy a fejlődés másfajta útjára fognak lépni. Az egyik értekező, Jakab István például ideálként rajzolja meg a skandináv országokat (idehaza azóta is az ideológiai „harmadikutasság” kedvelt terrénumaként szerepelnek). Elragadtatottan emlékezik meg az itteni lakosok csendes házi életéről, a mezei erkölcsök elterjedéséről, a tiszta kunyhók, kis házak békéjéről – arról, hogy nem engedik elámíttatni magukat „amaz eszelős teóriák által”. Az akkortájt felszabadult Görögország bemutatása is e kézműves-kisárutermelő rétegek eszményítésére szolgál: „Ezen {I-472.} emberek … a földművelőkkel együtt formálják azt, mit görög népnek nevezhetünk, oly értelemben vevén a nép szót, mint méltó címmel jót, jámbort, munkást, értelmest, józant s a legjobbak egyikét.”(Az európai éjszak, erkölcsi és társasági viszonyaival. 1835. V.; Görögország jelen állapotja. 1835. VII.) Bentham utilitárius filozófiáját ismertetve pedig Jakab István nem győz óva inteni annak hazai alkalmazásától. (Bentham s filozófiája. 1835. VI.)

E romantikus antikapitalizmus ezután elvi szinten nyer megfogalmazást Csató Pál Egy pillanat a közgazdaság tudományára című, francia forrás nyomán készített tanulmányában. (1835. VII.) Írása a folyóirat anyagából már csak azért is kiemelkedik, mivel voltaképp ez az első átfogó közgazdaságtudományi értekezés a magyar sajtóban – recepciója tehát egy új, idehaza is kialakuló tudományágnak. Témája – az egyes közgazdasági elméletek kritikai ismertetése. A szerző bírálja a kapitalizmus közgazdászait, Adam Smith-t éppúgy, mint Ricardót. Mindkettejüket azért, mivel a társadalomban csupán a pénzt, a vagyont tartják szem előtt, s Smith-t külön amiatt is, mert a fizikai munka mellett nem veszi számításba a szellemi munka értékképző voltát. Nem ért egyet Malthus népesedési elméletével sem, élesen feltárva a kapitalizmus alapvető ellentmondását: „… szegény népeknél a szegénységet nem a túlnépesedés okozza, hanem azon elnyomás és rablás, melyet a népnek nagy részén akár a fejedelem, akár a privilegiált osztályok gyakorolnak.” Szól ugyanakkor Saint-Simon szocialisztikus tanításainak nagy hatásáról is, de azokat csupán ipari téren tartja figyelmet érdemlőknek, társadalmi téren nem. A maga közgazdasági ideálját Csató Sismondi rendszerében találja meg, aki szerinte „erkölcsi” közgazdaságot hirdetett az anyagival szemben. Megítélése szerint a svájci utópista, ugyanakkor a szocializmustól idegenkedő gondolkodó Nouveaux principes d’économie politique című műve alapjaiban rendítette meg az angol iskolát. „Én Sismondi munkáját eddigelé a közgazdasági legjobb munkának tekintem” – hirdeti a cikkíró.

Csató egyébként irodalmi téren is aggályosan óv a „túlzások”-tól. A francia dráma újabb produkcióit elemezve borzadva szól a romantikus írók, Hugo és Dumas „őrjöngésé”-ről, „erkölcstelenségé”-ről, „őrültség”-be fulladó színpadi hatáskeltéséről; úgy véli, hogy mindennek a polgári társadalomra, kormányzatra mélyebb hatása lesz, mint ahogy a kortársak gondolják. (Az európai játékszín s a jelenkori dráma. 1835. VI.) A Tudománytár valaminő középút kialakítására törekszik az „elgyengült” klasszicizmus és a „túlzó” romantika között, irodalomkritikai vágyképe: „Az új művészi költészet legfőbb feladása … a romántos szellemet … a forma klasszicitásával …összekötni.”(Klasszika és romános iskola a franciáknál. 1835. VIII.; Angel de Saavedra: El Moro exposito. Uo.)

Alig van tehát ekkor európai ország, amelynek társadalmi állapotait, még inkább szellemi mozgását ne vetítenék az olvasók elé e Toldy szerkesztette kötetek. Információs értékük annál nagyobb, mivel a látóhatár szélességét a tájékoztatás frisességével társítják: azonnal, szinte egyidőben szólnak a világtájak legújabb kulturális és ideológiai jelenségeiről. Imponáló módon szereznek tudomást mindarról, ami híradásaik előtt esetleg csak rövid idővel jelent meg, illetve történt Párizsban, Londonban vagy Madridban. Ennek jele például, hogy Literatúra című {I-473.} rovatukban megismertetik a közönséggel a saint-simonizmus fontos irodalmi megnyilvánulásait is: a Fournel-féle Bibliographie Saint-Simonienne-t, a mozgalom tanításait összegző Doctrine de Saint-Simonienne-t, végül a Religion de SaintSimonienne-t. (1835. V.) Elutasító, sőt rosszindulatú kommentárokkal ugyan, de – s itt egyetértünk Turóczi-Trostler József és Pándi Pál megállapításával – a kommentároknál az esetben fontosabb az ismertetés ténye. Az olvasót a cikk ugyanis tájékoztatja Saint-Simon életrajzáról, főbb művei kronológiájáról, a mozgalom addigi alakulásáról, s ami a legfontosabb: tanításainak lényegéről. Magyar nyelven is összegzést nyernek például a következő alapelvek: „… kinek-kinek tehetsége szerint, s minden tehetségnek munkái szerint jusson bér; örökösödés semmi”, vagy: „… minden dolgozó eszközök, földbirtok és pénzérték, melyek most egyesek magános tulajdonai, egy közös értékalapba központosíttassanak” stb.

1835 után Toldynak meg kellett válnia a Tudománytár szerkesztésétől, az Akadémia titoknokává választották. Utóda Csató Pál lett, Bajza körének tagja, aki azonban ez idő tájt már erősen távolodóban volt ifjúsága haladó, sőt szocialisztikus orientációitól. Nem sokkal később renegátjává is válik majd az ellenzék ügyének. Mindenekelőtt az ő elvtelenségében, szerkesztői alkalmatlanságában kereshetjük az 1836-os kötetek nagyfokú színvonalsüllyedésének okát. Kétségkívül közrejátszott ebben az is, hogy szerkesztése alatt politikai apály állott be: végetért az 1832–36. évi reform-országgyűlés, méghozzá a legtöbb törvényjavaslat visszavetésével, ekkor játszódott le az országgyűlési ifjak elfogatása, indultak meg a különböző terrorpörök. 1836-ban a kötetek már rendetlenül, bizonytalan időközökben jelentek meg, s emellett – Széchenyi bírálta is ezért a folyóiratot – esetlen, csúnya külsővel.

Tartalma sem igen volt különb: az előző fellendülés után az egész évfolyamban mindössze egypár írás érdemli meg az említést. Így Brassai Sámuel természetfilozófiai tanulmánya, amely Bevezetés a növények organographiájába címmel szakít a teológiai világképpel: a világegyetemet önmagából magyarázza, s mozgatóiul az értelmet és a cselekvést nevezi meg. A természet dialektikájának felmutatásával, a fejlődéselv abszolúttá emelésével s a magasabb szellemi mozgató kiiktatásával hozzájárul az ember megismerő-életalakító akaratának felszabadításához. (1836. IX – X.) Csató szerkesztése idején lép fel a Tudománytárban először az ifjú Szalay László, a későbbi centralista politikai vezéregyéniség, s mindjárt ideológusi formátumát érzékeltető írással: Bentham Deontology or the science of morality című munkáját német forrás után ismertetve az erkölcsi értékek elhanyagolását veti szemére az angol bölcselőnek. Hibáztatja, hogy nem társadalmilag mérlegeli az erkölcsöt, holott Szalay szerint az igazi morál épp a társadalmi problémáknál kezdődik – az erkölcs próbája elsődlegesen a szélesebb szociális viszonyok között mérhető le. (1836. XI.) Gondolatokat ébreszthetett idehaza az a beszámoló is, amelyet egy T. L. monogrammú szerző tollából Az ifjú Németország mozgalmáról közölt a folyóirat. Még akkor is, ha az ismertetés – eredetije, Wolfgang Menzel reakciós Literaturblattja nyomán – tele van rosszindulatú elfogultsággal Heine és csoportja iránt. (1836. IX.) Egyrészt azért, mivel a reakciós német tájékoztatás nyomán induló szerző igen nagy jelentőségűnek és hatásúnak rajzolja ezt a mozgalmat, amelyre számos hazai fiatal író élénken figyelt, másrészt tájékoztat arról, {I-474.} hogy a saint-simonizmus Németországban is hat az újat akaró gondolkodókra. S végül: ebben a „szitok-átok” módszerekkel hadakozó írásban bukkan fel először a „világköztársaság” Petőfiig előremutató eszméje: „Gutzkow és Wienbarg jelentik, hogy …ők a jövő világ-respublika kijelölt consulai, melyet a világliteratúra által alapíthatni meg, s biztos kezeikbe vannak téve az egész európai ifjúság zabolái.”