{I-660.} AZ ÚJ POLITIKAI SAJTÓ

1841 elején új szakasz nyílt a magyar politikai sajtó történetében. A fordulatot a valódi politikai sajtó megszületése, közelebbről a Pesti Hírlap megindulása jelezte. A politikumnak a sajtóban mindeddig kerülő utakat kellett keresnie. Mint láttuk, még kormánypárti lap is csak a legutóbbi években indult és feladatát az is meglehetősen burkoltan próbálta ellátni. A reformellenzék esetében pedig a politikai sajtó funkcióját az ismeretterjesztő melléklapok és irodalmi folyóiratok próbálták úgy-ahogy betölteni, már amennyire ez egyáltalán lehetséges volt. Most viszont, miután a viszonyok bizonyos fokig módosultak, elég széles spektrumban, sorra létrejöttek a valódi politikai hírlapok. A negyvenes években már ezeké lett a főszerep, ezek voltak a közvéleményalakítás fő eszközei. Érthető, hogy az Athenaeum, amely korábban, mint folyóirat, bizonyos politikai feladatot is betöltött, 1841-től kezdve mind érezhetőbben hanyatlott, szerepe és olvasói nagyrészét a kifejezetten politikai sajtónak, mindenekelőtt a Pesti Hírlapnak adta át, végül pedig 1843-ban megszűnt. Aminek fő okát, egykorú búcsúszavában, Bajza József már akkor sem a közélet valaminő negatív fordulatában, hanem ellenkezőleg: a politikai ébredésben pillantotta meg, amelynek, mint írta, náluk senki nem örvendett őszintébben. „Egyes károk nem jöhetnek tekintetbe ott, hol az egész nyer.”

A fordulat feltételei közül elsőnek, közvetlenül, természetesen a cenzúra viszonylagos lazítását kell említenünk. Vagyis emögött a bécsi kormányzatnak azt a kompromisszumos politikáját, amelyről, a változó erőviszonyok eredményeként, már előzőleg szó esett, és amely a sajtó terén is igyekezett a korábbinál korszerűbb és megértőbb színeket ölteni. A cenzúra 1840 óta a Budán, a Helytartótanács Tanulmányi Osztályának kebelében megalakult új, központi könyvvizsgáló hivatal feladatkörébe tartozott. Ennek vezetését pedig az osztály elnöke, báró Mednyánszky Alajos kapta kézbe, aki fiatalon maga is irodalmárnak, sőt szinte ellenzéki szelleműnek indult. Jónéhány irodalmi és történelmi dolgozat szerzőjeként a régi cenzúráról némi saját, személyes, nem éppen kedvező tapasztalattal rendelkezett. S egyben olyan műveltséggel, amelyben a felvilágosodásnak bizonyos hagyományai is tovább éltek. S akkor is inkább az óvatos reformok, semmint a merev abszolutizmus híve maradt, midőn a konzervatív oldalhoz közeledve a kormányzatnak lett képzett hivatalnoka, aki teendőit lelkiismeretesen, pontosan, de szemellenző nélkül igyekezett ellátni. Jókai szerint „kormányhivatalnok volt, de felvilágosult fő s alkotmányos érzelmű kapacitás”. Vagyis olyan valaki, aki alkalmasnak tűnt arra, hogy az átmeneti enyhülés új irányvonalát megfelelően képviselni tudja.

{I-661.} Mindezzel együtt szükség volt a cenzúra eddigi elveinek bizonyos módosítására is. A régi cenzúra fő jellemzője és egyben immár fő hiányossága e téren az volt, hogy a századforduló haladásellenes, még a feudalizmus lehetőségein és korlátain belül is retrográd tendenciájának hagyományát folytatva magát a politikumot igyekezett a sajtótól távoltartani. Ez persze így nem volt többé folytatható. A politikum benyomulását a sajtóba, sőt a kifejezetten politikai jellegű hírlapok megjelenését kikerülhetetlennek kellett tekinteni. A cenzúra feladata tehát úgy módosult, hogy ezt a politikumot próbálja a kormányzatnak megfelelő mederben, kellő korlátok között tartani. Az új cenzúraszabályzat, amely egyébként azután egészen 1848-ig érvényben maradt, csak általános elvként szögezte le, hogy a veszedelmes dolgok megjelenését meg kell gátolni. De hogy konkrétan mi veszedelmes, azt a cenzornak magának kellett az adott esetben eldöntenie. Ezzel megnőtt a cenzor hatásköre, de megnőttek problémái is, amint az, éppen a Pesti Hírlappal kapcsolatban, alább még kiderül.

E viszonylag szabadabb mozgás mellett, további feltételül, a belső társadalmi és politikai igények növekedését kell említenünk, azokét az erőkét, amelyek az új lehetőségekkel élni tudtak s akartak. Így mindenekelőtt az olvasóközönség ugrásszerű kibővülését a nemesi és polgári rétegekben, az érdeklődés növekedését a sajtó és a politika iránt, most, hogy az önkény nyomása fellazult, főleg a városokban s különösen Pest-Budán, amely ekkoriban vette át végleg, a sajtó segítségével is, az ország politikai és irodalmi központjának szerepét, és a vidéki nemesség körében, a kaszinókban is. A nekilendülés a példányszámok emelkedésén is jól lemérhető. A negyvenes évek küszöbén a posta 12 ezer példányt szállított a hazai és külföldi lapokból s a továbbiak során e szám, amelyhez persze a helyben eladott példányokat is hozzá kell számítanunk, egyre emelkedett. A Pest-Budán megjelent lapokból 1842-ben 9551 példány került postai forgalomba. A legnagyobb példányszámot a Pesti Hírlap érte el, amelyből ekkoriban 4112, helyben 442 példány fogyott. E számarány egyébként jellemzően mutatja, hogy a postának a sajtó és a közönség közti kapcsolat megteremtésében és fenntartásában nálunk jóval fontosabb szerep jutott, mint mondjuk Franciaországban vagy Angliában. Magyarországon ugyanis az olvasók nagy többsége nem az adott város helyi társadalmából toborzódott, egy csoportban, hanem nagyrészt az ország igen különböző vidékein szétszórtan élő nemesség soraiból került ki. E mennyiségi mutatók magukban véve is messze meghaladták azokat, amelyek a hazai sajtót korábban jellemezték. Mindez természet szerint együtt járt a nyomdák és kiadóvállalatok bővülésével. A Trattner-Károlyi nyomda, amely, mint említettük, elsőnek készítette gyorssajtón a Jelenkort, most 20 szedővel és 4 nyomtatóval dolgozott. A Landerer nyomda, a Pesti Hírlap előállítója, már 4 gyorssajtóval rendelkezett és 32 szedőt tartott alkalmazásban.

A kiadói, szerkesztői, hírlapírói munka szakmai és egyben polgári jellegű fejlődése is gyorsabban haladt előre. A növekvő teendők egyre több olyan hozzáértő és gyakorlott értelmiségi közreműködését igényelték, aki megélhetését már főként, vagy teljesen a sajtó területén találta meg. Ekkoriban alakult ki az olyan hivatásos újságíró és szerkesztő típusa, aki ezt a szakmai munkát főfoglalkozásként végzi. {I-662.} Bizonyos fokig Kossuth is e kategóriába sorolható, legalábbis a Pesti Hírlap időszakában, midőn szerkesztői munkájából élt. Nála azonban ekkor is megvolt, majd egyre jelentősebb hangsúlyt kapott a nemesi reformellenzék soraiban, a politikai mozgalomban vitt, mind fontosabb szerepe, a sajtón kívül is, a pesti megyegyűlés, a különböző egyesületek és más szervezeti formák és végül az ellenzéki párt fórumain. Fejlődésének vonalát és lendületét elsősorban ez szabta meg. Mások viszont, sokan, akiknek fő munkaterülete a sajtó volt s maradt, nemcsak egyik laptól mentek a másikhoz, esetleg egyszerre többhöz is, hanem olykor egyik politikai tendenciától is a másikhoz, némileg azért is, mivel hozzáértésük s egyben függő helyzetük, megélhetésük miatt, professzionista szempontból, elsősorban a szakmai munkára figyeltek, az pedig többé-kevésbé hasonló volt mindegyik oldalon. Innen a viszonylag elég sok áthajlás, átmeneti kitérő, vargabetű az egyéni pályák egész sorában. Olyan is akad, aki a szerény mértékű haladástól is mind retrográdabb árnyalatok felé távolodik, úgy, mint Nagy Ignác, aki előbb a Jelenkor és az Athenaeum, utóbb a konzervatív Budapesti Híradó, munkatársa, végül pedig a neoabszolutizmus kiszolgálója lett. De azért a többség, mint vagyontalan, polgári vagy kisnemes származású értelmiségi, ha tehette, szívesebben támogatta az újat, a reform ügyét. S jónéhányan maradtak a haladás vonalához végig hűségesek. Az is előfordult, hogy valaki elvi, politikai okokból hagyott ott egy lapot, úgy, mint Garay János a Hírnököt.

A politikai sajtó tárgyalásakor azonban természet szerint nem elég a lapok „szakmai”, műfaji, szerkezeti kérdéseit, technikai funkciójának jellemzőit szemügyre vennünk. A sajtó politikai tendenciák kifejezője volt, és egyben, új lehetőségeivel és eszközeivel, maga is elősegítette a tendenciák erősödését, valamint az ezeket képviselő csoportok, pártok programjának körvonalazását, megfogalmazását. Meg kell tehát határoznunk azt a politikai irányvonalat is, amelyet egy-egy lap tartalmilag képviselt. A két fő ellenfél, természet szerint, a nemesi reformellenzék és a konzervatív tábor, a kormányzat maradt. De a negyvenes évek folyamán mindkét oldalon bizonyos további szétágazódás is megfigyelhető. Az új feltételek közt a sajtó alkalmassá vált a liberalizmus eszméinek, azok árnyalatainak nyiltabb terjesztésére, részben közvetlenül angol vagy francia forrásokból, de még inkább a német politikai, jogi, államtani irodalom és a sajtó közvetítésével. A negyvenes évek első felében mindez a nemesi liberalizmus fő medrén belül futott. De már itt nyíltan szembekerült egymással az a két irányzat, amelyet egyrészt a kormányzattal való konfliktust kerülő, együttműködést kereső Széchenyi és az energikusan, hagyományosan ellenzéki Wesselényi már az előző évtizedben kezdett képviselni. A negyvenes évek derekára pedig a reformellenzéken belül is két tendencia körvonalazódott. Az egyik a nemesség körében népszerűbb, hagyományosabb, „megyei” ellenzékiséget képviselte, amely, az adott feltételekből érthetően, a nemesség e régi, rendi, autonóm szervezeteit próbálta új célok érdekében mozgósítani. A másik, az úgynevezett centralista iskola, a hazai társadalomban jóval szűkebb körre szorítkozott, viszont kitűnő elméleti szakemberekkel rendelkezett, akik a fejlettebb polgári államok politikai berendezéseit, megoldásait tanulmányozták és a tanulságokat levonva a jövőt készítették elő. Végül pedig a forradalom {I-663.} előtti években mindezek mellett mind nyilvánvalóbban felbukkant, ha saját, külön politikai sajtóval egyelőre még nem is rendelkezett, az a radikálisabb, a nemesi liberalizmust már túlhaladó, új tendencia, a demokratizmusé, amelyet elsősorban a fiatal nemzedék irodalmi élgárdája képviselt.

Ezt a spektrumot és ezt az egymásutánt követve az alábbiakban először a Pesti Hírlapot, Kossuth és a nemesi liberális reformellenzék nagyhatású, új orgánumát elemezzük bővebben, mind „szakmai”, mind politikai tartalmi szempontból, egészen 1844 közepéig, midőn Kossuth a szerkesztéstől megválni kényszerült. Ezután következik Széchenyi fellépése Kossuth és a Hírlap ellen, vitája, amely aztán a Jelenkor hasábjain folytatódott. Kutatásunk csak újabban figyelt fel arra, hogy a Pesti Hírlappal egyidőben, ugyancsak 1841 elején indult Világ is liberális lap volt az első hónapokban, nagyon is progresszív nézetekkel, Vajda Péter szerkesztésében, egészen addig, amíg 1841 közepén át nem került a „haladó” konzervatívok, közelebbről gróf Desewffy Aurél kezébe. Ettől kezdve lett a Pesti Hírlap ellenfele, egy olyan irányzat oldaláról, amely már valóban kívül esett a liberális reformmozgalom medrén, és a konzervatív vonalhoz tartozott, de azon belül egy újabb, valamivel mozgékonyabb árnyalatot képviselt, jeléül annak, hogy bizonyos differenciálódás, szétágazódás e táboron belül is megindult. Ettől valamivel jobbra helyezkedett el a korábbi vonalát folytató, Orosz-féle Hírnök, amely végül 1845-ben megszűnt. S még inkább jobbra, a korábbi Hazai és Külföldi Tudósítások folytatásaként, az erősen klerikális és konzervatív Nemzeti Újság. Ugyancsak a fő politikai tendenciák szerint oszlott meg az egykorú erdélyi sajtó, csak a helyi feltételekhez illően jóval egyszerűbb színképben, amelyben az árnyalatok szétágazása még nem ment végbe. A magyarországi nemesi liberális reformmozgalom népszerűsítését, némi késéssel, 1842-től fogva, az Erdélyi Híradó kezdte meg. Ez a lap, igaz, melléklapjával, a Nemzeti Társalkodóval együtt, Méhes Sámuel hagyományos, még referáló stílusú szerkesztésében, mint láttuk, már hosszú évek óta fennállt. De új, korszerűbb feladatokra csak azután vállalkozott, hogy tényleges irányítását, Méhes formai szerepének meghagyása mellett, 1842-ben egyidőre br. Kemény Zsigmond vette át, aki sietett Erdélyben is meghonosítani a vezércikk műfaját. Az első év 104 számából 44-nek vezércikkét írta ő maga. Fő segítőtársa e munkában barátja, Kovács Lajos volt, Szatmárból, akit utóbb Széchenyi bizalmas hívei és Kossuth ellenfelei közt találunk. Mint tudjuk, később Kemény is Kossuthtal szemben foglalt helyet, bár ő inkább a centralistákhoz kapcsolódott jobbfelől. Ekkor azonban még nem támadták a Pesti Hírlapot, ha voltak is vele szemben fenntartásaik, és mindketten az ellenzékhez sorolták magukat. Az erdélyi viszonyok közt ugyanis ekkor még a reformmozgalom fő medrének kijelölése volt soron és nem a belső eltérések, vagy éppen ellentétek kiélezése. Az adott feltételek közt ez sem bizonyult könnyű feladatnak. A lap ellen hivatalos vizsgálat indult, mire Kemény 1843 június elején, Kováccsal együtt, visszalépett a szerkesztéstől, amelynek teendőit, jóval kisebb hatásfokkal, gróf Teleki Domokos vette át. A kormányzatot és a konzervatívokat, a másik oldalon, ugyancsak osztatlanul, a Pesti Hírlappal nagyjából egyidőben, 1841. január 5-én indult Múlt és Jelen (és melléklapja: a Hon és Külföld) képviselte, Szilágyi Ferenc kollégiumi tanár maradi {I-664.} szellemű szerkesztésében. Erdélyben a konzervatív erők nem csekély befolyással bírtak, de Szilágyi egyre népszerűtlenebb lett, egy idő múlva már csak 200 előfizetővel rendelkezett, utóbb, 1848 tavaszán pedig jobbnak látta Erdélyből elmenekülni. Mint tudjuk, 1849 őszén ő lett a neoabszolutista kormányzat lapja: a Magyar Hírlap szerkesztője.

A negyvenes évek első szakasza, a Pesti Hírlapé és a Világé, mintegy három és fél évig tartott és nagyjából a nemesi ellenzék válságának időszakában zárult le. A következő szakasz 1844-től kezdve számítható. A Pesti Hírlapot ekkor vették át a centralisták, továbbra is a reformellenzéket, de mégsem Kossuth irányát képviselve, aki egyideig sokat, de hiába próbált magának új politikai lapot szerezni. A pótlékot, a kerülő utat, igaz, megtalálta az Iparegyesület alapjában véve más profilú orgánumában, a Hetilapban, amelynek kereteit időnként szinte szétfeszítették nagy lendületű, előremutató politikai programcikkei, főleg az adózás ügyéről. A szerény Hetilap, más, jobb eszköz híján, így jutott emlékezetes szerephez a reformkor politikai történetében s lett a konzervatívok új lapjának, a Budapesti Híradónak is kemény ellenfele. Kossuth tevékenysége azonban ekkor már mégsem annyira a publicisztikában, mint inkább a Védegylet, majd az Ellenzéki Párt szervezésében találta meg fő területét.

Az alábbiakban e fejlődés, e küzdelmek történetét, annak fő mozzanatait kell bővebben elmondanunk.

IRODALOM

Szinnyei József: Hírlapirodalmunk a 19. században. 1841–1847. = VU 1865. 1–9. sz. – Hofbauer László: Az Erdélyi Híradó története 1827–1848. = ErdMúz 1932. 57–72. – Gárdonyi Albert: Politikai sajtónk kezdetei az egykorú irodalom tükrében. = A Sajtó 1940. 9–12. sz. – Dezsényi Béla: Hírlapjaink példányszáma száz évvel ezelőtt. = MKsz 1941. 392–395. – Uő: A magyar hírlap útja kiadó és közönség között a XIX. század első felében. = MKsz 1943. 413–428. – Both Ödön: Az 1848. évi sajtótörvény létrejötte. A sajtószabadság problémája Magyarországon a reformkorban. Szeged, 1956. 64 l. – Pándi Pál: Irodalom és politika a reformkorban. = It 1959. 4–31. – Dezsényi Béla: Az 1840-es évek sajtója a forradalom előtt. = A magyar irodalom története III. Bp. 1965. 556–560. – Erdélyi Ilona, T.: Az Ifjú Magyarország és Kazinczy Gábor. Bp. 1965. – Bisztray Gyula: Folyóirataink példányszáma és olvasóközönsége az 1840-es és 50-es években. = MKsz 1967. 177–183. – Kovács Magda: A külföldi lapok Magyarországon néhány cenzúrai eset tükrében 1845–1848 között. = MKsz 1968. 360–362. – Dezsényi Béla: A magyarországi hírlapkiadás és hírlapterjesztés múltjából. = MKsz 1969. 382–388.