Az „Athenaeum körüli zajgások”

Meg sem indult még az Athenaeum, s máris széles körben támadták. A triász jóval nagyobb szellemi kapacitást jelentett, hogysem vállalkozásuk a többi lapszerkesztő aggodalmát fel ne keltette volna. Egzisztenciájukat, lapjuk jövőjét féltették Bajza folyóiratától. Már 1836. december 21-én kiröpítették ellene az első nyilat, s a támadáshoz azután szinte az egész magyar sajtó csatlakozott.

Eleinte az értetlenséggel és az irigységgel kellett Bajzáéknak szembenézniök. Az említett napon a Társalkodóban cikk jelent meg Egy-két szó annak idején címmel Wargha István tollából. Felrótta a készülő vállalkozásnak, hogy szerkesztője és társai akadémikus létükre folyóiratszerkesztéssel töltik az időt. Arisztokratikus gesztussal rosszallta, hogy három akadémikus zsurnalizmusra adja a fejét. Mindezt megismételte a Tudományos Gyűjtemény 1836 decemberi kötetében egy Gáspár László nevű szerző, majd a Hasznos Mulatságok támadása következett. Itt egy „Nemki Demit”álnevű tollforgató lépett fel az 1837. évi 3. számban, azt kárhoztatva, hogy a folyóiratszerkesztők a tudományt holmi zagyva quodlibetté fokozzák le. A Literatúrai Lapok 1837. január 13-i számában Táncsics Mihály azon akadt fenn, hogy a szerkesztők akadémikus létükre hasznot hajtó vállalkozásba fogtak. Bajzáékat a hegeliánus Warga János vette védelmébe a Társalkodó 1837. február 1-i számában, ők maguk nem válaszoltak.

Nem vették egyelőre komolyan a fiatal, az Akadémiából kiszorult írók támadásait sem. Azok, azaz Munkácsy János, Táncsics Mihály, Kunoss Endre, Kovacsóczy Mihály, Frankenburg Adolf baráti klikkje 1837. augusztus 6-án a Rajzolatokban felszólítást intézett az akadémiai drámabírósághoz. Tagjait azzal vádolták meg, hogy az egyik pályázó, Horváth Cyrill darabját az alapszabályok ellenére, saját kezűleg írva küldte be, ugyanakkor levelet is intézett iránta az egyik bizottsági taghoz. Mindez Toldyt mint akadémiai titoknokot súlyosan érintette. Vádjukat augusztus 18-án megismételték, majd azt más lapok is közölték. A drámabíráló bizottság tagjai visszautasították a pökhendi hangú számonkérést, s felszólították a vádaskodókat: álljanak elő bizonyítékaikkal. (1837. VIII. 27.) Munkácsy János, a Rajzolatok szerkesztője ettől eltekintve is mindent megragadott, hogy a triászt lapjában támadhassa. Hogy mi volt mindennek hátterében, azt épp az egyik részvevő, Frankenburg jellemezte frappánsan harminc évvel később kiadott emlékirataiban: „Egész dühvel és elszántsággal rontottunk neki a »tudós társaság«-nak, {I-553.} melynek legnagyobb hibája az volt, hogy tagjai nem voltunk, de tagjai voltak azok, kikkel élet-halálra háborút viseltünk.” Ezt egyébként már akkor szellemesen megállapította Kazinczy Gábor is: „Szennyezze be magát az Akadémia bizonyos urak neveivel, s csend lesz és béke.”(Társalkodó 1838. 63. 1.)

Súlyosabbra fordult a helyzet a Hírnök megindulásával s még inkább Csató Pál dezertálásával. A Pozsonyban, 1837. július 4-én, Balázsfalvi Orosz Józsefnek, a kormányzat hírhedt bértollnokának szerkesztésében indult politikai hírlapot főként azért hozták létre, hogy az Athenaeum hatását ellensúlyozzák. Vezérelve a „monarchico-aristocratica” kormányforma védelme, az ilyen intézmények „gyermekes majmolásá”-nak elutasítása s „bizonyos pártemberek gyűlölsége s rágalmai” elleni harc volt. Szerkesztőjének 1838 elején sikerült megnyernie, pontosabban szólva megvásárolnia Csató Pált, addig az Athenaeum körének buzgó tagját. A pénzzavarral és egzisztenciális nehézségekkel küzdő Csató azért neheztelt meg Bajzára, mert úgy vélte, nem támogatja pályáján eléggé.

Az ő támadásaira már felelni kellett. Nemcsak azért, mivel ügyesebben forgatta a tollat, mint az addigi támadók, hanem mert Bajza, Toldy és Vörösmarty alkotó tehetségét, művészi rangját és emberi értékeit próbálta célba venni, írói képességeiket lejáratni, közéleti hitelüket a közönség előtt megingatni, ítéleteik és irányuk eszmei áthatottságát dezavuálni. S még inkább azért, mert Csató támadásai egész sor politikai vádat tartalmaztak, denunciálásai betiltással fenyegették az Athenaeumot. Egypárat ezek közül megemlítünk. 1838. február 13-án a Hírnök Magyar hírlapok heti szemléje címmel, önálló rovatot indított, s ebben Csató előbb azt jegyezte meg Kazinczy Gábor egyik Laube-fordításáról, hogy „a franciáskodó fiatal Németország” egyik literátorát szólaltatja meg, majd azt kifogásolta, hogy Toldy a Magyar Szionról szeretetlenül ír, holott az első magyar egyházi hírlapot nem lenne szabad gúnyolni. A szemleírónak az volt a véleménye, hogy a nép elmaradottságának oka legnagyobbrészt magában a népben rejlik, s bár ő azelőtt Széchenyi híve volt, de most már „rájött”, hogy elveinek életbe léptetése múlhatatlanul sírjába döntené az országot. Nem kisebb bűnökkel, mint ateizmussal, eretnekséggel, lázadással és felségárulással vádolta meg a „triceps redactio”-t, azzal, hogy „több cikkelyének a távol- és legtávolabbra ható tendenciája, ez a tendencia az, mi gyakran és méltán gyanús”. (1838. IV. 16., 23., 9., IX. 3., XII. 17.) Méltán jegyezte meg minderre az Athenaeum szerkesztője Wesselényi Miklósnak írt levelében: a dolog már több lett, mint csupán literatúrai csetepaté, „A Hírnök szelei messzebbről fúnak mint csak Pozsonyból.”

Három nagyarányú cikksorozattal, illetve cikkel válaszolt Bajza e támadásokra. Előbb Athenaeum körüli zajgások címmel szállt síkra Csató ellen (Figyelmező 1838. VII. 31., VIII. 7., 21., 28., IX. 4., 18., 25., X. 2., 9.), Jegyzetek Csató önnönvédelmére címmel folytatta (Uo. 1838. X. 16., 30.), végül Csató levelei címen fejezte be (Uo. 1838. XI. 6.). A vitát kifejezetten agitációs fórumnak használta fel. Úgy komponálta meg válaszait, hogy abból a közönség előtt plasztikusan kitűnjön a szembenálló pártok, haladás és reakció híveinek eltérő politikai és emberi karaktere, eszmei meggyőződésük, moráljuk, magatartásuk különbözősége. Úgy polemizált Csatóval, hogy ez a polémia a közönségnek minél inkább választásra nyisson alkalmat a {I-554.} vitázó felek között. Nem csupán álláspontjuk védelméről s a szembenálló támadó állításainak visszaveréséről volt tehát szó Bajza polémiájában, hanem a közönség nevelő felvilágosításáról is: a reakció politikai módszereinek és manővereinek kritikai átvilágításáról, a renegátság mentalitásának (gyakori volt e korban) megbélyegzéséről, a politikai-társadalmi pólusok döntésre késztető szembesítéséről. S hogy milyen eredménnyel, az az előfizetők számán volt lemérhető: a Csatóval folytatott polémia idején háromszázzal emelkedett. A vele való, majd félévig tartott szóharcnak is része volt abban, hogy az Athenaeum oly hatékonyan tudott közreműködni az ellenzéki tábor megszerveződésében és megszilárdulásában.

Bajza a közönséget már azzal is befolyásolja polémiájában, hogy azt történeti módszerrel és a tények szigorú rekonstrukciójával folytatja: puszta indulat- és érzelemnyilvánítások helyett valóságismeretre, okok és okozatok összefüggéseinek mérlegelésére, a folyamatok kritikai elemzésére, az ítéletek logikai megalapozottságára szorítja az olvasót. Mint annyiszor, a közönség itt is alapvető szempont a vitázó szemében: szavait, érvelésének egész retorikus felépítését hozzá intézi; fellépését – bármennyire telített is az szubjektivitással – a társadalmi személyesség szempontja határozza meg. S a történeti áttekintés, amelyben az Athenaeum körüli „zajgások”-at felvázolja, arra is módot ad, hogy Csató kormánypárti, feljelentő célzatú rágalomhadjáratát a többi támadástól és támadótól elkülönítse, hogy – bár ez utóbbinak is érdemben felel –, de válaszának egész súlyát a pozsonyi vitapartnerre összpontosíthassa.

A Csató-polémia összekapcsolása a többi támadással, egyszersmind azon belül történő elkülönítése azért is szerencsés volt, mert Bajza – a megannyi támadás felsorakoztatásával – az Athenaeumot mindenképp a korabeli szellemi élet középpontjaként állíthatta be. Az igényes olvasónak feltétlenül le kellett vonnia azt a következtetést, hogy ahol a különböző lapok ennyi patront, majd egy lap ily különböző patronok sokaságát pazarolja egy orgánum irányára és gyakorlati teljesítményére, ott feltétlenül iránynak és teljesítménynek – eszmei és gondolati matériának kell lennie. Bajza polémiája ily szempontból a legjobb propaganda volt az Athenaeum számára. De ezen túlmenően az volt az újságírás, a politikai sajtó tevékenysége, a szerkesztői hivatás számára is. Hiszen a támadások és a válasz éléből egyaránt kitűnt mindennek megnövekedett fontossága, a sajtó irányadó, mozgósító és ellenőri szerepének jelentősége, közönségformáló szerepének értéke.

Bajza polémiáinak minden időben egyik legnagyobb értékük logikai erejük volt. Ez a minuciózusan elemző, állításokat felfejtő, megkülönböztető és rendszerező logika e polémia során a régi fényében ragyog: ellenfeleit – elsősorban Csatót – mindenekelőtt a mozgó értelem, a tényeket, jelenségeket, állításokat analizáló fegyvereivel veri meg. Gondolatot ütköztet gondolattal, érvet érvvel, szempontot szemponttal, s mindezt akként, hogy a szembeállítások során azok igazságtartalma azonnal plasztikusan kitűnjön. Legfőbb vitázó eljárása az, hogy kérdéseivel, reflexióival valósággal ízekre szedi az ellenfelek állításait. Mindegyikhez bizonyítékot követel, illetve kimutatja azok hiányát, s mintegy kontrasztul ő maga bizonyít – a tények felidézésével, a reális összefüggések bemutatásával. {I-555.} Érvelésében szinte elemi erővel hat hite az igazság rendíthetetlenségében, a meggyőződés erkölcsi megalapozottságában – erre ösztönzi, ehhez szoktatja az olvasót.

A támadások sorra az új, nemzeti intézményekkel (Akadémia, színház, folyóirat) voltak kapcsolatosak. A védelemnek és a visszautasításnak viszont olyan volt az egész felépítése, a cáfolatoknak, a rágalmak elhárításának szuggesztiója, hogy abból egy újtípusú közéleti morál körvonalai rajzolódtak ki. Bajza válaszaiból nyilvánvalóvá vált, hogy a közéleti tevékenység magasabb, felelősebb erkölcsiséget feltételez, mint a magánjellegű, hogy a szerkesztői, színigazgatói stb. munkakör társadalmisága révén állandóan a közfigyelem előterében áll – betöltésüknek ennélfogva elengedhetetlen feltétele – a hivatástudaton és felkészültségen kívül – a feddhetetlenség is. A harc dialektikája folytán azután legtöbb politikai ellenfelét épp e morális szférában sikerült leginkább megsemmisítenie, rábizonyítva, hogy elsősorban erkölcsileg nem tud eleget tenni az alakuló közélet belső igényeinek.

Elejétől kezdve végig felsorakoztatja Bajza válasza a hármukat ért vádakat, bárhonnan is eredtek Csató fellépése előtt azok. Több célt szolgál ezzel a felsorolással. Egyrészt bizonyítja, hogy nincs titkolnivalójuk, másrészt a felsorolás nyomán kitűnik a vádaskodás hajsza- és üldözés volta, tendenciózus jellege. Harmadrészt e felsorolásból és csoportosításból kiviláglik az is, hogy a fiatal írók kifogásainak jelentős része nem a triász tevékenységét, hanem személyét érinti – nem elvek és társadalmi gyakorlat, hanem egyéni ellenszenv, személyeskedés áll a hátterében.

A vita ott válik kiélezetten, drámaian feszültté, amikor Bajza a Csatóval folytatott polémiára tér át. Érezhető, hogy ennek kedvéért vett tollat egyáltalán a kezébe. Addigi vitapartnereit nemigen tekintette igazi ellenfélnek, Csatót már sokkal inkább: polemikus szenvedélye valósággal felizzik, amikor vele vívandó száll síkra. Itt mindjárt a kritikusi hivatás meghatározása s ellentétesen Csató személyi minősítése erőteret támaszt, a Hírnök munkatársának oly kedvezőtlen karakterizálása, elvtelenségének, jellemtelenségének előrevetítése jelzi, hogy késhegyre menő küzdelem következik. Ellenfelének korruptsága, karrierizmusa, erkölcsi lealacsonyodása, személyiségének csonkultsága, egyéni integritásának hiánya, s ami mindennek alapja: politikai-társadalmi hitehagyása állnak Bajza bajvívásának középpontjában. E tényekhez méri Csató vádjait, ezekkel hozza összefüggésbe egyes megállapításait – ennek során pedig mint a legfőbb közéleti vétket égeti olvasóiba a politikai köpönyegforgatást.

Fontos fegyvere a történetiség Bajzának a Hírnök szemleírójával folytatott diszkussziójában is: időrend szerint halad végig ellenfele támadássorozatán. De azért is alkalmaz történeti mozzanatokat, mivel a polémiába előbb Csató vont be a megelőző évekből indítékokat, hogy Bajzáék megrögzött rosszindulatát bizonyítsa. S ha Csatónak az volt a célja, hogy a Kritikai Lapok sérelmes polémiáinak felemlegetésével pártot kovácsoljon magának a harcban, Bajza ezt a célt ügyesebben éri el annak bizonyításával, hogy a hajdani 18 megsértett közül csupán 4 vesz részt ellenük a „zajgások”-ban, hogy a hajdani megbíráltak közül a többség velük {I-556.} tart, osztja törekvéseiket. Ennek bizonysága egyébként újra arra alkalmas Bajza számára, hogy Csatónak – aki ezeket a harcokat annak idején velük együtt csinálta végig – erkölcsi züllését alátámassza.

Miután először ellenfele személyében ingatta meg a közönség bizalmát, utána az ellenfél állításainak összezúzása következik. Itt van igazán Bajza elemében: sorra kimutatja Csató elvcsúsztatásait, azokban a petitio principiit, „kinyilatkoztatásainak” ingatagságát, a történeti összeállítás révén pedig azt, hogy állításaiban nem csupán ellentmondásokról, hanem azok szerves és hamis célokat szolgáló hálózatáról van szó. Csatót a saját megállapításainak összefűzése, láncolattá szervezése leplezi le igazán az olvasó előtt: a cáfolatok sorozatából eleve kitűnik elfogultsága, rosszhiszeműsége. S e szembesítés során nemcsak két karakter, de kétféle társadalmi magatartás is folyvást ellentéteződik: felszín és mélység, üresség és találó dialektika, rabulisztika és haladó irányzatosság, vagdalkozás és szellemi fölény, elvtelenség és társadalmi elkötelezettség pólusai közt választhat, azokat egymással folyvást „társíthatja” az olvasó.

Bajza arra a meggyőződésre igyekszik vezetni a közönséget, hogy Csató maga sem hisz, nem hihet saját állításaiban. Azt kívánja az olvasóban meggyökereztetni, hogy itt valójában nem is elvek, nézetek ütköznek össze, hanem a reakció által felbérelt ember gondolatelemeinek mechanikus alkalmazásával állnak szemben. Ezért gondolja végig – egészen az abszurdumig – annak egyes gondolatait, ezért bontja fel elemeire vádjait és ítéleteit. Sikerrel: az olvasó előtt csakhamar kitűnik, hogy a konzervativizmus, a kormánypárt erői nem képesek vállalni tisztességes eszközökkel, megfelelő érvkészlettel a vitát. Bajza érvelése nyomán a diszkreditáló szándék azok fejére hull vissza, akik azt kezdeményezték. Az olvasó számára haladás és erkölcs, maradiság és erkölcstelenség – s ez igen fontos volt az etikai minőségek iránt oly fogékony reformkorban – összetartozó, kölcsönhatásban levő fogalmakká kezdtek válni ebben a vitában.

Összeállításában Bajza felöleli és cáfolja azokat a vádakat is, amelyek hármójuknak az Athenaeumon kívüli – így kritikusi, színházigazgatói, akadémiai titkári, írói és egyéb szerkesztői – munkáját illették. Nemcsak az a célja, hogy tisztázza magukat azok alól, hanem az is, hogy a vita során világossá váljon: a személyek kapcsán, azok kifogásolt tettei mögött egy egységes ideológiai-kultúrpolitikai koncepciót támad Csató Pál. Nem irodalmi „belharcról” van tehát szó, hanem politikai frontok megütközéséről. S ha már erre sor került, a „vádlottak padját” szószéknek használja a megvádolt szerkesztő – arra, hogy az ideológiai elválasztó vonalak minél erőteljesebbé váljanak, az ellenzék törekvései pedig minél plasztikusabban kirajzolódjanak. Ennek megnyilvánulása az is, hogy Bajza a hazai lapok határozott politikai-szellemi jellemzésére törekszik. Irányuk, eszmei áramlatuk kontúrjaival sajtó és politikai harc, sajtó és társadalmi tendencia, sajtó és ideológiai bázis elválaszthatatlanságát igyekszik elmélyíteni a hazai közönségben.

Bajza polémiájának legerősebb oldala: nagyfokúelvszerűsége. A vádakat, torzításokat szinte kivétel nélkül világnézeti vagy irodalomkritikai princípiumok alapján mérlegeli, ítéli meg, azokkal rendszerint valaminő elvet állít szembe, olyan {I-557.} eszmét, amely a személyeskedő támadást a társadalmi gyakorlatból elvonatkoztatott fogalommal szembesíti. Bajza végig mint a társadalom megbízottja lép fel ebben a vitában, végig bizonyos kollektív elvek érvényesítéséért küzd – az irodalom, a kultúra társadalmiságának a köztudatba való bevésése egyik legfőbb vezérlő szempontja.

Annál is inkább sikerül ez számára, mert mesteri argumentációját arra irányozza, hogy ellenfelének ellentmondásai, tételeinek alkalmisága és gondolati megalapozatlansága folyamatosan kitűnjön. A szellemi párbaj sok stáción át odavezet, hogy az olvasó előtt félreérthetetlenné válik: Csató mögött nincs elvrendszer, nincs átgondolt kulturális koncepció, nincs jövőt szolgáló világnézeti eltökéltség és társadalmi irányzatosság – csupán mindennek negligálása. Az ellenfél elsősorban morálisan lepleződik le a vita során, de emellett, ezen túl hiányzó szaktudása és hite, felkészültsége és meggyőződése kapcsán is. Ilyen szempontból pedig a vele folytatott vita azoknak a nagy polémiáknak sorába tartozik, amelyet Bajza a harmincas évek elején vívott.

A polémia első – nagyobbik – fázisa, az Athenaeum miatti zajgások a védelemé volt, a befejező rész, a Jegyzetek Csató önnönvédelmére, de különösen a Csató levelei viszont a megsemmisítő erejű támadásé. Miután az Athenaeum szerkesztője Csató kifogásait sorra visszaverte, ismét – most már jóval harcosabban és keményebben, a feltárt tények nyomatékával – visszatér ellenfele személyére, dezertálása körülményeinek megállapítására. Ennek legfőbb segédeszközeit maga az ügyetlen s a vita során egyre inkább fejét vesztett ellenfél adta kezére akkor, amikor egyrészt engedély nélkül közreadta Bajzának hozzá intézett két levelét, másrészt felhívta őt, tegye ugyanezt nála levő leveleivel. Ezek napvilágra kerülése adta meg Csató számára a kegyelemdöfést. A Figyelmezőben közzétett tíz levélből ugyanis szövegszerűen kitűnt: a Hírnök munkatársa egészen elpártolásáig készséges és odaadó híve volt az athenaeumistáknak, ebben pedig éppúgy a személyes haszon és előmenetel, a stallum és a jobb megélhetés reménye vezette, mint elpártolásában.

Csató, a kormánysajtó embere erkölcsi halottként került ki a polémiából. A Bajza szerkesztette Athenaeumra pedig mint az ellenzékiség és az össztársadalmi érdek megtestesítőjére, a sajtóra pedig mint a politikai harc legcélszerűbb eszközére tekintett ezentúl a közvélemény.

A Hírnök ezután sem hagyott fel támadásaival, mint ahogyan Bajza ettől függetlenül is több esetben kényszerült még tollharcra folyóirata védelmében. Ezek azonban – a Henszlmannal folytatott elvi vitától eltekintve – már meg sem közelítették ennek az ádáz pennacsatának jelentőségét.