{I-665.} KOSSUTH ÉS A PESTI HÍRLAP

FEJEZETEK

Kossuth előtt három út, három nagy működési tér nyílt meg a negyvenes években: az újságírásé, a társadalmi, egyesületi szervezkedésé és a tulajdonképpeni politikai, „nyilvános” életé, – az utóbbi főleg a pesti „vezérmegye” közgyűlési vitáin, az ellenzék központjában.

E három úton részben egyszerre, párhuzamosan haladt. Az adminisztrátori rendszert ostorozó beszédét egyleti működése fénykorában mondta. Két vezércikk közt a megyeházba vagy alakuló gyűlésekre tért vissza. De ha ez a három út végig is fut egymás mellett e hét és fél esztendőn át, Kossuth nem mindig egyformán osztotta meg köztük figyelmét. Ha az egyiken útjába álltak: a másikon tört előre, megkerülve az akadályt: „Lehet, hogy kilenc útról leszorítanak, hát majd keresem a tizediket.” Mint a Pesti Hírlap szerkesztője lépett az ellenzék vezérei közé. Amikor nem volt többé módja lapot szerkeszteni, az egyesülettel kezdett foglalkozni. Vállalatokat szervezett. Midőn pedig ezek válságba jutottak: akkor fogott igazában pártszervezéshez. Most, az emelkedő út kezdetén, mindhárom variáció megjelenik. Kossuth harcba indul a pesti megyegyűlésen, iparegyesületet tervez, de elsősorban lapot szeretne kapni. Barátai is erre bíztatják. Érthető ez a Tudósítások sikere után.

Eleinte nem igen hitte, hogy írni engedik. De 1840 tavasza óta megenyhült a hangulat. A cenzúrát átszervezték. A lapok élénkülni kezdtek. Így a besúgók nemsokára azt jelenthették, hogy Kossuth és Szentkirályi Móric a Hazai és Külföldi Tudósításokat próbálják Kulcsár özvegyétől megszerezni. Utóbb Szentkirályi – az ő neve szelídebben hangzott – Értekező címen új lap engedélyezését kérte a helytartótanácstól. Az akta a kancelláriára került, Majláth Antal volt zempléni főispán, az új kancellár kezébe, aki jól tudta, mit jelent, ha Kossuth résztvesz egy politikai lap irányításában. De a nádornak még az elutasító döntést sem volt ideje közölni, mikor Szentkirályi visszavonta a fölöslegessé vált kérelmet: hiszen január 2-án már megjelent Kossuth Pesti Hírlapja.

Hogy valaki, akit írott lapjáért elítéltek, s akinek „demagóg” beszédeit Sedlnitzky június óta megint nem győzte eleget denunciálni, kiszabadulása után pár hónappal politikai hírlapot kapjon kezébe ugyanakkor, midőn egy másik folyamodást éppen miatta utasítanak el: ez szinte több mint meglepő. A ravaszabbak utóbb bécsi manőverre gyanakodtak: hogy majd Kossuth túlzásai megijesztik s a kormányhoz kergetik a gazdag ellenzéki nagyurakat, és így megoszlik az ellenzék. A rosszakarók nevében Orosz József, a pozsonyi Hírnök kiadója és régi, konkurrens ellenfél, azt mondogatta, hogy Kossuthot megvette a Hatalom.

{I-666.} Ma már elég jól tudjuk, mi történt. Landerer Lajos, pesti nyomdász és a titkos rendőrség bizalmasa, üzleti okból már évek óta lapot akart szerezni. Először, Sedlnitzky pártfogásával, antiliberális német újságért folyamodott. 1840 őszén azonban, talán Kossuthék tervéről hallva, gyorsan átnyergelt. A pénzzavarral küzdő és már betegeskedő Munkátsy Jánostól, aki lapja eladásáról kétfelé is tárgyalni kezdett, megvette a Sürgöny kiadásának jogát, és az átruházási kérelmet, Szentkirályit megelőzve, be is nyújtotta. Tudta, hogy sokminden mellette szól: meglevő vállalata, vagyona, gutgesinnt volta. De tudta azt is, merre kell a hivatalos utat megkerülni. Wirkner kancelláriai titkár, bizalmas kártyák keverője – van, aki tőle származtatja a Pesti Hírlaphoz fűzött egész elgondolást – továbbította az ügyet Gervay tanácsos és általa Metternich elé. A többi már magától ment. Metternich intésére Majláth kancellár kedvezően referáltatta a kérést. November 12-én megvolt a Pesti Hírlap engedélye. Beimel, a másik jelölt, aki előzőleg ugyancsak tárgyalt a Sürgöny megvételéről Munkátsyval, lemaradt, sőt arra a külön lapra sem kapott a kancelláriától engedélyt, amelyet valamivel utóbb, 1841-ben, Pest város, sőt a helytartótanács támogatásával Ellenőr címen akart indítani.

Mindeddig nem beszéltek Kossuthról – a kancellár ekkor javában csóválta fejét Szentkirályiék szándékain. De Landerernek sietnie kellett a szerkesztő kiválasztásával, ha az új év elején meg akart indulni. Hogy Kossuth kapóssá tenné a lapot, s hogy hatáskör és jövedelem híján a szerkesztőséget elvállalná, az nem volt kétséges. A dolog a kormányon állt. Landerer újra Bécsbe, Wirknerhez sietett, s megbeszélték a tervet. Kossuth úgysem fog békén maradni. Még mindig jobb valami olyan levezető utat hagyni neki, amelyet a cenzúra korlátok közé szoríthat. A lap léte a hatalom kedvétől függ – s a legvérmesebb agitátor is meggondolja, mielőtt kockára tenné a meglevőt s vele saját egzisztenciáját. S ha mégsem bírnak vele – elveszik tőle a lapot. Landerernek meg kellett ígérnie, hogy adott esetben azonnal felmond Kossuthnak.

Mindez beillett a kormány politikájába: engedékenységet mutatni, kifogni a szelet a vitorlákból. Metternichben volt ilyenre hajlandóság. A régebbi felfogással szemben Dezsényi Béla különösen fontosnak, szinte kezdeményezőnek tartotta Metternich szerepét e vonatkozásban. Szerinte Metternich, sajtópolitikájához híven, azt hitte, hogy Kossuthot is megnyerheti, vagy legalább leszerelheti, és ezért segítette a Hírlap ügyét a kancellár és a nádor szinte kétségbeesett tiltakozása ellenére.

Majláth mindenesetre az ő közbelépésére, s nem saját jószántából járult hozzá Kossuth Pesti Hírlapjához. Landerer sietett haza a szóbeli engedéllyel. „Deczember 28 vagy 29-ik napja volt – írja Kossuth –, midőn Landerer úr azon kérdéssel lépett szobámba: nem volnék-e hajlandó januárius kezdetével mindenesetre megindítandó Pesti Hírlapjának szerkesztését magamra vállalni.” „Meggondolta-e – felelt Kossuth –, hogy szerencsétlen nevem bizonyos helyeken nem a legjobb ajánló, s nem tart-e tőle, hogy ha lapjának szerkesztését én reám bízza, a Pesti Hírlap napvilágot soha nem lát?” De Landerer megnyugtatta, hogy ezt ő már Bécsben elintézte. „A kormány – mondotta – jelenleg azon meggyőződésból indul, hogy Magyarország alkotmányos ország lévén, azt másképp kell kormányozni, mint az {I-667.} ausztriai örökös tartományokat, s hogy a magyar nemzet … megérett annyira, miszerint minden véleménynek a méltányosság, törvényesség és illendőség határain belül szabad kifejezés engedtessék.” Csak azt hallgatta el Landerer, hogy eleve megígérte Kossuth eltávolítását, ha a kormánynak kellemetlenné válnék.

Mindezek után az alku nem tartott sokáig. Az 1840. december 31-én kelt megállapodás leszögezte, hogy a lap irányítását Kossuth, mint szerkesztő teljes jogkörrel fogja végezni, ebbe a kiadó, vagyis Landerer, nem szól bele. Csak azt köti ki, hogy közlésre méltó és illő hangnemben írt cikkek közlésétől a szerkesztő akkor se zárkózzék el, ha véleményével nem egyeznek, hogy a lapot ne érhesse az egyoldalúság vádja. A szerkesztőnek persze az ilyen cikket is módjában áll azonban megjegyzésekkel kísérni, vagy más közleménnyel ellensúlyozni. Azt is előírta a megállapodás, hogy a lap őrizze meg önállóságát, tehát „semmi más hírlappal pártszövetségre ne lépjen”. Félévi felmondási időt kötött ki mindkét oldalon. A szerkesztői tiszteletdíjat 2500 előfizetőig évi 1200 forintban, minden újabb 100 előfizető után pedig további 50 forintban állapította meg. A szerződő felek nyilvánvalóan előre látták, hogy a lapnak nagy és növekvő visszhangja lesz. Ezután pedig Kossuth megírta beköszöntő cikkét és összeállította az első számot.

Elsőnek a nádor kapott a fejéhez: ő, akinek mint a helytartótanács elnökének az egész ügyet intéznie, véleményeznie kellett volna, a kinyomott példányból tudta meg, hogy ki a szerkesztő! Sietett a kancellártól magyarázatot kérni. De mire az bizalmasan közölte, hogy az ügyet „egy kiváló közbenjárás súlya”, vagyis Metterniché döntötte el, már ő is úgy látta, hogy igen kellemetlen feltűnést okozna, ha utólag elvennék, betiltanák a lapot. Január 19-én az államtanács is arra jutott, hogy a Hírlapot most már meg kell hagyni, de legalább szigorúan ki kell cenzúrázni, főként az „ismert izgató” cikkeit. Kossuth újszerű, lendületes stílusa azonban az ellenőrzést is megzavarta. A cenzor nemsokára joggal panaszolta, hogy itt nem segít egyes szavak vagy mondatok kihúzása. A cikkek végig oly „ultraliberális”, ellenzéki szellemben írtak, hogy tízből is alig maradna egy, ha komolyan cenzúráznák. Mit tegyenek? A nagy ravaszságból az lett, hogy mindenki tanácstalanul állt, s aktái mögé bújt a felelősség és a feltűnés elől. Kossuthnak a sors egy új, hatalmas fait accompli-t adott kezébe.

Ha a Pesti Hírlapot mai olvasó próbálja kézbe venni, lehet, hogy első pillanatra egyhangúnak vagy nehézkesnek fogja találni, olyannak, amely a többi egykorú újságtól, mondjuk a Jelenkortól nem feltűnően különbözik, vagyis a hazai sajtó kialakult formáit nem bontja fel, jelentős mértékben nem alakítja át. A lényegesen újszerűt azonban, amelyet a lapban egyébként joggal keres, a mai olvasónak nem elsősorban a formákban kell keresnie. Azt ugyanis, hogy egy-egy lap milyen időközökben, milyen formátumban, milyen főbb szerkezeti elemekkel, rovatokkal, előbb Magyarország és Erdély cím alatt a hazai, majd pedig a külföldi hírekkel lát napvilágot, a szokásos gyakorlatnak megfelelő módon, eleve szabályozta a lapengedély, tehát a Hírlap esetében az, amelyet elődje, a Sürgöny kapott. Ezt a kész keretet, amelyet az induláskor vett kezéhez, messzemenően természet szerint Kossuth sem feszíthette szét. Az újat ezen belül kellett elhelyeznie. A Pesti Hírlapnak tehát nem elsősorban megjelenési ritmusa (hetenként kétszer), terjedelme (4 ívlap, {I-668.} vagyis 8 oldal), illetve beosztása, szerkezete volt újszerű, amelyet alább a rovatok sorrendjében próbálunk áttekinteni. Annyival is kevésbé, mivel a hazai sajtó, a maga hagyományos gyakorlatában, a tipográfiai kiemelést, a figyelem felkeltésének ezt a francia és más fejlettebb sajtóban immár sűrűn alkalmazott módszerét ekkor még csak meglehetősen korlátozottan vette igénybe. A Pesti Hírlap általában a rovatok címét, a külföldi anyagon belül az egyes országok nevét és persze a hirdetéseket szedte vastagabb betűvel. Dezsényi Béla megfigyelése szerint a hazai lapok, éppen kötött terjedelmük miatt, amelybe az anyag mindig csak nehezen, részben fért bele, általában óvakodtak is a nagyobb betűk, vastagabb címek, levegősebb szedés használatától, úgy, hogy minél érdekesebb témáról, minél bővebben írtak, annál kisebb betűkkel dolgoztak, s a rendelkezésre álló, szűk helyet így próbálták több anyaggal megtölteni. A Pesti Hírlap éppen gazdagodó tartalma miatt kezdett az első félév után sűrűbb sorokat szedetni – még szerencse, hogy ezek az újszerű, három hasábos beosztás miatt így is elég rövidek és áttekinthetőek maradtak. „Lapjaink érdekét folytonosan növelni törekvendők – írta az előfizetési felhívás 1841 második felére – nagyobb íveket s tömörebb, de mégis könnyen olvasható betűkkel adandunk.” Változás e téren csak lassan mutatkozott, 1843-tól kezdve azonban már a lap legalább a rovatok címeit kezdte vastagabb, elütőbb betűkkel szedetni.

Az újat elsősorban a Pesti Hírlap tartalmában és abban a korszerű, tudatos szerkesztési módban kell felfedeznünk, amely a mondanivaló egységét, közös irányvételét, véleményformáló hatását biztosítani tudta. S nemcsak valami általános egységről beszélhetünk, hanem sok esetben egy-egy számon belül is bizonyos tervszerű igyekezetről arra, hogy a különböző rovatok témái, tanulságai összecsengjenek és egymás hatását fokozzák. Kossuth éppen ebben bizonyult az első igazi szerkesztőnek a sok „litterátor” után.

„Éreztem a szellő éltető fuvalmát a hon felett – tekint vissza pár év múlva Kossuth –, de éreztem azt is, hogy az időszaki sajtó, miként az 1841 előtt volt, ez ébredésnek, e szellem igényeinek s a kor kellékeinek meg nem felel.” Igaza volt. A nyugati polgári sajtóhoz képest szegényes és naiv lapjainkból hiányzott az elvi állásfoglalás, a rendszeres véleményadás, a formálni akarás. Tartalmuk amolyan „sokféle”, szempont nélkül, s ezért unalmas. A magyar zsurnalisztika „nem ébreszti fel az emberekben a szebb jövő utáni vágyat” – írta egy magyar szerkesztő, Nagy Elek, 1838-ban (Napi eszmék, 1840).

Kossuth éppen ezt ébreszti fel: a szebb jövő utáni vágyat. Néha magyaráznia is kell az új fogalmakat: mi a „vezércikk”, a „közvélemény”. Lapjának egységes szempontot s megvilágítást ad a nemzeti reform gondolata. „A napnak tömérdek szükségei között – írja bevezető cikkében – alig van egy-egy sürgetőbb, mint oly időszaki lap, mely a nemzet életének hű tükre legyen, közzé, nemzetivé tegye öröm s bánatnak, hűség s törvényességnek, bajnak s hiánynak minden érzetét.” Ő már tudja, mit miért közöl, az ő hírlapja már akar valamit. „Becsületes versenyre” szólítja a másként vélekedőket, de maga elé reformirányt tűz, félreérthetetlenül, határozottan. „Sem a hatalmasok komor tekintete, sem polgártársaink heve soha el nem tántorít.” Az új hírlap feladata „higgadt kebellel”, illendően megvitatni {I-669.} „a napnak nagy kérdéseit, mikben a honnak jövendője rejtezik”. „Mert nem az a kérdés közöttünk, haladjunk-e, avagy megálljunk … hanem az: hogy mit és miként”.

Kossuth nem szórakoztatni akar – a szépirodalomnak helyet sem ad a Hírlap hasábjain –, nem is meglepő, új hírekkel szolgálni. A nemzeti átalakulás korszakának szükségleteit akarja kielégíteni. Előre megvitatni a „törvényhozási kérdéseket”, hogy a diéta majd könnyen kiválaszthassa a megfelelő döntést. Felébreszteni, kedvezővé, lelkessé tenni az ország, a megyék s általuk a pozsonyi karok és rendek hangulatát. Röviden: megérlelni és az országgyűlésen átsegíteni a nagy újjászületést. A Pesti Hírlap egész jellegét, témáit és stílusát ez szabja meg.

A törvényhozást, a közvéleményt előkészíteni: ez volt már a Törvényhatósági Tudósítások programja is. Valóban, a Hírlap sok tekintetben a kéziratos lapok folytatása. A régi elemekkel most új, széles, modern keretben találkozunk. Olykor mintha a Tudósítások fejlettebb, nyomtatott verzióját tartanánk kezünkben. A nádor nem hiába félt, hogy a Pesti Hírlapban az a két kéziratos újság együtt fog immár óriássá nőve poraiból újjászületni, amelyre a hatalom annyi bajjal tudott csak rátenyerelni. Mert alig nyílt meg az új diéta 1843 tavaszán, a Hírlap nagyrészben Országgyűlési Tudósításokká változott át, miután szerkesztője kifejtette, hogy ilyenkor a sajtónak „e fontos időszak chronographjává” kell lennie.

De a Pesti Hírlap mégis több és más. Az első lapon (néhány személyi hír: kinevezés, halálozás, illetve utóbb, egy kis betűs „tartalom” után) ott áll a vezércikk, a véleményformálás Kossuth által frissen honosított műfaja, mely immár főúri szalontól polgári kávéházig széles körben mindenkihez szól. Rendszerint ez adta meg egy-egy szám fő szólamát, olykor az Értekezésre, vagy más közleményre, tudósításra utalva. Mások is írtak néha a Hírlapba vezércikket. Főként, természet szerint, a megyei, nemesi reformellenzék, és elég nagy számban a Kossuthot támogató Nemzeti Kör tagjai. Így, a megjelenés sorrendjében, egyebek között Szentkirályi Móric, Fáy András (hármat), Pulszky Ferenc (ötöt, nem számítva a névtelen „polemikus élczeket” ), Bezerédy István (hármat), Balogh János (kettőt), Trefort Ágoston, Pázmándy Dénes, Csányi László, Perczel Mór (kettőt), Gorove István. S velük együtt, tőlük nemegyszer nehezen elválaszthatóan, felbukkannak olyan, a mozgalomhoz szorosan kapcsolódó értelmiségiek, mint Fábián Gábor, Ludvigh János vagy a mérnök Vállas Antal. Van, akit csak kezdőbetű (SzG, AB, HI) jelez, vagy esetleg csillag – ez utóbbi alighanem Vahot Imre volt. De a főrangúak közül is több szerző akadt, így gróf Pejachevics János, aki négy cikket is írt közigazgatási problémákról, főleg a vámkérdésről, aztán gróf Andrássy Károly és természetesen br. Wesselényi Miklós, kinek hosszú vezércikke hét folytatásban látott napvilágot.

De akármilyen impozáns írógárdát szervezett is Kossuth a lap köré, ebben a műfajban az ő páratlan prezentáló, lendítő, véleményformáló készségével a versenyt senki nem vehette fel. A cikkek egész tömegét írta e három és fél év alatt, nem egyszer névtelenül. A legtöbb vezércikk – jelen tudomásunk szerint összesen 216 – az ő tollából származott. Ezek rendszerint tömörek, rövidek voltak – csak később akadt köztük néha olyan, amely 2 – 3 folytatásban látott napvilágot. Az {I-670.} első hónapokban valamennyit Kossuth írta, csak utóbb, főleg Széchenyi támadása után kezdett segítségül hívni másokat is. S ő sem csak vezércikket írt. Egy alkalommal, még az elején, 1841. január 20-án meg is jegyezte, hogy „minden eredeti czikkely, mellynél más név vagy jegy nem áll, vagy beküldöttnek nem jeleltetik, vagy nem puszta híradás, vagy kútfőkre nem hivatkozik, természet szerint a szerkesztőé”.

A Pesti Hírlap szerkesztése azonban úgy, amint Kossuth értette és végezte, a cikkíráson túl is tömérdek munkát adott, és csak az ő kitartása és szorgalma tette lehetővé, hogy emellett egyesületi és megyei dolgokkal is foglalkozzék. Tudjuk, hogy a beérkező írásokról pontos naplót vezetett. Ferenczy József szerint „minden közleményről tudomást vett”, sokat átdolgozott, „simított, kihagyott, vagy változtatott rajtok” – és nem egyszer külön jegyzetekkel kísérte őket. Ez a csillag alatti, szerkesztői kommentár a hazai lapokban már korábban is szokásban volt, de Kossuth most talán valamivel gyakrabban nyúlt a vélemény-nyilvánítás ezen eszközéhez. Különösen a vidéki tudósítások rendbeszedésével, olykor átdolgozásával, nemegyszer írásmódjuk kijavításával foglalkozott sokat. Hozzá kell tennünk, hogy a Hírlaphoz mindenfelől igen sok kézirat érkezett, jóval több, mint amennyi a négy ívoldalas számokba egyáltalán belefért. Már 1841 áprilisában 92 tudósítás és 98 értekezés várta, hogy megjelenjék. A szerkesztőnek persze mindent át kellett olvasnia, és a türelmetlen beküldőknek meg is magyaráznia, hogy mit, milyen sorrendben tud, ha tud közölni. A különböző egyesületek korábban megszokták, hogy bő lére eresztett beszámolóik mielőbb helyet kapnak a sajtó hasábjain. Most viszont, midőn Török János hosszú, három hasábos közleményt adott be a hazai juhtenyésztők ügyeiről, Kossuth közölte vele, hogy emiatt nem mellőzheti a fontosabb, megyei híreket. S úgy látta, hogy a Magyar Tudós Társaság közgyűléseiről készült részletes tájékoztatók sem igen szolgálnak „épületes okulásul” a közönségnek.

A szerkesztő idejét tehát messzemenően igénybe vette a sok teendő. „Négy nap, három éjjel asztalomtól úgyszólván fel sem keltem” – írta Kossuth 1842 végén Wesselényinek. A Hírlap „elég egy ember egész életét elfoglalni”. Néha, bosszús vagy fáradt pillanatokban, bizalmas körben megszidja ezt az „átkozott existentiát” és félrevonulásról beszél, de ő maga se tudna lendületében megállni. Pedig mennyit bosszantják a cenzorok új szabályokkal, értelmetlenné szabdalt mondatokkal, kicsinyességekkel, huzavonával. Milyen lassan, nehezen megy minden! Amit nem maga csinál, az mindjárt megállni látszik. Mintha a „tömérdek, szakadatlan munka” mellett az emberek összeesküdtek volna, hogy idejéből kifosszák. Bő mondókájú, időfaló, üres fecsegők ülnek nyakára: „Szerkesztő lévén, ajtómat nem zárhatom be, mert meglehet ajtómat zárva olly értesítést, olly látogatókat zárnék el, mellyre múlhatatlanul szükségem van”, – de „minő kín” a „tömérdek haszontalan látogatás, melly után sokszor pamlagra kell vetnem magamat annyira meg vagyok kínozva”. „A hírlapszerkesztés, a tömérdek egyesületek, a megyei foglalatosságok időmet annyira elfoglalják, hogy alig hiszek embert a fővárosban, ki a vígalmaktól s kedvderítésektől olly távol éljen s a társalgás örömében olly ritkán részesüljön, mint én.”

{I-671.} De ő nem is ezekre vágyik. „Élte öröme” az, ha hétről hétre barátaival, elvrokonai kis körével találkozhatik. A jövő gárdája ez, benne „férfiak, a nemzet választottjai”. És a panasz, már tudjuk – csak múló hangulat. Munka, ellenkezés és huzavona csak a feszültséget, az energiát izzítja benne magasabb hőfokra. Mágnások, cenzorok, komor pillantások vagy süket fülek: Erdélyi János egykorú tanúsága szerint „ez mind kevés arra, hogy a szerkesztő energiáját egészen elfojtsa”.

Kossuth kézben tartotta az egész lapot, de voltak a szerkesztésben munkatársai, rovatvezetői, nagyobb számban is, mint az az egy-két segédszerkesztő, aki más lapoknál a híranyag összeállításával, illetve főleg, a korrektúrák javításával foglalkozott. A rovatok közül, ahogy a lapban egymást követték, a Fővárosi Újdonságokat az első két évben Frankenburg Adolf írta. A megyei és városi, törvényhatósági levelezést Láng Ignác (1812 – 1864), egy győri polgárcsalád fia, kilépett szerzetes, jogász, ügyvéd segített összeállítani. A külföld híreit az újhutai, Borsod megyei születésű Stuller Ferenc állította össze, aki előzőleg, 1839 – 40-ben, Kossuth folytatójaként, országgyűlési tudósításokat készített, majd később, egészen 1849 nyaráig, Kossuth egyik titkára volt. Utóbb a Pesti Hírlap külföldi rovatának összeállítását az erdélyi származású Gyurmán Adolf (1813 – 1869) végezte. Rajtuk kívül Molnár Sándor (1807 – 1872?) nemes származású tollforgató, történeti elbeszélések szerzője végzett még – főleg technikai jellegű – szerkesztőségi teendőket. Azután a fiatal Schultz-Birányi Ákos (1816 – 1852), aki selmecbányai polgári környezetből került fel az ország központjába, és utóbb, némi politikai vargabetű után, 1848 márciusának egyik szereplője, majd a Köztársasági Lapok szerkesztője lett. Végül pedig Vörös Antal, egy fiatal ügyvéd, akit a fogság ideje óta mint hűséges bolygót vonzott magához Kossuth Lajos tehetségének és, úgy látszik, Kossuth Zsuzsa szemének fénye. A Pesti Hírlap szedését pedig a Landerer-nyomdában Herz János, Kiss Ferenc, Malatin Antal és Prohászka Ferenc végezte – az utóbbi 1848 tavaszán a pest-budai nyomdászok gyűlésének egyik vezetője lett.

A Fővárosi Újdonságok rovata, amely a lapban mindjárt a vezércikk után következett, rendszerint elég rövid volt, de hamar kedvence lett a humort s a gúnyos, vagy éppen támadó hangot kedvelő közönségnek. Kossuth cikkeinek alaptónusa mindig komoly. A szatírával, a szellemes csipkelődéssel utána Frankenburg Adolf (1811 – 1884) szolgált az olvasóknak, aki mint író és utóbb mint az Életképek szerkesztője tette ismertté nevét. Önérzetes szegény nemes volt, aki „proletáriusi létéről” nyíltan beszélt, és aki a Széchenyitől kapott nagycenki alkalmazást egy „kegyes fejbiccentés” miatt hagyta ott. A fontolva haladást a pesti bérkocsisok figyelmébe ajánlotta a Hírlap hasábjain, ahol cikkei alá már nevét is kitette, bár azért politikailag óvakodott magát túlságosan exponálni, hiszen közben 1838 óta a helytartótanács fogalmazó gyakornoka volt, vagyis a kormányzat hivatalnoka. Viszont a pesti városi vezetés intimitásairól barátai útján állandóan értesülvén a városi hatóságok és túlkapásaik, vagy éppen visszaéléseik „rettenthetetlen ostora” volt, mint Kossuth nevezte, annyival is inkább, mivel az effajta támadásokat és leleplezéseket a szigorú Havas József cenzor is áteresztette, így állván, ha igaz, bosszút azért, hogy mint volt pesti főbírót lemondatták, és a népszerűbb Tretter (Járy) {I-672.} Györgyöt választották meg helyére. Frankenburg utódai a rovat élén, 1843 első negyedében Vahot Imre, majd az ő országgyűlési tudósítói megbízása után Pákh Albert, illetve Pálffy Albert mind őt próbálták utánozni.

A vidéki, törvényhatósági tudósítások, a következő rovatban, mint említettük, a Hírlap hasábjain is elég nagy helyet foglaltak el. Maga a rovat is több részre oszlott. Elöl jött, mint legfontosabb, a Megyei napló, hosszabb levelekkel. Ezt követte, kisebb hírekkel, külön, a Vidéki levéltárcza. A sort a Királyi városok köréből kapott anyag zárta le. A mai olvasó, első pillanatra lehet, ezeket is hosszadalmasnak találja, a maguk annyi felől visszatérő, ismétlődő témáival. A valóságban azonban e beszámolók az egykorú politika helyi küzdelmeit, nagyon is érezhető feszültségét tükrözik. Kossuth nagyon fontosnak tartotta ezt az anyagot, és gondja volt arra, hogy a közéleti hibák és hátrahúzó erők kellően éles, gúnyos bírálatban, az ellenzékiek viszont elismerő szavakban részesüljenek. Vidéki levelezőinek külön sietett a „hitelességgel párosult gyors közlés” mellett lelkére kötni, hogy elsősorban a megyék és városok gyűléseiről, tehát a törvényhatóságok életéről írjanak, s azon belül figyeljék, mint áll a bíráskodás, a népnevelés, magyarosítás, háziadó, örökváltság vagy akár a selyemtenyésztés dolga. És 1841 végén újabb körlevélben mérlegre vetve az elmúlt esztendőt, ismét a megyei és városi gyűlések „naponkint növekedő fontosságát” húzta alá. Alig várta, hogy vidéki levelezői munkába álljanak, s hogy mielőbb bő megyei anyagot közölhessen, megszabdalva az eleinte, jobb híján, hosszan terjengő külföldi rovatot. Itt-ott most is panaszkodnak, hogy elfogult a beszámoló, Kossuth már fölényes biztonsággal vág vissza. A tudósítók közt sok az ismerős: Kosztolányi Péter (Bars), Olgyay Gáspár (Pozsony), Klauzál Gábor (Csongrád), Ujházy László (Sáros), hogy csak egy-két példát említsünk. Besze János is újra feltűnik esztergomi leveleivel. De az apparátus most már bővebb, fennakadás nélkül hozza a híreket Komáromtól (Pázmándy Dénes) vagy Mosontól (Major Pál) Biharig (Lukács György) vagy Gömörig (Bodon Ábrahám); a városok is megjelennek: Sopron (Stettner Lajos), Besztercebánya (Révay Gusztáv); fiatal erők jelentkeznek: Zemplénben Soós János meg Lónyay Gábor mellé Kazinczy Gábor, Somogyban Záborszky Alajos, Temesvárt Gorove István. Kossuth biztatására sokan már a nevüket is ki merik tenni.

A megyei tudósítások rovata jelentős mértékben felduzzadt az 1843 – 44-i Országgyűlést előkészítő lépések: a követutasítások kidolgozása, majd a választások időszakában. Annyira, hogy ekkor a külföldi hírekre már alig, az Értekező rovatra pedig néha egyáltalán nem maradt hely. A követutasítási viták során a Pesti Hírlap különösen a háziadó elvállalásáért vívott küzdelem helyi alakulását figyelte éberen. Majd pedig döbbent aggodalommal számolt be azokról az erőszakosságokról, amelyek során retrográd erőknek a bevetett bocskoros „tömegnemesség” közreműködésével egymás után több megyében sikerült a reformellenzék jelöltjeit megbuktatnia. Kossuth felháborodva, hosszú közleményekben számolt be e riasztó esetekről. Egy alkalommal, a rovat élén, maga is felrótta, hogy a nemesség, úgy tűnik, „nemcsak nem képes nemzetünk sorsát regenerálni, de sőt egyenesen ő látszik mintegy daemoni hatalom által ragadtatni, hogy a megyei szerkezet sírját megássa”. (1843. 231.) „Ez öngyilkolás” – kiált fel utóbb, midőn Zala megyében {I-673.} Deák Ferencet ütötték el a követségtől a Forintos-féle kisnemesek ólmos botjai. Ezt a drámai hírt a Hírlap kiemelt helyen, az első oldal élén, a vezércikk előtt tudatta az olvasókkal, majd oldalakon át vitázott a konzervatív Világgal arról, hogy mi is áll az ily esetek mögött.

A megyei rovat egyszerre elapadt akkor, midőn 1843 májusában megnyílt az országgyűlés. Ettől kezdve viszont ennek tárgyalásai töltötték meg a lap hasábjait. „A fontos időszak, mellynek a mai nap kezdetét teszi – írta Kossuth a megnyitáskor –, az időszaki sajtónak hivatásában is változást okoz, s ha eddig a véleménysúrlódás volt talán főhivatása, most … inkább a hű historikusság válnék bizonnyal főbbik feladatává.” (Szemle és értesítés. 1843. 247.) Ami persze nem gátolta meg a Hírlapot abban, hogy továbbra is a reformellenzék ügyét támogassa. Külön tudósítónak Kossuth Vahot Imrét küldte Pozsonyba, de ő maga is több alkalommal töltött hosszabb-rövidebb időt az országgyűlés színhelyén. Az első, igen részletes országgyűlési tudósítás 1843. május 25-én látott napvilágot a Hírlap hasábjain. Ezután egy hétig még a vezércikk is elmaradt, s a lap mindjárt az országgyűlési beszámolóval indult. A tárgyalások nyilvánosságra hozatala tehát, amelynek puszta gondolata is még oly felhördülést keltett bizonyos körökben egy évtizeddel korábban, végre biztosítva volt. De továbbra is azzal a különös, szinte komikus megszorítással, hogy nem volt szabad kiírni a követek és megyéjük nevét, vagyis az olvasónak kellett kitalálnia, hogy az olyan kitétel, mint „P. követe”, vagy „egy fiatal szónok”, esetleg „egy gróf” tulajdonképpen kire vonatkozhatik.

A Külföldi napló rovata a hazai hírlapok megszokott beosztását követte. A külföldi lapokból átvett híreket, igaz: már nem kiollózva, szó szerint, hanem átfogalmazva s néha a forrást: az Augsburger Allgemeine Zeitungot vagy a francia Moniteurt is megnevezve, országok szerint hozta egymás után, a sor végén a német államokkal és Ausztriával. Bizonyos programszerűséget azonban már itt is tapasztalunk, főleg abban, hogy viszonylag nagy helyet kapnak a nyugati, polgári országok parlamenti vitái. A Hírlap részletesen ismertette például Ledru-Rollin első képviselőházi beszédét, hozzátéve, hogy „politicai hite népfölség, mellyet az atyák ötven év előtt hirdettek”, vagyis a francia forradalom idején. (1841. 65.) A kommentár folytatása pedig, amelyet a cenzor kihúzott, eredetileg így hangzott: „Nép alatt az egész nemzetet érti, s nem azon néhány előjogos által vezetett nyájat, melly, ha jogait visszakívánja, bezáratik, ágyúgolyókkal zúzatik szét és még hamvaiban is rágalmaztatik”. A Hírlap persze az olyan anekdotikus jellegű külföldi híreket is megpróbálta felhasználni egy-egy ezópuszi utalásra, mint amilyen az volt, hogy Indiában egy nagy elefánt alatt leszakadt az állvány és agyonütötte a királyt: „mondhatni, hogy nemcsak Indiában van a királyság nagy marhák által veszélyeztetve”. Ezt azonban már a cenzor kihúzta. A nemzetközi politika kérdéseivel egyébként Kossuth közvetlenül nem, legfeljebb áttételesen, gazdasági fejtegetések kapcsán, utalásszerűen foglalkozott. A sajtószabadságért vívott küzdelmet azonban figyelemmel kísérte külföldi viszonylatban is. 1842 őszén az új porosz sajtótörvényt ismertette és bírálta. 1843 elején pedig Karl Marx lapja: a Rheinische Zeitung nyomán közölt két hosszabb bírálatot a német sajtóviszonyokról. „A legerősebb védfal – írta –, mellyet ország kormánya a sajtónak elébe építhet, a {I-674.} sajtó maga.” Egy olyan kormánynak, „melly igazságból indul ki, egyszersmind a véleményszabadság barátjának és őrjének kell lenni”. Hozzátehetjük, hogy Kossuth időnként a lap más rovataiban is jelezte, amennyire tudta, véleményét a cenzúra és a sajtószabadság kérdéséről. Egy alkalommal, 1842 elején, az Értekező rovatban leközölt egy cikket, amely előzőleg, Journalisticánk cím alatt, a Századunk hasábjain látott napvilágot. A névtelen szerző elvben igen határozottan a sajtószabadság mellett foglalt állást, azzal, hogy „a sajtó teljes és korlátlan mozgása egyik legbiztosabb kezessége azon közönséges előmenetnek, melly a sajtóvali visszaélést is visszaszorítja”. Utána azonban, mint kormánypárti lap munkatársához illik, megállapította, hogy a kormányzat nálunk már felszabadította a sajtót korábbi, súlyos láncai alól, s így Magyarországon a cenzúra tulajdonképpen „jobb is, szabadabb is, mint több európai status szabad sajtója”. Amihez Kossuth, szerkesztői jegyzetben hozzáfűzte: „Mi sajtótörvényt kívánunk”, független bíróságot, még ha szigorú is, hogy „a féktelenséget zabolázza”. Az előzetes cenzúrának ugyanis az a gyökeres hibája, hogy mindig a „hatalmasabbak” céljait szolgálja. (1843. 116.)

A Pesti Hírlap befejező rovata az Értekező volt, amelynek külön címe így a 18. számban bukkant fel először. E rovatban néha csak egy, hosszabb, rendszerint azonban két, esetleg három rövidebb cikket találunk. Itt kerültek sorra alaposabb, részletesebb kifejtésben az örökváltság, a városi reform, a filantrópia, a vallásügy, vagy a nemzeti színjátszás problémái. Itt értekezett Szentkirályi Móric az ősiségről s a jövőről („Haladjunk, de miként” ), Bezerédy István több folytatásban a szabad földről, a kilencedről, Fáy András a Nemzeti Színház ügyéről, Almási Balogh Pál orvos a hasznos ismereteket terjesztő társaság programjáról, Szalay László a külföldi jogi irodalomról és a peres eljárásokról, gróf Teleki Domokos Erdélyről, gróf Pejachevich János a vámkérdésről, Fogarasi János a bankokról és a pénzügyekről. Itt próbálta elemezni Kunoss Endre a „politica” elméleti kérdéseit, Kossuth megjegyzései kíséretében, itt felelt Balogh János a Hírnök támadására, itt intézett Madarász László nyílt levelet Kossuthhoz, és itt bukkant fel egymás után Remellay Gusztáv (mint Emilffy Olivér), Henszlmann Imre, Török János, Vállas Antal, vagy a Kereskedelmi Társaság mozgékony szellemű, de utóbb szélhámosnak bizonyult igazgatója: Szabó Pál neve. Ismeretterjesztő cikkekkel is találkozunk itt, de szépirodalommal sohasem, – Kossuth e vonatkozásban a francia lapok mintájától eltérően a Hírlaptól távoltartotta a belletrisztikát, az elbeszélést, vagy a regényt, amelyről, többekkel együtt, az volt a véleménye, hogy politikai hírlapba nem való. Alapjában véve tehát az Értekező rovatnak is volt bizonyos határozottan politikai jellege, amennyiben a bővebb, alapozó dokumentációt nyújtotta a napirenden mozgó, főbb kérdésekben. Ennek fejtegetéseiből indult ki és ennek tanulságait foglalta röviden össze nem egyszer Kossuth vezércikke is, amely például az örökváltság ügyét fejtegetve Bezerédy értekezésére hivatkozott (1841. 13), az ősiség ügyében pedig Szentkirályiéra. (1841. 24.)

A hirdetések, nagyobb betűkkel, a Hírlapnak rendszerint utolsó egy-két oldalát töltötték meg, bár kivételesen az is előfordult, hogy a lap, szokott terjedelmén túl, külön 4 oldal hirdetést hozott. Mindjárt az első szám, sajátos módon, a konzervatív {I-675.} Hírnök és a Századunk előfizetési hirdetését közölte nagy helyen. A csődügyek, árverések stb. hivatalos közleményei mellett kereskedők, könyvkiadók hirdetései olvashatók. Mindjárt az első negyedévben szemünkbe ötlik Stáncsics (Táncsics) Mihály magyar nyelvkönyvének, és Horváth Mihály kis magyar történelmének hirdetése.

Mai szemmel, ismételjük, a Pesti Hírlap talán nehézkesnek tűnhetik. Hetenként csak kétszer jelent meg, alig volt benne „aktualitás”, vagy színes hír, riport. De nem is ez volt benne a fontos, különben aligha nyomták volna ki utólag, második kiadásban az első félév számait, ami magában véve sem gyakori jelenség a hírlapok történetében. A témák is elég súlyosak: Kossuth olykor törvénymagyarázatokkal terhelt, folytatásos cikkeket ír a szavazatjog, a városi reform kérdéseiről. Mondatai nem egyszer hosszú, rétori mondatok, megtüzdelve, a kor szokása szerint, latin kifejezésekkel és olvasmányaiból meg külföldi lapokból szedett idézetekkel. A mai olvasó szeme talán túl gyakran akad meg Franklin, Jefferson, Burke, Milton, O’Connel, Peel, Washington, Shakespeare, Byron, Chateaubriand, Sieyés, Lamartine, Schiller és Ciceró nevén – hogy a többit mellőzzük. A futó említéseken túl elméleti reflexiókra is akadunk. Egy alkalommal a Hírlap ellenfelei nagy örömmel felfedezik, hogy a vezércikk egyik mondása a Rotteck – Welcker Staats-Lexikonból származik. Igaz, feleli Kossuth, ebből is tanultak ő s barátai, bár nem sokat, mert „néha nagyon is únják az ideolog német doctrinaereket”, hivatkozik ellenben Montesquieu, Bentham és Adam Smith műveire. Valóban, ha a közgazdaság s részben a filantrópia körén túl, alkotmányos és politikai intézményeket illetően nem is találunk nála angol művek komolyabb hatására, gazdasági liberalizmusát már fogságában leginkább Benthamtól tanulta.

Ez mind igaz. De akkor, a negyvenes évek küszöbén, a Pesti Hírlap, és főleg Kossuth stílusa úgy hatott, mint amikor a szél felszakítja a ködöt s a maradék fehér foszlányok mögül áttör a napfény. Még mindenfelé hömpölyög a rendi nacionalizmus által megőrzött barokk stílus, midőn Kossuth kidobálja cikkeiből a sok henye jelzőt, üres cirádát, süppedő szóhalmazt. A harcot itt is tudatosan veszi fel. Egy ízben látható haraggal szid össze egy báli tudósítást, mert barokkos szövegét („örülj Hunnia földje, örülj Etelének dicsőített árnya …” ) ő már émelyítőnek találja. Stílusa nem oly tudatosan egyszerű, mint a nyugati modort utánzó fiatalabbaké; viszont nem esik bele azok olykor kissé elvont, elméleti, pedánsan fejtegető modorába sem. Mindjárt az első számban szerkesztői jegyzetet fűz Gorove cikkéhez a zsurnalizmusról: az eszmék alkalmazásában „kissé több kézzel foghatóságot remélünk”. Csengery Antal utóbb, éles politikai bírálatában azt írta Kossuthról, hogy stílusát valami „keleties lassúság” jellemezte. A valóságban persze inkább valami olyan pátoszról beszélhetünk, amelyen egyrészt a politikai mozgalom őszinte hevületének, másrészt talán a Victor Hugo-féle francia romantika stílusának nyomait kell felfedeznünk. Mindent összevéve azonban mégis azt kell mondanunk, hogy az egykorú politikai stílust tekintve Kossuth mondatai élnek, erőt sugároznak, a lendület szinte ritmussá változik bennük. Az egykorúaknak nem a körmondat, a szónoki elem tűnt fel, hiszen azt másutt még bővebb adagban kapták, hanem az élénk, színes, világos kifejezés. Mintha az örök mellébeszélés {I-676.} után végre valaki a lényegről merne szólni. Mások, annyian, szüntelen beléakadnak valami útban heverő, csomóvá szorult mellékmondatba, s azt bogozgatják; Széchenyi saját szétáradó mondanivalójával áll örök harcban. Kossuth nemcsak indulni – megállni is tud, ha akar. „Hírlapírásnál epigrammaticus styl kénytelenség” – vágja oda Széchenyinek. Biztos kézzel nyúlt, mint Frankenburg írja róla, az „ezerfejű szörny”, a közönség felé. „A fantáziát megelevenítés a szívnek új életerőt, a szemnek édességet, a gondolatnak új rugékonyságot adott”. „Senki nem tudott valamely eszmét oly sikerrel forgalomba hozni, úgy megvilágítani néhány rövid sorban, mint Kossuth” – állapítja meg Ferenczy József. Szemléletes fordulatai nem egyszer szállóigévé váltak. Mi Magyarország az osztrák vámpolitika nyomása alatt? „Korhadt ászokfán idegenek által csapraütött hordó.” Mi az ébredező közvélemény? „Egy hang a Kárpátoktól az Adriáig”, hogy a dolog így nem maradhat. S ha kellett: Kossuth maga hozott nyelvújítóként forgalomba olyan, ma már mindannyiunk által elfogadott és használt kifejezéseket, mint a „fejlemény”, a „bevégzett tény”, a „közgazdaság”, vagy a „közjog”. Kossuth szavaiban izzott az érzelem, a meggyőződés ereje, s ezzel nem bírt a hivatalos szigor. „A mit Kossuth írt – emlékezik Falk Miksa –, annak varázsa nem egyes szavakban rejlett, ez valami láthatatlan, megfoghatatlan volt; valami pajzán tündér, ki gonosz mosollyal kacsingatott elő a censor háta mögül, míg ez vörös plajbászával azt hitte, hogy megölte őt.”

Ez a hasonlat azonban így alighanem kissé idillikus. Bármily nyilvánvaló ugyanis, hogy az ilyen új, polgárias hírlapírással szemben a feudális cenzúra hagyományos módszerei nagyrészt tehetetlennek bizonyultak, a valóság mégis az volt, hogy a Pesti Hírlapnak a cenzúra elleni szívós, nem egyszer keserves, sőt, főleg az utolsó időkben, úgy látszik, mind keservesebb harcot kellett vívnia. A hírlap cenzúrázásáról, Vörös Antal jóvoltából, kétféle forrásanyagunk is ránkmaradt. Az Országos Széchényi Könyvtár őrzi a lap azon példányait, amelyekbe Vörös utólag sokhelyt, ha nem is mindenütt, beírta, illetve beragasztotta a cenzúra által törölt szövegrészeket. Az Országos Levéltár Kossuth-gyűjteményében pedig megtalálható a Hírlap kefelevonatainak ugyancsak Vörös által összeállított gyűjteménye, amelyben a kihúzott cikkek levonatai is megtalálhatók. Kutatásunk ezek alapján statisztikailag is kimutatta, hogy a Hírlap számai 55%-án csak jelentéktelen változtatás esett, fontosabb közlemény 10 %-ából maradt ki, s a Kossuth által szerkesztett 365 szám közül mindössze hétből húztak ki tőle származó vezércikket. E számok, lehet, első pillanatra nem tűnnek nagyon ijesztőnek. De ez nem változtat azon a tényen, hogy a Hírlapnak nagyon sokat kellett a cenzúrával küszködnie.

A lap cenzúrázását az első év folyamán Havas József (1796 –1878) látta el, aki kispapból lett jogászként került fel Zólyom megyéből a pesti egyetemre, ahol egy ideig, aránylag fiatalon, a természetjog tanára volt. Utóbb városi karriert csinált, mint Pest ügyésze, majd főbírája, végül pedig helytartótanácsosként kapta kézbe azt a funkciót, amely miatt itt róla megemlékezünk. Végig, 1849 után is a Habsburg-kormányzat híve volt, bár bizonyos gazdasági korszerűsítésnek is; így kőbányai birtokán újításokkal próbálkozott a kertészet, méhészet, szőlőtermelés terén, 1843-ban az OMGE kertészeti szakosztályának lett elnöke, szerepet vitt a {I-677.} pesti Hengermalom ügyében és így Széchenyivel is kapcsolatba került. Ő volt az, aki egy hónappal a Pesti Hírlap megindulása után, 1841. február 3-án hosszú jelentésben kért utasítást, arra hivatkozva, hogy a lapnak nemcsak vezércikkei, hanem más közleményei és kommentárjai is „a közvélemény hajhászásának és előkészítésének szándékát s törekvését és a magát liberálisnak nevező s ily néven ellenzéket képező politikai párt törekvésének célhoz vezetését, végül a kedélyeknek a végletekig való felizgatását árulják el”. Ha tehát mindent, „amit ebben a szellemben írnak, ki kellene törölni, tíz vezércikkből alig maradna egy, a feuilleton legtöbb értekezését vissza kellene utasítani, a törvényhatóságok lefolyásáról, tanácskozásairól és határozatairól szóló tudósításokból kevés maradna, végül a külföldi ügyekről közöltek legtöbbjét ki kellene javítani, nem keveset visszautasítani, úgy, hogy a lap nem két, hanem alig fél ívet töltene meg; szóval a lapnak ilyen cenzúrázása egyenlő volna az elnyomással”. A felterjesztés Mednyánszky útján feljutott egészen a Kancelláriáig, sőt az államtanácsig, ahol arra jutottak, hogy a Hírlap cenzúrázását a cenzori testület megkerülésével Werner József pesti egyetemi tanárra kellene bízni – mindebből azonban semmi konkrétum nem született. Havas pedig, miután közelebbi utasítást természet szerint nem kapott, a továbbiak során saját belátása szerint alkalmazta a cenzúrát, érezhető szigorral. Elsősorban persze inkább csak bizonyos kifejezéseket, fordulatokat törölt vagy módosított, de olykor egy-egy teljes cikket is. Így például az 1841. december 11-i számból kihúzta a Historiai tanulság című vezércikket, amelyre Kossuth az alábbiakat jegyezte rá: „Ezen vezér cikket a censor kitörölvén meg kértem, mondaná meg a kitörlés okát, hogy tudjam magam mihez alkalmaztatni, mert egyes kitételek az egésznek kitörlését nem szokták vonni magok után. Mire ő azt felelte: nem mond semmi okot, nem is tartozik mondani, elég, hogy ki nem ereszti.” Az év végén már nagyon, személyesen is feszültté vált Kossuth és a cenzor viszonya, pedig Széchenyi, aki maga is sokat bajlódott a cenzúrával, viszonylag Havast tartotta a legelfogadhatóbbnak. A Hírlap cenzúrázását 1842-ben Czech János (1798 – 1854) vette át, aki alkalmilag néha már elődjét is helyettesítette. Czech előbb győri városi főbíró volt, a Magyar Tudós Társaság tagja, neves helytörténész és kéziratgyűjtő, akinek, Kossuth szerint legalább „annyi esze” volt, „mint némelly ministeriumnak in corpore”. A Hírlapnak e viszonylag könnyebb korszaka azonban 1843 tavaszán lezárult. Ekkor ugyanis, miután Sedlnitzky az államtanácsban panaszt emelt a lap első országgyűlési tudósításaival, közelebbről a cenzúra valaminő megkerülésével kapcsolatban, az addigi cenzort leváltották. A Hírlap ellenőrzését a 250. számtól kezdve helyette Karácson Mihály (?1800 – 1869) vette át, aki Veszprém megyei szegény kisnemes fiúból lett előbb piarista, majd jogász, és 1839-ben a helytartótanács könyvvizsgáló hivatalának ülnöke. Bizonyos érdemeket, úgy látszik, ő is szerzett magának, a közoktatás és a magyar tannyelv támogatása terén, valamint utóbb, 1846-tól kezdve, a pesti József-ipartanoda vezetőjeként, a Magyar Tudós Társaságtól levelező tagságot kapott, sőt Pest-Buda történetével is foglalkozott. Mindennek ellenére nemcsak konzervatív és klerikális szelleműnek bizonyult, mint egyébként a Nemzeti Újság munkatársa is, hanem, mint cenzor, az értelmetlenségig és akadékoskodásig szigorúnak is. Kossuthnak több olyan, hozzá intézett panaszos, {I-678.} vagy éppen tiltakozó levele ránkmaradt, amelyből kiderül, hogy Karácson a szövegeket eltorzítja, vagy éppen értelmetlenné szabdalja, hogy például nem engedi kitenni Wesselényi nevét vezércikke alá, és olyasmibe is beleköt, amit Havas vagy Czecz korábban nehézség nélkül átengedett. Landerernek pedig Kossuth, éppen Karácson eljárásával kapcsolatban, már a „cenzúra határtalanul következetlen butaságá” -ra panaszkodott. Szerinte Karácson főleg azért volt rosszabb, „mivel félénkebb s tán értelmetlenebb is”. „A magyarországi cenzúra mellett –írta utóbb egy külföldön megjelent szövegében – nem lehet írni becsületesen, mert nem lehet írni igazat.”

A Pesti Hírlap azonban mindezen nehézségek ellenére valami jelentősen újszerűt képviselt. E váratlan ajándékot kapta kézbe 1841 elején a naiv és tapasztalatlan magyar közönség, amely soha ilyet nem látott, s amely az improvizálást is ámulva fogadta, a kísérletezést, ami nélkül nincs új kezdeményezés. Messzi megyegyűlések vagy haladni vágyó, kis körök témáit most pár krajcárért mindenki olvashatta, ha tudta s akarta. Nem csoda, ha Benyovszky Péter már az első hónapok után a Hírlap „bámulatraméltó” hatásáról írt Wesselényinek. Gróf Andrássy Károly pedig Széchenyinek mesélte, hogy Bécsben is „mindenki Kossuth lapjáról beszél, amely Ausztriában el van tiltva”. A Hírlap valóban szokatlanul nagy s egyre szélesebb olvasóközönséget szerzett magának, nemcsak a vidéki nemesség a helyi Kaszinók körében, hanem Pest-Budán is, amely akkoriban vált, részben éppen a sajtó segítségével is, az ország politikai életének központjává. Kossuth 60 előfizetővel indult. Félév múlva, 1841 nyarán, állítólag 500 helybeli és 3670 vidéki előfizetője volt. 1842 novemberében maga a Hírlap írta, hogy összesen 4112 példányban adják el, s ebből 442 jut pest-budai olvasóknak. 1844 elején pedig az előfizetők száma már majdnem 5200-ra emelkedett. A Pesti Hírlappal a versenyt, szerény mértékben csak a Világ vehette fel némileg, amely Kossuthtal és orgánumával szüntelen vitában állt: támadott, de kapott is ütéseket. A „haladó” konzervatív gróf Dessewffy Aurél vezetésével, aki korai haláláig Kossuth egyetlen veszélyes ellenfelének bizonyult a hírlapírás terén, anélkül, hogy magához hódította volna az embereknek Kossuth ellenzéki politikájához vonzódó szívét. A többi lap messze elmaradt mind jelentőségben, mind az előfizetők számában a Pesti Hírlap mögött. Az első év végén írt Visszapillantásában Kossuth nem indok nélkül állapította meg: „A nemzet eszmél és gondolkodik, szélesebb körben, terjedtebb mértékben, mint valaha … Vétek volna tőlünk a hozzánk csatlakozott intelligentiák erejét nem méltányolni; s ezért balgaság volna túlszerénységből ki nem mondani, hogy ez állapot előidézésére az időszaki sajtó többi orgánumai közt a Pesti Hírlap is tőn valamit”. (1841. 104.)