Szépirodalmi termés az Athenaeumban

Bajzáék nagyon jól tudták, hogy a közönség jelentős hányadának támogatására csupán akkor számíthatnak, ha szépirodalmat, vers- és szépprózai anyagot állandóan közölnek. Az olvasók megszokták, hogy a kulturális sajtó nemcsak ismereteket {I-527.} és tanulságokat nyújt számukra, hanem folyamatosan szórakoztatja is őket. A három szerkesztőtől meg éppenséggel elvárták: Vörösmartyt akkor már a nemzet legnagyobb költőjeként tisztelte a közvélemény; Bajza jeles lírikusnak is számított, előzőleg nagyhírű irodalmi zsebkönyvet szerkesztett éveken át; Toldyhoz pedig első irodalomtörténeti összefoglalásunk megalkotása fűződött.

Ők a várakozásnak e téren is megfeleltek. Az Athenaeum szépirodalmi anyaga, ha átlagát tekintve nem éri is el a kivételesen értékes ideológiai írások szintjét, egész sereg kiváló alkotással gazdagította irodalmunkat, lendületesen segítette elő új áramlatok és műfajok, témák és művészi módszerek hazai meggyökerezését. Hasábjain teret adott a legjobb alkotásoknak, mellettük pedig fiatal, pályakezdő írók egész sorának. Szűcsi József, Bajza monográfusa találóan állapította meg: „Alig találunk e hét év alatt olyan jelentékenyebb írót, aki le ne adta volna névjegyét az Athenaeumnál.” Aki a hét esztendő hazai szépirodalma iránt behatóbban tájékozódni kíván, legcélszerűbben jár el, ha felüti a lap évfolyamait.

Vörösmarty például ez idő alatt túlnyomórészt itt jelenteti meg új alkotásait, közöttük nem egy remekművet. Itt újítja meg az óda műfaját a személyesség felfokozódásának, a költői önfeltárás feltétlenségének és expresszivitásának jegyében. Romantikus ódáiban egyelőre főképpen a teremtő művész karakterét és ars poeticáját örökíti meg, az alkotóegyéniség öntörvényűségét magasztalja fel. Mint Fried István meggyőzően kifejti, nem annyira személyt, mint inkább ügyet, eszmét, magatartásprogramot köszöntenek ezek az ódák. Eltűnik strófáikból az antik mitológia és ideálvilág, előadásmódjukban affektívabbak és feszültebbek, drámaibb hangvételűek és zeneibbek klasszicista elődeiknél.

Közülük az elsőben, a Berzsenyi emlékezetében nemcsak arra érdemes figyelemmel lennünk, hogy a korszak nemzeti költője az előző kor legnagyobb poétájának áldoz, hanem az azonosuláson belül jelentős különbözésükre is. Az alkaioszi strófákban ugyanis ezúttal szubjektívabb öntudat szólal meg, Vörösmarty a romantikus zseni-eszményt magasztalja fel, a költői géniusz világbíró hatalmát, az alkotói tevékenység halhatatlanságának hitét – azaz új életértékeket. (1837. I. 1.) Méltó párja a Liszt Ferenchez intézett, a korszerű hazafiság értelmezését, nemzet és nagyvilág viszonyát újrafogalmazó költemény, e nagyfeszültségű, intonációjától kezdve nyugtalanságot, érzelmi háborgást árasztó vers. Ismétlései, gondolatritmusai, anaforái a nyugati társadalom eredményeinek alkotó áthasonítására szólítanak fel, lobogó szenvedéllyel szuggerálnak a jövőteremtésre, a megújulásra, a „béke s tiszta szorgalom” célkitűzésének megvalósítására. (1841. I. 3.) Ellenpontja, illetve kiegészítő párdarabja ennek a folyóiratban Az unalomhoz című szatíra, a nemesi életforma mozdulatlanságának kigúnyolása. A népi formálás vidámsága, könnyed, dévaj hangneme, az objektiváció játékos, de annál élesebb kritikája a Liszt-óda közelében elmélyíti annak morális parancsát. (1841. I. 14.) Mint ahogyan rokona amannak Az élő szobor című, ugyancsak híres óda is. Nemzet – a letiport lengyel nép – szól itt a többihez, kiszolgáltatottságának kínjait roppant erejű vallomásos monológban tárva fel. Hit és hitetlenség, remény és kiábrándultság kettőssége teszi a verset Vörösmarty negyvenes években alkotott nagy gondolati lírájának előzményévé. (1841. I. 24.) Epigrammáiban is felsejlik ez a kettősség – az 1838-as árvizet {I-528.} követően született Pest hexametereiben nemcsak megrendülés és fájdalom érződik, de emésztő pesszimizmus, vívódó keserűség is, a Világzaj című viszont – a negyvenes évek elejének felgyorsult áramában – az emberi erő nagyságát, energiáinak monumentalitását hirdeti. (1838. IV. 26., illetve 1841. II. 25.)

1837 nyarán olyan témába kezd Vörösmarty, amely azután éveken át végighúzódik költészetén. A magyar nők hazafias kötelességtudatának lelkiismeretvizsgálatra késztető hirdetése, magyartalanságának kárhoztatása ekkortól kezdve költészetének egyik alaptémája. Széchenyi kezdeményezése nyomán oly nőideál propagálására törekszik, amely részese, összefogója és esetleg megújítója lehet a nemzeti ügynek, a haladó közéleti szellem elterjesztésének. A téma először a B. Paulina emlékkönyvébe írott versében tűnik fel, ahol a nőkhöz intézett szemrehányó attitűdöt, a szigorú vádat az epigramma zártsága, a hexameterek pattogása, az alliterációk hangjai erősítik. (1837. VI. 18.) Az ihletkör következő állomása A színház nemtője című költemény, mely a megjelenített tömeg és a kivételes egyén, a valóság és az ideál ellentéteire épül. A kiábrándultság érzékeltetését drámaivá fokozza a stílusos jelenetezés, a képkockák pergő mozgalmassága. (1837. XI. 12.)

Még ugyanebben a hónapban Vörösmarty közzéteszi itt A magyartalan hölgyhöz, majd ezt követően az Elhagyott anya s Az elmaradók című verseit is. Az elsőben az alapvető kontraszt, a megszólítás lendülete, a harag és a fájdalom eruptivitása, az erős gondolatritmus szinte „kőbe, ércbe vési” az ítéletet, a második költemény viszont az anyaság ősi, érzelmileg rendkívül áthatott allegóriájával ragadja meg az olvasót. Lírai fűtőanyaga egyaránt táplálkozik a panaszszó keserűségéből és a szülői szeretet ellágyuló bensőségéből, mint ahogy Az elmaradók című allegória is gyengéd finomsága, szelíden szomorkás, ugyanakkor mélyről felhangzó dallamíve révén marad bennünk emlékezetes. (1837. XI. 30., XII. 7., 1838. I. 14.) Ötletes szatírával szövi tovább a témát utóbb a Pipiske című alkotás is, míg annak utolsó felcsendítése a folyóiratban ismét „nagyzenekari” mű: Az úri hölgyhöz éles és felháborodott arisztokrataellenességével válik ki eszmeileg az ihletkör darabjai közül. Ugyanaz a sértett szenvedély szólal meg benne, mint Vörösmartynak a Kelet népére írott válaszcikkében. A láttató erejű kezdő metafora, a kérdések, felkiáltások sora, a hangnemváltások, a vitázó tónus elemi erejű felindultságot sugároz. (1839. I. 17., illetve 1842. I. 4.)

Az Athenaeumban jelenteti meg a költő az érdekegyesítési eszme költői kiteljesítését, a Fóti dalt is. Szokatlan nála az a könnyedség, szivárványos kedv, amellyel ebben a versében a reformkori hazafiság kátészerű tartalmait megszólaltatja. Magánélet és kollektív eszmék, vidámság és nemzeti program, közvetlenség és magasztosság, dévajság és retorikus pátosz művészi egysége eredményezte, hogy a vers a reformkor egyik legnépszerűbb költeményévé vált. (1842. X. 27.)

Új hangot üt meg Vörösmarty hosszú szünet után újra meginduló szerelmi lírájában is. E versei önemésztő szomorúságukkal, megindító boldogságvágyukkal, öregedő férfi kedélyének kétely és remény közti hullámzásával válnak ki a folyóirat ekkori terméséből – oly nyíltsággal, amely azelőtt a költőnél ismeretlen volt. (M … szemei. 1839. I. 27., Piros száj. 1839. I. 31., Ő. 1839. II. 10.) Különösen a Késő vágy nagyfokú érzelmi megrázkódtatásról tanúskodó, pergően gyors, lélektől {I-529.} lélekig szóló soraiban alkot emlékezeteset. A szerelmi élmény hatására ekkori verseiben – önportrészerűen – egész személyiségével megmutatkozik a költő. (1839. I. 24.)

A folyóiratnak Vörösmarty volt a költőcsillaga, szellemujja azonban – legalábbis ami az erős tehetséget eláruló produkciót illeti – kevesek művén mutatkozik meg. Leginkább az ifjú Eötvös József Búcsú című verse tanúskodik az ő hatásáról. Magas hőfokú elegico-óda ez, hol a fájdalom, a bánat és a részvét forró futamait legyőzi a közéleti pályára készülő fiatal lélek lángolása. (1837. VII. 23.) A többi pályakezdő lírikus viszont a jóval könnyebben követhető Bajza csapásán halad. Maga Bajza ugyan mindössze egyetlen versével szerepel a lapban (A hit. 1837. I. 22.), de az általa művelt elégikus dal műfaja, karaktere meghatározó ez évek átlagos lírai gyakorlata számára. Ez a szentimentális daltípus az almanach-líra jellegzetes szülötte, csupa borongás, fájdalmas merengés, búsongó epedés, szelíd lemondás. A túláradó érzelmesség többnyire érzelgősséggé válik az utánzók tollán, belső élmény, átélés helyett csiszolt, kidolgozott rekvizitumokat kapunk, lírai sablonokat, a mélabús csüggedés mesterkélt formajátékait. Csillagok, zúgó szél, vad út, égő szív, gyászrejtő sír, sötétes alkony, őszi fagy, homály stb. – nagyjában-egészében e sémákat variálja az Athenaeumban ez a költészet. Mégis: a dalműfaj önfeltáró magatartáshelyzetével, bensőségesebb, szubjektívabb hangütésre törekvő lírizmusával és egyszerűbb formálásával így is előmozdította nálunk a költői személyiség akadálytalanabb mozgását, a vallomáslíra szabadabb jelentkezését.

E bajzai hang jegyében jelentkeznek 1838-tól kezdődően sorra az Athenaeum pályakezdő poétái. Közöttük azok is, akik később egészen más költői jellemet, önálló egyéniséget alakítanak ki maguknak. 1838-ban mindenekelőtt Vachott Sándor, majd Beöthy Zsigmond, Pap Endre, Sárosi Gyula, Sujánszky Antal és Spetykó Gáspár tűnnek fel itt első szárnypróbálgatásaikkal, a következő évben Riskó Ignác és Mentovich Ferenc. 1840-ben Adorján Boldizsár, Jakab Elek, Kerényi Frigyes, Lisznyay Kálmán és Szemere Miklós jelentkezik, 1841-ben Tompa Mihály, Lauka Gusztáv és Szelestey László, végül 1842-ben Gyulai Pál és – mint köztudomású – Petőfi Sándor. Itt közölt versei alapján elsősorban Vachott Sándor hívja fel magára a figyelmet dalainak gyengédségével és tisztaságával, közvetlenségével és fejlettebb formaérzékével, megszólalásának természetes naivságával. (Például A futó csillag. 1838. II. 1., A szilaj lány. 1838. II. 11., Téli dal. 1839. III. 7., Esdeklés. 1841. I. 28.) Az őstelek című alkotása más jellegű: a családi líra témájának egyik úttörő darabja, a patriarkális nemesi élet sikerült megörökítése. A nemesi kúria roskatagságának, elhagyottságának ábrázolása az életforma megújításának elkerülhetetlenségét hordozza. A költő ezúttal nemcsak megelevenít, de távolságteremtésével, az alakrajz finom iróniájával, anakronizmusának gunyoros átvilágításával reflektál és minősít is. (1841. IX. 30.) A többiek közül Sárosi Gyula, Kerényi Frigyes és Tompa Mihály árulnak el valamit később kibontakozó képességeikből. Sárosi Pipadala a kollégiumi diákpoézis vidám fesztelenségét, frisseségét idézi, Kerényinek Az életből és Fergetegben című realisztikus ábrázolásra törő költeményeiben már a társadalmi ellentétek nyílt és irányzatos ábrázolása is megjelenik. (1838. VI. 3., illetve 1841. XI. 9, 30.) 1840-ből című versének dacos szembehelyezkedése a fennálló világrenddel, {I-530.} autonóm emberség-igénye és tömörítő ereje Petőfit előlegezi. (1842. III. 6.) A nehe-zen kibontakozó Tompának inkább szatirikus verseiben láthatjuk egyelőre a tehetség mozdulását. Az ősi kard, illetve Nevelés címmel a nemesi mentalitás tömör és találóan poentírozott átvilágítását nyújtja, Bedő című népies zsánerképe ugyancsak frappáns alakrajzával, elemi szerkezetével s az élőbeszéd ízeiből táplálkozó versnyelvével válik maradandóvá. (1842. XI. 13., XII. 20., 1843. II. 352 – 353.)

Sokkal határozottabb, kiforrottabb s főleg a maga útján járó költőnek mutatkozik be Erdélyi János, aki igen sokat publikál az Athenaeumban. Ezt az utat a népköltészet szellemi ihletése, karakterének mély átélése teszi sajátszerűvé. Erdélyi dalai, elégiái a népköltészettől tanult egyszerűségükkel és rövidségükkel, formálásuk elemiségével és konvenciótlanságával, versmondat és gondolat pontos egybevágásával lepik meg az olvasót. Hazafisága is mentes minden pátosztól és deklamáló retorikától. (Eszmélet 1837. I. 29., Tavaszdal 1837. II. 26., A sír 1837. VI. 8., Vándordal 1837. VI. 29.) Kiváltképp Téli dala árulja el, hogy a fiatal költő milyen hitelesen bele tudja élni magát a népi daloló spontán helyzetébe, hogy mennyire természetessé, közvetlenné válnak tollán a népies dalformák. (1837. VII. 9.) Dal című verse másért nevezetes: kritikai magvában mintha megvillanna már valami Petőfi Magyar vagyok-jának híres záróképéből: „Itt mi alszunk, / Mélyen, álmondatlan / Ott a népnek / Hajnal és reggel van.”

Az évek múlásával a népiesség Erdélyi értelmezésében mindinkább a népi tartalmakkal való azonosulást, a jobbágysággal való sorsvállalást jelenti: Pro aris et focis című, meleg bensőséget lehelő verse már a dolgozó emberek házi tűzhelyének sugárkörében fogant. (1839. XII. 19.) S a tudatos összeforrás a népi erkölccsel mindinkább új, osztályindulattal telítődő hangokat szólaltat meg ebben a költészetben. Ósdiakhoz című verse itt ennek első megnyilvánulása: a nemesi konzervativizmus ellen protestáló plebejus szenvedély hevíti. Felütései, zenei lüktetése által a költő nem pusztán korhol, hanem felelősségre von, nemcsak lelkiismeretvizsgálatra késztet, hanem fenyeget is. (1839. VIII. 8.) E plebejus demokratizmus azután még erőteljesebben hangzik fel Új Mózes című ódájában. Egy új világ, másfajta társadalom, tisztultabb törvény vágyát sugározza – oly változás igényét, amelynek lényegét Erdélyi egyelőre még világnézetileg nem képes megfogalmazni. A vers szellemiségének megfelelően romantizálódik az előadás: a perspektíva kiszélesedik, a hangnem szubjektívabbá lesz, a kérdések és felkiáltások belső válságot tükröznek. Ez érződik az Ifjúkor hattyúdala című dúlt hangú elegico-ódájában is, míg azután a belső konvulzió az Izrael énekében megkapja egyenértékűen szárnyaló lírai megörökítését, hol szolgaság és szabadság, elnyomatás és emberség nagyívű pólusai állanak egymással szemben. S hol a megújulásnak vágya nagyerejű, istennel perlő szenvedélyes monológban, drámai sodrású panaszsorozatban nyilvánul meg. (1840. II. 13., III. 12., IV. 9.)

Erdélyi fejlődésének tetőpontját az Athenaeumban Egy gyermek születése című költeménye jelenti. Az antifeudális versmonológ érvényét a versbe szőtt politikai megállapítások definitív jellege, a kiszolgáltatottságnak anya és gyermeke archetipikus alakján át történő megjelenítése, a megszólítások szenvedélyessége s az egész alkotásban érzékelhető lázadó indulat erősíti fel. Ugyancsak jelentős állomása ide {I-531.} írott költészetének A XIX. század embere – eszmei-gondolati síkra vetíti benne át protestáló állásfoglalását. Az ideologikus számvetések és számonkérések sorába tartozó vers antifeudális töltéséről nemcsak gondolati ívelése vall, hanem népies hangneme és észjárása, stiláris és szerkesztési demokratizmusa is. (1840. VII. 9., VIII. 26.)

A népiesség körébe tartoznak a fiatalok közül Szakál Lajos és Kriza János törekvései is. Szakál Békési újoncdalában a falusi valóság felidézésével próbálkozik, a népdalkonvenciók között már felvillan nála valami a paraszti élet realitásából, ha mégoly idillikus módon is. (1841. IV. 13.) Kriza verseiben pedig Petőfi egyik előfutára jelentkezik. A honn kesergő lány című népies zsánerképében nemcsak a szabadság és szerelem motívumának csírája mutat nemzeti klasszikusunk felé, de a költőnek a népi daloló helyzetével való bensőséges eggyéválása, a dalban kifejezett érzelmi szituáció tömör megjelenítése, leírás és önkifejezés váltogatása is. S legfőképpen: az egész dal líraiságának a székely szegénység helyzetét tükröző realizmusa. Művészileg gyengébb, de ugyancsak a népi sors mély átélésének jegyében fogant Krizának A hazatérő katona című dala. (1840. IV. 19., 30.)

A népiesség előretörését jelzi a ballada műfajának terjedése is. Ezt a műfajt az 1820-as évek végén Kisfaludy Károly és Vörösmarty tudvalevőleg a népiesség és a romantika egyesítése érdekében képezték ki. Azóta kedvelt változata volt nálunk a történeti kisepikának írók és olvasók előtt egyaránt. Kiváló lehetőséget kínált a közösségi érzelmek kifejezésére, a patrióta heroizmus és a népi sors alávetettsége elleni tiltakozás művészi tolmácsolására.

Az előbbi témában maga Vörösmarty, az utóbbiban Eötvös nyújt a lap hasábjain messzevilágító teljesítményt. Bajza részéről igen bátor szerkesztői gesztus volt, hogy közölte barátjának Az árvízi hajós című balladáját: a vers megjelentetésével az Athenaeum egy politikai üldözöttet magasztalt fel, az akkor már nehéz vád alatt álló Wesselényi Miklóst, még hozzá egyazon számban Kölcseynek az Erdélyre vonatkozó törvények érvényét vitató polémiájával. A költemény drámai szcenírozása, a helytállás képeinek pergése, a beszőtt párbeszédek, a rendkívül gyors versmenet, majd a második rész allegorikus intelme, a magasztos nőalak szózata, egyáltalán: a valóság és a transzcendencia közti feszültség mind arra szolgálnak itt, hogy az erkölcsi fenség körébe emeljék Wesselényi alakját. (1838. V. 3.) Merész és energikusan parancsoló Eötvös balladájának, A vár és a kunyhónak jelenetezése, dialógusszövése is, mindez azonban nála a reformkori hazafiság másfajta vetületének, az egyenlőség gondolatának hirdetését célozza. A történés és a reflexió ügyes, villódzó váltogatása a két ellentétes nemzet- és társadalomfelfogást drámaian szembesíti egymással. (1837. VIII. 13.)

A műfaj terjedő divatjának tanúsága az is, hogy a Kisfaludy Társaság pályázatot ír ki előmozdítására. Kazinczy Gábor és Pap Endre lengyel témával – mely ekkor a szabadság eltiport ügyével egyértelmű – pályáznak. Közülük az utóbbi a sikeresebb: az ő Béla című balladájában is sok a rekvizitum, de frissebb a szemlélet, gördülékenyebb a kompozíció. (1838. III. 25., illetve 1.) Géza című balladájában – a nemzettől elszakadt, zsarnok király megbélyegzésében – is ígéreteset alkot Pap Endre. (1839. II. 21.) Az igazi balladaköltői tehetséget mindazonáltal Garay János {I-532.} jelenti az Athenaeum fiatalabb költői között, aki 1839 –1841 között számos művét publikálja itt. Garay új elemekkel gazdagítja a műfajt: egyrészt a népies hangvétel egyszerűségével, a retorika csökkentésével, másrészt a balladisztikus fordulatok és jelenetek életszerűségével, mind közvetlenebb ábrázolásával. (Toldi esküje. 1839. IX. 5., Zoltán. 1839. X. 3., Brend vitéz. 1839. XII. 1., Hunyadi László. 1840. I. 16.) A lapban közzétett művei közül a Mátyás király Gömörben antológiáink folyvást megjelentetett sikerdarabja lett. Méltán: Garay igen jó érzékkel találja el benne a népi elbeszélő hangot, alkalmazza a népmesei poentírozást a népet nemzetbe emelő jobbágyábrázolás propagálására. A történeti kisepika egész szellemisége átalakul itt: megtelik a feltörekvő rétegek derült látásával, jövőben bízó élethangulatával. (1841. I. 21.)

Az 1842. május 22-i számban Bajza ismét új költő megszólalását tette lehetővé: A borozó című vers alján az olvasók a Petrovics Sándor nevet olvashatták. Petőfi első nyomtatásban megjelent alkotása, majd azt követően más, ugyancsak itt közzétett versei nem mindennapi tehetség jelentkezéséről vallanak. Már A borozóban megfigyelhetjük a „petőfiség”-et: a sorssal, világgal szembeszálló akaratot, a függetlenséget, a szokásoknak fittyet hányó, páratlan öntudatot. Valamint a közvetlenséget és a fölényt, amellyel a költő a bordal műfaji keretei közt megszólal, kibeszél az olvasókhoz, megszólítja a világot – egész kis jelenetet kerekít előttünk. Addig szinte páratlan bizalmasság és bensőség hangjait szólaltatja meg az immár Petőfi névvel jelzett Hazámban soraiban is. A bátor, fenntartások nélküli egyéniségnyilvánításnak áradó líraiságát. Egy „világszerű” egyéniség mutatkozik be előttünk, aki áttör mindenfajta konvención, egyaránt megragad érzelmi gazdagságával és reflektáló énje elevenségével. (1842. XI. 3.)

A folyóirat utolsó évfolyamában közzétett versei közül mindenekelőtt a Távolból című elégiájában és népdalsorozatában nyújt újat a pályakezdő költő. Az elégia érdekessége, hogy bár a mérték ezúttal emelkedettebb és érzelmesebb hangra, a szokottnál több sablon alkalmazására kényszeríti Petőfit, a befejezéskor a fennkölt jellegen mint tör át a közvetlen életszerűség mozdulata. Az a naiv bizalom és földközeliség, amelyik a költőnek eltéveszthetetlenül a sajátja. Ugyanez az életerő és lobogó kedv röpíti fel népdalait, a zsánerképben megjelenő személyesség – oly önfeledtség, elemien alakító műösztön, mely addig költészetünkben ismeretlen volt. A népdal-forma nála a lázadó indulatnak, dacnak is megszólaltatója. A Ki vagyok én …, Érik a gabona …, Lánggal égő teremtette …, Befordultam a konyhára … kezdetűekben a versnyelv keresetlensége és konkrétsága, a kifejezés és a stílus aggálytalan szabadsága maga a lírai forradalom, mint ahogyan az a magától-értetődőség is, amellyel önmagát állítja e népdalok középpontjába. (1843. I. k. 383 – 384., II. k. 165 –167.) Felfokozott én-tudatára jellemző, hogy Petőfi Sándorhoz címmel verset ír saját magához, önnön énjével folytat tréfás és a nagyratörő alkotót előlegező diskurzust. Pofon volt ez a közízlésnek, amelyet a költő temperamentumával, líraisága maradéktalan kiélésével amúgyis állandóan kihívott maga ellen. (1843. II. k. 353 –355.)

Az Athenaeum másik divatos szépirodalmi műfaja a novella, a szórakoztatásra szánt elbeszélés. Ritka az olyan folyóiratszám, amelyben a szerkesztők valaminő {I-533.} szépprózai anyagot ne közölnének. E művekkel szemben általában ne lépjünk fel magasabb igényekkel – túlnyomó részük pusztán a közönség olvasmányszükségletének kielégítését célozta. Mivel pedig ezt az akkor még kibontakozóban levő magyar elbeszélésirodalom eredeti művekkel nem győzhette, Bajzáék fordítanak – azt és onnan, amit és ahonnan lehet. Emellett természetesen készségesen adnak helyet a magyar novella, sőt az ekkor születő hazai regényirodalom új termésének, azon belül pedig a különböző irányzatoknak. A kor jellegének megfelelően ekkor a romantika az uralkodó irányzat szépprózánkban is, de az elbeszélések egy részében már – Kisfaludy Károly és Fáy törekvéseit folytatva – mind több realisztikus, a hazai társadalom valóságát tükröző elem tűnik fel. A realizmus jelentkezését előmozdítja, hogy a folyóirat által megszólaltatott külföldi klasszikusok közül többen példájukkal erre ösztönöznek.

A folyóirat kereslete hívta életre Vörösmarty ekkor alkotott három elbeszélését. Ez érződik az első kettőn, A füredi szívhalászat, illetve a Csiga Márton viszontagságai címűeken – egyik sem tartozik java alkotásai közé. Az előbbiben az Amerikába szakadt magyar túlságosan tendenciózusan olvassa egykori honfitársai fejére elmaradottságukat, az utóbbiban pedig a fantasztikum és a valóság vegyítése művészileg egyáltalán nem meggyőző. Annál inkább tanújele Vörösmarty prózaírói képességeinek a harmadik elbeszélés, a Szél úrfi, amelyben vaskosat és éterit, emberit és tündéreset, bájosan idillit és romantikusan megrendítőt képes vegyíteni valaminő eredendő spontaneitással, játékossággal, könnyed lebegéssel. (1837. I. 8., III. 16 – 19., X. 26.)

Az Aurora régi novellistái közül Kovács Pál és novelláinak egy részében Gaal József folytatják Kisfaludy Károly anekdotikus irányzatát, a nemesi társadalom jellegzetes alakjainak, a „mezei truncus”-oknak enyhén ironikus átvilágítását. (Kovács Pál: Mindennek van ideje. 1837. XI. 5 –12., Gaal József: Öcsém uram, házasodjék meg. 1839. VII. 28 – VIII. 4.) Vajda Péter ugyancsak a maga régi irányát folytatja, a keleti tárgyú tézisnovellákét, amelyekben a Távolkelet egzotikumát hívja segítségül a magyar jobbágyok kisemmizettségének érzékeltetésére. Színvonaluk azonban már nem a régi: A két bramin, illetve Kon-fu-cse címmel a kalandos románok módszerét Vajda eklektikusan ötvözi össze a felvilágosult erkölcsregényekével, a lélekrajzi igényű novelláéval és az ossziáni himnikus stílusformálással. (1838. I. 18 – II. 1., 1839. VII. 14 – 21.) A keletiség, az orientalizmus romantikus hatáslehetőségei vonzzák ekkor Jósika Miklós érdeklődését is, ám őt sem több sikerrel. A szuttín, majd A mohilok gyöngye című elbeszéléseinek festőisége, zengése, költői hasonlatai időnként Vörösmarty epikájára emlékeztetnek ugyan, de a kuriozitás hajszolása végül minden mást elnyom. (1837. IX. 28 – X. 5., XI. 16 – 19.) Novelláinak újabb csoportjában Jósika másfajta különlegességre törekszik: a francia romantika hátborzongató kliséit veszi át. Merkur Vid, Isten és ördög, A beduin leánya című elbeszéléseiben angyali és ördögi alakok teljességgel valószínűtlen harcának sémáit kapja az olvasó. (1839. X. 3., 27., XII. 5.)

A francia romantika követésében különben az Abafi szerzője a folyóirat gárdájának kiterjedt rétegével osztozott. Bajza teljes kaput nyit ennek az áramlatnak – soha addig annyi velőtrázó történetet, mint az Athenaeum hasábjain. Főképp a {I-534.} franciából fordított elbeszélések járnak az élen, de ezt a szellemiséget közvetítik a német és az olasz novellák is – azok is francia nyomon haladnak. E novellatípus lényege a túlfeszített, rémségekben bővelkedő cselekmény, a színfalhasogató jelenetek, a különös színtér, a túlcsigázottan patetikus hangnem, a kuriózumok hajszolása, a lélegzetelállító poentírozás. Rablók, őrültek, apagyilkosok, árulók tömkelege nyüzsög ezekben az elbeszélésekben. Egypár az árulkodó novellacímek közül: A száműzött, A sírásó, Halál egy botlás miatt, Domenico titka, Kettős bűnsúly, Kastély és temető, A lelkiösméret. A kortárs Pulszky Ferenc 1840-ben frappánsan jellemezte e novellisztika változatait: „Sötét fátyol, fekete szem s haj, bőr s feszület, indulat-vihar, pártdüh és inkvizíció, s megvan a spanyol novella; kis változtatás, vidámabb színezet, festész vagy énekesnő mint főszemélyek, s a beszély olasz; vérbosszút hozzá és zsiványbecsületet (Banditenehre), korznak nevezik; gondatlanság, könnyelműség s galanteria, s kész a francia regényke.”

A felcsigázott képzelet, a bizarrság hajszolása erősen érződik az Athenaeum legtöbb novellistájának eredeti produkcióján. S nem is csak a fiatal tollforgatókén, mint például Tóth Lőrinc, Kuthy Lajos vagy Gaal József. Még az olyan rutinos elbeszélőnél is, mint Fáy András, megfigyelhető, hogy a hazai történeti anyag ábrázolásába mint nyomulnak be ekkor a francia romantika jellegzetes módszerei, hangnemei. (A velenceiek. 1837. VII. 6 – 16.) Kuthy Lajos nevét említettük. Nos, ő az, aki legügyesebben tudja utánozni és hasznosítani ehelyt a francia romantikától tanultakat, átemelve azokat a pesti utca miliőjébe, de szívesen vegyítve más irányzatok konvencióival is – szentimentális búsongástól a bennfentes társasági pletykálkodásig. Hatásosan adagolja a folyóiratban az olvasmányosságnak azokat a válfajait, amelyek ez idő tájt a közönség figyelmének felkeltésére alkalmasak. (A színésznő. 1839. I. 3 – 6., A száműzött. 1839. I. 31 –II. 6., Végrendelet. 1839. II. 21 – 24., Egy éj a fővárosban. 1839. III. 7., A szerelemféltő. 1839. III. 28. – IV. 4.)

Önállóbb tehetségről tanúskodik Csató Pál novellája, a Nőkeresés: fel tudja benne idézni a pest-budai társasélet légkörét, simán, gördülékenyen szerkeszt, és elbeszélő stílusából sem hiányzik az elegancia. Ő azonban hamarosan otthagyja majd az Athenaeum táborát. A szerzőre jellemző, hogy említett novellájának főalakja a következőkre tanítja ifjú társát: „A rang és pénz, Ferdinand, felemelik az embert nemcsak mások, hanem ön szemei előtt is, s kibékéltetik őt az emberekkel, az Istennel, a világgal, önmagával.” (1837. VII. 23 – VIII. 3.)

A jövő szempontjából Gaal József alföldi tárgyú novellái a legtávlatosabbak. Ezek ugyanis a népiesség határozott előretörését jelzik a szépprózában, a téma kiaknázásával Petőfi útját készítik elő. A délibáb című elbeszélése voltaképp nem lenne több könnyedén és fordulatosan előadott anekdotánál, de az Alföld témája, a találékonyan alkalmazott társadalomkritikai elemek, a hazai kolorit, a népi észjárás és furfang diadala, nem utolsósorban pedig a természetesen és lendületesen pergő dialógusok szépprózánk igazi értékei közé emelik. Az előadás természetessége, közvetlensége, a beszőtt népies stílusfordulatok és idiómák jelzik Gaal másik, St. Gallen című elbeszélésében is, hogy a szépprózai stílus a köznapi beszéd nyíltsága, elevensége felé fejlődik. Nem idegenkedik a humor spontánabb, oldottabb színeitől, s attól sem, hogy egyszerű emberek, népi alakok sokaságát válassza ábrázolása tárgyául. {I-535.} Elődje Gaal a negyvenes évek íróinak a régi vágású nemesi táblabírák kritikai megörökítésében is. Tengeri kaland az Alföldön címmel egy merőben provinciális példányt állít elénk, amelynek különc, groteszk, Don Quijote-szerű vonásait rajzolja körül erős vonalakkal. Bizarr hőse, Csolnoky Bertalan Csollán Berti-nek, Jókai Eppur si muove című híres regényének éppoly parlagi őse, típusrokona. (1837. I. 29., IV. 20., VIII. 13.)

Az Athenaeum megindulása előtti év a regényműfaj hazai áttörésének esztendeje volt, s azt messzemenően Jósika nagysikerű Abafijának köszönhette. Mi sem természetesebb, hogy a szerkesztők előszeretettel igyekeznek részleteket közölni a híressé vált szerző új regényalkotásaiból. Már a folyóirat első számaiban fejezeteket jelentetnek meg készülő művéből, A könnyelműekből. Ezekben az író a társadalmi regény műfajával kísérletezik, szándéka szerint azt jelenítve meg benne, hogy hová vezet a felelőtlenség, a meggondolatlanság, az érzelmek túlhabzása, a léha, másokkal nem törődő életvitel. Mindez rokon lenne az Abafi eszmeiségével, de a francia romantika szertelenségei, túlélezett helyzetei, a lélekrajzi valószínűtlenségek az itt közölt fejezetekben is erősen éreztetik hatásukat. (1837. I. 1– 5.) Művészileg meggyőzőbbek A csehek Magyarországban részletei: a színek és zengő periódusok, a mozgalmas jelenetek és a szabadon szárnyaló szenvedélyek arra hivatottak, hogy Mátyás, azaz az igazságos nemzeti uralkodó példaképét idézzék fel. Szelídséget, engesztelést és emberséget hirdet ez a király az Athenaeum hasábjain – nemzet és uralkodó megbékélését az 1839. évi országgyűlés előtt. (1838. IX. 23 – 30). Jósika harmadik regényéből, a Zrínyi a költőből is olvashatunk itt részleteket – ismét csak a túlfeszített romantikus kalandosság iskolapéldáit. Egyik fejezetében azonban nagy jövőjű mozzanat villan fel: a hortobágyi pusztáé, az egyszerű tanyák világáé, csikósoké és juhászoké, akiknek alakjait Gaal József kezdeményezése nyomán Jósika segít beemelni az irodalom körébe. (1840. X. 22 – 29., XII. 24 – 31, 1843. I. 67 – 75.)

1839–1840-ben új, kiemelkedő prózaíró tehetség tűnik fel ugyancsak regénykompozícióból vett fejezetekkel: Kemény Zsigmond. Izabella királyné és a remete című első regénye szerint Erdély múltja érdekli őt is, mint kezdetben Jósikát. Kemény azonban már indulásakor sem pusztán ábrázolni kívánja a történelemformáló embert, hanem elemezni, értelmezni, egyéniségét és alkatát belülről átvilágítani. Nem annyira a közéleti cselekvés megjelenítése vonzza, mint inkább annak mozgatórugói. Lélekrajzi igénye, gondolati-spekulatív hajlama, valamint előszeretete az azt kifejező belső monológ iránt már a folyóirat hasábjain megkülönbözteti őt prózaíró társaitól. (1839. VI. 16., 1840. II. 16., III. 1., IX. 20 – 27.)

Még egy műfaj, az életkép felvirágzásához járul hozzá az Athenaeum nagymértékben. Ennek érdeme ezen a fórumon teljesen Nagy Ignác nevéhez fűződik. Ő az, aki a munkatársak közül észreveszi a gyorsan fejlődő pesti élet tükrözésében rejlő művészi lehetőségeket. Regényben és novellában tűnnek fel nála az új műfaj felé mutató első elemek: Napjaink című regényrészletében a pesti üzletek és raktárak világába kalauzol el, a boltossegédek hétköznapjairól fest körképet. (1840. IX. 3 – 6.) Tekintetes úr és fia című novellájában azután továbbfejleszti a pesti utca jellegzetes figuráinak rajzát, s már állandó ironikus kommentárokkal kíséri az ábrázolást. {I-536.} (1841. III. 9-16.) 1841 végén, a folyóirat Hírfüzér rovatában kezd hozzá az új műfajhoz: Budapesti élet címmel arra emlékezteti az olvasót, hogy Budapest egyre nagyobb jelentőségre tesz szert hazánkban, a „népélet” a pesti utcákon a maga eredetiségében mutatkozik meg. S ő maga mindjárt meg is határozza az új műfaj alapelvét: „… nem lesz talán érdektelen e helyen fölváltva néha a lakosság külön osztályaiból egész életrendszeri vázlatot emelni ki, s így lassanként a fővárosi életet változatos árnyéklataiban legalább némileg megismertetni … vázlatainkban leginkább azon színeket fogjuk kiemelni, melyek az illető felekezeteken leginkább láthatók, vagyis többnyire a középúton járandunk.” (1841. XII. 5., ill. 16.) Utóbb, A háziúr című életképben ezt a meghatározást a következőképpen egészíti ki: „… nem egyet, hanem többet írunk le, hogy aztán a sok arcrajzot önmaga olvaszthassa egyetlen háziúr mintává a szíves olvasó.” (1842. V. 5 – 10.) Eszerint az életkép a típusalkotás egyik fajtája, mely társadalmi alkatok megragadására törekszik, mindenfajta egyénítés mellőzésével, azaz az életben megfigyelhető átlagos vonások érvényre juttatásával. Ebből következően nagy szerepet juttat a társadalmi visszásságok leleplezésének: „Tollunk … mindenkor élesre leend hegyezve minden balság s botrány ellen.”

Nagy Ignác életképeinek kiemelkedő erényük, hogy a pesti utca atmoszférájának véglegesen polgárjogot adnak az irodalomban. Polgári atmoszférának, melyet a nagyobb szabadság és mozgékonyabb, dinamikusabb életvitel jellemez. A lényeg: frissen elkapni az alakuló valóságot, s általa felhívni a figyelmet arra, hogyan alakul ez a valóság. Egész sor olyan embert emel az irodalomba, akiket addig tabu volt említeni – az utcák és terek lakosait, sőt társadalmon kívül élőket. Megörökíti például – kitűnő dialógusok felhasználásával – a varrólány, a mészáros, a sírásó, az orvosnövendék stb. figuráit, felfigyel a koldusgyerekekre, a nyomorra, a társadalom mélységeire, még az utcai prostituáltra is. Velük szemben pedig a kapitalista kizsákmányoló típusa is feltűnik az életképben. Azt sugallja Nagy Ignác, hogy Pesten, a nagyvárosban a vagyonok gombamód nőnek ki a földből, újfajta hatalmasságok keletkeznek. Életformát mutat be, ahol egyedül a pénz beszél – éppen nem húzódozva az élet nyers, vaskos, sőt triviális vonásainak bemutatásától. (1842. I. 13., 18., II. 10., III. 24., IV. 28 – V. 1., V. 5 -10., VI. 19 – 26., VII. 17 – 21., VIII. 16- 21., 1843. I. 76 – 90.) Nyomában Jósika is kedvet kap a folyóiratban életképek írásához – Ifjabb Békesi Ferenc kalandjai című készülő művéből csupa ilyen életképszerű jelenetet ad közre –, nála azonban jóval erőtlenebb ez a műfaj, társadalomkritikája formális jellegű, s hiányzik a pesti típusok felfedezésének az a belső érdekeltsége és csípős humora, amely Nagy Ignác életképeit oly sajátszerűekké teszi. (1842. II. 8., III. 29., IX. 20 – 22., 1843. II. 65- 80.)

A francia romantika divatjával kapcsolatosan szóltunk már a külföldi írók műveinek átültetéséről. A közönség lektűrigényének kielégítése mellett Bajza helyet ad a kortársi világirodalom kiválóságainak is. Hugo, Quinet, Heine, Mickiewicz bemutatását már említettük. Tegyük hozzá, hogy a szerkesztés Dumas-t, George Sand-t, a realista Swiftet, Washington Irving-et, Heinrich Laubét, Balzacot, Dickenst és Mérimée-t is megszólaltatja. S ha Balzac, Dickens és W. Irving itt közölt írásai inkább csak a romantika külsőségeit idézik, Swift és Laube novellái már a {I-537.} realista jellemábrázolás távlatait érzékeltetik. (Balzac: Facino Cane. 1837. VIII. 31.; Dickens: Egy őrült kézirata. 1842. III. 3.; Dickens: A fekete fátyol. 1842. III. 13.; W. Irving: Az elkésett utasok. 1837. VIII. 17 – 20.; Swift: Az árnyak. 1839. X. 31.; Laube: Világ folyása. 1837. II. 5.; Laube: Az álarc. 1838. IV. 1. – Dumas-tól A grande chartreuse-i sírásó című novellát közlik. 1841. V. 2 – 6.) George Sand és Mérimée írásai pedig remekművek. A francia írónő világhírű Mauprat című regényéből közölnek részletet, azt a fejezetet, amelyben egy paraszt filozófust mutat be, ki nyíltan szembefordul az úri renddel, s erőszakkal igazságot szolgáltat magának. (A paraszt bölcs. 1842. VII. 24 – 28.) Mérimée-től pedig – tévesen orosz író alkotásaként feltüntetve – előbb a rendkívül szuggesztív Matteo Falconét jelentetik meg, mely drámaisága, atmoszférateremtő ereje mellett – közlése idején, 1838-ban – az üldözöttekkel való közösségvállalás gesztusával is kiválik. (1838. VIII. 9.) Két évvel később pedig 15 folytatásban, Szenvey József fordításában Colomba című teljes regényét közzéteszik – még ugyanabban az esztendőben, amikor a klasszikus értékű eredeti a párizsi Revue des Deux Mondes-ban napvilágot látott. A francia író alkotása nagyon is időszerű funkciót töltött be a hazai folyóirat hasábjain: az elvakultságot, előítéleteket és megrögzött szokásokat, egyáltalán – a feudális erkölcs megmerevedett előírásait opponálta nagy művészi erővel. Emellett a Colomba kitűnően beillett az Athenaeum népies törekvései közé, egy korzikai „érintetlen” falu lakói közé viszi el ugyanis az olvasót, parasztok és szegénylegények közösségébe, s ezt a közösséget mély együttérzéssel jeleníti meg. Hatását idehaza az is fokozta, hogy hőse már másként akar élni, mint ősei, s az ősök lebéklyózó tekintélye visszahúzza őt oda, ahonnan szabadulni kívánt. (1840. XI. 1. – XII. 17.)

Végül helyet kapott az Athenaeum szépirodalmi műfajai közt a dráma is. Vajda Attila és Buda című szomorújátékának s Vörösmarty Az áldozat című színművének részletei azonban nemigen voltak alkalmasak arra, hogy öregbítsék itt a hazai dráma tekintélyét. (1838. IV. 19., ill. 1839. VII. 4 – 11.) Az a részlet már inkább, amelyet ugyancsak Vörösmartynak Marót bán című szomorújátéka III. felvonásából jelentettek meg. A költő ugyanis itt az addigi, jellegzetesen ártatlan, a női becsület és erény makulátlanságát megtestesítő nőalakok után új típusú, a konvencionalitáson túllépő, a köznormákkal szembehelyezkedő asszonyi egyéniség ábrázolására tesz kísérletet. (1838. IV. 5.) Még inkább bővítették a drámai perspektívát a szerkesztők a külföldi színpadi remekek közlésével. Vörösmarty például Shakespeare-fordításából, a Julius Caesarból mutat be részleteket: a szabadság eltiprója ellen lázít Brutus és Cassius szavaival. Oly jelenetet ad közre, melyben a zsarnokság ellenségei pártot alakítani készülnek az elnyomó ellen. (1839. X. 30 – XI. 3.) Kazinczy Gábor Triboulet címmel Victor Hugo Le roi s’amuse című szomorújátékából publikál részletet: színpadra viszi, milyen megrázkódtatást képes előidézni a felelőtlen uralkodó, hogyan teszi tönkre általa híveit is. Az önkény elleni lázadás jogosultságát igazolja a folyóiratban Hugo színháza. (1839. V. 12.) S végül ennél is szélesebb körben lázad Byron Kainjának hőse: az egész világrend ellen protestál. Egy olyan öntudatot közvetít, mely függetleníti magát a adott társadalomtól, nem fogadja el véglegesnek az élet készen kapott kereteit. (1839. XII. 1- 5.) Byron drámai költeményének részlete méltóan állítja színpadra a folyóirat legjobb eszmei törekvéseit.