Függőség és nemzeti önállóság

A „semmit rólunk nélkülünk” elve, amelyet Kossuth a Pesti Hírlapban képviselt, alapjában véve a nemzeti önrendelkezés igényét fejezte ki. S mindenekelőtt Magyarország felemelésének igényét abból a függő, alárendelt helyzetéből, amelyet a Habsburg monarchia struktúráján belül kiváltságai, és formális önállósága ellenére elfoglalt. Az ellenzék pontosan tudta, hogy a hatalom és az irányítás végső fokon a bécsi kormányzat kezében van s éppen ezen akart változtatni. Azt persze, hogy ez az új nemzeti önrendelkezés közelebbről milyen politikai intézmények által, mi módon és mily mértékben volna biztosítható, annak bővebb kifejtésével a Pesti Hírlap ekkor még nem igen foglalkozott, mint ahogy a cenzúra miatt nem is igen foglalkozhatott, a viszonylagos mozgási szabadság ellenére sem. Így, közvetlenül, még annyira sem, mint egykor 1790 politikai röpiratai. Közvetve azonban mégis, főleg Magyarország gazdasági alárendeltségének kérdésével kapcsolatban, amely ugyancsak már annakidején, 1790 körül határozott formában kezdett a vitákban felmerülni. Magyarország, mint ismeretes, a fejletlenebb, nyersanyag- és élelmiszertermelő agrárpiac funkcióját töltötte be a Habsburg-monarchia iparilag fejlettebb örökös tartományai: Ausztria és Csehország mellett, méghozzá azoktól el is választva egy diszkriminatív jellegű, belső vámvonallal, amely a magyar birtokosok terménykivitelét is nehezítette.

Azt, hogy a belső reform ügye mint kapcsolódott össze az ellenzék célkitűzéseiben a függőség felszámolásáért vívott, egyre határozottabb küzdelemmel, világosan {I-694.} mutatja Kossuth és egyben a Pesti Hírlap közgazdasági programjának szinte ugrásszerű fordulata éppen e három és fél év alatt.

Kossuth az ipar fontosságára már fogsága idején, olvasmányai során kezdett ráébredni, de eleinte még úgy látta, hogy hiábavaló és szükségtelen volna Magyarországnak mielőbb ipari országgá fejlesztésére igyekezni. A hazai iparnak szerinte elsősorban azért kellett fejlődnie, hogy a földművelést láthassa el minél jobb eszközökkel. A Pesti Hírlap első évfolyamában közölt cikkei ezeket a gondolatokat variálták és ugyanakkor persze felkarolták az 1841 őszén valóban létrejött Iparegyesület ügyét. Kossuth azt tekintette ugyanis az egyesület fő feladatának, hogy felhívja az újításokra az elmaradt kézművesek figyelmét, és hogy előmozdítsa a céhek által rosszul végzett iparoktatás ügyét. Mindjárt 1841 elején kifejtette, hogy kézműveseink a szükségleteket azért nem tudják megfelelően kielégíteni, mert szakmájukban nem elég tájékozottak. A továbbképzés ügyét pedig, mint külföldön, nálunk is iparegyesület segítségével lehet s kell megoldani. (Műipar. 1841. 15.) E nyilatkozatokban azonban az ilyen konkrét javaslaton túlmenően olyan általános, elvi természetű megállapítások is találhatók, amelyek elég jól rávilágítanak Kossuth egykorú gazdasági nézeteire. Mindenekelőtt arra, hogy Kossuth ekkor, 1841-ben még a gazdasági liberalizmus elveinek alkalmazásában látta azt a módszert, amelynek segítségével Magyarország felemelkedhetik elmaradt, alárendelt, szegényes helyzetéből. Mindjárt fent említett első cikkében a korlátok, a protekcionizmus, a régi merkantil módszerek, „a védvámrendszer, egyedárúság s az iparerőltetés fonák eszméi” ellen foglalt állást. Kossuth persze elindul az ipar belső, feudális korlátainak lebontása felé. A céheket „saját javokra” figyelmezteti, hogy azok a feltételek, amelyek őket egykor létrehozták, ma már elavultak. Hangsúlyozza, hogy „a védszövetkezésre nem szorult ipar és szorgalom” a szabadba vágyik, és hogy a céhek, amennyiben egyedárúságot űznek, kártékonyak és elavultak, teljes eltörlésük helyett azonban még megelégszik lazításukkal, „egy kis radical reform” útján, s arra buzdítja őket, mutassák meg, „hogy van kebelökben haladási szellem, hogy nem gátjai, sőt inkább előmozdítói a műipar kifejlésének”. (1841. 32, 86, 89.) A céhek kímélése mögött nyilván ott van annak felismerése is, hogy a céhen kívüli ipar még nem képes a céhest teljesen nélkülözhetővé tenni. Ebben az állásfoglalásban azonban, amely teljes iparszabadságot még nem akar, legalábbis addig nem, amíg nincs örökváltság és szabad föld, a mezőgazdasági munkaerőit féltő birtokos nemesség érdeke is kifejeződött. Ugyanez az érdek nyilvánul meg a Pesti Hírlap iparfejlesztési programjának ekkor még igen korlátozott voltában is. Kossuth hangsúlyozza: az a helyes, „ha csupán azon erőfölösleg fordul a műiparra, mely a földművelési érdekek tökéletes fedezése után fölmaradott”. S hozzáteszi: nem tart azokkal, „kik úgy vélekednek, hogy műiparos (kéz- és gyármunkabéli) szükségeinket is mind magunknak kellene fedeznünk”. Magyarországnak tehát „még igen soká, – ne mondjuk: mindig – főképpen földművelő országnak kell lennie”. Ezt az álláspontot Kossuth egy másik cikkében a földrajzi munkamegosztás elvével támasztja alá: „hibázna a nép, mely mindent, amire szüksége van, maga akarna termeszteni és készíteni”, hiszen ez megszüntetné a nemzetközi kereskedelmet. „Mi a státusgazdaságban – írja – azok sorához szegődtünk, kik legjobbnak {I-695.} vélik, ha minden nemzet azt teszi, amit saját körülményeihez képest leghasznosabban tehet; s ennek fölöslegét kicseréli olyanokért, miket mások könnyebben és olcsóbban képesek előállítani”. (1841. 34.) Pár nap múlva hasonló értelemben fűz szerkesztői megjegyzést Haraszty Samu cikkéhez az iparról, hangsúlyozva, hogy nem szükséges, mesterségesen, üvegházi ipart fejlesztenünk. (1841. 36.) Kívánja, hogy „az ipar természetes kifejlését gátló balgatag akadályok lerontassanak”, de iparfejlesztő beavatkozást nem lát sem szükségesnek, sem kívánatosnak. Meghatja Franklin mondása, hogy a koloniális függésből szabadulni kívánó amerikaiak inkább hordtak rossz, de hazai szövetből készült ruhát, és szükségesnek tartja, hogy ne becsüljük le, „mit a honi műszorgalom önként teremtett”, de mindjárt hozzáteszi, hogy a kialakult feltételek mindenütt maradandóan megszabják a fejlődés irányát, s aki ezek ellenében „erőnek erejével műiparossá akarna bármely nemzetet átalakítani, nagyon megcsalatkoznék számvetésében”. Amit mások „természetes következményeiknél fogva jobban és olcsóbban állítanak elő, az itt „örök tengésben marad”. Így kár lenne erőinket hasznosabb munkától elvonni „csak a végett, hogy elmondhassuk: ez is honi mű”.

Ez a program lényegében véve annak az árutermelő birtokos nemességnek érdekeit tükrözte elsősorban, amely az agrárkapitalizmus felé tartva mezőgazdasági terményeinek akart szabad kivitelt és külső piacot biztosítani. Itt a külső piacon van a hangsúly. 1841 tavaszán Kossuth éppen ezt emeli ki a Hírlap hasábjain. Hangsúlyozza, hogy külső piac nélkül a hozzánk hasonló, „természet által különösen földművelésre utasított” ország „saját zsírjában fulladó szegény” marad. „Legnagyobb szükségeink közé tartozik oly valamely közvetítő mód, mely termesztvényeinket egyenest a világpiacra vigye s a termesztőket a vevőkkel közvetlen érintkezésre hozza”. (Angol–magyar kereskedés. 1841. 37.) Ez az 1790 óta gyakran felmerülő, birtokos nemesi követelés az osztrák merkantil rendszer korlátaival találta szemben magát, és így természetes, hogy e hazai törekvések az osztrák vámrendszer okozta akadályok kiküszöbölésére és a nagyvilágba vezető utak megnyitására irányultak. Éppen ennek érdekében találtak jó elméleti érvekre a gazdasági liberalizmus fegyvertárában. Kossuth is határozottan ellene fordul tehát a régi, merkantil rendszabályoknak, és a gazdasági liberalizmus segítségével akarja elérni, hogy a világpiaccal közvetlen összeköttetést teremtve a nemzetközi szabadkereskedelem nagy hálózatába kapcsolódjunk. Adam Smith és követői megállapításaira hivatkozva veti el a merkantil kereskedelmi mérleg elméletét; „balgatag gondolat, hogy a mit egy nemzet a kereskedésben nyer, azt a másik elveszíti”, hiszen „mindnyájan tudjuk, hogy a szabad kereskedés nem emel egy nemzetet a másik fölébe”.

Kossuth azonban hamarosan úgy látta, hogy elmaradt és függő helyzetünkből mégsem igen lehet Adam Smith útmutatása szerint felemelkedni. Gazdasági programjának átfordulását szinte menetközben végigkísérhetjük azon nyolc darabból álló, nagy cikksorozat segítségével, amelyet 1842 elején kezdett közzétenni a Pesti Hírlapban. Bécsben ugyanis 1841 őszén komoly formában felmerült az a Metternich által is támogatott terv, hogy a Habsburg monarchiának csatlakoznia kellene a porosz vezetés alatt fejlődő és 1839-ben megújított német vámszövetséghez, {I-696.} különben kiszorul abból a vezető szerepből, amelyet a német ügyekben magának igényelt. A terv Magyarország csatlakozását s egyben a sokat kifogásolt osztrák – magyar belső vámvonal megszüntetését is magában foglalta. Ez utóbbi s vele az állandó német piac reménye miatt a csatlakozásnak Magyarországon is akadtak hívei, midőn a kérdés az osztrák és német sajtóban visszhangot kapott. Ezzel szemben viszont Kossuth vezércikkei a Pesti Hírlapban kifejtették, hogy a Zollvereinhez való csatlakozás csak azért tűnhetik első pillantásra jónak, mivel az osztrák vámrendszer szorítása közben szabad kereskedés után sóvárogtunk, s ennek varázsszavait hallva sokan nem eszmélnek rá arra, hogy a kozmopolita szabadságban a nemzeti szabadság könnyen elmerül. Mi ugyanis a Zollverein lényege? Az, hogy a német tartományok megszüntették őket egymástól elválasztó, belső korlátokat és ugyanakkor védvámmal vették körül új szövetségüket, hogy a fejlettebb angol ipar versenyével szemben megvédjék, lélegzethez juttassák saját iparukat. Kossuth szerint világos, hogy ezzel a németek „nemzeterőben egy századot haladtak”, de világos az is, hogy a Zollverein „szorosan és kirekesztőleg német nacionális alapon épült”, vagyis alapjában véve a német politikai egység eszköze. „Amely tartomány a német vámszövetség tagjává lesz, következőleg előbb vagy utóbb németté lesz”. Ez várna Magyarországra is, annyival is inkább, mivel ezáltal a többségében amúgyis német anyanyelvű iparos és kereskedő polgárság „magyarosodása s vele egy magyar középrend keletkezése akadályoztatnék”, márpedig „honunk kifejlése csak egy tisztességes középrend minél hamarabbi keletkezésével lehetséges”. Hiába ígér tehát a 42 milliós vámszövetség előnyös piacot: „miben áll lételünk legfőbb feltétele? … Egy pillanatnyi habozás nélkül feleljük: nemzetiségünkben … Ez érdek előtt háttérbe kell vonulni minden érdeknek”. Kossuth szerint tehát itt nem pusztán piacszerzésről volna szó, hanem végső fokon nem kevesebbről, mint a német nemzeti államba való belépésről. Márpedig „ami a nemzetiséget veszéllyel fenyegeti, átok a nemzetnek, öntse bár fölibe a bőség szaruja minden áldását”. Nem szólva arról, hogy Kossuth szerint a bőség áldásait sem igen remélhetné Magyarország egy olyan vámszövetségtől, amelynek erős német ipara megakadályozná saját iparunk fejlődését. Az új álláspont kialakításában nagy hatással volt Kossuthra, a Pesti Hírlap cikkíróira és általában az ellenzékre Friedrich List német közgazda nem sokkal azelőtt megjelent munkája a közgazdaság „nemzeti rendszeréről”. (Das nationale System der politischen Oekonomie, 1841.) List, aki a német ipar kibontakozását akarta elősegíteni a fejlettebb angol ipar versenyével szemben, azt fejtette ki, hogy a nemzeti önállósághoz az önálló nemzetgazdaságon át vezet az út, ennek alapfeltétele a nemzeti ipar, azt pedig csak úgy lehet erőssé tenni, ha a belső korlátok ledöntésén túlmenően védvámmal is óvni próbálják a fejlettebb külföldi ipari konkurrencia ellen. Kossuth nem a List által képviselt, konkrét német terveket tette magáévá, – ezek közt a nyugat felé alkalmazott védvám mellett ott volt kelet felé, a Duna völgyének, egészen a Fekete tengerig német gazdasági irányítás alá helyezése is. Kossuth azt a tanulságot vonta le, hogy a függő helyzetből, annak bármely változatából, a magyar ipar, a belső piac megteremtésén s az önálló nemzetgazdaságon át vezet az út a nemzeti önállósághoz. Ezért fordul már el Adam Smith és követőinek „cosmopoliticus tehát {I-697.} anationalis” elveitől: a szabadkereskedelemben mindenki azt teheti, ami neki tetszik. „De mi volna gyakorlatban a következés? az, hogy az erősebb elnyomná a gyengébbet”. Ezért hangsúlyozza továbbá, immár Listre hivatkozva, hogy a nemzet ipar nélkül olyan, mint a félkarú ember. De Kossuth programja is csak menetközben alakul, ő maga mondja, hogy töretlen úton próbál haladni. Már felismeri, hogy „a legszabadabb külföldi piacz sem képes oly hatalmasan emelni a földmívelést, mint … a belföldi manufacturalis ipar”. (1842. 111.) Eleinte mégis úgy vonja még le a német Zollverein tanulságát, hogy amint a németek nyertek a belső vámvonala eltörlésével, „úgy Magyarországnak nem kevésbbé, mint az ausztriai birodalom tartományainak közös érdeke az egy fejedelmet uraló vagy egésznek egy hasonló vámszövetségbe összeforrását tanácsolja”. (1842. 120.) Bár Kossuth ezt megtoldja azzal, hogy Magyarországnak is része kell legyen a külső vámok megállapításában és azok jövedelmében, az osztrák – magyar vámunió e programja lényegében véve még nem ment túl azon az agrárkapitalista programon, amelyet a kormánnyal szövetséges nagybirtok nevében gróf Dessewffy Aurél, majd Emil képviselt éppen az ellenzékkel szemben egészen 1848-ig. Abba, hogy Kossuth ezen hamar túllépett, valószínűleg nagy mértékben belejátszottak azok a gyakorlati tapasztalatok is, amelyeket az iparegyesület 1842 nyarán rendezett kiállításának hónapokon át tartó előkészületei közben szerzett a hazai ipar helyzetéről és az örökös tartományok iparával folytatott, igen nehéz versenyéről. Ezután jutott el Kossuth arra az álláspontra, hogy mivel a fejlettebb osztrák ipar versenyén már a belső vámvonal eltörlése sem segít, ezt a vámvonalat a hazai ipar gyenge hajtásának védő falává, védvámmá kell átalakítani. S ezután indította meg a Pesti Hírlapban a harcot az önálló, nemzeti ipar fejlesztésének érdekében. A kiállítás így lesz már a „nemzeti önbizalom eszköze”. Az Iparegyesület célja sem csak puszta ismeretterjesztés többé, hanem küzdelem azért, hogy „a nemzetek viszonyában ne adófizetői alárendeltség, hanem egyenlőség legyen”, hogy az ország – most már Franklin mondásával – „ne hasonlítson hordóhoz, melyet idegen szorgalom csapra ütött”. „Minden nemzet arra törekszik – olvassuk tovább a Hírlap hasábjain, – hogy honi műipar megteremtésével a haszontalanul veszteglett erőket gyümölcsöző mozgásba tegye s magát a külföldön fizetett adótól függetlenítse”, hiszen „a politikai függetlenség industriális függetlenség nélkül nem egyéb, mint ábránd”. (1842. 150.)

Kossuth ezt tartotta szem előtt, midőn a Hírlapban, valamint az Iparegyesület útján megindította a harcot a magyar iparért és a védvámért. E szempontból írta Iparműkiállítás című cikkében (1842. 174.), hogy „a honi műipar azon fokon van, mikor már a törvényhozás ótalmát is nemcsak megérdemli, hanem méltán kívánhatja is” ; az ipartámogatás és védvámpolítika hozza „a honi műipar megerősödését” ez „biztosabb, állandóbb vásárt nyújt a termesztőnek, mint akárminő külkereskedés”, és megkönnyíti az örökváltságot és elősegíti az alárendeltségből való felemelkedést. Az ellenzék visszhangja azonnali. Amikor Kossuth a Pesti Hírlapban beszámolt a kiállítás eredményeiről, már hivatkozhatott Perczel Mór tolnai mozgalmára, amelynek tagjai megfogadták, hogy ezentúl csak honi szövetet vásárolnak, és még 1842 nyarán hasonló kezdeményezésekről jöttek hírek {I-698.} Komáromból, Veszprémből, Zalából, Torontálból is. A politikai front itt is kialakult: A Pesti Hírlap az ellenzék nevében a védvámért küzd, a nagybirtok és a Világ a védvám ellen, az osztrák-magyar vámunióért. A hazai ipar támogatása érdekében Kossuth persze bizonyos fokig a régi, merkantilista nézetek fegyvertárába is hajlandó érvekért visszanyúlni. Innen újítja fel, bár fenntartásokkal, a kereskedelmi mérleg merkantilista elméletét, holott lényegében már eljutott a belső piac alapvető fontosságának felismeréséhez. A gazdasági liberalizmustól eltávolodva, a konkrét nemzeti érdekeket, a feltételek eltérő voltát vizsgálva és minden nemzet „saját törvényét” keresve néha már-már úgy tűnik, mintha nem az általános törvényszerűségek tagadásához közelítene, ugyanakkor viszont találóan ismeri fel, hogy mi a valóságos gazdasági alapja – a versenyt bíró fejlettség – az angol szabadkereskedelmi ideológiának, és hogy milyen hazai birtokos érdekek húzódnak meg a vámuniót és a szabadkereskedelmet hirdető, hazai nézetek mögött.

Végeredményben a gazdasági önállóság célkitűzéséhez kapcsolódtak azok a harcok is, amelyeket Kossuth a fiumei vasútért és a Kereskedelmi Társaságért indított a Pesti Hírlap időszakában. Meg akarta előzni azt, hogy Ausztria az első fővonalakat a saját érdekei szerint kiépítve a magyar terménykivitelt a Bécs-adriai vonalon Triesztnek irányítsa és így ennek átmenő hasznát is megszerezze. Ezért javasolt mielőbb magyar vasutat Fiume, mint az ország egyetlen szabad kapuja felé. „Nekünk – írta – Fiume nélkül önálló nemzeti kereskedési jövendőnk nincs.” (1843. 284.) Ezért vállalta a harcot a költséges és műszakilag is nehéz feladat megoldásáért, amelyet annyira sürgetőnek tartott, hogy addig is, amíg a teljes vonal megvalósulhat Pest és Fiume között, egyelőre legalább Vukovár és Fiume közt akart lóvontatásos vonalat lefektetni. A közvéleményt pedig a Pesti Hírlap segítségével igyekezett megnyerni mind e közlekedési vonal tervének, mind pedig a Kereskedelmi Társaságénak, amelyben Kossuth a Fiumén át Ausztriát kikerülő, nemzeti kereskedelem eszközét kívánta megteremteni. Előbb a Pesti Hírlap hasábjain pártolta a mozgékony szellemű, de utóbb szélhámosnak bizonyult if. Szabó Pál fiumei kereskedő által felvetett gondolatot, rámutatva, hogy így lehet majd „kereskedésünket a szomszéd piacoktól függő gyarmati állásából önálló, actív nemzeti kereskedés polczára felküzdeni” (1843. 284.), majd nagy szerepe volt a társaság megalakításában is.

A védvámmal övezett nemzeti ipar, a gazdasági önállóság, mint a politikainak megalapozója, főként a következő időszakban került Kossuth ellenzéki programjának előterébe. Azután, hogy 1844 őszén létrejött a Védegylet, amely persze, sok helyi fiókja révén, nemcsak és nem is elsősorban gazdasági, hanem országos szervezetként, alapvetően politikai jelentőséggel bírt és az eljövendő Ellenzéki Párt előkészítését szolgálta. A Pesti Hírlap ekkor már, tudjuk, nem volt Kossuth kezében. Abban azonban, hogy egy ilyen jellegű szervezet, ilyen célkitűzésekkel országos méretekben létrejöhetett, nem kis része volt a Pesti Hírlap előkészítő, közvélemény-formáló munkájának is.