HONDERŰ (1843–1848)

Az 1840-es évek elején megnőtt az érdeklődés a szépirodalom iránt. Úgy látszott, hogy az „olvasási düh”, a „Lesewut,” amely a 20-as, majd 30-as évek német irodalmát elöntötte, és az irodalmi lapok konjunktúráját elindította, hozzánk is elérkezett. A magyar irodalmat olvasók tábora kiszélesedett: egyszerre három divatlapot is el tudott tartani. Az 1842-ben indult Regélő Pesti Divatlap egyeduralmát megtörve 1843-ban két új divatlap jelentkezett: Frankenburg Adolf szerkesztésében a Magyar Életképek, Petrichevich Horváth Lázáréban pedig a Honderű. Ez utóbbi címét Széchenyi István nyomán kapta. Széchenyi egy beszélgetés során a magyar főváros nevét csúnyának tartotta (Pest-Buda: peste (dögmirigy) és kemence, kályha). Ha tőle függne, mondotta, nevét Honderűre változtatná. Az ötletet Petrichevich Horváth Lázár felhasználta és lapját Honderűnek keresztelte. Hódolt Széchenyinek, és kifejezte hitét a főváros „hont derítő” jövőjében.

A Honderű szerkesztője 1807-ben született Kolozsvárt. Családja a parasztháborúk idején, az 1510-es években hagyta el Horvátországot és költözött Erdélybe, Széplakra. A család eredetét ragadványnévként őrizte a „Horváth”, amellyel új környezetük megjelölte őket. A Petrichevichek a 18. század folyamán báróságot kaptak. Apja katonatiszt, anyja gróf Lázár Éva volt. Az igazsághoz tartozik, hogy a Honderű szerkesztője és rokonsága főnemesi volt, otthonosként mozgott „magasabb körökben”, egyenrangúként és nem „parvenüként” fordult hozzájuk, mint a rivális szerkesztők, elsősorban Vahot Imre, terjesztették róla. P. Horváth Lázár kitűnő nevelésben részesült; Kolozsvárt tanult, majd a királyi táblán, Marosvásárhelyt gyakornokoskodott. Nagyszebenben lett „hites ügyvéd”. Guberniumi, hivatali pályára készült – szülei kívánságának megfelelően. A sok nyelvet beszélő, képzett és szellemesen társalgó ifjút, akit sorsa púpjával megjelölt, nagyobb ambíciók fűtötték: nemcsak a Királyhágón túli kis országban, hanem az egész magyar királyságban akart híres emberré lenni. Az 1830-as évek elején, miután szűkebb hazáját, Erdélyt és Magyarországot beutazta, Pestre költözött, ahol az írásnak élt. 1836-ban megjelentette Az elbújdosott vagy egy tél a fővárosban című társadalmi regényét. Könyvétől gyors sikert remélt. A siker nem neki, hanem honfitársának és rokonának, Jósika Miklósnak jutott osztályrészül, aki Abafi című, ugyanazon évben megjelenő történeti regényével egyszerre ünnepelt íróvá lett. Petrichevich Horváth Lázár elkedvetlenedett, és mert drámái sem szerezték meg számára az áhított hírt és nevet, újságírásra adta fejét. Az Athenaeumban, a Regélő Pesti {I-609.} Divatlapban és a Pesti Hírlapban jelentette meg jó megfigyelőképességről, sokoldalú tájékozottságról, alapos zenei és képzőművészeti ismeretekről tanúskodó írásait. Kaleidoszkóp címen (1842) gyűjtötte kötetbe beszélyeit, leveleit, amelyek honismereti vonatkozásban értékesek.

Önálló lap kiadására az alkalmat Kunoss Endre Természet című folyóirata engedélyének felszabadulása adta. Ekkor Petrichevich Horváth és a kiadó, Emich Gusztáv elhatározták, hogy lapot indítanak. A szabadalmat Bánffy Pál jótállására és Pest megye ajánlására kapták meg. Az engedély megérkezése után azonnal kibocsátották „Szépirodalmi felszólításuk”-at – az Athenaeumban – a „két magyar haza leglelkesebb hölgyei- és fiaihoz”. A felhívásban Emich saját üzleti szempontjait szem előtt tartva fogalmazta meg „a szép és nemes célt”, amely „egy műveltebb közönség kívánalmainak lehetőleg megfelelni törekvő divatlap által kivált felsőbb köreink magyarosítására lényegesben hatni …” Petrichevich költőibben fejezte ki magát és szélesebb olvasó közönségre tekintett az 1843. január 7-én megjelent 1. szám „Vezérhangjában”. A szerkesztő kéri a nőket, köztük persze a „magasb hölgyeket”, hogy szánják és segítsék a magyar nyelvet, fogadják be szalonjaikba az „utcára vetett didergő lényt”. „Mit értelmiség, szellem és áldozatkészség központosítva egy divatlapba csak adni bír, az adva lesz …” – ígéri, majd így fordul az asszonyokhoz: „… vegyétek át belőlük véretekbe és lényegetekbe a magyar nemzetiséget, az édes honszerelmet … a Ti kezeitek közt van a hon jövője.” A Szózat két szakaszával fejezi be a Vezérhangot. A lap április 15-i számában újra Emich szólal meg és foglalja össze céljaikat. Megtesznek mindent, fogadkozik a kiadó, a társadalmi előítéletek irtására, az egyes osztályokat elválasztó közfalak gyengítésére, a közérdek pártolására, a „felsőbb körök” magyarosítására.

1843. január 7-én, egy szombati napon került az utcára a Honderű első száma két íven, nyolcadréten, egyhasábosan. A hetenként egyszer jelentkező lap kiállítása pompás volt: tükre és szedése egyszerű, levegős, egyszerűségében is elegáns, nyomása szép, gondos, még a kor sajtótermékeit elborító sajtóhibák is elmaradtak. Minden szám hozott divatképet. Az első évben a hazai rajzoló, Perlaszka mester képeit, majd 1844-től eredeti francia rajzokat a Journal de Grande Mode nyomán. (1846-ban átmenetileg Tyroler képeit adták.) A francia divatrajzok a Honderűnek valóságos díszei voltak. Nem lehetett versenyre kelni velük. Vahot Imre hiába buzdította a Párizsban tartózkodó Erdélyi Jánost, a Pesti Divatlap kiadó-szerkesztőjét, hogy lapjuk számára rendeljen francia képeket, a szerényebb anyagi lehetőségekkel rendelkező Pesti Divatlapnak ezekre nem futotta. A Honderű elsősége ezen a téren vitathatatlan volt. Újdonságként szolgáltak a rovatok ízléses fejlécei, a szövegközti ötletes illusztrációk, a „frescoképek” humoros (néha azonban ízetlen, bárgyú) zsánerképei, a díszes iniciálék, a gazdag műmellékletek és metszetek, legfőképpen a keretbe foglalt szöveg.

A Honderű volt az első tetszetős, kiállításában a Spiegelt is felülmúló divatlapunk, amelyen az áldozatkészség éppúgy meglátszott, mint az ízlés (kivéve a „frescoképeket” ) és ügyszeretet. Az 1844-es év második felétől módosult a forma, a lap negyedréten jelentkezett kéthasábos szedéssel. 1845-ben bevezették a hetenként {I-610.} háromszori megjelenést egy-egy íven. 1846-tól ismét csak egyszer – kedden – került az utcára a Honderű a korábbi két-két íves terjedelemben. 1848-ban visszatértek a szombati kiadásra. A Honderű mindvégig megőrizte tetszetős külsejét, de a lap fénykora 1844-re esett. Petrichevich Horváth, ha íróként nem lett népszerű és irigyelt – legalább szerkesztőként kívánt az élre törni. Nagy gondot fordított lapja színvonalára, hogy megmutathassa legnagyobb ellenfelének, gúnyolódó és sértegető riválisának, hogy ő, „a púpos Lazi” – mint ahogy emlegették –, ha nem olyan nyalka legény és előtáncos is, mint Vahot Imre, van olyan, sőt jobb szerkesztő. És mindehhez még anyagi lehetőségei is megadattak, mert Petrichevich nem lapjából élt.

A Honderű siker lett: az 1843-as év első négy hónapjában 1500 példányt kellett nyomatniok. Kelendőségének egyik titka olcsósága volt. Tetszetős külseje mellett is csak fele annyiba került, mint a Wiener Theaterzeitung. Ára egy forinttal volt magasabb a társlapok áránál. A félévi előfizetési díj Pestre 6 Ft 40, vidékre 7 Ft 40 krajcár. A kiadóhivatal, illetve a szerkesztőség a „régi Fürdő utcának József és Új piac közti végén, az »Órához« címzett 166. sz. Andrássy házban” volt. A nyomdai munkákat a Királyi Egyetemi Nyomda végezte.

A Honderű – a hazai divatlapok immár egy évtizede kialakult szokásának megfelelően – szépirodalmi lapra és tárcára oszlott. Az első helyen – gyakran a szerkesztő tollából – az eszmefuttatás állott egy-egy aktuálisabb kérdésről. Követte a „komoly értekezés”, egy-egy költemény, úti levél, stb. Sokszor azonban a divatos műfaj, a novella vagy az életkép került az élre, vagy „mutatvány” egy új regényből. Ezek után jöttek az úti levelek, útleírások, tájképek, életírások, bírálatok, frescoképek. A szépirodalmi írásokat tartalmazó – rendszerint nagyobb betűvel szedett – főlapot a Tárca zárta, itt: Pesti Salon, amelynek Heti szemle c. rovata a társadalmi, irodalmi, művészeti és színházi élet újdonságairól számolt be.

Petrichevich Horváth Berecz Károlyt és Nádaskay Lajost vette maga mellé. Berecz, az „arszlánsegéd” a társasági krónikát írta, Nádaskay egy-egy Heti szemlét, a színielőadások és a szépirodalmi művek ismertetését. A Honderű munkatársai közé nemcsak „arszlánírók” tartoztak – például Kuthy Lajos –, hanem irodalmunk legjobbjai is, különösen az első két évben, amíg a Petőfi-ellenes hadjárat nem indult meg. Vörösmarty az első évben például nyolc verset adott, később is közölte itt verseit. Köztük a Keserű pohár, A merengőhöz, A magyar hölgyekhez, Haragszom rád, Cs. M. kisasszonynak, A szegény asszony könyve című költeményeket. Vajda Péter, Petőfi (Honfidal, Az alföld), Jósika Miklós, Karacs Teréz, Tompa Mihály, Kunoss, Császár Ferenc, Czakó Zsigmond, Szemere Miklós mellett a kor divatlapjainak más kedvelt írói is támogatták. Kivétel volt Bajza József és Erdélyi János, ők egyetlen sort nem adtak a Honderűnek. Igaz, hogy 1843-ban Bajzának saját lapját kellett ellátnia, később pedig már keveset írt, Erdélyi viszont állandó munkatársa volt a negyvenes évek számos orgánumának, de Petrichevich Horváth lapjában nem közölt semmit. (A Honderű szerkesztője iránti ellenszenvének később a Magyar Szépirodalmi Szemlében adta magyarázatát.)

Petrichevich Horváth Lázár az indulásnál igényes lapot kívánt adni olvasóinak, és ahhoz hozzátartozott néhány vezércikk is. Az írói emancipációról című írásában {I-611.} a szerkesztő szembeállítja a magyar irodalom és a nyugat-európai országok irodalmának helyzetét. Szomorú képet fest irodalmunkról, de bízik abban, hogy meg fog szűnni a főnemesség elkülönülése, távolmaradása az irodalomtól. Felsorolja azok nevét, akik körükből kiléptek és gazdagították irodalmunkat, közöttük Széchenyit, Telekit, Wesselényit, Jósikát, és a Pejacsevics-, a Majláth-, a Lamberg-család egy-egy tagját említi. Petrichevich ezzel egyenlőségjelet tesz a Telekiek, a Széchenyiek, a Wesselényiek és az aulikus, a magyar nép érdekeit eláruló mágnások között, pusztán társadalmi állásuk okán. Ugyancsak ő lehetett a szerzője a névtelenül írt Magyar irodalom című cikknek. A korábbi lapok bukásának okairól szólva nem a szerkesztők ügyetlenségét, hanem a közönséget okolja, mert „nemzetünk életében az olvasmány nem igen szükséges kellék”. A ma már közhellyé vált megállapítások a magyarul nem olvasó, a magyar kultúra iránt nem érdeklődő arisztokrácia ellen irányulnak, de élüket lelkendező szavakkal enyhíti. Nem olvasnak a középrétegek, „a nagy tömeg pedig nevelve nincs”, így summáz Petrichevich. Következtetése: áldoznia kell az arisztokráciának, olvasnia a középrétegeknek és művelődnie a népnek.

A Honderűt foglalkoztatja a magyar irodalom iránti érdektelenség. Minden alkalmat felhasznál arra, hogy tudatosítsa olvasóiban az irodalom pártolásának elodázhatatlan szükségességét, például A magyar nyelvről s a magyar irodalom hátramaradásának okairól. (1843. II. 553.) című írásában. Petrichevich Horváth (Jósika regényeiről s a regényirodalomról általában. 1843. II) a regény műfajnak, történetének jó összefoglalását adja, de a Jósikával foglalkozó részben nem ad egyebet tartalmi ismertetésnél. Kifejezi aggodalmát irodalmunk helyzete és az újabb írónemzedék romlottsága felett.

A Honderű egyik célkitűzése a magyar arisztokrácia magyarosodásának elősegítése, a „felsőbb körök” támogatásának megnyerése – irodalmunk érdekében. A célkitűzés önmagában méltánylandó, az azonban már kevésbé, hogy Petrichevich Horváth rosszul ítélte meg az arisztokrácia szerepét a magyar művelődésben. Eltúlozza jelentőségét. Ízléséből, társadalmi, világnézeti elfogultságából következően irodalmunk egészét a szalonliteratúra mércéjével méri, ezt emelve eszménnyé, ettől várja az egész irodalom megnemesítését. Koncepciójába, bár nála mindez nem tudatosan végiggondolt koncepció volt, nem fért bele az új irodalom s így valójában a két irodalom létével szentesítette az irodalmi megosztottságot a műveltek és a nép irodalma között. És tette ezt éppen azokban az években, amikor az irodalmi népiesség programja a népköltészetet esztétikai normává emelte, felismerve a népköltészetből megújuló irodalom szükségességét.

Más felfogást képvisel a Néhány igénytelen szó szépirodalmunk ügyében (1844. I. 469.) című cikk -chy- szignójú írója, aki jungdeutsch írók, közelebbről Wienbarg Aesthetische Feldzüge című művének gondolatait ismétli az irodalom céljáról, amely nem más, mint az életre hatás, az élet alakítása. Az ismeretlen szerző elfogadja az élet, az irodalom és a politika kölcsönös egymásrahatásának felfogását is. A szépirodalom feladata nem kisebb, mint a politikáé – írja –, az egyetlen különbség köztük, hogy az irodalom a polgár mellett az emberre is tekint, az érzelmek nemesítésével is foglalkozik. A szépíró feladata – az erkölcsök nemesítése {I-612.} mellett – folytatja -chy- – a magánélet, a társadalom viszonyainak átvilágítása a javítás szándékával. Az írótól jellemábrázolást vár, és azt, hogy eszményképet állítson olvasói elé, valamint hogy adjon irányt a közvéleménynek.

Petrichevich Horváth Lázár az első két évben igyekezett többet nyújtani a puszta szórakoztatásnál. Egressy Gábor Színházi ügyünk és Szigligeti című cikkében felelősségteljes hangon szólt az ekkor már elmérgesedő színházi kérdésekhez. (Párizsi tapasztalatairól korábbi leveleiben számolt be.) A Honderű helyet adott a kritikának, hangoztatva az irodalmi fejlődést segítő, szigorú és igényes kritika fontosságát. Kunoss Endre – Frankenburg, Hazucha és Táncsics barátja – fogalmazza meg kritikusi hitvallását Garay János Verseiről (1843) írt bírálatában. Kunoss, mint bevezetőjében írja, „nem mulattatni, hanem használni” akar írásával, „a költészet nem cél, hanem csak eszköz, mely által a nemzetben szép és jó, nemes és nagyszerű iránt fogékonyság ébresztetik, mely egyedül képes volna az ember és hazaszeretet magasztos lángjait minden polgárkebelben felvirágoztatni, ha az minden hivatással bíró költész nagyszerű feladatának szeplőtlenségében ismerni és gyakorolni komolyan törekednék. Ily költők az emberiség áldásai, s jaj azon nemzetnek, mely a költészetet s a valódi költőt becsülni nem tudja! De a becsülést érdemelni kell! Azért az ifjú költő olvasson, elmélkedjék sokat, dolgozzék keveset, de jót … a hízelgők és üldözők” az irodalom ellenségei – összegezi mondandóit Kunoss.

Az 1844-es évfolyam + + + jelű cikkében (talán Császár?) Erdélyi János Verseit (1844) bírálja meg, sok helyes kritikai észrevétel mellett elismeréssel, de a költő iránya iránti rokonszenv minden nyoma nélkül. Igen szigorú, megrovó hangon foglalkozik az ismeretlen kritikus Gorove Nyugot című úti rajzával.

Kunoss Endre – a korábban említett -chy- jelű cikk írójával együtt – másként gondolkozott, mint a Honderű szerkesztője, írásaikat a folyóirat mégis közölte. Petrichevich Horváth és lapja 1843 – 44-ben a szerkesztő szaloniassága és a „magasabb köröknek” való hízelkedései ellenére olyan nézeteknek is teret adott, amelyeknek iránya az irodalom és a társadalom kapcsolatát vallotta.

A Honderű értékét szépirodalmi írásai jelentették. Petrichevich Horváth a kor legjobb íróit foglalkoztatta és emellett még a változatosságra, a színességre is törekedett. Az igazsághoz tartozik, hogy az írók szívesen dolgoztak a lapnak, mert a Honderű jól fizetett. Egy-egy jó versért két aranyat, a novellák ívéért háromtól hét aranyig ígért és adott „Lazi”. A novellát igényelte a közönség, a jó novella hiányzott, tehát anyagilag ösztönözte az írókat.

Az első két évben a Honderűt elsősorban a Pesti Salonért marasztalták el társai, főleg a Heti szemléért, amelyet Petrichevich Horváth mellett Nádaskay és Berecz írt. A többi rovat – mint elnevezésük mutatja – a nők számára készült és „a társas élet és divatvilág” híreiről számolt be. A jobbára arisztokrata szalonokban rendezett összejöveteleknek, a ruhakölteményeknek fellengző leírása vagy a bókoló, galantériával fűszerezett pletykák, fecsegések, nevelő tendenciájú fiktív levelek nem értékelhetők, ugyanúgy, ahogy a Heti szemle feleselgetése sem a társlapok hasonló rovatával együtt. A nőknek készült rovatok, miként a Heti szemle is, minden időben és minden orgánumban egyformán jelentéktelenek voltak tárgyukból következően. Ami a laptársakat jogosan bőszítette vagy gunyoros megjegyzésekre {I-613.} késztette, az az arisztokráciának tett hódoló, hízelgő udvarlás, amely a „magasabb körökhöz” tartozók felsőbbrendűségét lett volna hivatva bizonyítani, illetve tudatosítani. A Pesti Salonnak két erénye mégis volt: hasznos tudnivalókat közölt (gőzhajói menetrend, színházi műsor, hangversenyek, kiállítások programja) és a magyar irodalmat népszerűsítette az arisztokrata asszonyok körében. Fennállása első éveiben a Honderű volt egyetlen irodalmi divatlapunk, amely eljutott azokhoz, akik akkor pusztán helyzetüknél fogva is szót emelhettek irodalmunk és nemzeti céljaink érdekében. Elég, ha emlékeztetünk a legismertebb példákra: Széchenyi Istvánra, a Telekiekre vagy a Petőfi által is megörökített Károlyi, illetve Batthyány grófnőkre.

1843 folyamán a lapok bírálták a Honderűt, gúnyolódtak szaloniasságán, franciás eleganciáján, de komolyabban nem támadták. Petrichevich Horváth már a lap megindulása után elhárította magától a „tollvitákat”, mert – mint írta – társainak minden csipkelődése ellenére együtt akar velük haladni a magyar irodalom és az ország érdekében. (Szerkesztői hitvallás. Egy szó mindenkorra.) Végül mégis elvesztette türelmét, előbb az „öregecske, ódivatú, pongyola bácsikának”, a Regélő Pesti Divatlapnak, majd az Athenaeumnak felelt.

A Regélő Pesti Divatlap csúnyácska külseje, Tárcájának összevisszasága, konzervativizmusa nem nyerte meg tetszését. A Bajzának válaszoló cikkre több gondot fordított Petrichevich Horváth. Grammaticai recipe az Athenaeum szerkesztőségének és Hajtóvadászat az Athenaeum hibáinak rengetegében című 1843-as írásaiban összeszámolta a nyelvtani, helyesírási és sajtóhibákat (egy számban például 80-at). P. Horváth jó nyelvérzékű, gondos szerkesztő volt, segédeitől megkövetelte az ellenőrzést, lapjából elmaradtak a sajtóhibák, ami akkor ritkaságszámba ment.

A vita hangja 1844-ben mérgesedett el, bár ez az év még csak a csatározások kezdetét jelentette. Frankenburg az addig csak szépirodalmat közlő és havonta megjelenő Magyar Életképeket átalakította hetilappá, Életképekké. A Regélő Pesti Divatlapot pedig a külföldre utazó Erdélyi János helyett Vahot Imre vette át. Kettőjük lételeme a gyakran személyeskedő, durva polémia volt. Úgy gondolták, hogy a rivális Honderű lejáratásával saját előfizetőik táborát növelhetik. Különösen Vahotnak volt nagy hangja, aki méltatlan és méltánytalan, „unalomig űzött” támadásaival, alacsony gyanúsítgatásaival és szűnni nem akaró „kapcáskodásokkal” gyötörte irodalmi ellenfeleit, még inkább riválisait, akár rászolgáltak azok, akár nem. A Honderű első korszakában a polémiák kiváltó oka a „kenyéririgység” volt. Irigyelték a pompásnak tűnő Honderűt, kitűnő íróit, az általa fizetett szép honoráriumot, nagy példányszámát és nem utolsósorban szerkesztőjét, akit újságíró létére sem gyötörtek a megélhetés gondjai.

A Honderű első korszakában – 1843-tól 1844 novemberéig, a szerkesztő franciaországi utazásáig – azt adta, amit P. Horváth és Emich az előszóban, illetve programnyilatkozataikban megfogalmaztak. Elsősorban a „felsőbb köröknek” szánták lapjukat, hogy az anyanyelvet elfelejtett, a magyar művelődéstől elfordult asszonyokat visszaédesgessék irodalmunkhoz. (A társadalmi korlátok ígért ledöntése, az előítéletek gyengítése érdekében kevesebbet tett.) Miután nagy számban jelentkeztek előfizetők, a Honderű meglevő igényt elégített ki. Törekvését méltányoljuk, {I-614.} mint azt a kor írói is tették. Az 1843-as év végén még Bajza is szép jövőt jósolt P. Horváth divatlapjának. Azt, hogy a Honderű, a szerkesztő szemléletének korlátai mellett is segítette irodalmunk népszerűsítését az első két évfolyam fogadtatása mutatja, amikor a folyóirat „divatos csörgősipkájával” és „Lazi” minden hibája ellenére is „a legolvasottabb s legtekintélyesebb lap” volt Pesten. P. Horváthot segédje, Berecz Károly jellemezte: „… ügyes csacska gyerek, de nagyon gyarló szerkesztő, hol van az a bajzai szilárdság, mily asszonyos, szerencsétlen hajlongás mindenfele, és még sok más gyöngeség, mi lapjának irodalmi becsmértékét ássa alá.” Berecz szavai meglátták a lényeget: P. Horváthból hiányzott a koncepciózus, távlatokra tekintő, irányt kitűző szerkesztői felfogás, az, amit segédje „bajzai szilárdságnak” nevezett. A Honderű igénye – némi próbálkozáson kívül, amelyről már korábban szólottunk – kimerült az igényes szépirodalmi művekben és a Tárca rovatainak gyakorlati tanácsaiban. A laptársak támadásai mindennaposak voltak a divatlapok között, jelentőségük azonban alig volt. Komoly, érdemi kifogásra nem adott okot a Honderű.

Más megítélés alá esik következő korszaka, amely 1844 végén kezdődött. Ekkor ugyanis a lap kilépett addigi köréből, semlegességéből és kárt okozott irodalmunk egészének. Ettől kezdve illik a Honderűre az a kép, amely az irodalmi köztudatban él. A változás Nádaskay Lajos nevéhez kötődik, aki 1843-tól volt a Honderűnél, de addig nem igen hallatta szavát. Míg 1844 júliusában végre elérte, hogy neve felkerült a címoldalra Petrichevich Horváth Lázár „igazgató és tulajdonos” neve alá szerkesztőként. Akkor jutott igazán szerephez, amikor 1844 őszén az „igazgató” hosszabb időre Franciaországba utazott és néhány hónapra ő lett az, „ki a lapnak szellemi irányát, tapintatszerűségét … igazgatja”, mint P. Horváth saját munkakörét egy ízben meghatározta. A hangváltáshoz Nádaskay személye kétségtelenül hozzájárult, de az okok messzebbre vezetnek.

Nádaskay Lajos (1816 – 1860) egy Zemplén megyei jegyző fiaként látta meg a napvilágot. Középiskoláit Sárospatakon végezte, később orvosnak tanult. Az irodalommal attól kezdve foglalkozott, amikor „Lazi” segédje lett. 1848. április 2-ig, a Honderű megszűnéséig mindvégig ott dolgozott. 1850-ben Petrichevich Horváth szabadíttatta ki Nádaskayt a börtönből. Nádaskay ugyanis – a Honderű romjain – 1848. április 6-tól a Reform című radikális lap szerkesztője lett kollégájával, Zerffy Gusztávval együtt, aki Berecz utódja volt. Nádaskay, miután kiszabadult, ismét fordított egyet köpönyegén és a reakciós, osztrákok pénzelte Szilágyi Ferenc lapjánál, a Magyar Hírlapnál vállalt munkát. Talányos alaknak látszik Nádaskay, de egyszerűen csak gazember volt. Mert Petőfi-ellenes hajszáját aligha értékelhetjük herosztrátoszi tettként, mint az örökké második helyre szorult ember lázadását. Nádaskay irodalmi szerepe nem menthető. Annak a nemzedéknek volt iskolatársa Patakon, amely a múlt század 20-as, 30-as éveiben magára irányította Kölcsey figyelmét és amely kiváló tanároktól tanult. Annak az iskolának volt diákja, amelyben elevenen élt a népköltészet, a népi kultúra megbecsülése és amely egyszerre ápolta forradalmi hagyományait és segítette az újat. Ezért nem véletlen, hogy ebből a körből, Nádaskay iskolatársaiból kerültek ki Petőfi első elismerő kritikusai, barátai (Erdélyi János, Dobrossi István (Szeverin), Kazinczy Gábor, {I-615.} Tompa Mihály stb.). Nádaskay számára nem lehetett idegen Petőfi költészete és az új költői iskola. Értenénk, ha P. Horváth írta volna azt a kritikát. Az arisztokrata világfi számára, aki a népdalokban legfeljebb „szennyes pórdanákat” láthatott, elfogadhatatlan lett volna A helység kalapácsa, de más volt a helyzet Nádaskaynál, aki Petőfit népdalköltőre redukálta. A politikai tendencia nyilvánvalóvá válik az egyes lapokban megjelenő kritikák időbeli egybeesésével: a Hírnök, az Életképek, az Ungar, a Spiegel és a Honderű egyszerre bírálta a költőt. Az okok azonosak. A Honderű 1845-ös évfolyama már nyíltan kifejezésre juttatta, hogy Petőfi költészetének és személyének lejáratásával az ember és a mű, a mű és a politikum ellen szállt hadba. Ekkor közölte a lap Szemere Miklós Petőfit gúnyoló írásait és ettől kezdve igyekezett a Honderű Petőfivel szemben nagy költőnek kijátszani az egyébként valójában jámbor Hiadort, azaz Jámbor Pált.

1845-tel az eddig elv és irány nélkül szerkesztett lap légüres terébe betört a politikum és a maradiság, az irodalmi és a politikai reakció fóruma lett: hangadói Nádaskay és Zerffi voltak. A Petőfi-ellenes hajsza személyes indítékai nem perdöntőek, de tény az, hogy sokat ártottak a költőnek, aki ekkor kereste helyét Pesten az irodalmi életben. Petrichevich Horváth nem volt itthon a Nádaskay-kritika megjelenésekor, de később, amikor 1845-ben azzal, hogy lapjában tovább is engedte ezt a hangot, szolidaritást vállalt segédjével. Ekkor a Honderű sorsa eldőlt, kiszorult az irodalmi életből. Az addigi minden ostoba sznobizmusa és hajbókolása ellenére is némi feladatot vállalt és végzett Honderű eljátszotta lehetőségeit.

A Honderű 1846-tól kezdve egy vesztett csata után visszavonuló, fásult sereghez volt hasonlatos. A kedvvesztés, helyzetének felismerése Petrichevich Horváthot elkeserítette, ami a lap külsején és tartalmán egyaránt megmutatkozott. Elfordult a magyar irodalomtól. Figyelését átengedte Nádaskaynál is rosszabb segédjének, Zerffi Gusztávnak, aki a legigaztalanabb módon, személyében is gyalázta Petőfit hírhedt leveleiben. (Egy magyar lyricus. Irodalmi levelek Dr. Laube Henrikhez Lipcsében, 1846.)

A szerkesztő megcsömörölve az ellene ekkor már indokoltan folyó támadásoktól, figyelmét a művelődéstörténet és a művészet felé fordította. Életrajzok a magyar előkorból, Tájrajzok és tájvázlatok, Várrajzok, Úti levelek például Barabás Miklóstól, Lélektani levelek című rovatokkal és írásokkal, a szép illusztrációkkal az ország és vidékei megismertetése terén tett jó szolgálatot a hazai művelődéstörténetnek. Ugyancsak hasznos rovat volt a Képcsarnok, amely írók és művészek életét és munkásságát mutatta be. Élénkséget adtak a lapnak Szilágyi Sándor és más erdélyi írók „képei”, levelei és beszámolói a Királyhágón túli ország életéről. Ahogy a Honderű elvesztette jelentőségét az irodalmi életben, úgy vált érdektelenné szépirodalmi anyaga. 1847: két Vörösmarty-vers (Névnapra és A szegény asszony könyve) idézte a lap egykori fénykorát. 1847-ben egyetlen figyelmet érdemlő írás Ábrányi Emilé (1820 – 1850), a gazdag Szabolcs megyei birtokosé, aki kitűnt felkészültségével. Futó nézetek a magyar irodalomról című, két folytatásban közölt, népszerű modorban filozofálgató cikkében az irodalom feladatairól, társadalmi hasznosságáról, a szépíró nemzetével szembeni kötelességeiről elmélkedik, majd végigtekint a magyar irodalom egészén.

{I-616.} Ábrányi, aki az Életképeknek is dolgozott, láthatóan sokat merített a jungdeutsch ideológiából (az élet és irodalom kölcsönhatása, az irodalom az élet tükre, az irodalomnak kell a jövendő alakítására hatnia, a társadalmi célokat szolgálnia, a közjót előmozdítania), de a herderi költő-vátesz szerep vagy a heinei apostol-kép éppúgy megtalálható cikkében. Érdekesek azok a megállapításai, amelyek közvetlen kapcsolódnak a korábbi vagy egyidejű hazai polémiákhoz, például az irányköltészet-vitához. Ábrányi meglepő módon – éppen a Honderűben – az irányköltészet jogosultsága mellett szólal meg. Cikkének azok a részletei az értékesebbek, amelyek irodalmunk elmaradottságának okait vizsgálják, meglepő tisztánlátással és tájékozottsággal. A hazai írók közül Kölcsey és Erdélyi gondolataiból kölcsönöz. A Honderű cikkírója, aki maga is igen gazdag család tagja volt, szigorú ítéletet mond a „nemzeti főrend” -ről („nyelvünket nem érti, irodalmunkat keveseli, megveti, botrányosan ragaszkodik idegen nyelvéhez, főrangúink iszonyodnak az írástól, a tintától” ), de „a nemesi középrendről” és „a városi népességről” is. Nem bánik kesztyűs kézzel íróinkkal sem: diagnózisa, amelyet a magyar irodalomról mond, többé-kevésbé helytálló, látszik, hogy Ábrányi illúziók nélkül, kritikusan látta korát. Írása szokatlan volt, és új hangot hozott a Honderűbe. Ugyancsak friss hang Vajda János három verséé (például Az őrült költő), de ezek az egyes írások a lap egészén nem sokat változtathattak.

1847-ben Petrichevich Horváth hosszabb keleti utazást tett, diplomáciai pályára készült, lapjával keveset törődött. 1847 októberében az a hír járta, hogy a Honderű megszűnik. November 30-án a szerkesztő cáfolta a mendemondát, sőt közölte azt is, hogy januártól kezdve lapját németül is kiadja, hogy a magyar írókat a német közönségnek is bemutathassa „talpraesett fordításban”. A kulisszák mögött azonban valóban változás készült: Petrichevich Horváth Lázár 1847. december 8-án Emichhel kötött szerződést, mely szerint alacsony vételár mellett 1848. július 1-én visszaadja a kiadási jogot Emich Gusztávnak azzal a feltétellel, hogy Emich a lap adósságait vállalja. A Honderű az utolsó években ráfizetéses lett, szerkesztője nem akart olyan orgánumra költeni, amelytől elment a kedve. Anyagi nehézségekre utal az a körülmény, hogy „Lazi”, aki lapjára soha nem kért és nem kapott semmiféle anyagi támogatást, 1848. március 15-e után István nádortól kért kölcsön 2000 ezüst Ft-ot, hogy a Honderű német párját Ungarns Morgenröthe címen kiadhassa.

Petőfi Sándornak nagy elégtétellel szolgált „a magyarok istene”, amikor a Honderű március 18-i számában Nádaskay Lajos számolt be március 15-e eseményeiről és közölte a Nemzeti dalt. Petrichevich Horváth Lázárnak meg kellett érnie, hogy „szalonlapja” a következő címlappal jelent meg:

„Béke, szabadság, egyetértés
Honderű
Szabadság, egyenlőség, testvériség.”

A Honderűn átnyargaltak az események: az április 2-i, 13. számban jelent meg a következő közlemény: „E lapok az eddigi névre és minőségükre nézve megszűnvén, {I-617.} a belőlük keletkező új lapot illetőleg a külön jelentésre figyeltetjük a tisztelt olvasóközönséget.” Ebben búcsúzott az öt és egynegyed évet élt Honderű.

A folyóirat történetéhez hozzátartozik, hogy utódjaként jelent meg a Reform 1848. április 6-án Nádaskay és Zerffy szerkesztésében. Június 4-i programcikkéből idézünk: „Ámbár szigorúan a Monarchia mellett vagyunk, azonban a nép legszélesb alapú jogaiért általában s minden egyesért különösen fogunk kifáradhatatlanul küzdeni.” Július elején a Reform az ifjúság „egyenlőségi társulatának” szócsövévé vált, majd később beolvadt a radikális baloldal egyesített orgánumába, a Népelembe, mint Dezsényi Béla kutatásaiból tudjuk. A Honderű ekként változott át Népelemmé.

Petrichevich Horváth két évvel élte túl lapját. A forradalom idején hosszú keleti utazást tett, 1850-ben visszatért, miután meghiúsultak a diplomáciai karrierhez fűzött reményei. 1851 februárjában – úton Hamburgba – egy bécsi szállodában érte a halál, szíve végzett vele.

A Honderűről alkotott kép árnyaltabbá tétele megkövetelte, hogy legalább két szakaszt különböztessünk meg történetében. Az első két évben modorossága, Pesti Salonjának fecsegései mellett igényes szépirodalmi művekkel jelentkezett. A lapnak nem volt iránya, mint ahogy szerkesztőjéből is hiányzott a koncepció, a távlatokra tekintő szerkesztői munka. Kialakított magának egy olvasókört, vállalt egy feladatot, működése nem volt ellentétes a magyar irodalom érdekeivel, sőt a magyarnyelvűség terjesztésével szolgálta azt. Az kétségtelen, hogy a Honderű népszerűsítette irodalmunkat az arisztokrácia és az arisztokráciát majmolók körében. Az is elvitathatatlan érdeme, hogy ízléses kiállításával, szépirodalmi közleményeinek színvonalával nagyobb igényességre késztette riválisait, valamint az is, hogy növelte a magyar irodalmat rendszeresen olvasók táborát.

A lap második korszaka 1844 végén kezdődött, amelyet Nádaskay Lajos és Zerffy Gusztáv neve „fémjelez”. Az 1845 – 46-os évfolyam a konzervativizmus és a politikai reakció szolgálatában álló irodalompolitikát szolgálta. Ekkor lett valójában a Honderűből „honte des rues”, az „utcák szégyene”.

Petrichevich Horváth Lázár valójában jó szándékú, művelt, az irodalom sorsát szívén viselő ember volt, mindez azonban kevés volt a szerkesztéshez azokban az években, amikor új erők jelentkeztek az irodalmi életben és megindult az eszmék harca. 1843-ban még elég volt jó műveket közölni, 1844 végétől, Petőfi fellépésétől kezdve elvekre, távlatokra és higgadtságra is szükség lett volna, arra, hogy a szerkesztő felismerje az idők szavát és a magyar irodalom fejlődésének útját. Egyéni tragédiája, hogy rosszul választotta meg munkatársait. Petrichevich Horváth Lázár olyan szerepre vállalkozott, amelynek eljátszására nem voltak meg a képességei.

IRODALOM

Pulszky Ferenc: Petőfi és a kritika a negyvenes években. = Petőfi Társaság Lapja 1877. 1-2. sz., és Pulszky Ferenc kisebb dolgozatai. Bp. 1914. 241-251. – Jakab Elek: Egy arisztokrata divatlapkiadó. Élet- és korrajzi adatok. = Nemzet 1882. 1088. sz. – Ferenczy Zoltán: Petőfi és a Honderű 1844-1845-ben. = Petőfi Múzeum 1888. 3. sz. 169-180. – Korbuly {I-618.} József: A Honderű támadása Petőfi ellen. = Petőfi Múzeum 1888. 2. sz. 89-96. – Horváth László: P. Horváth Lázár élete és munkássága. Bp. 1937. 48 1. – Dezsényi Béla: A Honderű válsága 1847 decemberében. = MKsz 1966. 152-156.