| A NEGYVENES ÉVEK DIVATLAPJAI | TARTALOM | HONDERŰ (1843–1848) |
A harmincas – negyvenes években a magyar társadalomban és irodalomban végbemenő változásokat, különösen a felszíni jelenségeket, a mindenkori „divat” hódításait leginkább a Regélő-Honművészben, illetve a Pesti Divatlapban követhetjük nyomon. Ez volt az az orgánum, amely nagy figyelemmel követte és gyorsan kielégítette közönsége igényeit. Hajlékonyságának, alkalmazkodásának köszönhette, hogy újra meg újra átalakulva, hosszú éveken át fennmaradhatott. A közönség igényében és ízlésében bekövetkező változások szemmel tartása az első időben hasznára vált a lapnak, később azonban károkat okozott: az előfizetők minden áron való megőrzése egyet jelentett a napi divat előtt való kritikátlan hajbókolással. Vahot Imre szerkesztőségének második felében, amikor az üzleti szempontok előtérbe kerültek, minden egyebet kiszorítottak.
Mielőtt megszűnt a Regélő, Mátray Gábor 1841 áprilisában lemondott lapjáról, volt segéde javára. Garay János azonban nem rendelkezett a szabadalom alapját képező biztosíték összegével, 8000 Ft-tal, ami egyet jelentett a vállalkozás meghiúsulásával. A lap mégis megindulhatott, mert Garaynak sikerült Erdélyi Jánost társként megnyernie. Erdélyit ez időben ugyancsak foglalkoztatták lapalapítási tervek, és még pénze is volt. Végül megállapodtak egymással. A lapot Regélő Pesti Divatlapnak keresztelték. (A címben meg kellettt hagyniok a Regélőt, hogy megtarthassák az újjal nehezen barátkozó régi előfizetőket.) A kettejük közötti megegyezés szerint: „Garayé … a név, melyre a Regélő szabadalma átruháztatott … Cautio az enyém, az előleges költségeket is én viszem” – írta Erdélyi –, „úgyhogy felét három év múlva nekem visszatérítendi.” Megosztoztak a szerkesztésen is, Erdélyié lett a főlap, Garayé a Tárca.
Garay János 1841. április 30-án Pest megye támogatásával beadott kérvényére az év augusztus 31-én kapta meg a bécsi udvari Kancelláriától, illetve a budai Helytartótanácstól az engedélyt. Feltételként kikötötték, hogy a cenzúraszabályok szigorúan megtartassanak, illetve hogy „semmiféle formában, semmilyen szín alatt politikai témák bele ne kerülhessenek”. Ezek után bocsátotta ki Garay, a lap kiadója az Előfizetési Felhívást, amelyet Erdélyivel közösen fogalmazott. Az 1841. október 30-i keltezésű Felhívásban nem tagadták a Regélővel való folytonosságot, de kiemelték lapjuk „önálló színét és jellemét”. Hangsúlyozták mindazt, ami az új divatlapot elválasztja a régitől. Már a célkitűzés és a megfogalmazás határozottsága mutatta a különbséget Mátray bizonytalan körvonalú programja és az új lap iránya között. A Regélő Pesti Divatlap célja: 1. hogy „a kor szellemével {I-591.} s igényeivel lépést tartva, e lapot magasb érdekek körébe vonva s annak mind literariai, mind artisticai tekintetben terjedtebb tért nyisson …„; 2. „magát finomabb társalgási köreinkbe még inkább felküzdje …”. 3. „mindenben a nemzetiséget vegye iránytűnek, s minden szépnek és jónak ez iránybani kifejtése által magát ekképpen a magyar szép világ orgánumává felvívhassa.”
A Regélő „a szépliteratúrát gyakorlatilag tárgyalandja, műveket adand a szépirodalom minden ágából”, és elméletileg, amikor foglalkozik mindazzal, „mi a széptan (Aesthetica), továbbá a nálunk oly parlag lélek-, erkölcs- és neveléstan, szóval a szélesebb értelemben vett embertan körébe tartozik, így e rovatnak az erkölcsi- és szépfilozófia egész mezeje nyitva álland”. A Tárca, „a szellemi és társasági élet mozgalmainak orgánuma” a művészet és a társasélet körébe vágó írásokat tartalmazza: „… külön tekintettel nemzetiségünkre, s részletessel a két főváros életére s mozgalmaira, hozzáölelve Erdélyt is, a magyar világ székével, Kolozsvárral, s nem feledve a külföldet sem.”
Az új divatlap előfizetési felhívása újat ígért, amikor az esztétika, az etika, a pszichológia és a pedagógia kérdéseit érintő írások közlésére vállalkozott. Újszerű a nemzeti szempont és az ezzel összefüggő „magasb érdek” kiemelése, mint ahogy új – legalábbis egy divatlapban – az irány, a mozgalom kifejezés, az elmélet és a gyakorlat egységének, a szellemi és a társas élet szoros összefonódásának említése. Az esztétikai kérdések és a véleményeltérések megvitatásának szándéka hiányzott eddigi divatlapszerkesztőink célkitűzéseiből. Itt gondoltak erre, a Hírlapi sorompó-rovatot szánták a polémiákra. A Regélő Pesti Divatlap minden elvi, esztétikai vitát örömmel fogad – írja a Felhívás –, de kerüli a személyeskedő csetepatékat.
Új divatlapunk 1842. január 1-én indult. Hetenként kétszer jelent meg, szerdán és szombaton, hetenként két ív terjedelemben, a levegősebb Regélővel, a sűrűn szedett Tárcával, egy divatképpel és a hirdetéseket tartalmazó Tárogatóval. A félévi előfizetői díj a szokásos volt: helyben 5 Ft, postán 6 Ft, házhoz hordással és borítékban 6 Ft 30 krajcár. Az „egyetemi sajtónál”, azaz a budai Egyetemi Nyomdában készült. Kiadóhivatala Pest belvárosában, a Leopold utcában, az apácák során levő 189. sz. Rottenbiller-ház második emeletén volt, a mai Váci utca 59. számú épületben, a Váci utca és a Sörház utca sarkán.
A lap történetében fordulat volt 1844. január 1., amikor Erdélyi lett a lap „ura”, Garaytól átvette a szabadalmat és a szerkesztést. Vahot Imre ettől kezdve segédkezett ismét a lapnál. A dolog előzménye, hogy Garay belefáradt az anyagi veszteségekbe, a személyét ért támadások kivédésébe és ezért szeptember 29-én lemondott a kiadói jogról a kaució tulajdonosa, Erdélyi János javára. Erdélyinek végig kellett járnia ugyan – azt a procedúrát, amit korábban Garaynak. Az engedély – többszöri sürgetés mellett – végül 1844. március 18-án megérkezett. A késés miatt az 1844-es év első felében a lap még a régi címmel, a régi kiadó nevén jelent meg, bár már a szerkesztést és a kiadást Erdélyi János végezte. Amikor pedig megérkezett az engedély, és a második félévben sor kerülhetett a cím módosítására, akkor – bár Erdélyi nevével jelent meg – Erdélyinek már nem volt sok köze a laphoz. 1844-ben láthatóan új korszak kezdődött a Regélő Pesti Divatlap életében. {I-592.} Az új érvényesítésére nem nyílt elég lehetőség. Mert mire a szabadalom joga Erdélyit illette, ő már utazására, az ország elhagyására készült. Három év leforgása alatt elveszítette édesanyját, feleségét és kislányát; nem tudott itthon maradni. A lap sorsát 1844. április 18-án, utazása előestéjén rendezte. A Nemzeti Körben Reök István, a Kör jegyzője és Fényes Elek társaságában – tanúskodásuk mellett – megállapodott Vahot Imrével, sógorával és segédjével, hogy utazása idejére, ideiglenesen átengedi neki a lapot. Úgy is lett, a Pesti Divatlap hetenként egyszer, ugyanúgy két ív terjedelemben, változatlan áron jelent meg ez év júliusától Erdélyi neve alatt, de Vahot szerkesztésében. Ekkor vette Vahot maga mellé Petőfi Sándort, aki 1845 áprilisáig maradt segédje.
Még mielőtt megjelent a Vahot szerkesztette új lap, az Előfizetési felhívás sokat elárul; megindult a Vahot-féle önreklámozás, a szellemeskedő vezércikkek sorozata. Nagyobb helyet kaptak a társasélet cikkei, valamint „a kedvderítő humoristicai elmefuttatás leginkább Vachott (így) Imrétől”, aki egyébként a fővárosi újdonságokat és a színi bírálatokat is írta. Az Erdélyi nevével, de Vahot fogalmazásában jelentkező felhívás ugyan megtartotta a kiadó irányelveit, de Vahot mindent felvizezett. Nála az elveknél fontosabbnak bizonyultak a nevek. Nevek és nevek. Csillogók és divatosak. Vahot tudta, hogy a hazai közönséget elvek fejtegetése helyett nevekkel, méghozzá sokat emlegetett, ismerősen csengő nevekkel lehet megnyerni. Felsoroltattak tehát a leendő munkatársak, majd azok, akikről arckép készül, azok, akikről készülni fog, de azok is, akik az arcképeket készíteni fogják, végül az új segéd, Petőfy (így) Sándor neve, valamint és lehetőleg minél többször az övé, Vahot Imréé, aki 1845-től vachottfalvai Vachot Imre néven írta magát, nemesi előnevével is idomulva közönségéhez, hangsúlyozva nemesi származását.
Miután 1845 júliusában Erdélyi János nyugat-európai utazásából hazatért, a megállapodás szerint kérte vissza lapját. Vahot nem adta. Erdélyi felszólította, hogy irassa át a szabadalmat saját nevére. Vahot kilenc hónapon át hitegette és kérte Erdélyit, hogy addig legyen türelemmel, míg az új lapengedély megérkezik. Vahot az erélyes fellépésre végül 1846 tavaszán valóban beadta kérelmét a szabadalom átírása iránt. Minden nehézség nélkül és hamar megkapta volna, ha – teljesen váratlanul és minden megállapodást felrúgva – az Erdélyi nevén levő szabadalom átírása helyett, illetve azzal együtt nem folyamodott volna Budapesti Napló című napilap engedélyezéséért. Ezek után Vahot természetesen nem kapta meg sem a napilap engedélyezését, sem pedig a szabadalmat. Elítélendő és érthetetlen eljárása Erdélyit hátrányos helyzetbe hozta. Volt ugyan szabadalma, de nem volt lapja, és mert nevét terhelte már egy engedély, nem indíthatta meg Honi lap címen tervezett szépirodalmi és tudományos lapját. Vahot Imre kétszeresen visszaélt helyzetével: nem adta vissza a jogtalanul bitorolt Pesti Divatlapot jogos tulajdonosának, de lehetetlenné tette azt is, hogy Erdélyi új lappal jelentkezzék. És mindehhez még az ő szabadalmával megjelent orgánum hasábjairól érték Vahot részéről a legkíméletlenebb támadások. Vahot a rosszindulatú és személyeskedő polémiákban felülmúlhatatlan volt, különösen, ha komoly anyagi érdekek forogtak kockán, mint ebben az esetben.
{I-593.} A Pesti Divatlap 1848 közepéig ilyen módon jelent meg Erdélyi János kiadásában, illetve engedélyével. Az év második felében, amikor eltörölték a sajtócenzúrát és módosult az addigi engedélyezési rendszer, Vahot saját nevén adta ki az új lapot, a Budapesti Divatlapot és Nemzetőrt – Társadalmi Irodalmi és Művészeti Közlönyt. Valójában ezzel zárult az 1833-ban indított Regélő-Honművész és a szabadalmával megjelent utódok története.
A Regélő Pesti Divatlap, illetve a Pesti Divatlap szabadalma és a szerkesztők változásának története részletesebb ismertetést igényel, de az egész divatlap bemutatása is, mert Vahot évenként alakított lapján, félszemmel az írókra, félszemmel pedig előfizetőire sandítva. Ezért aztán hol a szépirodalom, hol a társasélet állott figyelme középpontjában, hol vadul polemizált, hol pedig – természetét megtagadva – társaival a békés egymás mellett élésre kényszerítette magát. A változás évenként következett be. A hullámverés szabályosságával történt módosulások megkövetelik az évfolyamok szerinti ismertetést, annál inkább, mert a Pesti Divatlap a kor egyik legjelentősebb irodalmi orgánuma volt, Petőfivel való kapcsolata miatt is.
Az 1842. január 1-én jelentkezett új Regélő Pesti Divatlap versenytárs nélkül lépett fel. Mátray Regélőjéhez képest külleme tetszetősebb lett. Az agyondíszített, zsúfolt és modoros betűket nyugodt vonalú, elegánsan metszett betűk váltották fel. Míg az 1833-ban megjelent lapnak még szüksége volt alcímére – Magyar Szépművészeti Folyóírás – kilenc évvel később a műfaj és a magyar nyelvűség egyaránt magától értetődővé vált. Az első oldal fejléce fölötti rajz lantot tartó szfinxet ábrázol, amelyet balról pálmaág, jobbról babérlevél övez. Az empire motívumok a biedermeierre utalnak, és a kiadó, ill. a szerkesztőízlésére, valamint arra, hogy valójában nem elégedtek meg a hölgyközönség kiszolgálásával, többet akartak adni az addigi divatlapoknál. (Összehasonlításképpen: a Spiegel első oldalának rajza enteriőrt ábrázol tükör – Spiegel – előtt fésülködő hölggyel, a tükör szalaggal díszített lant.) A Regélő Pesti Divatlap formája korszerűbb volt elődjénél, de a kéthasábos tükör, a zsúfoltság és a rovatbeosztás nem volt szerencsés, mert nehezítette az áttekintést. A rovatok nagyrészt egyeztek a Regélő rovataival; ami új volt, annak hangsúlyt adtak, mint például a Szép- és erkölcstan, amely a szerkesztő által láthatóan kedvelt esztétikai és „erkölcsfilozófiai” fejtegetéseket volt hivatva közölni. A Tárca öt nagyobb egységre oszlott: a Társas élet (Értekezések, Pesti Posta, Gyorskocsi, Testvérhaza, Külföld, Tánc), az Irodalom (könyvismertetések, az irodalmi élet hírei), a Színészet (színi előadások, színdarabok ismertetése), a Műterem (művészeti élet eseményei, egyes művek bemutatása) és a Divat elnevezésű rovatokra.
A Regélő Pesti Divatlapban a díszhelyre a novella került. Meglepően sok volt közöttük az eredeti, számukat akár az Athenaeum, akár az előző lapok elbeszéléseivel vetjük össze. Közülük néhány új hanggal jelentkezett, elsősorban Császár Ferenc Az új keresztje és Remellay Gusztáv Újoncállítása. A korban szokatlan eréllyel szólaltak meg, realista eszközökkel próbálták ábrázolni a nép kiszolgáltatottságát, a szolgabírói önkényt. Újdonságot jelentettek a vidám elbeszélések; rövidebbek, könnyedebb hangvételűek voltak, miliőjük reálisabb volt, nyelvük {I-594.} egyszerűbb, bár még nem jutott el az élőbeszéd közvetlenségéig. A kritika észrevette és kedvezően fogadta a Regélő Pesti Divatlap új hangú, kísérletező kedvű íróit (Adorján, Gaal, Bérczy, Dózsa Dániel, Márk, azaz Barthos János, Beöthy Zsigmond stb.).
Nagy teret biztosított a lap az új műfajnak, az életképnek (Garay, Pálffy, Nagy Ignác, Kossa Ferenc, Lauka Gusztáv stb.), amely nagy szerepet játszott irodalmunk szélesebb körben való népszerűsítésében, de az írók figyelmét is felhívta a hazai valóság ábrázolásának egyfajta lehetőségére.
Kevesebbet tett a Regélő Pesti Divatlap az új költői iskola népszerűsítéséért. Hiányzott a nagy költői egyéniség. Eredményes kezdeményezésnek bizonyult a népihez közelítő, hitelesebb hangú népdalok (Szentiváni Mihály, Szakáll Lajos) közlése, valamint a realista hangütésű versek, amelyek az otthont, a családot emelték költői tárggyá (Erdélyi János, Vachott Sándor családversei). A verstermésből Petőfi két verse emelkedik ki 1844-ben. A külföldi költők közül – és ez érdeme a lapnak – Goethe, Byron, Béranger, Heine, Uhland és Rückert verseit közölték és egy dán népballadát ( Sírjában az anya) Erdélyi fordításában, ez utóbbit Magyar népdalköltészetről című írásának illusztrációjaként.
Új törekvések érvényesültek az Úti levelek és a Táj-, népismertetés rovatban. Ezek a levelek valami olyat kezdtek meg, amit ma szociográfiai felmérésnek nevezhetnénk. Itt a legnagyobb a különbség a régi és az új Regélő között, talán csak a Rajzolatok – Csató Pál – hoztak újat e téren. Mátray munkatársaiból hiányzott az írói szubjektivitás, a közéleti érdeklődés, megelégedtek a vidék vagy város illusztratív leírásával. Itt az író áll az előtérben, ő mutatja be a látnivalókat. Szavai nyomán életre kelnek a tájak és benépesülnek a kortársakkal. Az olvasó megismeri szokásaikat, életmódjukat és dalaikat. Ezzel a rovattal a lap – különösen Erdélyi és Vahot Imre úti képeivel, az Alföld költőiségének megérzésével – minden korabeli társát maga mögött hagyta Petőfi Úti jegyzeteinek megjelenéséig.
Az Elmefuttatások, és a Szép- és erkölcstan című rovat közleményeinek jutott a feladat – a Tárcával együtt –, hogy „polgárilag művelt” közönséget neveljenek, fejlesszék az etikai és esztétikai érzéket. Az első időben Erdélyi, Henszlmann, Pulszky, Vajda Péter és Börne igényes írásaival jelentkezett a rovat. A hazai életforma korszerűtlenségét, elmaradottságát állították pellengérre. Erdélyi, a rovat indítója a politikai reformnál fontosabbnak ítélte a társadalmit és a nép művelését, mert e kettő nélkül – úgy gondolta – nem valósítható meg a társadalom átalakítása és a hazai irodalom fejlődése sem. Erdélyihez hasonlóan vélekedett később Mocsáry Lajos. A társadalmi és a politikai átalakulás akkor lehet csak eredményes, ha sikerül legyőzniök a legfőbb ellenséget: az ország sorsa iránti közönyt, a műveltség, a tudás megvetését és a társadalmi balítéletek uralmát. 1843-ban – Erdélyi visszahúzódása idején – csökkent az igény, elsősorban a hölgyek szórakoztatása lett a cél, a közérdekűbb írásokat felületes fecsegések váltották fel Garay és Vahot tollából.
A hibák felmutatásával, a sajtó nyilvánosságával sokat tett a Gyorskocsi és a Pesti Posta, amely a vidék, illetve a főváros „haladási lépéseiről”: a polgárosodás és a nemzetiség gondolatának terjedéséről vagy éppen azok akadályozásáról tájékoztatott. {I-595.} A szerkesztők a „magyar polgári rendben”, a kispolgárságban (kereskedő, iparos, iskolázott földműves) és a liberális köznemesség demokratikusabb tagjainál, a honorácioroknál kerestek támogatást. Ezért foglalt el olyan nagy helyet a Regélő Pesti Divatlapban a Nemzeti Kör, az Iparegyesület, a Könyvkiadó Társaság, általában az egyesülés és nemzetiség gondolata. A Külföld, valamint az Egyveleg-Omnibusz rovat a határon túli eseményekről, hírekről tájékoztatott, meglepő gyakorisággal és részletességgel.
A Regélő Pesti Divatlapot megjelenésekor egyedül a Pesti Hírlap fogadta örvendezve, a Világ, az Ungar és a Honderűgáncsoskodtak, az Athenaeum „konok, dacos hallgatással” mellőzte. A szerkesztők számára az előbbiek magatartása természetes volt, meglepődtek azonban Bajzáékén. Garay és Bajza ellentéte a Rajzolatok és a Kritikai Lapok közötti vitákban gyökeredzik, ami önmagában még nem lett volna elegendő motívum az ellenségeskedés fenntartására. Szerepet játszott a „kenyéririgység”, a rivalizálás az előfizetők kegyéért, de az is, hogy a Regélő Pesti Divatlap önálló úton haladt. Két durva személyeskedés és egy plágium-per mellett egyetlen olyan polémiája volt az Athenaeumnak a Regélő Pesti Divatlappal, amelyet esztétikai, elvi nézetek váltottak ki, ez pedig Bajza és Henszlmann vitája a francia drámák ügyében. Bajza védte a francia darabokat Henszlmannal szemben, aki elítélte a francia drámák jellemábrázolásának gyengeségeit, felszínességét, és helyettük Shakespeare, Goethe, Calderon és Szophoklész darabjait ajánlotta.
A Regélő Pesti Divatlap 1842-ben kitűnő lapnak ígérkezett. Sikerét a példányszámok emelkedése mutatja: utánnyomásra volt szükség, 1200 – 1400 körül volt előfizetőinek száma. Az év végére azonban kezdtek kiütközni Erdélyi és Garay egyénisége, érdeklődése közötti, valamint a lap műfajából fakadó különbségek. Az igényesebb írások (Henszlmann merőben új felfogást, esztétikai elveket hirdető cikkei: Drámai jellemek, A dráma alapelvei, Figyelmeztetés Shakespeare III. Richárdjára, egyéb drámabírálatai, Erdélyi kritikái, esztétikai írásai) nehezen fértek össze a par excellence divatlapba illő írásokkal, Garay János vagy Vahot Imre könnyed csevegéseivel. Erdélyi 1842 végén és 1843 elején visszavonult a szerkesztéstől, Garay vette át a Regélőt is. Ez a néhány hónap nem volt szerencsés korszaka a lapnak. Garay, Vahot biztatására, több polémiába kezdett, ami elriasztotta a már szép számban összegyűlt előfizetőket. Ezért jött Garaynak kapóra, hogy 1843 elején Vahot újdondászként Frankenburg utóda lett a Pesti Hírlapnál, Frankenburg pedig a Regélőhöz került. Ez utóbbinak Mi hír az országban?, illetve Budapesti levelek című írásai eleinte élénkítették a Tárcát, később azonban elsekélyesedtek. Garay idején a lap – az írók szerint – „minden ügyesség és tapintat nélkül volt szerkesztve”.
1843 második felében Erdélyi ismét bekapcsolódott a szerkesztésbe, amit az új rovatok megindítása, a régiek és korszerűtlenek elhagyása jelzett. Feltűnő volt a különbség, mert ettől kezdve újra megjelentek a külföldi hírek és közlemények, a színvonalas bírálatok, a hazai tájat népszerűsítő úti képek, úti levelek.
A tendenciák, amelyek 1843 második felében jelentkeztek, 1844-re egységes iránnyá álltak össze, amikor a lap a régi címmel, de új formában és új tartalommal jelentkezett. Negyedrétű lett, de változatlan maradt hetenként kétszeri megjelenése {I-596.} és az ára. Az új kiadó és a szerkesztő, Erdélyi János az eredetiség elvét érvényesítette, elsősorban a novellák terén, amit írótársai azonnal észrevettek. Volt, aki rosszallta, volt, aki helyeselte. Az átalakulást a Tárca mutatja: irodalmi profilú és homogénebb lett, terjedelme csökkent. Fontos szerepet kapott a lapban a minden számban jelentkező Irodalmi és művészeti futár, amely a frissen megjelent könyvekről, az írók terveiről, az irodalmi élet eseményeiről számolt be. Részletes tudósításokat közölt a Kisfaludy Társaság és a Tudós Társaság üléseiről, munkájáról. A szerkesztő figyelme kiterjedt a magyar zenére is, cikkekkel, hírekkel hívta fel rá a figyelmet (Erkel Hunyadi Lászlója, a Kör Zenetára stb.). A Tárcát kiegészítik az Értekezések (Egy pár korszerű szó nemzeti zenénk ügyében, Magyar zeneszerzőinkről, Felszólítás a honi szobrászat ügyében stb.), Erdélyi „széptani” cikkei (Történeteink költőisége, Magyar népdalköltészetről), Henszlmann írásai, és ugyancsak Erdélyitől a Levelek Ottilához, amelyben elsőként figyelt fel Petőfi sajátos, eredeti tehetségére.
A lap átalakításában – 1844 elején – közrejátszott a Pesti Hírlap sikere, illetve az országgyűlés megindításával megélénkülő politikai élet, amikor a nyilvánosság egyéb fórumai átvették a politikai és az azokkal összefüggő társadalmi kérdések megvitatását; az irodalmi divatlapra elsősorban az irodalom átalakítása és az új irodalom népszerűsítése várt. Erdélyi János szerkesztői munkájában felismerhető az esztétikai gondolat és a politikai tartalom összefonódása: a „népi elem” költészetben, irodalomban és zenében már ekkor kezdett nála „nemzetnépivé” tágulni, mégpedig azzal az igénnyel, hogy azt a fejlődést, ami a magyar irodalomban megindult, az egész magyar élet kövesse. Itt megjelent írásaiban már feltűnnek a későbbi nagy tanulmányok körvonalai: mindaz, amit a néphagyományokról mondott, vonatkozik a társadalomra: a népben kell alapot vetni a nemzetnek, erre kell építkeznie a „státusférfinak”, ebből a fundamentumból nőhet naggyá a nemzet, azaz a népet és nemességet egyként magába foglaló egységes, azaz „nemzetnépi” társadalom (ad analogiam: „nemzetnépi irodalom”), a változásnak minden erkölcsi és politikai követelményével és következményével együtt.
Az 1844-es Regélő Pesti Divatlap ezt a gondolatot, ezt az irányt szolgálta minden közleményével. Természetes volt tehát, hogy a pályán induló Petőfi, aki fiatal kora ellenére is jól tájékozódott az irodalmi életben, ennél a lapnál vállalt segédeskedést, amikor utódaként Vahot Imre vette át a szerkesztést 1844 júliusában.
Vahot Imre (1820 –1879) szerkesztőként vált ismertté. Gyöngyösi ügyvéd fia, Vachott Sándor költő öccse. Anyja, Hercsuth Zsuzsanna révén Kossuth unokatestvére, 1841 márciusától Erdélyi János sógora volt. Vahot Gyöngyösön, majd 1831-től Eperjesen végezte iskoláit. A város magyar és magyarosodó rétegeinek gondolkodása meghatározó volt számára. A magyar nyelvmívelő társaságban végzett munkája, Sárosi Gyulával való barátsága ugyancsak nyomot hagyott későbbi szerkesztői munkáján: innen ered az idegenekkel, a nemzetiségekkel szembeni türelmetlensége. 1838-tól kezdve Pesten joggyakornokoskodott. 1841-ben lett hites ügyvéd. 1839–40-ben Csehországban, Poroszföldön és Ausztriában tett hosszabb utazást, ettől kezdve az irodalomnak és az irodalomból élt. 1838–39-ben {I-597.} tagja volt Kazinczy Gábor és Erdélyi János baráti körének, az Ifjú Magyarországnak.
Vahot 1844 májusában Előfizetési felhívást bocsátott ki a kiadó, Erdélyi János neve alatt. Itt jelentette be a lap szerkesztésében bekövetkezett változást és Petőfi segédségét. Vahot megtartotta a lap irányát, de saját ízlésének megfelelően vastagabb ecsettel húzta át a vonalakat. Ő már „tisztán magyar szellemű divatlappal” szolgálta olvasóit, az Erdélyi-féle „nemzeti irány”, a „műveltség terjesztése” még szerepel ugyan, de csak másodsorban. Egyszerre és meglepő hirtelenséggel háttérbe szorult a külföld, beszűkült a horizont. Vahot szerette a felsőfokot szerkesztői megnyilatkozásaiban („a lehető legtöbbet és legjobbat adni”), ami megmutatkozik a „hazai”, a „magyar”, a „nemzeti”, később „népi” jelzők gyakoriságában. A „nemzeti” divatképeken, „nemzeti” képmellékleteken megjelennek a magyar ruhák, atillák és a 16–17. század úri viseletét utánzó báli öltözetek. Füredi Mihályt szűrben, gatyában, nemzeti színű pántlikákkal feldíszítve rajzoltatja le Sobri Jóska jelmezében (Szigligeti: Két pisztoly). Hasonlóan magyar ruhás képet közöl Laborfalvy Rózáról Bornemissza Anna (Jósika Miklós) és Lendvaynéról Ida (Vörösmarty: Marót bán) szerepében. A vahoti népieskedő, magyarkodó szerkesztői koncepció része volt Petőfi Sándor felöltöztetése „népies” magyar ruhába, „magyar divatlapi szerkesztősegéddé”, „magyar népköltővé”. Vahotnál jelent meg először – ugyancsak reklámfogásként – az írói munka kizárólagosságának hangoztatása. Nyolc-tíz írót felsorolt – elsősorban Nagy Ignácot kötötte le magának –, akik nagyrészt csak e divatlapnak dolgoznak, mert „a versenyzés annál üdvösebb lehet, ha minden lapnak meglesznek a maga saját dolgozótársai” – írta Vahot a Felhívásban. Reklámnak szánta azt, ami később, az irodalmi, politikai harcok éleződésével valóban bekövetkezett, és aminek az igazi vesztese ő maga lett.
Szerkesztői elképzeléseit 1844. július 1-i, névtelenül írt bevezetőjében körvonalazza. Az Erdélyi-féle koncepciótól már azzal is eltért, hogy lapját a Társas élet rovattal indította, háttérbe szorítva a novellát vagy verset, általában az irodalmat. (Amit azonban ekkor adott, az igényes volt.) Itt emelte fel szavát a „felszínes és gyarló jellemű nemzet”, a franciák divatja ellen, amely „a közromlottság keserű, fényes gyümölcseinek napról napra nagyobb mértékben ad tápot, gyarapító életet”. A francia nevelésben („udvarias, bontonos iskolájából kerültek ki a legfelületesebb, leghaszontalanabb divatbábok … romlott, naplopó serege”), a francia könyvekben, a francia ruhákban látja Vahot „e hitvány korcs elaljasodásnak” okait. Végső konklúziója: „sok ideig külföldieskedtünk, ideje már, hogy valahára szívben, lélekkel, ajakkal s tetőtől-talpig magyarok legyünk”. A Társas élet többi cikke Magyar divat, Elmefuttatás a színről, Nemzeti nyelv, Rossz magyarság, Mi illik, mi nem illik? (jórészt Vahottól), Garay Magyar hölgy című verse, az Élet és jellemrajzok (Bohusné, Szigligeti stb.) az Életképek vagy a Vegyes rovat közleményei mind a vahoti koncepciót szolgálják. Vahot az 1843 – 44-es országgyűléssel párhuzamos nemzeti felbuzdulást, a magyar nyelv hivatalossá válását követő lelkesedést, a nemesi ellenzék és a liberális eszmék népszerűségét, a plebejus kezdeményeket használta ki s mindenekelőtt a német- és osztrákellenes közhangulatot. Ez időben Vahot – bár sokszor külsőségekre hagyatkozva és {I-598.} nagy zenebonával – de jó ügyet szolgált. A hangban ellentéte volt megbecsült munkatársa, Vajda Péter, aki Társadalom című cikkében, bár könnyed, humoros hangon fogalmazott, keserű igazságokat mondott ki és valóságosabb képét adta a magyar társadalomnak egy írásában is, mint Vahot minden cikkében. Vajda akkor is komoly, amikor tréfálkozik, míg Vahot akkor is komolytalannak mutatkozik, amikor pedig fontos kérdésekről figyelemre méltó dolgokat mond.
Az 1844-es év második fele eredményes félév volt: igényes irodalmat, jó életképeket, beszélyeket kaptak az olvasók, s mindenekelőtt Petőfi Sándor huszonöt versét. A vahoti magyarkodásban üde színfolt volt Erdélyi János európai szellemet árasztó beszámolója külföldi utazásáról. Összességében tekintve Vahot ekkor csinnal, sok ötlettel szerkesztette lapját. Irányával – még ha volt is benne sok külsőségesség, felszínesség – a művelt közönség és a köznép, az Erdélyi által óhajtott és a Petőfi által teremtett új, egységes olvasóközönséget szolgálta, annak kialakításán és formálásán dolgozott. Anyagilag is eredményes volt a félév, előfizetőinek száma 600– 800 között mozgott, módja nyílt tehát arra, hogy az 1845-ös évfolyamot díszesebben állítsa ki, utánozza a gyűlölt és irigyelt Honderűt.
Az év legvégén – a szerkesztői számadásban – már a rá jellemző nagy öntudattal szólt saját munkájáról. Ekkor kezdtek jelentkezni azok a tünetek, amelyek később sokasodtak és az egész magyar írótársadalommal szembeállították.
Ekkor, 1844 végén „nyíltan” megmondta – mint írta –, hogy miért vállalta „a sok áldozattal” járó szerkesztést. Az első ok, hogy adhasson „valahára egy divatellenes, radicalis divatlapot, melyben nem függve egy-más szerkesztő önkényétől kényem-kedvem szerint kimondhassam azt, mi társas viszonyainkat illetőleg már rég mázsás teherként feküvék szívemen … kikelni a társas életben divatozó balságok, ferdeségek és hibák roppant serege ellen … hogy meggyöngítsem azon roppant választófalat, mely ember és ember közt oly gyalázatosan mereszkedik föl az ég vagy inkább le a pokol felé”. A második motívum, írja, amely erre vitte: hogy megakadályozza a „veszélyes szellemű lap, a Honderű munkáját”, ki „a majd hogy minden jót és igazat megtagadó, kigúnyoló, érzéki élvezés mephisto-fausti alakját öltve magára, társas életünk nemzeti irányban leendő fejlődése ellen dolgozik”. Végül harmadik okként a következőt jelölte meg: vállalkozott a szerkesztésre, hogy „társaséletünk, művészetünk és irodalmunk tiszta nemzeti irányban leendő kifejlődésére önálló befolyást gyakoroljak”.
Vahot patetikus hangon vett búcsút közönségétől az 1844-es évben: „Nagyobb részvét mellett még nagyobb munkásságot fogok kifejteni s még több áldozatot hozandok imádott honom oltárára s szerkesztői tollamat bármely időben a kötelességteljesítés nyugodt érzelmével teszem le.”
Vahot Imre itt még csak frázisokat használt, hangzatos és patetikus fordulatokat alkalmazott és – ami már veszélyesebb – összekeverte a fogalmakat (például a „radicalis” jelző alkalmazása ebben az esetben), kezdte magát teljesen azonosítani a népi-nemzeti irodalommal és a magyar üggyel, mindezt a vahoti monománia módjára.
1845-ben volt legszebb a Pesti Divatlap: keretbe foglalt egyhasábos tükrével, nyolcadréten, szép szöveg közötti rajzaival, arc- és divatképeivel még a Honderűvel {I-599.} is versenyre kelhetett volna. A tetszetős kiállítás azonban sokba került, ezért Vahot az év második felében visszatért a korábbi, egyszerűbb formához. Az 1845-ös esztendő beköszöntét a szerkesztő az Új évi kívánatokkal üdvözölte a korábban szokásos programadó vezércikk helyett. Irodalmi divatlap kiadójaként elsősorban a nőkhöz fordult, őket buzdította a magyar nyelv, irodalom, művészet, ipar, régi szokásaink, viseleteink és táncaink pártolására. Következő kívánsága már a vahoti modort és felfogást tükrözi: azt kívánja, hogy hölgyeink „még csak szóba se álljanak oly korcs férfiúval, ki az igaz útról balösvényre csapott, vagy ki magyar létére is idegen nyelven meri őket megszólítani, nem pirul előttük külföldi kelméjű ruhában s külföldi illatszerekkel felbüdösítve megjelenni . .”. Majd így folytatja: „A haza ügyeit vezető férfiaknak kívánok erőt és akaratot a rendíthetetlen, tántoríthatatlan hazafisághoz, s több tettet, mint beszédet és firkálást a haza javáért. Kívánom, hogy a fontolva haladók gyorsabban, a gyorsan haladók még gyorsabban haladjanak előre. A tespedőknek életet, feltámadást óhajtok. Az adózóknak adjon a magyarok istene minden jót, a nemadózóknak ne adjon semmit, ami nem rossz.” A programot helyettesítő újévi köszöntő nem tartalmaz újat, hangzatos és külsőségekben magyarkodó frázisokra épül, amit pedig a politikusoknak kíván, abban sincs semmi konkrét. Hatásos ellenpont Vörösmarty keserű verse, a Gondolatok a könyvtárban, amely közvetlenül a kívánságok után jelent meg. Hasonlóan keserű írás Vajda Péteré, aki Védegyletről című cikkében szatirikus hangon épp a bizakodó vahoti kép fonákját mutatja meg, azt, amelyikről Vahotnál szó sem esett.
Az 1845-ös évben kevesebb tere jutott a szépirodalomnak, annál több a vahoti humornak és szórakoztatásnak, némi nevelői célzattal, mint az egyes számok élén álló „iránycikkek” mutatják, például A szív (Mészáros Károly), Vázlatok a szépnem történetéből, Néhány szó a születési gőgről, Fényűzés, A nemzeti táncról, stb. (általában Vahottól). Az elsősorban nőknek szánt szórakoztató rovatok, mint például a Kedvszottyantó(később: Kedvderítő) Labdacsok, Fülbevalók szépeink számára, Magyar életképecskék, Borsszemek, Fővárosi síp, Csiricsári, Talányos kérdések, Rovások, jórészt Vahot tollából, most jelentősebb helyet kaptak. Ugyancsak Vahot a szerzője a sok folytatásban közölt Szerelmi és házaséleti Ismeretek Tára (Conversations Lexikon) című kedélyeskedően humoros csevegésnek. Mindezek az igényes vagy kevésbé igényes, de közölhető szépirodalmi írások hiányát leplezik. Vahot maga árulja el nehézségeit, természetesen nem saját lapjáról, hanem az Életképekről beszélve: „. jelesb íróink visszavonultak és ezért a szerkesztő csak ritkán adhat valódilag jó beszélyt, novellát s versei fűzérében még ritkábban tűnik fel maradandó becsű gyöngy”. Ebben az évben pedig Vahot kivételezett helyzetben volt: ő közölhette Petőfi verseit. Megállapodtak ugyanis az év elején, hogy Petőfi csak a Pesti Divatlapnak adja költeményeit. A tárcai színvonalúvá lett Pesti Divatlapból néhány írás emelkedik ki. Petőfi versei mellett Szeverin (Dobrossi István) Irodalmi levelek Constancziához című írása, Erdélyi János úti levelei és magának Vahotnak a János Vitézhez írt előbeszéde a lap március 2-i számában. Ebben fejtette ki Petőfi népiességéről és annak jelentőségéről vallott felfogását. A költeményben Vahot a népiesség legszebb megvalósítását látja, amit ekképp határoz {I-600.} meg: „Nemzetiségünk legtisztább forrása a népi elem, s az annyira sajátos és eredeti népköltészet a műveltebb költői szellem által némileg nemesítve.” Petőfiben meglátta azt a költőt, aki egyszerre szól a köznéphez („benne az annyi ínség- és nyomorral küzdő szegény köznép vigaszt, enyhet és örömet, nemesebb szellemi élvezetet talál”), és a magasabb igényű, művelt olvasóhoz: „Beh kevés magyar költő tudja pedig ily kettős hatásra pöngetni lantját!” Vahot büszke arra, hogy az általa felfedezett költő az, aki nem „csak egy pár száz úriember számára ír”. Itt mindjárt egy vágás következik ez alkalomból is a Honderű és gyűlölt szerkesztője felé: Petőfi „nemcsak egy kis finnyás, nagy részint beteges ízlésű úri töredékecske, hanem az egész erőteljes magyar nép költőjévé avattatott fel jó géniusza által”. Állásfoglalása és szerkesztői kiállása Petőfi mellett igen jelentős érdeme volt Vahotnak, még akkor is, ha tudjuk, hogy az ifjú költőt nem teljesen önzetlenül támogatta. Nagy veszteséget jelentett számára, amikor az immár országosan ismert költő 1845 áprilisában megvált lapjától. Ekkor Dobrossi Istvánt és Kolmár Józsefet vette maga mellé.
Az 1845-ös évben indította meg Vahot – az Életképek példájára – a Lapszemlét, amely csak fokozta azokat a polémiákat és személyeskedő feleselgetéseket (például Frankenburggal), amelyek ellen Irínyi József lépett fel nyílt levelével. (A három divatlap szerkesztőihez, Életképek, 1845. I.) (Vahot hangnemére kis példa: a Honderű „hamis pagátultimó, aki mindig kontrázni fog)”. Irínyi személytelenül, nevek említése nélkül szólal fel. A divatlapok közötti háborúskodásnak semmi egyéb célját nem látja, „mint elhalászni egymás előfizetőit s legfölebb elrettenteni egymás íróit”. Irínyi kimondja, hogy ezeknek az egymást legorombító vitáknak egyetlen vesztese az irodalom és a közönség. Mert nem elveken, a szépirodalom körébe vágó elméleti kérdésen vitatkoznak, hanem személyeskednek. „Használni akartam és ingerelni senkit sem. Ne akadjon fel tehát senki egyes szavakon, hanem vegye figyelembe a dolog érdemét.” Vahot természetesen válaszolt Irínyi „szokott, pöffeszkedő, fennhéjázó modorban” írott cikkére és cáfolta állításait. Védelmébe vette a divatlapok közötti csatározásokat. Egyenlőségjelet tett a személyeskedések és a kritikák közé. Egyre több „a középszerű… művek nagy sokasága” – az írók ugyanis nem „belösztönből”, hanem „külszükségből” (értsd: anyagi okokból) írnak – így Vahot –, ennélfogva „magasb szempontból vett szigorú, részrehajlatlan, igazságos bírálatra, sokszor kíméletlen, éles vitatkozásra van szükségünk”. Meg akarta győzni Irínyit, hogy „nem előfizetéshajhászás s kenyéririgység”, hanem „nemzetiségi s ízlés irány” oka a vitáknak. Bizonyságképpen azt állította, hogy a Pesti Divatlap és az Életképek azért nem vitázik egymással, mert „elvök egy, céljok is egy”. (Közben azért Irínyit most is „fiatal s kopasz arcú ember”-nek nevezte, aki pusztán ezért is „hagyjon fel az önhittséggel vitt praeceptorkodással”, de „az alkotmányunkat sarkából felforgatni akaró (értsd: centralista) éretlen nézeteivel is”, amelyekkel „csak ártott a Pesti Hírlap legújabb ügyének”. (Vahot megfeledkezett Frankenburggal folytatott személyeskedő polémiájáról!) A kérdésben egyiknek sem volt igaza, mert sem Irínyi, sem Vahot nem tett különbséget a rivális lejáratását célzó polémiák és a valóban nézetkülönbséget, ízlésellentétet tartalmazó viták között. Vahot Honderű-ellenes hajszájának valóban csak {I-601.} az egyszerre irigyelt és gyűlölt vetélytárs sértegetése, közönség előtti rágalmazása volt a motívuma mindaddig, amíg Nádaskay Petőfi-bírálata meg nem jelent. Ugyanúgy változott az Életképekkel folytatott vita motívuma és értéke, amikor 1844. december 11-én Frankenburg megjelentette Dardanus Petőfi-kritikáját. Abban, hogy összemosódtak a különbségek, Vahot is hibás volt, örökös vitatkozása, vetélytársainak unos-untalan történő piszkálása miatt. És ezek a különbségek nemcsak Irínyi és Vahot, de sokszor az olvasók tudatában sem kaptak jelentőséget, akik arra sem tudtak már odafigyelni, amikor Vahot igaz ügyért szállt síkra.
1846-ban a Pesti Divatlap – Szépirodalmi és művészeti lap alcímmel – nagyalakú negyedréten jelent meg, és mint alcíme jelzi, ismét irodalmibbá lett, szerkesztője pedig tartóztatta magát a nagyobb tollcsatáktól. (Erre feltehetően előfizetői számának csökkenése kényszerítette.) Sokoldalúbb lett a Pesti Divatlap, kevesebb volt benne a „társas életi” cikk, bár teljesen nem maradtak el (Vahot: Társasélet, A magyar nőnem hivatása, Talabor: Honszeretet, Mészáros Károly: Életnézetek stb.). Boross Mihály Levelek lányomhoz című írása visszalépés: a családlapok ízlését mutatja.
A versek és beszélyek a kor átlagterméséből valók (Lisznyai, Szemere Miklós, Gyulai, Urházy, Beöthy, Bérczy, Benedek, Degré, Kolmár). Kivételt alkot Petőfi, Vajda Péter, Tompa egy-egy verse, Jókai Gonosz lélek című novellája. Vahot visszatért az arcképek, életrajzok korábbi hagyományához (Kölcsey, Barabás – Vahottól), Pestalozzi – Hunfalvy Jánostól, Fényes Elek – Vahot Imrétől), az úti levelekhez, sőt a Vándorpálya Afrikában és Ázsiában című folytatásos cikkel az egzotikumot kedvelő közönségnek szolgált. Szeverin (Dobrossi) Irodalmi leveleinek kritikai megnyilatkozásaiban a lap irányát követte: elismeréssel szólt Petőfi költészetéről, tartózkodóbb hangon a jó barát, Vachott Sándor Bajza nyomában indult lírájáról és alaposan, több alkalommal foglalkozott az év folyamán megjelent Magyar Népdalok és Mondák I. kötetével.
A lap folytatta a társadalmi egyesületek, mozgalmak figyelését, beszámolt a pesti műkiállításról, a Nemzeti Körből lett Pesti Kör tevékenységéről. Vahot polemikus hangja kissé megszelídült. A Honderű azonban továbbra is a szerkesztői harag és gúny nyilainak fő céltáblájául szolgált. Az Életképek sem maradt bántatlanul, különösen attól kezdve, hogy a Vahot ellen fellépő fiatal írók Frankenburg lapjában találtak otthonra. Ebben a viszonylag csendes évben sem tagadta meg Vahot önmagát: maga kelt védelmére sokat támadott színdarabjának, a Költő és királynak. Egyszerű volt a védekezés: kritikusai, Pákh Albert (Pesti Hírlap) és Hazucha (Életképek) nem értenek a dologhoz, Petrichevich Horváth meg amúgy sem számít, hisz ő maga is írt darabot, és megbukott vele.
A szépirodalom terjedelmének csökkenése, a tárcai írások, az úti levelek, a vegyes közlemények számbeli növekedésének megvolt az oka: a Tizek Társaságába tömörült fiatal írók szervezkedése és az év áprilisában kötött megállapodásuk. Bérczy Károly, Degré Alajos, Jókai Mór, Kerényi Károly, Lisznyai Kálmán, Obernyik Károly, Pákh Albert, Pálffy Albert, Petőfi Sándor és Tompa Mihály elhatározta, hogy 1846 második felétől kezdve Pesti Füzetek címmel megindítják {I-602.} saját orgánumukat. Kijelentették tehát, hogy többet nem adják írásaikat a divatlapoknak. Vahotot felháborította az ifjak „lázadása”, amely szerkesztői tekintélyét csorbította, és anyagi veszteséggel is járt. Nem törődött tehát nyilatkozatukkal és leközölte nála levő írásaikat rögtön a II. félév első számában, köztük olyanokét, akiktől már régóta nem adott semmit. Közölte Petőfi Változás című versét is. Szándéka egyértelmű volt: nevetségessé akarta tenni az írósztrájkot. Az írók elhatározása több volt annál, mint amit Vahot gondolt. Nyilatkozatukat irodalmi-politikai tettnek szánták, amely a demokratizmus és a liberalizmus szétválásának első határozott jele volt az irodalmi sajtóban. Vahot eljárása kiváltotta ingerült támadásukat. A Tízek írásba foglalták tiltakozásukat. Petőfi párbajra hívta ki volt szerkesztőjét, miután az nem volt hajlandó kiadni e méltatlanság ellen protestáló nyilatkozatát. Vahot egyedül Obernyikét hozta, aki kijelentette, hogy beszélyét a szerkesztő az ő tudta nélkül közölte. Vahot ezek után kénytelen volt megígérni, hogy a Tízek még nála levő kéziratait nem fogja közzétenni. A Tízek hallgatása nem tartott sokáig, novemberben véget ért. Miután nem kapták meg kérvényezett lapjukra, a Pesti Füzetekre az engedélyt, társaságukat felbontottnak tekintették. Vahot és Petőfi kapcsolata olyannyira megromlott, hogy a költő többet nem adott semmit a Pesti Divatlapba. Vahot ekkor felrótta a fiatal írók következetlenségét, egyedül Obernyik az, írta dicsérően, aki „erkölcsi kötelességérzetből” tartja szavát. Obernyik valóban nem adott egyik lapnak sem. Ezt az incidenst használta ki Frankenburg, hogy megszerezze magának Petőfit és a Tízeket. November 7-i nyílt levelében felajánlotta lapja nyilvánosságát. A Tízek éltek a nagy lehetőséggel.
Az 1847-es esztendőben a Pesti Divatlap – a már ismert szabályossággal – kevesebb figyelmet szentelt a szépirodalomnak és több teret hagyott a társaséletnek, a polémiának. Ennek megfelelően az alcím is változott: Szépirodalmi közlöny a társas élet, irodalom és művészet körében. Ez évben Beimel nyomta a lapot, alakja – nyolcadrét –, kiállítása az 1842-es Regélő Pesti Divatlapot idézi.
Az 1847-es Pesti Divatlap célkitűzése – mint azt az Előfizetési Felhívás megfogalmazta – a vahoti módon követi az irodalomban is észrevehető változásokat. De Vahot ekkor sem fogalmaz határozottan, inkább frázisokban szól a lap céljáról: „. általán véve hatni a társas élet ébresztése és szilárdítására; a különböző érdekek, osztályok, az elkülönözési szellem, az egymást emésztő ellenséges elemek választóvonalainak lerontása, gyöngítése által erélyesen hatni az egyesülés nagy igényének megtestesítésére” – valamint cél a magyar társas élet, irodalom, művészet „minden idegen elemtől ment, tiszta nemzeti irányban való fejlesztése”.
Ebben az évben nagyobb teret nyitott a polémiának, három körülmény következtében: egyre jobban elkülönültek az irodalmi és politikai frontok, megindult a Kisfaludy Társaság kritikai lapja, a Magyar Szépirodalmi Szemle Erdélyi János szerkesztésében, az év második felében pedig nyíltan kitört a háború a Pesti Divatlap engedélyének tulajdonjogáért. Az 1847-es esztendő történetéhez hozzátartozik, hogy Vahot segédje Golub (később Atádi) Vilmos lett. Ő gondozta a Külföldi Szemlét, a szerkesztő távollétében pedig rá maradt a kisebb irodalmi csatározások színterének, a Budapesti Szemlének az írása.
{I-603.} A társaséleti, irodalmi és művészeti cikkek szerzői és címei a megszokottak, azzal a különbséggel, hogy ekkor újra „iránycikkek”. Kolmár József (Nőiség, Szeretet és szerelem), Mészáros Károly (Anyai hivatás, A családélet boldogításáról), Talabor (Társalkodásról, különös tekintettel viszonyainkra), Lévay József (Élet és Halál, Merengés, Tihanyi (Eszmék a női szabadságról), Pirkler Adolf (Honszerelem), Ney Ferenc (Óvoda és színpad). Figyelemre méltó téma Magyar Mihály könyvkereskedőé és kiadóé, aki Könyvárusi reform című cikkében valóságos és elszomorító képet fest a könyvkiadás és a könyvterjesztés elavult, a magyar írókra és a magyar irodalmat pártfogoló könyvárusokra egyaránt hátrányos helyzetéről. Magyar az Életképekben megpendített gondolathoz szólt hozzá, kiegészítésként, Erdélyi János Irodalmunk terjesztése ügyében című cikkéhez. Friss hang, új név Oroszhegyi Józsáé. Több folytatásban foglalkozik a nőnevelés kérdésével (Figyelmeztetés a hölgyképzés körül.).
Vahot ebben az évben láthatóan nagy gondot fordított arra, hogy lapja értékes szépirodalmi művekkel jelentkezzék. Igyekezetének fő mozgatója hiúsága és az az ambíciója volt, hogy megmutassa ellene lázadt egykori segédjének, Petőfinek és a köréje gyűlt fiatal íróknak, elsősorban az Életképeknek, hogy nélkülük is színvonalas lapot tud kiállítani. Több verset adott Vörösmartytól, Aranytól és azt is bejelentette, hogy a pályadíjas „népköltő” április elejétől kizárólag csak a Pesti Divatlapnak fog dolgozni. 1847 második felében, amikor Jókai átvette az Életképek szerkesztését és Aranyt felkérte munkatársául, Arany úgy döntött, hogy enged a felkérésnek és csatlakozik Jókaihoz. Vahottól – mint Arany írta – mégsem akart „gorombán” megválni, miután korábban elígérkezett neki, ezért az év végéig ingyen dolgozik lapjába, de „kétkulacsozni” nem fog. Más volt a helyzet Tompával, aki Vahottal való „bonyolódott viszonyai” miatt megmaradt „kétkulacsosnak”, azaz dolgozott a Pesti Divatlapnak és az Életképeknek is.
Vajda János, Tompa, Lévay, Kerényi, Szelestey, Eötvös, Czuczor, Garay, Kuthy, Székács, Vachott Sándor az 1847-es év költői. A novellisták és életképírók: Kuthy, Obernyik, Nagy Ignác, Pálffy, Gaal, Lakner Sándor, Vas Gereben, Jókai és a Vahottól ígéretes tehetségnek kikiáltott fiatal erdélyi író, Lázár Kálmán. A névsor meggyőző bizonyítéka annak, hogy Vahotnak sikerült megszereznie az 1847-es esztendőben – Petőfi kivételével – a kor legjobb és legdivatosabb íróinak támogatását.
Jelentős tényező volt a Pesti Divatlap, de nem az a hangadó és hangos, központi szerepre törő orgánum, mint 1844 júliusától kezdve. Vahot érzékelte az irodalmi élet változásait, és azt is, amit ezek számára hoztak. Ő, aki eddig „vezérkedett” (mint ahogy saját szerepét értékelte), a Jókai szerkesztette Életképek sikere óta a második helyre szorult, ami számára egyet jelentett a bukással.
A legnagyobb veszteséget, Petőfi megválását és verseinek megtagadását a laptól, Vahot azzal próbálta feledtetni, hogy egy újabb, hasonlóan nagy reményekre jogosító költőt, a Kisfaludy Társaság pályadíjasát, Arany Jánost akarta maga mellé állítani. Miután ezt Arany meghiúsította Petőfihez való csatlakozásával, Vahot Tompával próbálkozott, aki verseivel és népregéivel a Pesti Divatlap irányát követte. Tompára nemcsak íróként, barátként is számított. Vahot azt remélte, {I-604.} hogy olyan fiatal tehetségre találhat benne, aki megérti őt, és kitart mellette. Tompa Mihályhoz írott Irodalmi levelei fontos megnyilatkozások. Egy elfogult, de elfogultságában is jól tájékozott, az irodalmi és politikai élet közepében élő szerkesztő helyzetelemzését tartalmazzák. Vahot a kor egyik szeizmográf-embere volt, addigi irodalmi sikereit jórészt ennek a tulajdonságának köszönhette. A bőrén érezte az új áramlatok, divatok jelentkezését. Leveleiben sok a szubjektív elem, de jócskán vannak benne általános érvényű megállapítások. Vahot megváltozott irodalmi helyzetéért az általa „futtatott”, de tőle hűtlenül elpártolt, a Tízek szervezkedésével pedig vele szembehelyezkedő fiatal írók (elsősorban a „hálátlan” Petőfi) lázadását, az Életképekhez való pártolásukat okolja. Tettük mozgatóját az önérdekben, a haszonlesésben látja. A személyes motívumokon túl Vahot érzékelte az egész irodalmi életben bekövetkezett változást. Az összetartás, az egészséges közszellem hiányát a „journalisticai pártoskodásnak” tulajdonítja, annak, hogy nincs irodalmunkban „egyenlőségi köztársasági színezet”, és nincs az irodalmi életnek vezéregyénisége. (Arról megfeledkezik, hogy a harmincas években sem volt egységes az irodalom, csak akkor a viták inkább a kritika és az elmélet területén jelentkeztek, míg a negyvenes években, különösen 1846 – 47-től kezdve a szépirodalom területére terjedtek át, ami az irodalom szélesebb körű hatásával és a politikához való közeledésével kapcsolatos.)
Vahot látja az irodalmi megoszlást és „okait”: a „pártérdekeket”, a „journalisticai pártoskodást”, azaz a politikai és az irodalmi sajtóban zajló vitákat. Ezek azonban nem okok, csak okozatok, s annyiban hasznosak voltak, hogy a frontok tisztázódását segítették. A Vahot által sérelmezett és felismert harcok valóságos oka az irodalmi életnek a politikával párhuzamos és azzal összefüggő polarizálódása, a köznemesi liberalizmus, a rendi ellenzék oldalán álló írók és a polgári demokratizmus hívei közötti szakadás, Petőfi és a márciusi fiatalok táborának kiválása; végső soron az ok a felgyorsult politikai radikalizálódás. Vahot azt azonban már nem látja, hogy az írói táborok közötti szakadás személyes motívumoktól függetlenül következett be, azok csak kísérőjelenségek voltak.
A Tompa Mihályhoz írt Irodalmi levelek még egy szempontból tanulságosak: különös változást jeleznek, Vahot megtérését, helyesebben visszatérését azokhoz az ideálokhoz, amelyek a 30-as évek végén vezették: a Junges Deutschland hőseihez. Vahot nézeteinek módosulását az irodalmi élet jelenségeinek értékelésén túl az általa használt fogalmak, a Börnére, Gutzkowra, Wienbargra való hivatkozások, sőt idézetek mutatják. (Wienbarg egyik, az Esztétikai Táborozásokból vett tételét hozza pontatlanul és név nélkül.) A jung-deutsch eszmék újraidézése az egész lapon megmutatkozott. Politikus lett a „mozgalomliteratúra” egykori elveinek szellemében, persze Vahot Imre ekkori nézeteinek keretei között, a rendi ellenzék radikálisabb, majd a kossuthi politikát követő nemesi szárnyán. 1848-ban Vahot már a forradalom heinei „apostolának”, a fiatal német írók „néptribunusának” hitte magát. A jung-deutsch felfogást tükrözi a kritika szerepének megítélése, de a tíz évvel azelőtti „vezér”, Kazinczy Gábor egykori szerepének nosztalgikus felidézése is. Vahot megváltozásáról tanúskodik, hogy láthatóan megbékélt a franciákkal, elszállt belőle a franciáskodó divat elleni harag, amelynek korábban minden bajunkat {I-605.} tulajdonította. És hosszú évek után egy francia nevet dicsérőleg említ, mégpedig Camille Desmoulins-ét. Vahot megérezte az idők változását, a forradalom előszelét, és visszatért ifjúsága radikálisabb, európaibb eszményeihez, revízió alá vette addigi beszűkülten magyarkodó nézeteit.
Az 1847-es esztendő jelentősebb polémiájára inkább csak a Budapesti Szemle rovatban került sor, megmaradva a személyeskedésnél és feleselgetésnél. Erre az alkalmat a Kisfaludy Társaság kritikai lapjának, a Magyar Szépirodalmi Szemlének a megjelenése adta. A Pesti Divatlap a Szemlét megindulása előtt és után is örömmel üdvözölte. És azonnal ellenfelévé lett, amint a Szemle megindította lapszemléjét, amelyben nem a leghízelgőbben nyilatkozott Vahotról és lapjáról. Vahot ettől kezdve gyötörte, csípte és rúgta a Szemlét, „copfos és parókás” szerkesztőjét. Kifogásolta a kritikai lap szerinte erőltetett szigorát, nehezményezte, hogy a Szemle bírálni merte Eötvöst, Jósikát, Kuthyt és Petőfit, hogy közönyösen, nem a legteljesebb elismeréssel fogadta Tompa népregéit, végül hogy Kerényit és Pájer Antalt – Vahot szerint – száműzni akarja az irodalomból. (A Szépirodalmi Szemle bírálói valóban magasra tették a mércét, mert ellene voltak az úgynevezett „gyöngykritikának”, azaz az értékek kiemelésének és a hibák elhallgatásának.) Vahot elítélte a Szemlét „céhiségéért” is, azért, hogy csak a Kisfaludy Társaság tagjaitól közölt kritikát. (Arról persze megfeledkezik, hogy ő volt az első szerkesztő, aki elkezdte egyes írók kisajátítását, a kizárólag csak nekem dolgozik formula bevezetését.)
És persze vitázott Vahot Irínyi Józseffel és az Életképekkel. Rosszallásának adott kifejezést, hogy Irínyi nem tulajdonít jelentőséget politikusaink magyar ruhájának. Pedig „az egyik ismertető küljegye a nemzeteknek, sőt a ruha alakja, színe még a nemzet jellemével is kapcsolatban áll” – mint Vahot írta.
1848-ban már nyíltan is bevonult a politika a Pesti Divatlapba, amely az első szám mellékleteként Kossuth Lajos arcképét hozta. Az újévi vezércikk – Újévi szózat koronás nemzetiségünk ügyében – az országgyűlés eseményeivel meglepő részletességgel foglalkozik, és az egyik legnagyobb eredménynek azt tartja, hogy a nádor „magyar hangon hirdeti átalakulási korszakunk nagy igéjét”. Az élet minden területén a politika lett a főszereplő, az irodalom – legalábbis a Pesti Divatlapban – nem hozott sok újat: Tompa, Garay, Lisznyai, Obernyik, Vas Gereben volt Vahot divatos szerzője. Március 15-e eseményeit a négy nappal később megjelent szám ünnepelte: Örömhangok, Alkotmányos Reform, Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, Honfiak, Honleányok, Testvérek! című terjedelmes közlemény számolt be a sajtószabadság kivívásáról, a 12 pont elfogadásáról, a pestiek lelkes öröméről, és hosszú idő után ekkor jelent meg újra Petőfi-vers a Pesti Divatlapban: a Nemzeti dal. A lap egykori társaséleti vezércikkei formájukban igazi vezércikkekké váltak: Teendőink, Jogegyenlőség, Nemzeti hadsereg, Lapot a népnek – jórészt Vahot tollából. A pozsonyi országgyűlés eseményeinek méltatását, az Országgyűlési Tárogatót Kolmár József folytatta.
Az 1848-as év második felétől – immár Vahot Imre kiadásában – Budapesti Divatlap címen jelent meg hetenként egyszer általános érdekű és szépirodalmi közleményekkel. Melléklete, a Nemzetőr hetenként kétszer került utcára, és közölte mindazt, „mi a nemzetőröket, társadalmunk, irodalmunk s művészetünk barátait {I-606.} érdekli”. A szerkesztő fontosnak tartotta, hogy felhívja olvasói figyelmét: a Nemzetőrt a főlaptól függetlenül is megrendelhetik félévre négy forintért, míg az egész előfizetési ára félévre hat forint.
Vahot a rohanó események idején sem tagadta meg önmagát, megindította a Hírlapi csatározót és leckéztette immár egyetlen igazi riválisát, az Életképeket. Úgy látja, hogy a lap egyes számai sokszor ellentmondásban vannak a szerkesztők politikai és társadalmi elveivel. Figyelmezteti a fiatal írókat, hogy ne a divat és a kényszer hajtsa őket, amikor „rohanóbb haladási eszméket” tűznek maguk elé, hanem „az elhatározás, az érlelt meggyőződés”. Megdícséri – kétes értékű dícséret – az Életképeket, amely már március előtt sem volt „valami pecsovics-féle divatlap”, és tovább buzdítja a helyes irány követésére. Vahot ezekben a hónapokban visszanyerte egykori önbizalmát. Nehezményezi tehát, hogy az Életképek – a „szabad szellemű demokraták” lapja – továbbra is Landerer és Heckenast nyomdájában jelenik meg. Saját lapjával persze módfelett elégedett: elveiben, megnyilatkozásaiban „egyöntetű és egyszínű…összetartó, egy célért küzdő phalanszként nyomul előre”. (Itt is: phalanx, irány és Camille Desmoulins!)
Vahot nagy jelentőséget tulajdonított lapjának és önmagának az eseményekben. Ezért cáfolta Vasvári Pál A márciusi fiatalság című, az Életképek 24. számában közölt cikkének azon állítását, mi szerint a márciusi ifjúság „hazánk átalakulási történetében irányadó vezéri szerepet játszott”. Illúzió ez, írja Vahot, mint ahogy az is, hogy a pozsonyi országgyűlést a pesti forradalom befolyásolta volna. „Hiú vezéri fontoskodás, elbízottság, idegen tollakkal kérkedés”, mely mögött – írja Vahot – az a képzelődés bújik meg, hogy Vasvári Pál Lamartine-nak képzeli magát. (1848. I. 767.)
Petőfi az Életképeknek és a Nép barátjának adta verseit. Miután Vahot sem lehetett meg „csataköltő” nélkül, Szemere Miklós és Garay János „hadi” verseit közölte. A Pesti Divatlapot elsodorták a forradalom és szabadságharc eseményei, Vahot maga is nemzetőr lett.
A kortársak a Regélő Pesti Divatlapot indulásakor úgy tekintették, mint a Pesti Hírlap irodalmi megfelelőjét, később is, mindaddig, amíg azt Kossuth szerkesztette. Erdélyi, illetve Vahot lapja a kossuthi politika útján haladt: a köznemességet, a nemesi származású értelmiséget, a „középrendet” vallotta közönségének. (Vahot szűkebb, Erdélyi szélesebb értelemben használta a fogalmat.) A Pesti Divatlap támogatta a kossuthi iparpártolást, a Védegyletet, a Gyáralapító Társaságot, a Nemzeti Kört (Vahot később a Pesti Körnek volt választmányi tagja). Amikor Kossuth megvált a Pesti Hírlaptól, Vahot municipalista maradt, sohasem került közel a centralistákhoz, közülük leginkább Irinyi Józseffel vitázott. Együtt haladt Kossuthtal és együtt radikalizálódott vele. (Kossuthtal ez időben is tartották az unokatestvéri, rokoni kapcsolatot, 1848-ban Vachott Sándor volt Kossuth titkára.) Vahot ügyvéd fia volt, maga is jogot tanult és ügyvéd lett. Mindvégig kötötték a beléidegződött képzetek, a törvényesség megtartásának vágya. 1848-ban eljutott az uralkodóház elleni lázadásig. Nála a magyar rendiség, a nemzeti elem, az önállóság elérése jelentette a mozgató rugót, a szociális kérdések iránt kevés érdeklődéssel viseltetett. A magyarosodás, a nemzeti nyelv terjesztése terén azonban nem {I-607.} ismert kíméletet. Amilyen türelmetlen volt a franciákkal, ugyanolyan kérlelhetetlen a magyar nyelvet elutasító nemzetiségekkel szemben. Vahot a külsőségeket hajszolta, megszállottja volt a magyar ruha, a magyar tánc népszerűsítésének. Úgy gondolta, hogy már a puszta külsőség is eredmény, nem látta benne a divatot, mint arra később rájött 1849 után. Lapjával a „művelt magyar középrend” -et szolgálta, ahhoz idomult. A nemesi, köznemesi ízlés, életforma volt a mércéje. Liberalizmusa, miként népiessége is, nemesi gyökerű volt. Népiessége – Erdélyi és Petőfi hatására – nagy utat tett meg, míg eljuthatott oda, hogy a népdalban felismerje az esztétikai értékeket. A Regélő Pesti Divatlap, különösen a Pesti Divatlap sokféle változáson ment keresztül, színvonala is változott: egyes évfolyamai nagyon jók (1842, 1844, 1847), egyes évfolyamai közepesek (1843, 1845) voltak. A kritika iránti érdektelenség, a komolyabb cikkektől, az értekezéstől való idegenkedése állandó jellemzője volt Vahotnak. Nem a koncepciózus, elvek vezette szerkesztők sorába tartozott, az elmélet iránt semmi érzékkel nem rendelkezett. Ügyes, a reklámhoz értő, sok ötlettel rendelkező újságíró volt, kiválóan értett ahhoz, hogy a mindenkori divatot megérezze, a közönség igényét felismerje és szolgálja. Értett ahhoz is, hogy másokban felismerje a lehetőséget, hogy bevonja érdekkörébe, mint Petőfi esetében tette. Vahot mindig a középpontban élt, mindig hallatott magáról. Állhatatlan volt és felületes. Egyetlen eszme mellett tartott ki: a nemzetiség vahoti módon értelmezett gondolata mellett. Díicséretére válik, hogy a Pesti Divatlap ügye szent volt számára, érdemét azonban e téren kétségessé teszi, hogy az irodalom, illetve lapja egyet jelentett Vahot Imrével és érdekeivel. Vahot szerkesztőségének négy éve alatt mindazokkal szembefordult, akiknek pedig sokat köszönhetett. Erdélyi Jánossal elsősorban az anyagi érdek, a Pesti Divatlap meg nem engedett módon való eltulajdonítása állította szembe, Petőfivel az irodalmi, később világnézeti különbségek. Útjaik elváltak, mert Vahot ki akarta sajátítani Petőfit és szerette volna azon az úton tartani, amelyen elindult, „népköltőnek”. Petőfi szembefordulása egykori szerkesztőjével szükségszerű volt. Vahot nagy érdeme, hogy indulásakor sokat tett a költőért. Bevezette az irodalmi életbe, „estélyein” összeismertette a kor nagyjaival. Alkalmat adott arra, hogy megkapja a Pesti Divatlap, az ország egyik vezető irodalmi orgánumának nyilvánosságát és ha segédszerkesztőként is, de részt vehetett az irodalmi élet irányításában.
A Regélő Pesti Divatlap és a Pesti Divatlap a negyvenes évek jelentős, központi helyet elfoglaló folyóirata volt: hirdette a népi irányt, elismertette a népköltészetet és népszerűsítette az élethez közeli, természetes irodalmiságot. A Pesti Divatlap sokat tett íróink, az addig a nemesség körében is kevéssé értékelt irodalom, általában az olvasás megkedveltetéséért. Közönséget nevelt, irodalmiasította a közízlést, formálta a társaséletet, vidéki leveleivel, tárcacikkeivel terjesztette a magyar nemzetiséget. Vahot mindezt trombitaszóval és tárogató kísérettel tette – ízléséből következően –, sokszor bosszantva igényesebb, érzékenyebb fülű olvasóit. Annyi igaz, hogy az ő hangja messzebb jutott, szélesebb körben tudatosíthatta az átalakulás szükségességét, de hatása felszínesebb volt. Mindez magyarázza, hogy az 1840-es évek második felében az Életképek nagyobb szerepet játszott irodalmi életünkben.
Ferenczy Zoltán: Petőfi hírlapi cikkei 1848-ból. = Petőfi Múzeum 1892. 14-17, 30-35, 63-69, 84-91. – Podhradszky Lajos: Petőfi és a Pesti Divatlap. = Havi Szemle 1901. 5. sz. 88-92. – Stiller Kálmán: Vahot Imre. Eger, 1912. 24 = Fekete Sándor: Petőfi, a segédszerkesztő. A költő ismeretlen írásaival. Bp. 1958. 97 l. – Martinkó András: A prózaíró Petőfi és a magyar prózastílus fejlődése. Bp. 1965. 634 1. – Molnár László: Das Pester Modeblatt (Pesti Divatlap) und das ungarische Kunstgewerbe. = Annales Universitatis Budapestiensis. Sectio hist. Tom 11. Bp. 1970. 251-268.
| A NEGYVENES ÉVEK DIVATLAPJAI | TARTALOM | HONDERŰ (1843–1848) |