{I-699.} Az ellenzék és a nemzetiségek

A polgári-nemzeti átalakulásnak a nemzeti nyelv is velejárói közé tartozott. Ennyiben a jövő bizonyos feltételeit készítette elő nemcsak a felvilágosodással a 18. század utolsó harmadában kibontakozó nemzeti nyelvi és irodalmi ébredés, hanem az a küzdelem is, amelyet a nemesség 1790 óta az országgyűléseken folytatott a magyar nyelv hivatalos használatáért, azért, hogy a latin, illetve helyenként a német nyelvvel szemben saját nyelvét érvényesítse. Előkészítésről, objektíve, annak ellenére is beszélhetünk, hogy a nemesség e törekvést, a század elején, nem a polgári jövő szándékos megközelítése céljából, hanem éppen ellenkezőleg: feudális előjogaihoz való ragaszkodása közben képviselte.

Természetes, hogy Kossuth, a Pesti Hírlap élén, a nemzeti önállósággal együtt a nemzeti nyelv, a magyar államnyelv ügyének is lelkes harcosa volt. Mily aggódó türelmetlenséggel tekint vissza az elmúlt félszázadra, mily lassúnak találja azokat a lépteket, amelyekkel az előző nemzedék próbálta, Bécs ellenkezésével szemben, a nyelv ügyét előbbre vinni! „Ha meggondoljuk – írja a Pesti Hírlap legelső cikkei egyikében – miképen már ötven év előtt ébredt föl a nemzeti vágy, kivívni tulajdon édes nyelvünknek a jogokat, melyeket a nemzet eszméjével oly lényegesen egybekapcsolvák, …önkénytelenül is eszünkbe ötlik a gondolat: hol állnánk ma, ha ötven év előtt mondatott volna ki a hatalmas szó, csak oly kiterjedésben is, mikép azt legújabb törvényeink kifejtették.” (Nyelvünk ügye. 1841. 3.) Az erős nemzeti mozgalom öntudata szólal meg már szavaiban: a nyelvet nem kell előkészíteni, nevelni, a „nemzeti nyelv nem gyermek, kinek lassanként hosszabbítod pórázát, ha járni tanul”. Mit értek el a törvények eddig? Négy évtizeden át csak annyit, hogy a magyar nyelv rendes tantárgy legyen a középiskolákban (1792), hogy a törvényhatóságok, ha akarják, saját körükben bevezethetik a magyar nyelvet (1805); ehhez járult utóbb az, hogy az állami hivatalnokoknak tudniok kellett magyarul (1830), majd pedig az, hogy a törvény latin és magyar szövege közül az utóbbi számít eredetinek, hogy a királyi táblán magyarul is lehet perelni, és hogy az anyakönyvnek is magyarnak kell lennie ott, ahol a prédikáció magyar (1836). A legutóbbi országgyűlés végül magyarrá tette az országgyűlés és a törvényhatóságok feliratait és a helytartótanács leiratait, a papoktól pedig megkívánta a magyar nyelv ismeretét s azt, hogy három év múlva mindenütt magyar anyakönyvet vezessenek (1840). Kossuth itt folytatja most a harcot, amelynek e téren biztos többsége van a nemesség között. A magyar államnyelvről szóló törvény már a következő országgyűlésen, 1844-ben megszületett. Ezzel le is zárhatnánk a kérdést, ha Magyarországon csak magyarok éltek volna.

A régi Magyarország azonban nemcsak a magyar nemzeti mozgalom politikai kerete volt, hanem olyan ország, amelynek határain belül nagy tömegben, sőt mindent összevéve többségben éltek nem-magyarok, főleg szlávok (horvátok, szerbek, szlovákok, ruszinok), és románok, Magyarország soknemzetiségű ország volt. Innen a nyelvkérdésben már ekkor egyre élesebben jelentkező, belső ellentmondás és az a hosszú küzdelem, amelyet a nemzetiségi kérdés címén foglalunk össze.

{I-700.} A magyar nemzeti ébredés után nem sokkal, vele párhuzamosan és állandó kölcsönhatásban bontakoztak ki egymás után a különböző más nemzetiségi mozgalmak. Ezek is új nyelv és irodalom, a nemzeti öntudat eszközei megteremtésével indultak, de ezek is a nemzeti fejlődés, a politikai igények útján haladtak tovább. Innen nézve a magyarországi nemzetiségi kérdés tulajdonképpen a dunai népek nemzeti mozgalmainak egymáshoz való viszonya volt a régi állam keretén belül.

Bonyolította a kérdést, hogy a különböző etnikumok nem egyenlő szinten helyezkedtek el az ország társadalmán belül. A horvátok kivételével, akiknek saját, fejlett feudális uralkodó osztálya volt, a szlávok és a románok soraiban viszonylag igen kevés nemes akadt, de annál több paraszt. S mivel az utóbbiak nagy többsége magyar földesurak jobbágya volt, e vidékeken a birtokosok és a parasztok osztályellentéte is könnyen nemzeti ellentét formáját öltötte fel. Innen volt, hogy a nemzetiségi mozgalmak vezetői adott esetben elég könnyen maguk mögé tudták állítani saját paraszttömegeiket, ha erre kísérletet tettek. E mozgalmak alapvető társadalmi-politikai tájékozódását ugyanis részben a saját nemesség, ha volt, illetve a magasabb klérus, részben a lassan erősödő, saját polgárság, főleg kereskedő polgárság, részben pedig az ehhez kapcsolódó és gyakran az egyházak keretei közül induló értelmiség szabta meg. E nagyrészt polgári vagy népi származású értelmiségieknek az adott társadalmi feltételek viszonylagos fejletlensége folytán igen jelentős szerep jutott. Ők bontakoztatták ki a nemzeti-nyelvi irodalmi mozgalmakat, ők dolgozták ki ezek mindinkább politikai tájékozódású, nemzeti ideológiáit, sőt e téren az illír, nagyszerb és dákoromán egység elméleteinek felvetésével tovább is jutottak, mint ami az adott történelmi feltételek közt reálisnak mutatkozott. Végül pedig ezek hozták létre és működtették azt a saját nyelvű sajtót, amely e nemzeti mozgalmak előbb nyelv–irodalmi, majd politikai törekvéseinek egyik igen fontos eszköze, propagálója volt. E sajtó különböző fontosabb orgánumaira alább, az egyes nemzeti mozgalmakkal kapcsolatban még visszatérünk. Itt, elöljáróban, elég egyrészt annyit említenünk, hogy számuk főleg a harmincas évek második felében nőtt meg, hogy ekkor születtek meg az első, már nyilvánvalóan politikai orgánumok, amelyek a nemzeti nyelvi és irodalmi reform kérdéseitől rövidesen továbbjutnak a politikai aspirációk felé. Másrészt pedig azt, hogy a sajtó hasábjain e különböző nemzeti törekvések és a magyar mozgalom között egyre szembetűnőbbé vált nemcsak a kölcsönhatás, hanem az élesedő vita és az ellentét is.

A magyar nemesség a polgárosulás útján haladt és vezető szerepet vitt a polgári-nemesi átalakulásért folyó küzdelemben. De ezen a téren ez azt jelentette, hogy a feudális ország történeti egységét, sőt Erdéllyel együtt kettős szerkezetét, saját vezetése alatt magyar polgári-nemzeti állammá akarta átalakítani, úgy, hogy közben nemcsak társadalmi vezető szerepe, hanem nemzeti hegemóniája is megmaradjon. A saját nemzeti haladást előmozdító patriotizmus és a más nemzetiségek felé hatalmi igényekkel fellépő nacionalizmus együtt, egybefonódva jelent meg programjában akkor is, ha egyébként a polgári-nemzeti fejlődés útján haladt. Ehhez járult, hogy maga sem volt még nemzeti önállósága hiánytalan birtokában, hanem küzdenie kellett a függő helyzetből való felemelkedésért, a saját nemzeti nyelvért, {I-701.} és hogy számára ez volt a fő küzdelem, emellett fel sem ismerte a nemzetiségi kérdés valódi jelentőségét. A polgárosodó nemesség tehát nem jutott el odáig, hogy demokratikus jellegű megoldással próbálkozzék, hanem a nemzet ismérveit saját testére szabva csak rendi, történelmi múlttal bíró nemzetiségeket ismert el, és nem volt hajlandó elfogadni, hogy a határokon belül – Horvátországot leszámítva – a magyaron kívül más nemzeti mozgalom is létezhessék. Számára, a Pesti Hírlap egyik névtelen cikkírójának szavaival, „a nemzetiség egy históriai factum”, s vele „ama jogbirtok” is, amelyet „idő és történetek szentesítettek”. „Magyarországon egy, a magyar nemzettől idegen, semmi históriai előzményekkel… nem bíró, a lett dolgok sorából nem létezett nemzetiséget kifejteni akarni annyit tesz, mint tettleg felforgatni a historiai rendet.” (Visszapillantás a szláv mozgalmakra. 1842. 155.)

A polgári-nemzeti átalakulás más kérdéseiben, így a belső reform ügyében annyira ingadozó nemesség ebben a kérdésben messzemenően egységes frontot alkotott. A nemzeti nyelvért küzdve a magyarosításért is küzdött: e két kérdés egyszerre, együtt jelentkezett az irodalomban, a megyékben és az országgyűléseken egyaránt. Törvénybe valóban kevés és lassan került, de a nemesség tényleges törekvései túlmutattak a törvényeken, és a viták és javaslatok során aránylag hamar felbukkant például az iskolai magyarosítás követelése is. Az 1844: II. tc. nemcsak a magyar államnyelvet mondta ki. Ott volt benne, bár egészében megvalósíthatatlanul, hogy „az ország határán belüli iskolákban közoktatási nyelv a magyar legyen”.

Ez a törekvés tovább élezte a nemzetiségi kérdésben rejlő ellentéteket. A különböző nemzeti mozgalmak saját, belső fejlődés és nem külső nyomás vagy „izgatás” eredményei voltak. De már korán magukon viselték a magyar igényekkel szembeni állásfoglalás jellegét, mégpedig társadalmi feltételeiknek megfelelően. Ha a budai egyetemi nyomda működésére, a pest-budai szerb vagy az erdélyi román lapokra gondolunk, nyilvánvalónak tűnik, hogy a feltételek itt bizonyos fokig jobban elősegítették a nemzetiségi sajtó kialakulását, mint esetleg a határon túl. Bizonyos fokon túl azonban e sajtó nehézségekbe ütközött. Már a harmincas években kezdte felpanaszolni a magyar nyelv terjedésének és terjesztésének azokat a kisebb-nagyobb jeleit, amelyeket az egykorú magyar sajtó viszont oly örömmel szeretett regisztrálni. Vezetőik pedig, éppen az általuk képviselt erők viszonylagos fejletlensége folytán, könnyen felfedezték, potenciális szövetségesként, közvetlen ellenfelük: a magyar mozgalom hátában, annak ellenfelét, a bécsi kormányzatot, amely maga is hajlandó volt nekik, persze saját érdekében, időnként biztatást nyújtani. A nemzetiségek régi, feudális vezető rétegei, mint a horvát nagybirtok, vagy akár a szerb és a román magas klérus, a magyar mozgalom polgári törekvéseivel szemben is Bécs felé fordult, mint ahogy azt tették a maguk módján az aulikus magyar konzervatív urak is. A nemzetiségi polgárság és az értelmiség főleg a magyar nemesség nemzeti hegemónia-igényével került szembe, részint védekezésül, de részint saját nacionalizmusának szolgálatában is. De ahhoz nem volt elég fejlett és erős, hogy önálló programért induljon harcba a Habsburg-kormányzat és a magyar igények ellen egyaránt. S ezért könnyebben hajlott Bécs felé, támaszt {I-702.} keresve benne, és így könnyebben fel is volt használható a monarchia vezetése által.

Ezt: Bécs és a nemzetiségi mozgalmak összefogásának veszedelmét felismerte a magyar nemesség. De ez a felismerés még inkább arra buzdította, hogy fokozza harcát a nemzetiségi mozgalmak ellen és hogy határozottabban lépjen fel a magyarosítás érdekében. Amivel azonban maga is még inkább előmozdította, és nem gátolta azt, hogy ezek Bécs oldalára szoruljanak és ott keressenek védelmet. Igaz tehát, hogy a magyar nemesség polgári-nemzeti irányú küzdelme alapvetően haladó jellegű volt, de nem a nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontja miatt, hanem részben inkább annak ellenére volt az.

A Pesti Hírlap, Kossuthtal élén, ezt a nemesi ellenzéket képviselte, s ennek mutatott irányt, mint másban, ebben a kérdésben is. Ezekben az években Kossuth sem jutott el még olyan összefogási javaslatokban, amilyeneket utóbb 1849-től kezdve dolgozott ki. S ha eljutna, saját politikai hatóerejét csökkentené, mert abban a kérdésben szigetelné el magát a nemességtől, amelyben annak különböző csoportjai leginkább egyetértenek. Kossuth azért utal aggódva a Hírlap hasábjain az elmúlt fél évszázad késedelmére, azért sürgeti a nyílt és elszánt fellépést a magyar hivatalos nyelv érdekében, mivel mind veszélyesebbnek tartja a szlávok ébredező ellenkezését. 1791-re úgy tekint, mint valami elszalasztott, nagy alkalomra: „Prometheusz kányájaként gyötör szüntelen azon fogalom, hogy ha őseink akkor nem haboznak, ha Magyarhonban a magyar nyelvet akkor egy elhatározott lépéssel diplomatiai polczra emelik, az ébredő nemzetiségek később kelt fuvalma ártalmatlanul lengedezne most soraink között”. (Bánat és gondolkodás, 1842. 183.) A latin nyelv a feudalizmusé volt s azzal együtt el kell múlnia. Mi jöhet helyébe? Kossuth erre egy másik kérdéssel fel: „minő országról vagyon itt szó, és kié a hon, a melyről szó vagyon?” A magyaroké. A törvényhozás tehát jelentse ki, hogy „az ország idegen ajkú lakosait nyelvöktől megfosztani nem csak soha nem szándékozott, de sőt elismeri, miképen a magánélet nyelvviszonyaiba törvény által kényszerítőleg beavatkozni jogtalanság volna” – vagyis a magánéletben mindenki használhatja saját nyelvét. De ezen felül minden hivatalos jellegű ügy, minden „actus publicus” magyar legyen. Kossuth egy „egész világos és határozott” törvényből, mint „végső, utolsó, parancsoló” rendszabálytól várja, hogy haladéktalanul bevégzett tényt hozzon létre e vonatkozásban. „Egy önbecsét érző, férfias nemzethez, melly nemzeties önállásra tényleg s törvényileg jogosítva van, illő más nem lehet, mint egyedül az, hogy egy határvonalt állítson fel, mellyen belül jogszerűen mindent, kívül semmit sem parancsolhat”. Mi ez a határvonal? „A közigazgatásnak minden ága Magyarországon kivétel nélkül, valamint a hivatalos közlekedési nyelv is a magyar kormánnyal s a magyarországi törvényhatóságokkal a magyar korona birtokainak akármely részéből magyar legyen. Ennél kevesebbet tenni gyávaság, többet parancsolni zsarnokság: mi reánk nézve mindkettő öngyilkolás volna.” (1842. 160, 183.)

Kossuth aláhúzta a szót, hogy parancsolni nem szabad többet ennél. Ugyanis sem ő, sem hívei nem tagadták, hogy a békés, rábeszélő, megnyerő eszközökkel folytatott magyarosítást ezen túl is lehetőnek és szükségesnek tartják. Csak azt a {I-703.} vádat utasították vissza, mintha erőszakos eszközökkel óhajtanának fellépni a más nyelvűek tömegeivel szemben. „A magyar nemzetiséget – írta Kossuth első vezércikkei egyikében – minden törvényes és méltányos úton s különösen az iskolamesterek serkentésével – itt kevéssel nagy hasznot tehetni – terjesztendőnek vélnők”.

A magyar mellett még egy „nemzetiséget” ismert el a Pesti Hírlap: a horvátot, mert annak „törvényszerű alapja, históriai előzménye” van. Horvátország bel-igazgatása tehát kivétel volt a magyar hivatalos nyelv alól. „Mi magyarok soha nem kívántuk s nem is kívánjuk azt, hogy ők horvátok lenni megszűnjenek s magyarokká legyenek.” A vita itt elsősorban a két ország közös felső kormányzata körül folyt a magyar és a horvát nemesség között már 1790 óta. A magyar közjogi felfogás szerint, mivel az országgyűlés és a kormányszékek, így a helytartótanács hatásköre mindkét országra kiterjedt, s fő politikai intézmények hivatalos magyar nyelvével együtt magyarrá kellett válnia a horvát-magyar közös felső igazgatásnak is. Ezért írta Kossuth, hogy a horvátok igazgassák magukat otthon horvátul vagy latinul, amint nekik tetszik, de „a főkormányzási nyelv egy birodalomban csak egy lehetvén”, a közös felső vezetés és a két ország hivatalos érintkezése magyar legyen. A horvát nemesek ezzel szemben jóideig nem is saját nemzeti nyelvüket akarták érvényesíteni, hanem a latinhoz ragaszkodtak, azon közjogi elv alapján, hogy a két ország egyenrangú szövetséges, és a közös berendezésen változtatni csak mindkét érdekelt fél, valamint az uralkodó hozzájárulásával lehet. A horvát mozgalomban fokozatosan kibontakozó másik, polgáribb jellegű irányzat érvényesülésére vallott, hogy a latin megtartását utóbb már inkább azzal indokolták, hogy az a magyarnál kevésbé veszélyes nemzetiségükre. Úgyszintén az, hogy rövidesen határozottan felmerült a horvát nyelv érvényesítésének követelése is. A kétféle horvát irányzat – a nemesi és a polgári-értelmiségi – mindenesetre már a harmincas évek elejétől fogva közös fronton állt olyan főbb kérdésekben, mint a magyar nemesi ellenzék nyelvi nemzeti követelései, sőt általában programja ellen harc volt, valamint a tájékozódás a bécsi kormányzat felé, amely időnként persze nem is fukarkodott barátságos gesztusokkal.

E három faktor: a horvát nemesi, illetve polgári-értelmiségi irányzat, valamint a bécsi kormányzat találkozásának eredményeként született meg a horvát nemzeti mozgalom legfontosabb sajtóorgánuma: a Novine Hrvatske (Horvát Újság) és irodalmi melléklapja, a Danica (Hajnalcsillag), amelynek különösen nagy szerep jutott a horvát nemzeti öntudat ébresztésében. Eljövendő szerkesztője, Ludevit Gáj, 1832 tavaszán nyújtotta be Zágráb megyéhez egy horvát nyelvű lap tervét, amelyet a nemesség is készséggel pártfogásába vett. Bécs pedig, némi késedelem után, megadta az engedélyt. Igy a Horvát Újság 1835. január 6-án megindult. Hetenként egyszer jelent meg Zágrábban, ahol előállításához Gáj utóbb, 1838-ban külön nyomda berendezésére is engedélyt kapott. Alapjában véve ez volt az első horvát nyelvű lap, hiszen előtte csak Napóleon Dalmáciában állomásozó franciái adattak ki Zágrábban 1806 – 1810 között egy kétnyelvű, olasz és horvát lapot. A zágrábi sajtót pedig 1826 óta a hivatalos jellegű és német nyelvű K. k. privilegierte Agramer Zeitung és irodalmi melléklapja, a Luna képviselte. A Horvát {I-704.} Újság egyébként rövidesen Illír Nemzeti Újságra (Ilirske Národne Novine) változtatta címét, jelezve, hogy a Gáj által propagált „illír” mozgalom orgánuma. Ezt a nevet, fiktív antik származtatás hagyománya nyomán, nemcsak a horvátokra, hanem minden délszláv népre alkalmazták, egy olyan elképzelés alapján, amely valamennyit egyazon nemzetbe tartozónak tekintette, a horvát gyűjtőmag körül Az első időkben, midőn még erősen a horvát nyelv–irodalmi program állt a lap érdeklődésének előterében, ez azt jelentette, hogy Gájék a horvát nyelvművelés irányzatai közül, sok küzdelem árán, azt vitték diadalra, amely a délszerbhez egészen közel álló horvát štokav dialektust emelte irodalmi szintre. Vagyis elősegítették, hogy a horvát és a szerb nyelv végül is lényegében véve azonossá fejlődjék, függetlenül a latin, illetve a cirill betűk eltérő használatától. Mindennek azonban megvolt a maga mind hangsúlyosabb politikai motívuma is, a horvát vezetésű délszláv nemzeti egység elméletével, amely az adott politikai határokon is nyilvánvalóan túltekintett. Az illírizmus lelkes hívekre lelt mind a többé-kevésbé feudális nemesség, mind pedig az annál gyengébb polgárság és értelmiség körében, amely a nemesekhez igazodva tompította progresszív társadalmi követeléseit. Maga Gáj, aki egyébként a polgári értelmiséget képviselte, a magyar ellenzéknek nemcsak nyelvi követeléseivel fordult szembe, hanem, érezhetően konzervatív szemszögből, reformprogramjával is, amivel elnyerte a horvát urak és – legalábbis egy időre – Bécs pártfogását. A polgári-nemzeti törekvések vonalával is egybeesett azonban az a polémia, amelyet a horvát sajtó a saját nemzeti nyelv érdekében és a magyarosító törekvések ellen folytatott, és amelyben magyar részről nemcsak az ellenzéki Pesti Hírlap vett részt, hanem a Jelenkor, sőt a Hírnök is.

Az illír mozgalommal szemben mindinkább védekezésbe szorult a horvát nemesség sorain belül az a magyarbarát irányzat, amelynek egyik fő alakja, Josipovich Antal (Anton Josipović), a túrmezei (Turopolje) köznemesek vezére, utóbb is támogatta Kossuth vállalkozásait. A magyar nemesi ellenzék körében nagy megdöbbenést keltett az a hír, hogy az 1842 májusi zágrábi tisztújításon az illíreknek több-kevesebb erőszakkal sikerült a hatalmat a magyarpártiakkal szemben magukhoz ragadniok. Pest megye közgyűlésén Kossuth már azt is felvetette, hogy talán célszerűbb lenne, ha „Horvátország nem ugyan a magyar szent koronától, hanem közigazgatási és törvényhozási tekintetben Magyarországtól elválasztatnék”. Pár nap múlva pedig a Pesti Hírlapban fejtette ki, hogy itt nem egyszerű tisztújítási erőszakról, hanem komolyabb veszedelemről van szó. (Virrasszunk. 1843. 153.) Szerinte azok, akik pár évvel korábban az illír nyelv és irodalom művelésére szövetkeztek, a valóságban politikai pártot hoztak létre, amely „csupa literatúrai buzgalomból a magyar név ellen dühös indulatot forral”. „Célunk kibékülés” – mondta Kossuth –, de meg kell ismerni a tényeket, hogy „lássuk és ismerjük, kikkel van dolgunk”. A magyar törvényhozásnak mindegy, „vajjon a zágrábi provinciális országgyűlés latinul vagy horvátul vitatkozik-e”, de az lehetetlen kívánság volna viszont, „hogy az illírek kedvéért örökké latinul beszéljünk országgyűléseinken”. A harcot tehát – folytatja – nem indokolja sem a magyarok törekvése saját nemzeti nyelvük érdekében, sem a horvátok nemzeti érdeke. De mi akkor az illír küzdelmek magyarázata? „Vannak nyilvános titkok, {I-705.} miket mindenki lát, mindenki tud, de melyeket mégis kimondani nehéz, mert jogtudományilag bebizonyítani bajos”. Kossuth itt kétségkívül nagyhatalmi érdekre céloz, a cárizmuséra, de főleg a latint védelmező bécsi kormányzatéra is, erre vall, hogy ugyanitt az Augsburger Allgemeine Zeitung Magyarország ellen irányuló, bíráló cikkeit és a horvát mozgalom bécsi kapcsolatait is felemlíti. Augusztus 30-i megyegyűlésében pedig, a Pesti Hírlap beszámolója szerint, nyíltan is megvádolta a kormányzatot, hogy az illíreket támogatja: nekik kedvez a főispán, a parancsnokló tábornok, a papság és a cenzúra egyaránt. (1842. 179.) E magyarázat, hogy a konfliktusról egyszerűen Bécs tehet, így nyilvánvalóan elégtelen, hiszen alapvetően a horvát és a magyar nacionalizmus összeütközéséről volt itt szó, ekkor és később is. De azt is tudjuk, hogy Kossuth nem egészen alaptalanul beszélt az illírek és Bécs találkozásáról. Gájék a horvát nagybirtokos urak révén valóban kapcsolatban álltak a bécsi kormányzattal, amelynek részéről Kollowrat, a belügyek intézője, kész volt felhasználni őket az „áldatlan magyarizmus”, vagyis az akkor legerősebb nemzeti mozgalom ellen. Kollowratnak valamivel előbb, 1840 tavaszán a báni méltóság betöltése tárgyában készített votuma már Jellachich árnyékát vetíti a jövő láthatárára: „Az előrelátás azt parancsolja, hogy megfelelő ellensúly szegeztessék” a magyarok „üzelmei” ellenébe, „ki kezeskedhetik arról, hogy nem jönnek-e olyan idők, midőn a bán teljes befolyására lesz szükség?” S ha a bizalmas aktákat nem is, azt jól láthatták az egykorúak, hogy míg Kossuthot Tudósításai miatt börtönbe vetették, Gáj lapengedélyt, nyomdát, majd jutalmul gyémánt gyűrűt kapott az uralkodótól, miután – hozzátehetjük – beadványban fejtette ki, hogy az illirizmus az összbirodalom érdekét szolgálja a magyarok ellen. Igaz, a zágrábi eset visszhangjának hatása alatt Bécsben átmenetileg ismét Metternich álláspontja került felül, amely szerint a monarchián belül a kormányzatnak semmiféle politikai nacionalizmust nem szabad megengednie. V. Ferdinánd 1843 elején megtiltotta az illir politikai szervezkedést, sőt a név használatát is. Gáj lapja, amelynek címe most Nemzeti Újságra (Narodne Novine) változott, ettől kezdve színtelenebb lett. Annyival is inkább, mivel a megszigorított cenzúra elől több horvát publicista Szerbiában keresett menedéket. Közülük a szlovák származású Bogoslav Šulek, aki azért ment Pozsonyból Zágrábba, mert az illír mozgalomtól várta, a szláv népek felszabadítását, most Belgrádban adott ki röpiratot (Branislav. 1844.), amelyet titokban terjesztettek Horvátországban. Utóbb, Zágrábba visszatérve, a Danica, majd 1846-ban a főlap szerkesztője lett. A bécsi kormányzat, az illír mozgalom eltiltásával egyidőben, a magyar megyéket is hallgatásra akarta bírni, azon indokkal, hogy a horvát harcokat a magyar követelések idézték elő. Az illír párt feloszlása és a viták látszólagos, nagyrészt a cenzúra miatt bekövetkező apadása ellenére is nyilvánvaló volt, hogy a következő országgyűlésen a helyzet még inkább kiéleződik. Az 1843-i horvát sabor alkalmával az illír mozgalom egyik kiemelkedő alakja, I. Kukuljevic kifejtette, hogy a „szabad és alkotmánnyal rendelkező” horvát nemzetet senki sem akadályozhatja meg többé abban, hogy saját „vele született nyelvén beszéljen”. A horvát nemesség követei szigorú utasításokkal jöttek az 1843 – 44-i országgyűlésre, ahol egyikük latinul kezdett beszélni, mire a türelmetlen magyar rendek az alsótáblán egyszerűen {I-706.} határozatilag beléfojtották a szót. Ezt a formailag is szabálytalan lépést Kossuth elítélte, de kibékülésre ő sem látott lehetőséget. Wesselényinek magánlevélben azt írta, hogy míg „Zágrábban leplezetlen revolutionarius merészséggel” beszélnek, addig őt a Hírlapban elnémítja a cenzúra, „pedig az engesztelés lehetőségének is vége van: immár keskeny pallón állunk szemközt, vagy bukni, vagy dönteni kell; e világon kettőnk számára nincs hely”.

A horvát nemzeti mozgalom saját politikai kerettel bírt és a feudális politikai felépítmény szerveiben is fel tudta venni a harcot. Annyira központja lett ekkor, a magyar nemesség szemében, a délszláv kérdésnek, hogy az ugyancsak bontakozó szerb nemzeti fejlődés problémáinak a Pesti Hírlap nem is szentelt különösebb figyelmet. Ami persze abból is érthető, hogy a negyvenes évek első felében viszonylag kevés összeütközésre került sor a magyar és a szerb mozgalom, közelebbről a magyar nemesség, illetve a szerb tiszti-nemesi, kereskedő polgári és sokban egyházi értelmiségi rétegek között. A szerbeknek ugyanis mintegy fele a katonai határőrvidéken élt, ahol a magyar nyelvi törekvések és törvények nem érvényesültek. Egy más része pedig a szabad királyi városokban, illetve Horvátországban. Vagyis aránylag kevés szerb állt a magyar megyék közvetlen joghatósága alatt. Helyenként persze azért már ekkor is voltak konfliktusok, így Temes megyében, tisztújításkor. S ezek is hozzájárultak a szerb egyházi és politikai vezetők már a 17. század vége óta hagyományos Habsburg-orientációjának újraerősödéséhez.

Az első szerb lapok a 19. század elején Bécsben, a helyi kereskedő kolónia orgánumaként láttak napvilágot. Ekkoriban ugyanis Szerbia még szigorú török ellenőrzés alatt állt. Ezután, a húszas évek elején, a szerb sajtó súlypontja átmenetileg Pest-Budára helyeződött át, ahol, több más, hazai városhoz hasonlóan, ugyancsak elég jelentős szerb polgári elem élt. Itt indította meg 1824-ben Gyorgye Magarasević a Serbska Letopis (utóbb Serbski Letopis) című folyóiratot, amelyet az Egyetemi Nyomda állított elő, és amely rövidesen a megalakuló Matica, az első szerb irodalmi társaság orgánuma lett. Az első szerkesztő halála után helyét Jovan Hadsić (írói nevén Milos Svetić) vette át. Pest-Budán látott ezután napvilágot a szerb hírlapirodalom két korai terméke is. Az egyik, a Serbskij Narodnij List (1835 –1847) ugyancsak az Egyetemi Nyomdában készült. A másik, kissé utóbb, a Srbske Narodne Novine (1838 – 1847), Todor Pavlović szerkesztésében, Beimel József pesti nyomdájának terméke volt. Ez utóbbi lap a hazai városok szerb szórvány-polgárságát képviselte, amelynek érdekei bizonyos fokig összefonódtak a magyar polgári-nemzeti törekvésekkel. Iránya ezért nem annyira a szokásos Habsburg orientációt, mint inkább Béccsel szemben is egy kissé a magyar ellenzéki politikát követte. Ezeket az orgánumokat azonban már megelőzte, magában Szerbiában, előbb Kragujevác, majd Belgrád városában, a Novine Serbske, amelyet az egykori bécsi szerb lap szerkesztője, Dimitri Davidović alapított 1834-ben, és amelynek melléklapja lett 1843-tól kezdve, a költő Milos Popović szerkesztésében, az első szerb irodalmi folyóirat.

A szlovák törekvések körül azonban már hosszabb ideje folyt a vita, midőn a Pesti Hírlap megindult. A szlovák nemzeti ébredés, a nyelv–irodalmi mozgalom, {I-707.} sőt a sajtó kezdetei a 18. század végére nyúltak vissza. A mozgalom társadalmi bázisát a szlovák városi és falusi kereskedők, kézművesek, polgári elemek, olykor jobbmódú parasztok alkották, valamint olyan kisebb nemesek, akik a helyenként két vagy három nyelvű, felvidéki nemességből ebbe az irányba fordultak, és természetesen a célokat megfogalmazó értelmiségiek, főleg lelkészek, tanárok, akiknek itt különösen nagy szerep jutott. Ján Kollár evangélikus lelkész már 1821-ben külföldön: egy svájci folyóiratban tiltakozott a magyarosítás ellen, amire viszont a Tudományos Gyűjtemény reflektált haragosan. A harmincas években már kiélesedett a nyelvi harc, amelynek során mindkét fél túlzott nacionalizmusról tett tanúságot. A szlovákok egyébként ekkoriban csak olyan vegyes tartalmú és rövid életű, irodalmi folyóiratokkal rendelkeztek, mint a Juraj Palković által szerkesztett és elég rendszertelenül megjelenő atranka (1832– 1837), vagy K. Kuzmany besztercebányai lapja, a Hronka (1836–1838). Szlovák polgári értelmiségi körök 1840 tavaszán beadványt készültek az országgyűlés elé terjeszteni, bár e szándékuktól végül is elálltak. Ebben az egyenjogúság elvi elismerését kívánták, visszautasították az oroszbarátság vádját, viszont kijelentették, hogy a magyart hivatalos nyelvnek sem hajlandók elfogadni, inkább a németet választják, és hogyha nem szűnik meg a magyarosító tendencia, akkor a kormányzattól külön Szlovákia felállítását fogják kérni a Habsburg-monarchián belül.

Kossuth a Hírlap legelső számai egyikében felvetette, miért tiltakoznak a Felvidéken a magyar hivatalos nyelv bevezetése ellen, hiszen a törvény nem a szláv nyelvek egyikét veszélyezteti, hanem a latint veszi el, amely idegen, holt nyelv mindegyik fél számára, és ennek helyébe teszik a magyart, amely „nekünk nemzeti és anyai, nekik pedig nem anyai, de nem is idegen, ha ők honunk, alkotmányunk s törvényeink jóvoltából nem idegenek”. A szlovák mozgalom központjai a felvidéki evangélikus líceumok, főleg a pozsonyi és lőcsei iskola körül kialakult nyelvművelő és irodalmi körök voltak. A pozsonyit Štur vezette, míg 1843-ban magyar beavatkozásra távoznia nem kellett onnan. A negyvenes évek elején éppen ezek szláv, közelebbről szlovák szellemű működése körül élesedett ki a harc. Magyar részről különösen az új evangélikus világi főfelügyelő, gróf Zay Károly lépett fel ellenük, aki az egyházon belül a magyar nyelvű levelezést igyekezett bevezetni, határozott hangú nyilatkozatokban jelentette ki, hogy a hazai szlávoknak meg kell magyarosodniok, és egyúttal uniót javasolt a két protestáns egyház között, hogy a református magyar többség ellensúlyozhassa a szlovák evangélikusok törekvéseit. A szlovák mozgalom, politikai keret híján, az egyházi és ezen át az iskolai önkormányzatban próbált fogódzót találni. Zay terve ugyanezt most a magyarosítás eszközévé akarta átváltoztatni, ami szlovák részről, érthető módon, nagy ellenkezést váltott ki. Kossuth a Pesti Hírlapban Zay oldalán kapcsolódott be a vitába, nyíltan meg is mondva, hogy azért sürgeti a protestáns uniót, mivel az evangélikusok közt van egy „kárhozatos párt”, amely magát a szlávizmus ügyével azonosítja. (1841. 22, 57.) Ez az unió azonban megvalósíthatatlannak, nemzetiségi szempontból való felvetése pedig, Zay egész eljárásával együtt, elhibázott politikának bizonyult. Hiszen csak kiélezte az ellentéteket, és ugyanakkor támadási felületet nyitott a magyar nemesség nemzeti törekvései ellen általában, amit a {I-708.} szlovák mozgalom képviselői siettek is felhasználni, külföldön elég nagy visszhangot keltő, német nyelvű röpiratokban, miután saját politikai sajtóval ekkoriban nem rendelkeztek. Külföldön az Augsburger Allgemeine Zeitung, idehaza pedig a Pesti Hírlapon kívül a Jelenkor melléklapja: a Társalkodó, sőt a Századunk is bekapcsolódott a vitába. A kialakult vita során meglehetősen szembetűnően kitűntek a magyar nemzeti törekvések nemesi és egyben nacionalista vonásai. Így Pulszky Ferenc a cseh Leo Thun gróffal vitatkozva olyasmivel is érvelt, méghozzá a Henszlmann Imre által Lipcsében kiadott Vierteljahrschrift aus und für Ungarn (1843) hasábjain, tehát a külföldi közvélemény előtt, hogy a magyarok a szlávokat egykor fegyverrel hódoltatták, márpedig a legyőzötteknek mindenütt legyőzőikhez kell asszimilálódniok. Ezt fejtette ki egy külön, ugyancsak Lipcsében kiadott könyvben is. (Ungarische Tabletten. 1844.) Az eperjesi születésű Pulszky, aki a magyar nacionalizmus álláspontját rendszerint másoknál is élesebben fogalmazta meg, és főleg a szlovák mozgalom ellen hadakozott, előzőleg Ján Kollár szláv irodalmi kölcsönösség-elméletét bírálta gúnyosan a Pesti Hírlap hasábjain (1842. 183.), majd pedig – mint alább még látni fogjuk – a legelutasítóbban reagált Széchenyinek az erőltetett magyarosítástól óvó intő akadémiai beszédére is. A másik oldalon viszont kitűnt, hogy a szlovák mozgalom is megtalálja az utat Bécs és egyben a konzervatív tábor felé. J. Kollár és D. Jozeffy szuperintendens, támogatást keresve, 1842-ben Bécsbe, a Habsburg-kormányzathoz juttatta el több mint 200 szlovák evangélikus értelmiségi, lelkes tanár kérelmét és egyben a magyarok elleni vádjait. A kérelmek ezúttal elég mérsékelten, főleg szlovák tanszékek és szlovák sajtó engedélyezését célozták. Magyar részről e lépést fokozott támadások követték. Kossuth azonnal reagált e „néhány lelkész és professzor” lépésére, mint Bécs és a nemzetiségek összefogásának újabb jelére. S ha a Pesti Hírlapban a cenzúra miatt nem is igen tehette, magánleveleiben, így Zaynak megírta, hogy „határozott szigorúsággal” kell fellépniök, megmutatva, hogy egyházukat nem engedik a „panslavizmus rakhelyévé alacsonyítani”. A szlovák értelmiségiek látták, hogy Kossuthnak igen jelentős, központi szerepe van a magyar nemzeti programért folytatott küzdelemben. Egyikük, Samuel Hoitsy ezért egyenesen hozzá, mint a Pesti Hírlap szerkesztőjéhez fordult a „magyarországi szlávizmust” védelmező leveleiben, amelyeket Lipcsében röpiratként tett közzé. (Apologie des ungarischen Slavismus. Briefe an Herrn L. v. Kossuth, Redacteur des Pesti Hírlap, 1843.) Ebben kijelentette, hogy ők a magyar hivatalos nyelvet elfogadják, csak a magyarosítási törekvések ellen tiltakoznak. Szükségesnek tartják, hogy lehetőleg mindenki értsen magyarul, de azt kívánják, hogy saját anyanyelvű iskolázásban is részesüljenek. A legelső kérdés azonban ekkor még nem is az volt, hogy a szlovákok milyen nemzetiségi jogokat kapjanak az iskolázás terén, hanem az, hogy a magyar nemesség hajlandó-e felismerni és tudomásul venni, hogy a Felvidéken nemcsak szláv, szlovák anyanyelvűek élnek, hanem van egy szláv nemzetiség is, mégpedig nem valami egyetemes szláv nemzet része, hanem a történeti határokon belül élő, külön szlovák nemzetiség.

A magyar nemesség nem ismerte fel és nem ismerte el a felfogása szerint „nem történeti” nemzetiségi mozgalmak saját nemzeti jellegét. Nem tette ezt elsősorban {I-709.} társadalmi feltételei következtében. De hozzájárult ehhez az is – és a nemesség politikai tudatában ez került első helyre –, hogy a szláv mozgalmak, éppen fejletlenségük miatt, egyideig nem egészen saját, határozott nemzeti színeikben jelentkeztek, hanem mint egy olyan nagy, általános „szlávizmus” részei, amelyben támaszt is lehet keresni. Ekkoriban még nem teljesen a későbbi, fejlett, világosan körvonalazott, jól felismerhető nemzetek álltak szemben egymással a Duna völgyében. A nemzetiség nem születik körömmel, fogakkal és kezdeti állapotában nem rendelkezik majdani ismertető jegyeinek összességével. A magyar nemesség, miközben aggódó sietséggel próbálta nemzeti programját valóra váltani, nemzeti önrendelkezését és egyben, a határokon belül, nemzeti hegemóniáját biztosítani, nem nagyon igyekezett kitapintani, hogy a nemzetiségi mozgalmak milyen külön nemzeti célokat rejtenek. Az irodalmi szlávizmust hirdető Ján Kollár a Wartburg-fest német irodalmi egységének emlékét hordozta magában. De vajon ezt nem a német politikai egység kívánalma követte? Kossuth és ellenzéki társai, a Pesti Hírlap cikkírói, veszedelmes lehetőséget láttak abban, hogy a német tartományokból kiformálódó német egység mintájára a szlávizmus is politikai, hatalmi egységbe torkollik, mégpedig a cárizmus vaspálcája alatt. Utólag jól tudjuk, hogy e szlávizmus mögül az egyes szláv népek külön, saját nemzeti törekvései bontakoztak ki. Az egységes pánszláv nemzet csak a róla álmodók, tőle félők, benne igazolást keresők fejében létezett, a valóságban nem. De az orosz cárizmus a valóságban is létezett. Kossuthot és a magyar ellenzéket állandóan foglalkoztatta az a probléma, hogy a hazai nemzetiségi mozgalmak a feudális nagyhatalmak, Ausztria és főként a cári Oroszország eszközei lehetnek. Az illír-horvát és a szlovák nemzetiségi mozgalmakat is hajlandók voltak részben a cárizmus pánszláv politikájára, aknamunkájára visszavezetni, de ettől függetlenül is, objektíve mindenképpen a cárizmus hatalmi céljai előmozdítóinak tekintették és elsősorban külpolitikai szempontból mérlegelték őket. Kossuth, mint tudjuk, a cári expanziós tervekről részben David Urguhart volt konstantinápolyi angol követségi titkár Portofolio (1835 –1837) című kiadványa alapján alakította ki nézeteit. Kossuth megítélése szerint nem is az volt a lényeg, hogy létrejötte – tényleges politikai kapcsolat a hazai szlávok és a cári udvar között. Nem akarja hinni – írta némi kétkedéssel –, hogy a hazai szláv mozgalom külső befolyással függ össze. De „nem kell-e majd a törekvésnek a gravitatio csalhatatlan törvényénél fogva múlhatatlanul, tudva vagy nem tudva, oda csatlakoznia, hol e gravitationak súlypontja vagyon?” (1842. 155.)

Egy 1844-ben átadott, újabb bécsi petíció eredményeként a kormányzat végre engedélyt adott egy szlovák politikai lap megindítására. Így született meg 1845-ben Ludevit Štur lapja, a Slovenskie Národňje Novini (Szlovák Nemzeti Újság), amely a mozgalomban is új szakaszt nyitott. A kormányzat iránt persze lojalitásról tett tanúságot, de alapjában véve egy viszonylag demokratikusabb, kispolgári jellegű irányzatot kezdett kibontakoztatni a szlovák mozgalmon belül, különválva a konzervatívabb, Kollár-féle irányzattól, amely a cseh burzsoáziára próbált támaszkodni. Štur köre a nemzeti jellegű célok mellett polgári liberális követeléseket is hangoztatni kezdett. Síkraszállt a nem-nemesek hivatalviselése, valamint a kispolgárság jogainak érvényesítése érdekében a városok vezetésén belül, és felvetett {I-710.} gazdasági, iparfejlesztési kérdéseket is. A szlovák mozgalomnak ez az irányzata a többi hazai nemzetiségi mozgalomnál érezhetően haladóbb politikát képviselt, amennyiben saját parasztságának érdekeit is védelmezni kezdte. Antifeudális jellegének erősödése elvben persze bizonyos fokig megkönnyítette a közeledést a magyar és a szlovák progresszív erők között, ténylegesen azonban a nyelvi, nemzeti kérdésben a magyar és a szlovák sajtó egymással végig harcban állt.

Arra, hogy a Pesti Hírlap mennyire a cárizmus és pánszlávizmus szemszögéből nézte a nemzetiségi kérdést, igen jellemző, hogy a román nemzeti törekvésekről szinte nem is vett érdemben tudomást. Még akkor sem, midőn az erdélyi unió akadályairól írva (1842. 131.) külön figyelmet szentelt a szászoknak, akik, mint ismeretes, a magyarosítást ugyancsak ellenezték, bár a magyar hivatalos nyelvet még olyan határozott védelmezőjük sem utasította el, mint Stefan Ludwig Roth az „erdélyi nyelvharcról” ekkoriban közzétett röpiratában. (Der Sprachkampf in Siebenbürgen. 1842.) Pedig a román törekvések már a 18. század végén eljutottak a negyedik erdélyi rendi nemzetként való elismertetés követelésééig. A tovább bontakozó mozgalom céljait, ideológiai motívumait itt is egyházi és világi értelmiségiek fogalmazták meg. Ezek részint városi kereskedő polgárokra, részint pedig némi román kisnemességre támaszkodtak, valamint saját, unitus, illetve ortodox egyházi szervezeteikre, amelyeken belül azonban az alsó klérus jóval alárendeltebb, elmaradtabb feltételek közt élt, mint mondjuk a katolikus vagy protestáns szlovák papság. Az első román folyóirat, a Biblioteca Româneasca, Magyarországon indult 1821-ben, négy évvel a Tudományos Gyűjtemény után, majd némi megszakítás után 1829 –1834 közt jelent meg évente kétszer. A cirill betűs lapot a budai Egyetemi Nyomda állította elő. Szerkesztője, Zakarie Karkaleki, részben a magyar nemzeti ébredés, a „nagy Széchenyi” és a Magyar Tudós Társaság példájával buzdította román olvasóit, akiknek saját nemzeti öntudatát igyekezett kifejleszteni. A lapnak 1829-ben 444 előfizetője volt. Ezek közül 318 került ki Magyarország és Erdély területéről, és 126 a Kárpátokon túlról. 1829-ben persze már Bukarestben is megindult a Curierul Românesc és vele nagyjából egyidőben Moldvában. Iaşiban is az Albine Romaneasca. Ezekben a lapokban a román nemesség francia kulturális tájékozódása tükröződött. Az első olyan román politikai hírlap azonban, amely nem egészen a bojárságot, illetve az erősen feudális kötöttségű magas klérust, hanem sok vonatkozásban már a polgári elemeket képviselte, Erdélyben látott napvilágot. Johann Gött brassói nyomdász 1834-ben Siebenbürger Wochenblatt címen új német lapot indított, részben a magyar Erdélyi Híradó példája nyomán. Gött ugyanakkor kész volt román lapot is indítani. E szándékát messzemenően támogatták a jómódú brassói román kereskedők kulturális mozgalmának vezetői, Radu Orghidannal az élükön. Így indult meg 1837-ben, Ion Barac szerkesztésében, a Foae Dumenicii című román hetilap, amely bizonyos fokig Brassai Sámuel 1834-ben indult, ismeretterjesztő Vasárnapi Újságjára emlékeztetett. E lap azonban így nem elégítette ki a román polgári elemek várakozását. Az új szerkesztőt Gheorghe Bariţiu (Bariţ) személyében találták meg, aki előzőleg már szintén próbálkozott román irodalmi hetilapok kiadásával. Így indult meg Bariţiu szerkesztésében 1838-ban a Gazeta de Transilvania amely már politikai hírlapnak volt {I-711.} tekinthető és 1843-tól kezdve hetenként kétszer látott napvilágot, és amely Foae címen külön kulturális melléklappal rendelkezett.

A Gazeta jelentős szerephez jutott a román mozgalomban. „Egy nemzet újjászületésének útja – írta Bariţiu – csak irodalmának és nyelvének művelésén át vezethet.” De a lap a nyelvművelés szakaszából hamar továbbjutott a szélesebb körű, társadalmi és politikai tájékozódáshoz, amelyet mint politikai hírlap képviselhetett. Igaz, a parasztság kérdésében nem jutott el olyan haladó jellegű politikához, amilyet szlovák vonatkozásban Štur irányzata hirdetett. A jobbágymozgalmakat elítélte a múltban és jelenben egyaránt. Mégis – elég itt gazdasági vonatkozású cikkeire utalnunk – először adott hangot az erdélyi román kereskedő polgárságnak, midőn annak szerényebb megfelelője, túl a Kárpátokon, a bojárok mellett még nem tudott szóhoz jutni. Mindenesetre figyelmet érdemel, hogy a fejedelemségek román olvasóközönsége körében is visszhangra lelt. 1842-ben 562 előfizetője közül 265 volt havasalföldi. A lap egyedül Bukarestbe 159 példányban járt.

A Gazeta kezdettől fogva a román nyelv ügyét képviselte és azt igyekezett a magyarosító törekvésekkel szemben védeni. Bariţiu előbb a szászok, utóbb viszont inkább a szlovákok, illetve a horvátok támogatását kereste, 1845-ben Bécsben Gájjal is megismerkedett. A kibontakozó nyelvharc során már 1839-ben kifejtette, hogy a román nyelvet, amelyet több millió ember beszél, nem lehet kiirtani, annyival is kevésbé, mivel a románok eltökélték magukat, hogy nyelvüket megőrzik. Ugyanebben az évben a Gazeta több cikkben tiltakozott a magyarosító szándék ellen, kifogásolta, hogy a magyar hivatalos nyelvért folytatott harc nemcsak a holt latin ellen irányul, hanem más hazai nyelvek ellen is, és hivatkozott nemegyszer arra, hogy a magyarok tulajdonképpen kisebbséget alkotnak a magyar korona országain belül más nemzetiségiekkel szemben. A negyvenes évek elején ez a nyelvi harc tovább élesedett, részint a román öntudat erősödése, részint viszont az erdélyi országgyűléseken felbukkanó magyar nyelvi követelések miatt. 1842 elején báró Kemény Dénes törvényjavaslatot nyújtott be arról, hogy tíz éven belül minden anyakönyvet magyarul kell vezetni, az oktatási nyelv pedig ugyancsak magyar legyen, kivéve a szász iskolákat, tíz év múlva a görög katolikus, vagyis román unitus iskolákban is. E javaslatra, amely ellen a balázsfalvi iskola román egyházi és világi értelmiségi köre is tiltakozásra próbálta rávenni püspökét, a Gazeta elkeseredett hangnemben reagált. Bariţiu „A románok és a magyar törekvések” címen cikksorozatot tett közzé, amelyben felhívta a figyelmet arra, hogy az országgyűlés az erdélyi románok halálos ítéletéről tárgyal, de azután hozzátette, hogy ez amúgyis megvalósíthatatlan, ők nem adják fel nyelvüket, és övék a többség. Az ellentétek tovább éleződtek az 1843 – 44-i magyar országgyűlés államnyelvi tárgyalásai nyomán, annyira, hogy az erdélyi magyar és szász vezetők a Gazeta megszüntetését követelték – ezt Baritiu csak Bécsbe utazva tudta elhárítani.

Ugyanakkor Kossuth Pesti Hírlapjának különböző cikkei, amennyiben egyáltalán az erdélyi románokról írtak, a múlt közös magyar – román harcaira mutattak rá a török hódító ellen, és követelték a román jobbágyok felszabadítását „sanyarú és földesúri önkénytől függő” helyzetükből. Egy névtelen szerző, A. B. jel mögött {I-712.} így vetette fel a kérdést: „Be akarjuk-e várni, míg a népek sóvár tekintete hasonlag elfordul a hontól, mellynek gyermeke, s áttéved a délkeleti bérceken?” – de nem román nemzeti célok miatt, hanem azért, mivel a cári protektorátus talán többet nyújt neki. (Magyarország és népei. 1842. 118.) Egy másik cikk szerint a magyar nemzetiséggel a román olvad a legkönnyebben össze. (1844. 314.) „Statusunkra rossz hatása soha nem is leend” – írta az erdélyi románságról Gorove István a magyar nemzeti s egyúttal a magyarosítási programot kifejtő, Kossuth által külön megdicsért munkájában. (Nemzetiség. 1842.) Wesselényi Szózata ugyan felhívta a figyelmet 1843-ban arra, hogy vannak román nemzeti törekvések, amelyek ősi örökségüknek tekintik Magyarország és Erdély román lakta részeit, de a probléma egészét ő is a szlávizmus és a cári hatalom szempontjából mérte fel. Ahol nem szlávokat látott, a magyar ellenzék nem számolt komoly méretű nemzetiségi mozgalommal, de minél erősebb lett a „szláv mozgás”, annál inkább nőtt benn az aggodalom, annál fenyegetőbbnek látta – nem a horvát vagy szlovák tényleges elégedetlenséget, hanem a szlávokat maga alá egyesítő cári hatalom veszedelmét.

S a védelmet az ellen a nemesi reformellenzék abban a polgári átalakulásban fedezte fel, amely a feudalizmus válságából is kivezet. A nem-magyarokat a belső reform, a polgári szabadság ígéretével, vonzerejével kell elfordítani a cári feudális önkényuralomtól. A nemesség haladó vonásaira vall, hogy a nemzetiségi kérdés megoldását a haladás irányában kereste. De korlátaira hat, hogy nem jutott el a polgári nemzeti mozgalmak összefogásának gondolatáig, hanem azt várta, hogy polgári és alkotmányos szabadsággal megajándékozva a hazában élő nem-magyar anyanyelvűek is a magyar nemzetiség sorai közé állnak. Gorove szerint a polgári reform mindenkiben a magyarosodás vágyát fogja felébreszteni. „Akarjuk, hogy e hazának minden néposztályai magyarok legyenek?” – vetette el még határozottabb formában a már idézett, névtelen cikkíró: „Emeljük fel őket magunkhoz és bizonyosan minden izgatás nélkül magyarok lesznek.” (1842. 168.) Ez az elképzelés, hogy a soknemzetiségű feudális ország a polgári átalakulás varázsszavára hibátlan magyar nemzeti állammá válhatik, természetesen hibás volt és további összeütközések magját rejtette magában. De hogy a polgári reform a polgárság bizonyos, főleg saját, összefüggő etnikai tömbjéiből kiszakadt, szórvány elemeknek, így a görög, szerb vagy éppen nagyobb számú német városlakóknak csatlakozását és megmagyarosodását elősegítette, az megint a történeti tények közé tartozik. A tömeges etnikai asszimiláció elkerülhetetlen balsikere könnyen elfedi az utókor előtt a polgári átalakulás korának ezt a velejáróját. A 19. század harmadik évtizedében Buda és Pest lakosainak még csak töredéke magyar s a Dunántúl nyolc szabad királyi városa pedig részben vagy egészen német anyanyelvű. A negyvenes években azonban a polgárság mindinkább kezdett a magyar reformmozgalom oldalára állni, mert itt új eszményeket, szabadságot, társadalmi emelkedést talált. A Pesti Hírlap tudatosította, támogatta, ösztönözte ezt a folyamatot. A csatlakozóknak új lehetőségeket ígért az eljövendő, polgári nemzeti államban. S visszhangja nagy volt e vonatkozásban is. Ágai Adolf följegyzi, hogy az apjának járó példányt Nagyabonyban egymás kezéből vették ki a kaputos emberek. {I-713.} Glückswerk Mihály pesti polgár Kossuth politikájáért rajongott, pedig magyarul sem tudott: a tizenöt éves Falk Miksa fordítgatta neki a Pesti Hírlapot. Ezért aztán azok a hazai német nyelvű hírlapok, amelyek elsősorban éppen e polgárság igényeinek próbáltak eleget tenni, mint Pest-Budán 1845-ig a Vereinigte Ofner und Pester Zeitung, nem képviseltek valamiféle külön, német nemzetiségi mozgalmat, saját politikai célokkal, és jelentőségük, mint politikai sajtóé, időszakunkban egyre csökkent.

IRODALOM

Frankenburg Adolf: Emlékiratok I–III. Pest, 1868. 275, 240, 246 J. – Pulszky Ferenc: Journalista élményeim. = Magyar Salon 1888. 387–394. – E[sztegár] L[ászló]: Adalék a censura történetéhez. = MKsz 1903. 93–94. – Kossuth Ferenc (s.a.r.): Kossuth Lajos hírlapi cikkei. I. 1841–1842. II. 1843–1848. Bp. 1906–1911. – Halász Imre: A sajtó viharos korszakából. = Nyugat 1914. I. 23–42. – Sipos Kamilló: Újabb adatok Kossuth Lajos hírlapírói működéséhez. = Magyarország 1917. II. 18. – Viszota Gyula: Kossuth Lajos és a Pesti Hírlap. = Száz 1929. 5–36. – Schridde Éva: A magyar vezércikk első évei. Pécs, 1938. 34. l. – Machatsek Lucia: Frankenburg Adolf. Sopron, 1939. 70. l. – Vértes István: Kossuth Lajos hírlapírói pályája. = A Sajtó 1941. 1–5. sz., és klny. – Kosáry Domokos: Kossuth Lajos a reformkorban. Bp. 1946. 3961. – Szabó István: Kossuth és a jobbágyfelszabadítás. = Száz 1952. 509–592. – Terestyéni Ferenc: Kossuth, az újságíró. = MNy 1952. 31–45. – Dezsényi Béla: Kossuth a forradalmi publicista. = It 1953. 5–63. – Kovács Magda: A Pesti Hírlap cenzúrázása 1841–1844. = MKsz 1969. 339–351.

Lupas János: Bariţiu György. Az erdélyi román hírlapirodalom megalapítója. = Történelmi Szemle 1915. 382–405. és klny. – Cherestesiu Victor: A magyarországi román sajtó politikai vezéreszméi és munkája a szabadságharc előtti évtizedben. Adalékok az erdélyi román intelligencia, főleg Bariţiu György politikai gondolkozásának jellemzésére. Bp. 1917. – Kosáry Domokos: A Pesti Hírlap nacionalizmusa. = Száz 1943. 371–414. és klny. – Vigh Károly: A tizenkilencedik század szlovák hírlaptörténete. Bp. 1945. 76 l. – Dezsényi Béla: Az időszaki sajtó története a Dunatáj országaiban. Bp. 1947. 71 l. – Arató Endre: Kelet-Európa története a 19. század első felében. Bp. 1971. 597. l.