{I-580.} Eötvös József tanulmányai

Külön érdemes szólnunk a Budapesti Szemle legjelentékenyebb tanulmányairól: Eötvös József itt közzétett két nagy művéről, a Szegénység Irlandban (I.) és A zsidók emancipációja (II.) című értekezéseiről. Ha a folyóirat érdeme az összegzés, úgy e tanulmányoké még inkább az: Eötvös bennük mintegy koncentrálni-summázni igyekszik mindazt a társadalmi válságjelenséget, amely hátráltatja a polgárosodás és a nemzetiség nagy ügyét.

Semmi meglepő nem volt abban, hogy Eötvös az ír kérdést témájául választotta: az 1830-as években már nemcsak a külföldi sajtó cikkezett folyvást az ír tömegek jogfosztott, nyomorúságos helyzetéről, de sűrűn szereplő témája volt ez a hazai újságoknak, folyóiratoknak is. A Szegénység Irlandban szerzője az ír kérdés elemzése kapcsán egyaránt az olvasók elé tudja vetíteni a zsarnokságot, a „mostoha kormány százados önkényé”-t, illetve annak eredményét, a kisemmizett népet. A társadalmi állapotok javításának kulcsát a földművelésben, a jól rendezett földbirtokban látja. Ám nem kevesek földtulajdonában, a nagybirtokok fennálló rendszerében, hanem a földbirtok igazságosabb elosztásában. Földosztásról nyíltan ugyan Eötvös sem szól, de majdnem azzal egyenértékűt tesz: megszólaltatja magukat a telkükről elűzött, földet követelő jobbágyokat.

Parasztházakba, a földművelők közvetlen életviszonyaiba előtte ilyen közvetlen közelről magyar politikus még nem tekintett be, a paraszti lét elviselhetetlenségének bizonyságát ilyen sokrétűen nem dokumentálta. Mert Eötvös művében szembetűnő, hogy – előadásának minden retorikus-patetikus jellege mellett is – mennyire a tényekre, hivatalos adatokra, a valóság reálisan megfogható, számszerűségeken át tükröztető elemeire összpontosít. Tömegnyomort mutat be Eötvös, s tanulmányának épp e részleteire jellemző leginkább, hogy az érzelmességre hajlamos író itt mily nagymértékben fegyelmezi magát, mennyire a statisztikai adatok mögé rejti lírai indulatait. Miért? Mert Eötvös itt mindenáron bizonyítani akar. Arra törekszik, hogy amit mond, az cáfolhatatlanul meggyőző legyen, hogy adatai tömegével felrázza, a tennivalókra döbbentse a nemesi olvasókat.

Annál is inkább, mert a földéhség megrázó képkockáihoz hozzáteszi: „… nem a népé a vétek.” Ebben már benne rejlik az uralkodó rétegek felelősségre vonása. A földtelenség okozta paraszti bosszút nem is tartja indokolatlannak, noha fél tőle, s a véres megtorlásokért elsősorban a kormányzatot hibáztatja. A kormányzat terrorisztikus ítéleteiről s az ír közvélemény jogos ellenállásáról írottakból egyébként nem nehéz kiérezni a hazai kormányzat akkori elnyomó intézkedéseivel való szembefordulást is. Eötvös a vagyonbiztonság hiányában látja a szegénység egyik összetevőjét, s itt ismét visszatér a kormány fenyegetéséhez, a forradalom képéhez. „… van egy maximuma a zsarnokságnak is, egy pillanat, melyben az elnyomott emberi méltóság széttöri láncait” – állapítja meg komoran, s e sorokban félreérthetetlenül indokoltnak ítéli a zsarnoksággal szemben a forradalmat, még ha eleve kilátástalannak, eleve öngyilkosságnak tartja is.

A vallási különbségek okozta elnyomásban jelöli meg Eötvös Irland romlásának legfőbb okát, ez hozta létre az ír katolikusok szüntelen kizsákmányolását az {I-581.} angol protestánsok által. „Minden, ami csak Irlandot ipar vagy kereskedési tekintetben emelheté, már csírájában elnyomatott” – állapítja meg azt a tényt, amely az analógia folytán azonnali rezonanciát kelthetett a hazai közönségben. Mint ahogy az is, amit erről mond, hogy az angol elnyomásban készséggel segédkeztek mindig az ír kiváltságosok, csakhogy elnyerjék Anglia támogatását.

Tanulmánya harmadik, befejező részében Eötvös arra a kérdésre tér át, hogy miért nem segíthetett az állapotokon eddig az angol kormány, s lesz-e vajon jobb jövő? A nép forradalmiságában látja a segítés legfőbb gátját. „A birtokjog szentségét sérteni nem lehet anélkül, hogy az egész nép sínlené következéseit” – nyilatkozik meg itt a magántulajdon szentségét valló liberális. Gyűlöli az önkényt, de nem kevésbé iszonyodik a forradalom következményeitől is. A forradalom elkerülésére gyökeres reformot tart szükségesnek – mindenekelőtt a jobbágyság földhöz juttatását. Szenvedélyekből szerinte nem fakad jólét, s a nyugalmat tartja, igazi reformer módjára, a javítás kiindulópontjául. S mi az, amitől eredményt remél? Az egyesületi jogtól, akárcsak többi centralista társa. Az addigi változásokat az írek egyesüléséből vezeti le, a tömegek békés összefogásából – nagymértékben inspirálva ezzel a hazai ellenzéki egység szerveződését, az itthoni liberálisok tömörülését. Eötvös szerint nem segíthet Irlandon a gyárak szaporítása sem. Iránymutatóul idézi a kispolgári szocialista Sismondi mondását, amely a kapitalizmus alapvető ellentmondására utal: „… meggyőződésünk szerint nem habozunk kijelenteni: a nemzeti vagyon az élet javaiban való részvétel mindenki számára.”

Sismondi nevét említettük. Vele is kapcsolatos, hogy Eötvös végezetül felhívja a figyelmet az új szocialista elméletek feltűnésére, melyek az elavult társadalmi formákat meg fogják változtatni – minden ember boldogítására szolgálnak majd. „Egy idő óta az elmék a társaságnak új organizációjáról kezdenek gondolkodni .. . Korunk emberszeretőbbé vált … a közjó s minden emberek boldogítása nem az emberbarát kedves álma többé… az emberi nemnek új szükségei támadtak, melyek a mostani formákban kielégülést nem találnak”; s „e formák változni fognak” – szögezi le az író. A kapitalizmus okozta csalódások után tehát nem zárkózik el a szocializmus gondolatvilágától.

Ez az első nagyszabású politikai tanulmány a reformkori magyar sajtóban, mely a politikai problémákat nem pusztán s nem is elsősorban a nemesség létkérdései, szerepe és jövője szempontjából elemzi, hanem mindenekelőtt az alul levők, a dolgozó osztályok érdekében, melynek horizontjába nemesség, polgárság és jobbágyság egyenlő módon beletartozik. Az erőmegoszlás addigi nyomatéka változik meg döntően a Szegénység Irlandban szerzőjénél: a hangsúly a jogfosztott osztályok ügyére tevődik át. A nemesség számára pedig ez a társadalomfelfogás csupán annyi funkciót engedélyez, hogy beolvadjon a polgári nemzet egészébe, elvegyüljön a munkájukból élő milliókkal.

E nagy pozitívumok azonban nem feledtethetik Eötvös tanulmányának bizonyos árnyoldalait. A Szegénység Irlandban magán viseli az elvontság, a politikai idealizmus és illúzionizmus némely jegyeit. Gyökeres reformokat akar, a parasztnak földet, mindenkinek létbiztonságot – csak azt nem mondja meg, hogyan. Eljut a {I-582.} szocializmus eszméinek küszöbéig, de ezen a küszöbön – a forradalmi megoldásoktól visszariadva – nem lép át. Helyette magáévá teszi a romantikus antikapitalista publicisztika egyes illúzióit, egyrészt jelentőségén messze eltúlozva az egyesülés elvét, másrészt a kisárutermelésből élő vagyonos paraszt ideálját – miként az lesz vágyálma a hazai politika és tudomány nem egy nagy hatású képviselőjének, Horváth Mihálynak, Fényes Eleknek stb. A „Kert-Magyarország” századunkban oly sokat vitatott illúziójának csírája e politikai gondolkodók körében születik meg.

Volt a hazai társadalom életének egy területe, ahol Eötvös éppúgy egyesítve láthatta maga előtt a szociális, a vallási és a nemesi elnyomás összes lényeges jegyeit, mint az írek ügyében. A zsidók társadalmi helyzete volt ez, kik hosszú ideig, egészen a 18. század nyolcvanas éveiig a társadalomból kiszorítva, szinte törvényen kívül éltek, s az alapvető emberi jogokkal Eötvös korában sem rendelkeztek. Az ír és a zsidó probléma egymáshoz rendkívül hasonló volt e korszakban – ezért is tűnik a Budapesti Szemlében közölt második Eötvös-tanulmány, A zsidók emancipációja számunkra a Szegénység Irlandban folytatásának.

Az analógiát erősíti, hogy az 1839 – 40. évi diétán már az emancipációt követelték az ellenzék politikusai, melyet az alsótábla magáévá is tett, de melyből a királyi resolutio csak bizonyos engedményeket fogadott el. Az 1840. évi XXIX. törvénycikk ugyan szentesítette, hogy a zsidók az országban bárhol lakhatnak, gyárakat állíthatnak, kereskedést és mesterségeket folytathatnak, polgári telkeket szerezhetnek – de teljes emancipációjukról ez idő tájt sem lehetett szó, s a hozzá vezető út éppen nem látszott problémamentesnek. Körülötte az országgyűlési viták alkalmával széles körű publicisztikai irodalom bontakozott ki, ebbe szólt bele tanulmányával Eötvös József.

A zsidók emancipációjának szövege tragikus intonációval kezdődik, a nemzethalál Herder jóslata óta ránk súlyosodó képzetének felidézésével. E drámaian pesszimisztikus látomás után a bolygó, hazátlanul vándorló zsidó víziójával igyekszik megszilárdítani, továbbfokozni az együttérzés hangoltságát. Kép képet követ ennek során: életből merített apró jelenetekben – piaci zsidó árus, vándor zsidó a pusztában – idézi meg a zsidó reális alakját, nemcsak a szenvedést elevenítve meg általában, de magát a szenvedő embert is.

A zsidóság helyzetének vázolása után kérdés következik: vajon a vallás oka-e mindennek ma is? Eötvös válasza így hangzik: a kereszténység az egyenlőség elvén alapul, azon az ideán, hogy „szeretni minden embert”. Korunkat éppen nem a vallási hevület jellemzi, hanem a közöny – állapítja meg Eötvös franciaországi utazása fájdalmas tapasztalatai nyomán, miként ennek nyomán kell leszögeznie azt is, hogy a zsidóellenesség legfőbb indítéka nem a vallás, hanem az érdekek, az anyagi önzés.

Ezek után a zsidóságot illető egyes vádakra tér át a tanulmányíró. Így a zsidók általános romlottságára vonatkozó megállapítással azt szegezi szembe, hogy ezeréves elnyomás után mit lehet várni egy néptől? A zsidók fukarságára, anyagiasságára vonatkozó vádra viszont azt válaszolja, hogy jelenleg minden más pálya el van előlük zárva, csak a pénzzel kapcsolatosak nem. Ahhoz, hogy a zsidók földművelésből {I-583.} és mesterségekből éljenek, nélkülözhetetlen, hogy ezt számukra az emancipáció révén meg is engedjék.

Súlyosabb vád volt ez idő tájt, a nemzetté válás és a nemzeti lét védelmének korszakában a zsidók állítólagos hazafiatlansága, a nemzettel szemben tanúsított érdektelensége. Ezzel kapcsolatban Eötvös kifejti a maga polgári jellegű hazafogalmát, a „haza = jog + tulajdon” axiómáját, mely a nemzeti érzést elválaszthatatlan korrelációba állítja az emberi jogokkal, a reális életlehetőségekkel. A tulajdont vallja írónk a hazafiság legfőbb ismérvének és ösztönzőjének – mint idehaza Vörösmarty, Horváth Mihály, Tóth Lőrinc, Erdélyi János és még sokan mások.

Az emancipáció ellenfeleinek fegyvertárában érv az is – folytatódik az írói gondolatmenet –, hogy a zsidókat szokásaik, rituáléjuk elkülönítik a közösségtől, hogy vallási tanításaik révén magukat soha sehol otthon nem érezhetik. Eötvös e vád ellen a hegeli történetiség dialektikus elveivel veszi fel a harcot. Arra hivatkozik, hogy a mózesi törvényeket – mint a múlt jelenségeit általában – történetien kell szemlélnünk, a korból levezetnünk. Példák sorát hozza fel a szemmel látható változásokra, melyek között különösen fontos, hogy említi a zsidók újabb magatartását is a tudománnyal és művészettel kapcsolatban. Eötvös következő megjegyzése, „zsidók … századunkban majdnem minden európai nyelvnek írói között tündökölnek” – más tényezőkkel együtt – ösztönzést adott a zsidók magyar irodalmi, illetve sajtóbeli tevékenységének.

Az ellenfelek utolsó érve: az emancipáció sérti anyagi érdekeiket. Ironikus keserűséggel állapítja meg Eötvös is, hogy „Korunk véghetetlen józan s számoló”, de éppen ezért „érdekvédelem” címén nem akar polgárjogot adni a középszerűségnek, bilincsbe verni a talentumot. Végül ugyanazzal a reménykedéssel, a haladásba vetett magas röptű bizalommal fejezi be tanulmányát, amelynek már megelőzőleg több ízben láttuk példáját. Az igazság erejében való spiritualista hite, a humánus-demokratikus eszmékbe vetett meggyőződése átsegíti minden kételyén. Ennek nemes emelkedettsége nehezen tagadható, mint ahogyan idealizmusa is, mely ideák puszta elfogadásától reméli a gyökeres változást.

Nem pusztán s nem is elsősorban az emberszeretet, a nála folyvást érezhető filantrópia szempontjai vezetik Eötvöst akkor, amikor ilyen nagy lélegzetű tanulmányban száll síkra a zsidók jogaiért. A polgári Magyarország megteremtésének célja vezérli őt elsősorban: országé, mely minden dolgozó embernek hazája, hol a munkájukból élő emberek többé nem lehetnek kivetve a társadalomból. Az emancipáció nála része a Kölcsey kezdeményezte érdekegyesítés politikájának. De emellett Eötvös elvei egyszersmind túl is mutatnak az érdekegyesítési politika átlagos nemesi értelmezésén. Hivatásos politikusaink közül ama kevesek közé tartozik, akik emberiség-távlatokban képesek gondolkodni, akiknél a hazafogalom már semmiképp sem ellentétes az emberiség eszméjével.

Politikai jelentőségén túl azonban a mű tudományos szakszerűsége, tárgyának módszeres elemzése is feltétlenül méltánylást érdemel. A társadalmi folyamatokat dialektikusan elemző, a tények sokaságából törvényszerűségeket elvonatkoztató, ugyanakkor a világnézeti elveket a konkrét társadalmi adottságokra és szükségszerűségekre finoman alkalmazó tudományos gondolkodásnak éppúgy iskolapéldája ez {I-548.} a tanulmány, mint a Szegénység Irlandban. A sokoldalúan összehasonlító, a szociális problémákat a legfrissebb európai szakirodalom felhasználásával megközelítő társadalmi-társadalomlélektani vizsgálódás első hazai fegyvertényei közé tartozik. Ahhoz szoktatja kora közönségét, hogy e problémákat az osztályok együttélésének viszonylatai, az anyagi és szellemi létfeltételek lehető teljességében vizsgálják.