Eszmei tendenciák a Budapesti Szemlében

E sajtó-mintaképektől is tanult, újat kereső reformer szellemiséget tükrözi a Heckenast Gusztáv kiadásában megjelent Budapesti Szemlének előfizetési felhívása is. A felhívást Eötvös, Szalay, Trefort és Lukács együtt írták alá, de a szöveg hegeliánus elvei és stílusa nyomán nyilvánvalóvá válik, hogy megfogalmazása Szalay tollából ered. A benne megjelölt dialektikus célkitűzések beszédesen vallanak a {I-576.} munkatársi gárda követendő törekvéseiről. Azzal kezdődik, hogy „Az életnek múlhatatlan feltételei örök mozgás, fejlődés, változás; ez mind az anyagi, mind a szellemi világon, ennélfogva a tudományokra is alkalmazandó. Megállapodás, tespedés ezekben is első stádiuma a hanyatlásnak, fonnyadásnak, halálnak. De nagyobb mozgalmat s életerőt talán sohasem nyilvánított az emberi ész, mint legújabb időben. Az ismeretek minden ágaiban új eszmék, felfedezések, teóriák egymást érik”, s Szalay ehhez azt fűzi hozzá, hogy az a nemzet és az az ember, aki mindezzel a szellemi haladással lépést nem tart, távol fog maradni „azon magas értelmiségi polcról, mely felé az emberiség szinte törekszik, s melyről az, ki elérendi, restebb elméű embertársai felett az ész arisztokráciájának elévülhetetlen jogaival mindig uralkodni fog”.

Céljuk tehát az új eszmék szolgálata: kiválasztani a közönség számára a legújabb szellemi értékeket, hasznos ismeretanyagot. Az aláírók arra egyesültek „több elvbarátaikkal együtt” – olvashatjuk tovább a felhívásban –, hogy korszerűséget nyújtsanak a tudományos gondolkodásban, de „a már átfutott lépcsőzetek” ismerete alapján (Hegel!); hogy teóriákat ismertessenek és azokról ítéletet alkossanak, hogy elsüllyedt eszméket támasszanak fel; s végül, hogy mindezt népszerű előadásban, ugyanakkor magasabb szellemi színvonalon teremtsék meg. Heckenast Gusztáv, a kiadó pedig mindehhez jegyzetben hozzáfűzi, hogy gondja lesz olyan külső biztosítására, amely az angol és francia hasonló kiadványokat annyira „kellemes”-sé teszi. Ami pedig a Bacontól, az újkori materializmus megteremtőjétől, az európai polgárság első nagy gondolkodójától vett mottót illeti („Legitimae inquisitionis vera norma est, ut nihil veniat in practicam cujus non fit etiam doctrina alique et theoria”), e jelige mutatja a csoportosulás elmélet, eszmék iránti vonzalmát, filozófia iránti igényüket, a feudalizmus elleni tiltakozásukat. S lehet-e vajon kétkedni azon, hogy Szalay azért is választotta e mottót, mert emellett Bacon a tőkés fejlődés érdekeit védő erős, centralizált állam propagátora, az ipar és a kereskedelem fejlődésének szorgalmazója, a nemesség kiváltságainak kérlelhetetlen ellenfele is volt?

A Budapesti Szemle szerkesztője a folyóirat két kötetét – a második 1841 februárjában került ki a nyomdából – körültekintő-komponáló szerkesztői tudatossággal állította össze. Kétségkívül politikai, nemzetgazdasági, pszichológiai, büntetőjogi, irodalompolitikai vagy éppenséggel esztétikai-művészetbölcseleti tanulmányok egyaránt egymás mellé sorakoznak itt, de a tematikai különbözőség ellenére a tanulmányok rokon szemléletük, megegyező elvi tendenciáik, azonos irányuk, célkitűzésük és feladattudatuk révén fogaskerekek módjára illeszkednek egymásba. Mintegy folytatják vagy kiegészítik, ellenpontozzák vagy igazolják egymás állításait, elvi tételeit. Egy egységes politikai csoportosulás állásfoglalásainak ad hangot a folyóirat – a centralistákénak – először a hazai sajtó történetében. Csoporténak, mely szellemi-ideológiai kezdeményezésével nem kevesebbet kívánt szolgálni, mint a jövő magyar polgári nemzetállamának megteremtését.

Az első kötet Trefort Ágostonnak Az anyagi érdekekről írott tanulmányával indul, s a szerkesztő nem véletlenül helyezte ezt az írást a folyóirat élére. A dolgozat ugyanis a kapitalizmus előretörését mutatja be a nagyvilág gazdasági életében, {I-577.} méghozzá, mint üdvös és feltartóztathatatlan jelenséget, követendő példaként állítva ezt kora társadalma elé. S a kapitalizmusnak árnyoldalai, alapvető ellentmondásai, a pauperizmus problémája? Trefort nem hallgat erről, beszámol a konkurrencia tragikus következményeiről, a munkás kiszolgáltatottságáról, a gyermekmunka nyomasztó jelenségeiről, de illúzionista módon azonnal vigasztalást is talál. A munkások egyesülésétől és a kormány ellenőrzésétől reméli az ellentmondások kiküszöbölését – miként a többi centralista is sorra ugyancsak az egyesülési szellemben látja majd a megváltást. S hazánk? Trefort írásának legfontosabb része az, amelyben kifejti, hogy e polgárosodástól, az anyagi érdekek pártolásától országunk sem maradhat el. Szerinte a változtatásokat az úrbéri tartozások megváltás útján történő eltörlésével kellene mielőbb kezdeni – a paraszt legyen önálló kistermelő –, a közteherviseléssel folytatni, továbbá a belső kereskedelem kiépítésével, iparosítással, folyószabályozással, út- és vasútépítéssel stb.

Trefortnak még két másik írását is közölte Szalay a folyóiratban: tanulmányokat, melyekben az író mintegy folytatja-kiteljesíti Az anyagi érdekekről című értekezés koncepcióját. A Pillanat az angol alkotmány kifejlésének történeteihez című dolgozat az ideálul rajzolt tőkés gazdaság politikai megfelelőjét állítja eszményül – az angol parlamentarizmust. Az angol alkotmányosságot magasan többre becsüli a magyar konstitúciónál. Trefort interpretációjában az angol történelem a despotizmus fokozatos megfékezésének, az uralkodói hatalom folyamatos visszaszorításának története. Merőben újszerű, hogy e történeti ábrázolás során az uralkodói hatalom ellen küzdő nemességet már egyáltalán nem látja a nemzeti érdekek reprezentánsának. (II.)

Harmadik itt közzétett publikációja Trefort Ágostonnak A bírhatási jogról Magyarországban, amelyben voltaképp levonja előző két műve követendő gyakorlati következtetéseit. Azokkal szemben, akik tagadják a feudalizmus létét Magyarországon, tényekkel dokumentálja, hogy a hűbéri birtokrendszer lassú, fokozatos fejlődés során I. Lajos korára szervesen kiépült, s ennek alapján akként érvel, hogy ha hazánkban a feudalizmus éppúgy kifejlődött, mint Angliában vagy francia földön, akkor elmúlása éppoly törvényszerű nálunk is, mint az említett országokban. Végül megteszi konkrét reformjavaslatait, melyek mintegy a Budapesti Szemle köre gazdasági „minimálprogramjának” tekinthetők: a nem nemesek birtokbírhatási joga, az ősiség fokozatos megszüntetése, a fiscalitás eltörlése. (II.)

A Budapesti Szemle anyagának egyik legfontosabb alkotórésze a szerkesztőnek Kodifikáció címmel írott kétrészes tanulmánya. Több ízben szóltunk már arról, hogy a büntetőjog megalkotása, a kodifikáció mennyire központi kérdése volt nálunk a feudalizmus elleni harcnak, hogy a korszerű törvénykódex megalkotása milyen fontos követelménye volt a törvény előtti egyenlőségért, a polgári létbiztonság megteremtéséért folytatott küzdelemnek. Az emberi jogok fogalmának, az egyén és társadalom közötti demokratikus alapviszonynak hazai elterjesztéséért igen mélyrehatót teljesített e tanulmányával Szalay László.

Világnézeti értékű állásfoglalást jelentett, hogy amikor minősítve felsorolja az addigi külföldi kodifikációs vállalkozásokat, a legfontosabbként a franciát jelöli meg – kiemelve annak a francia forradalom nyomán gyökeresen antifeudális {I-578.} jellegét. „Íme az épület, melyet az 1789-diki forradalom emelt. Közvetve vagy közvetlenül a feudalizmus ellen intéztetett, mi csak a revolúcióból kikelt, így a francia polgári kódex is az első, melyben a hűbéri rendszernek végnyoma is eltöröltetett.” Megvetéssel szól viszont e progresszív szellemiség ellentétéről, a német romantika reakciós középkor-kultuszáról, közelebbről az úgynevezett „történeti iskola” maradi célzatú történelemmítoszáról. Mindennek alapján a tanulmányíró a rendszeres törvénykönyv haladéktalan elkészítését tűzi ki célul, méghozzá akként, hogy az immár a nemzet minden rétege érdekeinek figyelembe vételével alkottassék meg. (I – II.)

A maga nagy tanulmányának kiegészítéseképp közli a Budapesti Szemle szerkesztője Lukács Móricnak Büntetőjogi teóriák című értekezését, melyben az a hazai kodifikáló gyakorlat számára mintegy summázni kívánja a külföld szempontjait. „… iparkodnunk kell, hogy mindent, mi a világ bármely távol zugában feltaláltatott, magunkévá tegyünk” – hangoztatja bevezetőjében Lukács a centralisták axiómáját. A különféle büntetőjoggal kapcsolatos teóriák terjedelmes ismertetését pedig a nem kevésbé döntő fontosságú hegeli elv alapján végzi el, külön idézve is azt: „Mindennek, ami történik, fő joga abban alapszik, hogy történhetett.” Ennek figyelembevételével még a forradalmakat is megérti, jogukat a léthez elismeri Lukács! Emellett az igazságszolgáltatásba beépíti a közvélemény fogalmát, mely homlokegyenest ellentétes mindenfajta kiváltság lehetőségével, mely az egyenlő jogú állampolgárok akaratának megtestesítője. Lukácsnál a közvélemény a legfőbb erkölcsi hatalommá, a jogszolgáltatás egyik legfontosabb faktorává válik: az igazságszolgáltatás pedig össztársadalmi üggyé, mely elszakíthatatlan az egyenlőség alapjától. (II.)

A másik itt közzétett Lukács-tanulmány Az állati magnetizmus és annak viszonya a lélek- vagy kísértetlátáshoz címmel az álomjárásról és a hipnózisról szól, s ez a témakör, úgy tetszik, nemigen illik a Budapesti Szemle kifejezetten politikai-társadalmi irányához, jellegéhez. Látszólag. Mert máris idekapcsolja e fejtegetéseket a szerző indító elvi tétele, melyben a természettudományok feltartóztathatatlan, általános fejlődési folyamatát hirdeti. A hazai, meglehetősen elmaradott filozófiai gondolkodás szempontjából rendkívüli jelentőségű, hogy minden szellemi tevékenység központjának az emberi idegrendszert jelöli meg, hogy a tudatot félreérthetetlenül az anyaghoz köti. Fő törekvése, hogy a pszichológiát a fiziológiához kapcsolja, hogy feloldja test és lélek, anyag és szellem addig egymástól elszakított antagonizmusát. (I.)

Toldy Ferenc Az írói tulajdonról értekezik a folyóiratban. Az irodalmi művek anyagi értékké nyilvánítása, polgári értelemben vett tulajdonná emelése érdekében emel szót: a szellemi alkotó tevékenység, az írói munka hazai társadalmi egyenrangúsítása, az irodalom polgárosodásának számottevő állomása fűződik nevéhez. Toldy kifejti, hogy az írói tevékenység eredménye – tulajdon; gátlása – igaz birtokon elkövetett eltulajdonítás. Leplezetlenül az írói munka kapitalista meghatározását vallja magáénak: „Az írói tulajdon … mint külső birtok, mint kereset eszköze, kereskedés tárgya jelenik meg, teljes árujoggal.” Amikor pedig írása befejező részében oda nyilatkozik, hogy intézményesen kellene megszervezni az {I-579.} irodalom jogvédelmét, akkor az úttörő szerepére vállalkozik: tanulmánya a polgárosult szerzői jog követelményének első részletes felvetése és meghatározása Magyarországon. (I.)

Szalay szerkesztésében a közvetlen társadalmi problémáktól viszonylag távolabb álló esztétika kérdései is politikus kicsengést nyernek. A Budapesti Szemlében közli Henszlmann Imrének A rajzoló művészetek föladata című tanulmányát, mely nem más, mint első része egy évvel később megjelent kiváló művének, Párhuzam az ó és újkor művészeti nézetek és nevelések közt, különös tekintettel a művészeti fejlődésre Magyarországban című könyvének. Henszlmann fejtegetéseiben jellegzetesen anti-klasszikus módon, a romantika princípiumai alapján elemzi kitűzött témáját – betetőzve mintegy azt a fejlődést, melyet annak fő ideái, az eredetiség, a teremtő géniusz, az egyéni karakter, a nemzeti jelleg stb. a megelőző negyedszázadban a hazai művészeti gondolkodásban megtettek. Nagymértékben kitágítja az esztétikum körét, s nemcsak azáltal, hogy a művészetben a rút polgárjogát is elismeri, de azzal is, hogy szférájába bevonja a külsőérzékek minden észlelését, sőt a képzelet egész tevékenységét. Egyik legfőbb esztétikai elve a jellemzetes, amelyen az emberi személyiség megteremtését érti a művészetben. A nemzeti bélyeget pedig azért tartja mellőzhetetlennek a műalkotásokon, mert az élet és művészet elsődleges kölcsönhatását, az alkotó gyakorlat legfőbb ösztönzőjét általa látja megvalósíthatónak. A nemzeti Henszlmann számára az általános emberi megjelenési formája, annak hely és idő szerinti realizációja. Fejtegetéseiben így a romantika realista meghaladásának már egy fontos diszpozíciója villan meg – ez a gondolatmenet ugyanis immár központi helyre állítja a való élet tükrözését. (II.)

A Budapesti Szemle anyagának nagy részét áttekintve nyilvánvalóan kitűnik, hogy bár folyóiratnak indult, de nem lett az, hanem tanulmánykötet, nagyigényű és terjedelmes tanulmányok együttese. Erénye és gyengesége volt egyszerre ez a különös műfaji sajátosság. Erénye annyiból, hogy a műfaji-formai keretek lehetővé tették, hogy szerzői mintegy módszeresen áttekintsék a kortársi Európa politikai, társadalmi és kultúrpolitikai kérdései közül mindazt, amit idehaza időszerűnek éreztek, hogy összefoglalják és tüzetesen megvizsgálják a legújabb európai fejlődés távlatai közepette az ország előtt álló legfontosabb reformproblémákat. A Budapesti Szemle ennek révén olyan, mint egy nagy szellemi tárház: széles ívelésű, nagy felkészültségű tanulmányai valósággal összegezték mindazon modern társadalmi eszméket, fogalmakat, amelyek utóbb a polgári Magyarország felépítésének alapelemeivé váltak.

A nagy tanulmányok füzérszerű együttese azonban óhatatlanul együttjárt bizonyos elméletiességgel, elvontsággal. Szépirodalmat nem közölt, s mellőzte az információs anyagokat is. Másrészt összefoglaló jellege révén a folyóirat kevéssé volt konkrét, kevéssé érintette a közvetlen társadalmi aktualitás, az „itt és most” kérdéseit. Az olvasóknak úgy tűnt, hogy absztrakt tudományt kapnak hírek, friss tájékoztatás, azonnali közéleti reagálás, gyakorlati reflexió helyett. Nem voltak még kellően hozzászokva a politikai kérdések szakszerű tudományos alapon történő megközelítéséhez.