Az Értekezések

Csató sem szerkesztette sokáig a folyóiratot. 1836-ban eltávozott Pestről, s ekkor az Akadémia nagygyűlése úgy döntött, hogy a következő évtől kezdve ketté osztja a folyóiratot. Két egymástól független sorozatban jelenteti meg köteteit: az egyikben az értekezéseket, a másikban pedig a literatúrát, azaz a könyvek ismertetését. Mindkét sorozat szerkesztőjéül az ellenzékkel rokonszenvező embert jelöltek ki. Az Értekezéseket Luczenbacher János régészre bízták, aki az 1833. évi akadémiai nagyjutalom emlékezetes vitájában Bajzáékkal tartott Kisfaludy Sándor konzervatív támogatóival szemben, a „Literatúrát”-t pedig Almási Balogh Pál orvosra, a hazai sajtó régi munkatársára. (Találkoztunk már vele: ő publikálta a Tudományos Gyűjteményben első nyomtatásban megjelent nyugat-európai útirajzunkat.)

Luczenbacher Jánosnak komoly nehézségekkel kellett az eredeti kéziratok gyér száma és a megfelelő anyagi támogatás hiánya miatt megküzdenie. Mégsem vált a szerkesztői poszton Toldy méltatlan utódjává. A Tudománytár említett ideológiai kettőssége ugyan továbbra is megmaradt, de emellett, ezen belül az évek előrehaladtával mind kifejezettebben juttatta fórumhoz a haladó nézetek képviselőit. Ennek jele mindenekelőtt az, hogy már az általa szerkesztett első kötetben oly értekezést jelentetett meg, amely úgyszólván a természettudományos gondolkodás apoteózisát nyújtja. Mócsi Mihálynak e dolgozata a természettudomány eredményei alapján a valóság fejlődésének minél behatóbb megismerésére ösztönöz, a tapasztalatok szerzésére, azok elvonatkoztatására, az összefüggések analízisére – az ember megismerő képességének kiaknázására. Azt hirdeti, hogy a filozófiának a „realizmus” felé kell fordulnia. (A természettudományok becséről és befolyásáról a józanabb filozófiára. 1837. I.)

E „realizmus” jegyében azután a Tudománytár új sorozatában az államelmélet s vele a politikai gondolkodás stúdiuma még jelentősebb szerepet tölt be, mint azelőtt. A tudományág addigi historikumát foglalja össze Warga István kétrészes tanulmánya, Az országtudomány fejlődésének története, mely a múlt elemzése alapján a köztársaságot ítéli a legjobb államformának. Az ókori bölcselők elméleteit Warga a közboldogság, közjólét modern elvei alapján ítéli meg, s már Arisztotelész tanításaiban felfedezi a hatalom megosztásának és felelősségének liberális elveit, valamint azt, hogy a középosztály a nemzetnek veleje. Az athéni állam politikai működésében pedig valósággal a szabadság és a törvény előtti egyenlőség megtestesülését látja a szerző. (1837. II.) Ugyanezekért az ideákért száll síkra a jelent illetően Csoma János Státus fogalma és célja című eszmefuttatása is: az {I-475.} államot a „jog örök eszméjé”-ből vezeti le, kényszerítő hatalmát annak alárendeli, a polgári szabadság védelmében s az emberi képességek szabad kifejlődésének előmozdításában jelöli meg legfőbb feladatát. (Uo.)

Ez utóbbiaknak megvalósítására immár gyakorlati javaslatokkal is élnek a cikkírók. Tarczy Lajos például Toldy említett börtönügyi értekezésének tendenciáját folytatva, s Eötvös hasonló problémafelvetésével egyidőben a hazai büntetés-végrehajtás képtelen visszásságaira mutat rá s gyökeres reformját követeli. (Elmélkedés a polgári büntetésről. 1837. I.) Briedl Fidél a népnevelésről írja ugyanezt, iskolát igényel minden olyan falu számára, ahol legalább 50 – 60 tanuló akad, tanítóintézeteket, a népiskola reformját s a tanítói hivatás társadalmi emancipációját. (Népnevelés. 1837. I.) Nyiry István pedig a törvényes szabadságot, a célszerű törvényeket és a tulajdon biztonságát már a gyáripar hazai meghonosítása érdekében igényli. A hazai elmaradottsággal szemben példának állítja az angol ipar fejlődését: „Miért jobb mégis ezen nagy vasmunkákat a messzefekvő Angliában csináltatni? miért, hogy azok, minden úti áthordás terhei mellett is olcsók? miért, hogy oly távolról is biztosabbak az angol művek, mint a honiak?”(Az angol műipar filozófiája. 1837. II.)

A Tudománytárnak azonban továbbra sem mindegyik munkatársa bizonyos ennyire a nyugati típusú polgárosodás üdvözítő voltában. Hetényi János református lelkész például, az úgynevezett „egyezményes filozófia” kezdeményezője, aki a birtokos nemesség kompromisszumos törekvései jegyében ekkor támogatta Széchenyi programját, igyekszik távoltartani olvasóit a spekulációktól, ábrándoktól és főleg az emberi értelem „kicsapongásai”-tól. A magyar filozófia történetírásának alaprajza címmel a filozófia feladatát az „élet szépítésében” jelöli meg, éppúgy óva Fichte, Schelling és Hegel „szemlélődő” bölcseletétől, mint a francia „ledér” enciklopédistáktól. „Nemzeti” filozófia megteremtése mellett érvel, melynek legfőbb jellemzője szerinte a józanság, a harmónia – s lehetőleg a teóriamentesség. Széchenyiben is azt ünnepli, hogy nem könyvekből és hírlapokból tanult, hanem csupán egyéni tapasztalataiból, a kriticizmus pedig azért kedves számára, mert középen van a dogmatizmus és a szkepticizmus pólusai között. (1837. II.) S az „audiatur et altera pars” hamisan értelmezett jelszava alapján a folyóirat megszólaltat egy amerikai rabszolgatartó ültetvényest is, aki megpróbál érveket felhozni a négerek elnyomása mellett. (Fábián Gábor: A rabszolgaság Éjszakamerikában. Uo.)

A következő évben a szerkesztés nemigen tudja tartani a versenyt a Bajza szerkesztésében megindult, s hetente kétszer megjelenő Athenaeum 1838-tól kezdve nagy ütemben kibontakozó ideológiai agitációjával. Két olyan írást mindazonáltal ekkor is közzétesz, amelyeknek eszméltető politikai jelentőségük volt a Kossuth letartóztatását és elítéltetését követő időszakban. Herder alakját idézve a folyóirat a jövőbe vetett bizalomra int, arra emlékeztet, hogy amit ma képtelen álmodozásnak tartanak, az holnapra valósággá válhat, hogy az ember képes e földön is kiküzdeni boldogságát. A hatalom terrorja keltette kétségbeesés ellenében öntudatra s főképp a küzdelem folytatására serkenti az olvasót. (Gábriel Adolf: Herder, az emberiség tanítója. 1838. III.)

{I-476.} Bátorság kellett e cikk megjelentetéséhez, de még inkább azt igényelte a publicistai pályán fellépő, mindössze 20 esztendős Kazinczy Gábor A Gracchusok forradalma című írásának közlése. Ez a tanulmány, A. H. L. Heeren, a neves német liberális történész munkájának fordítása ugyanis a földreformot megvalósító római néptribunusok tetteit megjelenítve nem kevesebbre vállalkozik, mint az osztályharc, a szembenálló osztályok frontjainak egyértelműen nyílt elemzésére. Kazinczy cikke a demokrácia és az arisztokrácia pártjainak megütközését mutatja be, mélységes rokonszenvvel a nép ügye és a forradalmár hősök iránt, leplezetlenül feltárja a felül levők és az alul levők közötti mély szakadékot, s fenntartások nélkül egyetért azokkal, akik a meglevő tulajdonviszonyok gyökeres újjáformálásáért felléptek. (1838. III.)

Luczenbacher szerkesztői kezdeményező erejét 1838-ban még egy írás közzététele dicséri – akkor is, ha az nem volt politikai tartalmú. Az emberi nem kifejlődése címmel megjelenteti Soltész János orvosdoktor materialisztikus világmagyarázatát a föld és az ember keletkezéséről, amelyet az Karl Friedrich Burdach német fiziológus tanulmánya nyomán készített. Soltész az isteni teremtőerő kiiktatásával, az anyag vonzása és sűrűsödése alapján vezeti le a Föld keletkezését. Mindenfajta élet – az emberé éppúgy, mint a növényeké és az állatoké – a természeti viszonyok függvénye – fejtegeti a cikkíró. (1838. IV.)

Az 1839-es évfolyammal kezdődően a Tudománytár értekezéseinek színképe ismét számottevő emelkedést mutat. A szerkesztő és munkatársai ezt többféle eszközzel érik el. Az irodalmi anyag önálló sorozatra való elkülönítésével még inkább a történetfilozófiai-államelméleti írások kerülnek a középpontba, mint azelőtt, s azoknak célzata, jelentése – a feudalizmus elítélése – egységesebbé és összpontosítottabbá válik. A cikkek hordozta társadalmi eszmélkedésbe ugyanakkor mind erőteljesebben benyomul a hazai valóság. Kitűnő új erők egész sora szolgálja mindezt: fiatal tudósok, akik szenvedélyesen érdeklődnek az ideológiai kérdések, illetve a politika iránt. Szalay László, Lukács Móric, Trefort Ágoston, Horváth Mihály, Fényes Elek és Henszlmann Imre – valamennyien a negyvenes évek ellenzéki mozgalmának vezető képviselői – egy vagy több jelentős tanulmánnyal lépnek fel a Tudománytár ekkori köteteiben. Ezzel egyidejűleg – alighanem ezzel összefüggésben – visszavonulóban van a folyóiratban a harmadikutasság, illetve a konzervativizmus, – bár ez távolról sem jelenti azt, mintha hatásuk csökkent volna a magyar közgondolkodás egészének ekkori alakulásában.

A Tudománytár újabb történetfilozófiai-társadalomtörténeti-államelméleti írásait – a nemesi történetírás régebbi általános gyakorlatával szemben – mindenekelőtt az emberi egyetemesség, korok és népek összetartozásának eszméje jellemzi. Másrészt a nemesi osztályuralom éles kritikája. Szerzői többé-kevésbé egyöntetűen arra törekednek, hogy a feudális uralkodó osztályt leszállítsák arról a piedesztálról, ahol az az addigi történetírásban állott. Nem a háborúk és a dinasztikus változások historikuma, hanem a polgárosodás kibontakozása vonzza őket, amely szemükben a haladással egyértelművé válik. Az emberi művelődés történetét vizsgálják, s ez alatt a polgári fejlődés fokozatos érvényre jutását értik. A történelem számukra mindinkább a társadalom, azaz a szembenálló osztályok harcának és együttélésének {I-477.} története. Értekezéseikben fenntartások nélkül feltárják az osztályok múltbeli helyzetét, ellentéteit, a néptömegek kitaszítottságát.

A cím – Az európai polgárisodás haladásának története –, amellyel Zsivora György átülteti-ismerteti a saint-simonista H. Roux-Ferrand frissen megjelent civilizációtörténetét, kifejezően tükrözi az újszellemű törekvéseket. Elemzéseinek a polgárosodás a vezérfonala, valamint az az irányelv, hogy a történeti szükségszerűséggel szemben az ellenállás hiábavaló, aminek meg kell történnie, úgyis megvalósul. A középkori viszonyokról, a világi és egyházi arisztokrácia egyre elfajultabb uralmáról lesújtó képet fest, a hűbériséget oly módon ábrázolja, mint amely megrontott minden fejlődést – elsősorban az ipar, a kereskedelem és a földművelés fejlődését. (1838. IV., 1839. V.) Összhangban van ezzel Hegel felfogása, amelyet a nagy történetfilozófiai mű, a Vorlesungen über die Philosophie der Geschichte egyes részletei alapján Vajda Péter közvetít. Kína történeteinek filozófiája címmel Európa példájául állítja a távol-keleti birodalmat – minthogy ott a „tökéletes egyenlőség uralkodik”, nincsenek rangok, nincs semminő nemesség. (1839. VI.) Kontrasztul szolgál e cikkhez Mód Károlynak ugyanitt közölt írása a hindu polgárosodásról, amely viszont épp a kasztrendszerből vezeti le az indiai népek nyomorúságos helyzetét. S ugyanilyen kontraszt sugárzik Vajda Péter másik Hegel-közvetítéséből is, amely Görögország történetének filozófiája címmel az athéni demokrácia és a spártai arisztokrácia uralmának végleges ellentétét elemzi. (1840. VII.)

A hazai közönség a harmincas évek végétől kezdődően ismerkedik meg a restauráció ellen fellépő francia romantikus történetírók munkásságával. Csoportéval, amelyik műveinek középpontjába az osztályharcot, közelebbről a harmadik rendnek a középkori viszonyok ellenében vívott harcát állította. Ebből az ismerkedésből a Tudománytár is kivette a részét. A francia történészeket – német forrás nyomán – Szontagh Gusztáv mutatja be az olvasóknak: Dr. Mager és a francia literatúra címmel nagy elismeréssel emlékezik meg arról, hogy Guizot-ék a haladás emberei, hogy a társadalmi eredmények érdeklik őket, s hogy a politikai történet mellett előszeretettel vizsgálják a társadalmi viszonyokat, népi sajátságokat, erkölcsöket, szokásokat – a nép társadalmi életét. (1840. VIII.–1841. IX.)

Guizot nyomán indul el Szalay László is Municipális igazgatás a római birodalomban című fontos értekezésében, amelyben már megfogalmazza a későbbi centralista ideológia néhány elemét. Azt a kérdést vizsgálja, hogy miért esett szét ellenállás nélkül a római birodalom, s arra a következtetésre jut, hogy ennek oka a római középosztály, a városi polgárság romlása. Ez utóbbit pedig a municipális rendszer következményének tulajdonítja. Annak, hogy a városokban a municipális, az igazgatási jogokat és hivatalokat különválasztották a politikai jogoktól és hivataloktól, s minden politikai érdeket Rómában összpontosítottak. Mindebben azután nem nehéz az analógiát a hazai helyzettel felfedeznünk. Kiváltképp akkor, amikor a fiatal politikus ezt Hegeltől tanult ragyogó dialektikus axiómáival támogatja meg: „… hogy a jog valahol létezzék, szükséges, hogy létezzék mindenütt”; „… a szabadság minden látszatai lehetnek ott, hol maga a szabadság nincsen;” „… Hol a szabadságok nem jogok egyszersmind, s hol a jogok nem hatalmak, ott nincsenek jogok és nincsenek szabadságok.” (1839. VI., 1840. VII.) {I-478.} A hatalmi struktúrának a társadalom életét meghatározó felépítésére villant fényt Szalay abban az értekezésében is, amelyben Villemainnek, a Sorbonne professzorának, ekkor a Guizot-kormány kultuszminiszterének Montesquieu-ről szóló nézeteit ülteti át magyarra. A nagy francia gondolkodóban A törvények szelleme alkotóját, azaz a hatalom megosztásának, korlátozásának és ellenőrzésének hirdetőjét, a polgári létbiztonságot nyújtó angliai alkotmányosság hívét méltatja. (1840. VIII.–1841. IX.) Ellenpólusul pedig közzéteszi A középkor jogáról című, a hegeliánus Eduard Gans után (kit Szalay legközelebbi tanítómestereként tisztelt) készített tanulmányát, amelyben minden jogformáló képességet megtagad a középkortól, s a jog területéről kiutasítja a katolikus egyház kegyelemfogalmát. (1841. IX.)

Szalay Lászlónak Guizot tanításait népszerűsítő tevékenységét elvbarátja, Lukács Móric folytatja a folyóiratban: 1841-ben egy sor fejezetet ültet át nyelvünkre a nagy francia historikus civilizációtörténetéből. (Histoire de la civilisation en Europe.) Az újabb polgárisodás elemei Európában a római birodalom bukása után címmel azokat a nagy jelentőségű fejtegetéseket szólaltatja meg magyarul, amelyek az újkori polgárosodást szembeállítják az ókorival, s míg az előbbi lényegét az ellentétek egyensúlyozó egységében látják, az újabb fejlődést épp az ellentétes érdekű erők szüntelen harcaként ítélik meg. Továbbá azokat a feudalizmus elleni küzdelemre ösztönző, alapvető guizot-i tételeket, melyek szerint a modern társadalom egysége ellentétes előjelű részek akció-reakciójából tevődik össze; a szabadság a polgári társadalom elemeinek egyeztetése, az érdekek kölcsönös mérséklése alapján valósul meg; minden hatalom kútfeje erőszak, s ezt mindegyik hatalom eltagadja. Guizot elemzéseiből is kitűnik a hazai olvasók előtt: a polgárosodás Európában megállíthatatlan folyamat. (1841. IX – X.)

Ennek az államelméletben kirajzolódó főbb állomásait kívánja összegezni Horváth Mihálynak Heeren nyomán készített tanulmánya. Az országtani teóriák eredete, kifejlése s gyakorlati befolyása az újabb Európában címmel azokat a szálakat keresi meg, amelyek a politikai gondolkodás régebbi századaiban a demokrácia és a népfelség eszméi felé mutattak. Horváth szemében a társadalmi teóriák legfőbb minősítő elve kormány és nép viszonya, a hatalom forrása és méltó birtokosa pedig a nép. Ebből következik, hogy a politikai eszmélkedés csúcsainak Locke és Rousseau munkáit tartja. Locke érdemeként az emberi jogok tanának kidolgozását méltatja, s azt, hogy nála az államot a szabad emberek együttese alkotja. Rousseau jelentőségét pedig a népfelség elvének meghirdetésében látja, abban, hogy a népet tekinti szuverén hatalomnak, az uralkodót pedig csak a nép megbízottjának. Horváth nemesi liberalizmusa azonban nem mentes e szemlélet kötöttségeitől: Rousseau-t ugyanis azért bírálja, mivel az a polgári társadalom tagjait csak mint embereket s nem mint birtokosokat veszi számításba. (1842. XII.)

Demokratikusabb – a Tudománytár egész ekkori idevágó anyagában a legdemokratikusabb – társadalomtörténeti szemlélet hatja át a fiatal írók politikai mozgalmát szervező Kazinczy Gábor Demosthenes-tanulmányát. Az ő német eredeti alapján készített portréja egy alulról jött hőst formál a híres görög szónok alakjában, héroszt, aki a népi szabadságjogok védője lett az uralkodói abszolutizmus ellenében. Megvetette a hatalom csábításait, csupán szentséges elveiben hitt, {I-479.} csak az igazságért lelkesült. Kazinczy valósággal eszményíti a törvénytelen hatalommal való szembeszállást, kiélezetten jeleníti meg az uralkodói praktikák és a népi hős egyeneslelkűségének pólusait, úgyszintén a népi hős és a közönyös nép konfliktusait. Születőben van immár az a szellemiség, amely utóbb Petőfi Apostolát életre hívta, ihlette. (1840. VIII.)

A polgárosodás egyetemes fejlődéséből elvonatkoztatott tanulságokat a nagy munkabírású fiatal történész, Horváth Mihály meggyőző módon érvényesíti a hazai történelem korszakaira vonatkozólag is. A folyóiratban ugyan emellett továbbél a régi típusú, a múltat inkább leltározó, mint értelmező, s főként a régi oklevelek közzétételében szorgoskodó történetírás, de Horváth liberális szellemű, páratlanul időszerű történetírói publicisztikájának értékeivel amazt össze sem lehet hasonlítani. A nemesi adómentesség és a jobbágyi osztályharc áll a Tudománytárban megjelentetett történettudományi Horváth-művek középpontjában. Az anjoui királyok hatása Magyarországon címmel annak az uralkodóháznak tevékenységét elemzi, amelynek neve hazánkban a feudalizmus kiépítésével vált egyértelművé. Tetteiket kormány és kormányzottak amaz ellentéte alapján ítéli meg, amelyet említett államelméleti dolgozatában olyannyira hangsúlyozott. Megméri és bizony könnyűnek találja értéküket. Ennek oka mindenekelőtt az, hogy alattuk és általuk „a pórosztály … az úri zsarnokság igájába szoríttatott”, másrészt a gazdasági élet, a földművelés, a kereskedelem állandóságának és a közlekedésnek nagyfokú elhanyagolása. Irántuk érzett ellenszenvének összetevője azonban idegenellenessége, a nemzeti jelleg túlhangsúlyozása – azaz a nemesi nemzetszemlélet egyes rekvizitumainak továbbélése is. (1841. IX.) E tanulmány ellentétező párdarabjaként hat Az 1514-diki pórlázadás, annak okai s következményei című híres cikke: főként azért, mert itt már nem az uralkodóházra hárítja a felelősséget a történtekért, az ország pusztulásáért, hanem a nemesség kirívó osztályönzését bélyegzi meg expresszív indulattal. Valósággal pellengérre állítja az uralkodó rétegeket. Önkénnyel és zsarnoki erőszakkal vádolja törvényhozásukat azért is, mivel a parasztfelkelés leverése után jogfosztottságba taszított egy egész osztályt, s ezzel hosszú időre visszavetette az ország fejlődését. E megállapítása kapcsán azután rendkívül időszerű tételt fogalmaz meg Horváth: jog és haza elválhatatlan kapcsolatáét. Keserű kifakadása – „Lehet-e érdeke honát védeni annak, kinek ez nem adott egyebet, mint vállaira verejtéksajtoló terhet s kezébe egy nyomorú darab kenyeret, melynek száraz morzsáin tengesse életét” – már a jobbágyfelszabadítás mementójaként hat a Tudománytár lapjain. (1841. IX.)

Míg a folyóirat történeti érdekű írásaiban elsősorban a feudalizmus kritikája a mozgatóerő, addig a közgazdasági tanulmányokban a kapitalizmus válságproblémáinak feltárása érvényesül. A cikkírókat mindinkább érezhető nyugtalanság tölti el a szabadverseny nyomán nyugaton tapasztalható nyomor és kiszolgáltatottság miatt. Győry Sándor, aki 1834-ben – itt megjelent értekezésének tanúsága szerint – még feltétlen híve volt Adam Smith eszméinek, 1842-ben már Friedrich List frissen megismert tanításait kolportálja. Közgazdaság fogalma és elvei címmel állami beavatkozást igényel a gazdasági életben, a tőke közerővel való növelését, a közlekedésnek, iparnak kollektív összpontosítással megvalósuló fejlesztését. {I-480.} Ezeket az eszméket pár évvel később Kossuth építi majd be nagyhatású agitációjába. (1842. XI.) Győrynek egy másik cikkében pedig – melyben a népnevelésről értekezik igen hosszadalmasan – megjelenik a pauperizmus problémája. De hiszen ezt már a harmincas évek hazai értekezői is felvetették? Igen, viszont távolról sem ily drámaian kiélezett képekben, ennyire szorongással telítetten. Malthus túlnépesedési elméletével szembehelyezkedve a cikkíró nyíltan hangot ad a társadalmi forradalom fenyegető jelei miatt érzett félelmének, a szociális igazságtalanság tarthatatlanságának. S ha a javasolt gyógyír, a legszélesebb értelemben vett népnevelés, naiv is, az élesség és az aggodalom, amellyel a problémát exponálja, a kérdés mély átéléséről vall. (Népnevelés, 1843. XIV.)

Az egész probléma-komplexumot azonban Trefort Ágostonnak A nemzeti gazdaságnak rendszerei címmel tartott akadémiai felolvasása ragadja meg igazán átfogó gondolati erővel. Elemzéseiben Smith klasszikus doktrinájának értékeivel és problematikus vonásaival próbál szembenézni. Az 1776-ban megjelent The wealth of nations szerinte is új korszakot teremtett a nemzetgazdaság tudományában, rendszerét azonban immár három irányból is ostromolják. Elsőként Sismondi és Bargemont de Neuville pauperizmust és korlátlan konkurrenciát elítélő bírálatát említi. Hiányolja azonban Sismonditól a konkrét orvosszert, Bargemont de Neuville regresszív feudális intézményeit pedig megvetéssel utasítja el. A második kritikai elemzést Trefort szerint List védővámokat javasló, akkor megjelent könyve nyújtotta, amellyel szintén nem ért egyet. Az ország helyzetét ugyanis úgy ítéli meg, hogy egyelőre rá vagyunk utalva Ausztriára, arra, hogy a vámvonal megszüntetése és az államszövetség megfelelő rendezése után az osztrák tőkések és munkások hazánk felé orientálódjanak. A Smith elméletét ostromló harmadik irányzatként Trefort a szocializmusról szól, s bár ezt is elutasítja, utópisztikus ábrándnak tartja, ez az elutasítás egyidejűleg a megbecsülés és a gondolataikban való elmélyedés jegyeit is magában foglalja. „… e szer nagy reményekre jogosít, tanúsítja a tapasztalás … e rendszer nemleges oldala figyelmet érdemel; ábrándozó, de lelkes tanítványai kimutatták a társaság sebeit, kijelelték az orvosló szert, mások fogják alkalmaztatni, de mi módon?” (1842. XII.) E töprengések tükrözik, hogy a negyvenes években a folyóirat centralista munkatársai már nem hárítják el olyan lekezelő fölénnyel a szocialista elméleteket, mint elődeik tették itt néhány évvel korábban.

Bármennyire súlyosak is ezek a gondok, a hazai gondolkodó fők számára mindez még a jövő zenéje. A Tudománytár haladó munkatársi gárdájának egyelőre egészen más égető kérdésekkel kell szembenézniök. A börtönügy reformjával, a bankok alapításának szükségességével, a jobbágyok sorsával, a városok hiányának megszüntetésével, a polgári közigazgatás megteremtésével. Innen a hazai lét visszásságait feltáró cikkeik hangjának komorsága és gyakorlatias részletessége, innen problémafelvetéseik feltétlen és nyomatékos realizmusa. Az egyik cikkírónak, Kovách Lászlónak például, amikor Toldy egykori kezdeményezését folytatja a folyóiratban s a müncheni fenyítő dologházzal hasonlítja össze a hazai büntető intézeteket, kétségbeejtő következtetéseket kell levonnia. Ugyanő hasonló meggondolkoztató megállapításokra jut a bankügy helyzetére vonatkozólag is: {I-481.} egyetlenegy európai állam sincs, amelyben bankok ne léteznének – kivéve hazánkat. (1839. VI.; illetve 1841. X.)

Riasztó gondokról adnak hírt a statisztika tudományának művelői is. A pályakezdő, Erdély statisztikájának megalkotására készülő Kőváry László Szilágy megye helyzetét feltáró honismereti művében már szó sincs jobbágy és nemes patriarkális idilljéről, ellenkezőleg: a fiatal tudós földhözragadt életviszonyokról, ki nem használt termesztési és termelési adottságokról, elesettségben élő oláh falvakról, parlagi nemességről tájékoztatja a Tudománytár olvasóit. Szentenciája egyértelmű: „Szegénység ül mindenen.” (Föld- és országtani vázlatok Szilágyról. 1840. VIII.) Nagynevű pályatársa, Fényes Elek pedig arra mutat rá itt közzétett akadémiai felolvasásában, hogy az ország népessége alig emelkedik s igen egyenetlenül oszlik meg. Legnyomasztóbb problémaként ezzel kapcsolatosan pedig városiasodásunk hiányát, a városi lakosság rendkívül csekély számát jelöli meg, összehasonlító tényszámok sorát említve ennek alátámasztására. Orvoslásul javasolja, hogy szüntessenek meg minden földművelést és ipart gátló körülményt, s a királyi városokon kívül adjanak országgyűlési szavazatot minden szabad és iparűző városnak. (A magyar birodalom népessége 1840-ben. 1842. XI.)

A városok, illetve a helyi közigazgatás reformja terén még gondolatébresztőbb Lukács Móric tanulmánya, amely Városok szerkezete külföldön címmel az önkormányzat bevezetését ajánlja az egyes helységek számára. Mindezzel a centralisták programjának fontos alkotórészét kezdeményezi a hazai sajtóban. Lukács másfajta autonómiát adna a városoknak, mást a községeknek, de mindkét esetben cenzusos választójog alapján, a birtok nélküli napszámos réteg kizárásával. A városok esetében az az elgondolása, hogy polgárságuk válasszon egy-egy képviselő testületet, ez pedig egy-egy tanácsot; a községek számára pedig azt javasolja, hogy maguk válasszák meg tisztviselőiket, de a választást a kormány erősítse meg. Alapelve – melyet a kérdés széles körű európai és amerikai összehasonlítása nyomán összegez – jellegzetesen polgári: „mindenki legjobb bírája saját ügyeinek s legalkalmasb tulajdon szükségeinek megfelelni.” Amit Lukács itt felvet és kifejt, az lényegében a meglevő államhatalmi-közigazgatási szervezet, a megyei rendszer teljes átépítését, a polgári hatalompolitikai struktúra megalapozását jelenti. (1842. XI.)

S a másik oldal, a reformok mérséklésének-lassításának hívei? Nézeteiket jóval kevesebb alkalommal fejtik ki a Tudománytár ekkori köteteiben, mindazonáltal továbbra is sajátos színt jelentenek a folyóirat összképében. Erőt, amellyel változatlanul számolni kell. Már csak azért is, mivel képviselői a nacionalista konzervativizmus bevált fegyverével, nemzet és haladás eszméinek szembefordításával még inkább élnek, mint ennek előtte. Annak a támadásnak ugyan, amelyet az arisztokratamajmoló Petrichevich Horváth Lázár Jules Janin szövegét felhasználva Victor Hugo romantikus pályafordulata és azóta alkotott újabb művei ellen intéz, még nincs komolyabb súlya – a romantika ugyanis ekkor éri el irodalmunkban a tetőpontját. (Victor Hugo mint költő és drámái. 1839. V.) Az a cikk például, amelyben Szontagh Gusztáv a francia restauráció romantikus történetíróinak sikereiről hírt ad, szépíró-társaik érdeméül épp azt emeli ki, hogy szembefordultak {I-482.} a fennálló hatalommal, s a liberálisokhoz csatlakoztak. Nagy elismeréssel szól továbbá arról, hogy az életet már nemcsak „verőfényes pontjaival, de mély örvényeivel s vétkeivel” együtt jelenítik meg. (1840. VIII.–1841. IX.) A romantika magasabb típusa, az élethűség, valószerűség, természetesség, elevenség követelményei, az élet legellentétesebb oldalai tükrözésének igénye pedig kifejezetten programszerűen jelenik meg Henszlmann Imre Egypár szó Dürer Albert kellő méltánylására című tanulmányában. Ő már azt várja el a művészettől, hogy a kor legbensőbb szellemét tükrözze vissza, hogy teremtse újjá híven a természet és az élet jellemét. (1843. XIII.)

Meggondolkodtatóbb viszont Petrichevich Horváth támadásánál Fekete Soma közleménye az orosz irodalom fejlődéséről. Nyeverov rigai tanár tanulmánya nyomán egyfelől elismeri az orosz kultúra polgárosodásának helyességét, másfelől azonban a fellendülő orosz irodalom kizárólagos feladatát a nemzetiség ápolásában jelöli meg – a társadalmi valóság ábrázolása nem érdem a szemében. (Az orosz irodalom története. 1842. XI.) Még veszélyesebb a haladás ügye szempontjából Hetényi János újabb tanulmányában kifejtett álláspontja. Ő ugyanis nemzet és haladás elválasztásának legfőbb eszközéül az Akadémiát választja ki, s e véleményének épp az intézmény központi folyóiratában ad hangot. A nemzeti akadémiák üdvös befolyása a nemzeti jólétre című eszmefuttatásában az Akadémia megerősítését a „túlzó” külföldi gondolatok terjedésének megelőzése, a „szabadsági és egyenlőségi rajos eszmék” visszaszorítása érdekében kívánja. Hetényi az Akadémia feladatát kizárólag a nemzetiség terjesztésében, a társadalmi osztályok véleménybeli egységének megteremtésében, az állammal kapcsolatos „helyes” magatartásra való nevelésben s eredendő ázsiai hagyományaink ápolásában látja. Továbbá abban, hogy elejét vegye káros írások megjelenésének. Az Akadémia tehát a gondolat kordában tartása végett kellene Hetényi Jánosnak. (1841. IX.)

Mindez visszatükröz már valamit abból, hogy a negyvenes évek elején e nagyfontosságú intézményünk lendülete, kezdeményező energiája sajnálatosan megfogyatkozik. Magának a Tudománytárnak utolsó értekezés-kötetei is nagyfokú hanyatlást árulnak el: az 1843 –1844-ben közzétett tanulmányok közül mindössze egy-kettő tűnik ki magvasabb gondolatokkal. A politika gyakorlatiasabb, mozgékonyabb közéleti fórumai, az újságok felé fordul ekkor már a munkatársi gárda éppúgy, mint az olvasók. A Pesti Hírlap kirobbanó sikere, izgalmas vitái, a hazai valóságról nyújtott élményszerű tudósításai végképp elvonják a folyóirattól az érdeklődést.