A Hírlap programja. Belső reform

Aki a Hírlap első húsz-harminc vezércikkét elolvassa, sok érzelmes, filantróp elemet talál bennük. Kossuth siet propagálni a Festetics-féle kisdedóvó egyesületet („e századnak emberszerető gondolatai között nem tudunk üdvösebbet” ), s a többi {I-679.} emberbaráti kezdeményezés: a vakok intézete, a gyermekkórház ügyét is felkarolja. Stílusa ilyenkor éppúgy szentimentálisnak hat, mint nyugati mintáié. A politikát is félreteszi: „nekem most szív kell”. Egy ízben az utcán talált halottak nagy számán könnyezni kezd: „szívünk görcsösen összeszorult a fájdalomtól, s könnyek gördültek első olvasáskor arczunkon alá”.

De az érzékeny pillanatoknál is gyakoribb és jellemzőbb elborzadása, felháborodása a hazai sötétség és elmaradtság tünetein. Victor Hugo romantikus modorában, kiáltó színekkel mutatja be azokat, úgy, hogy az olvasónak arcába szökjék a vér: a „vérfagylaló executiót” (nyilvános botozást a pécsi hetivásáron), azt, hogy „miként verik a tanítók vesszővel s korbáccsal gyermekek fejibe a tudományt, miként képezik a nevelők becsületérző polgárokká bottal, korbáccsal az ifjút, miként csepegtet cselédje keblébe bottal hűséget a ház gazdura”, az „ütlegvirtuózokat”, akik „mindent vernek és örökké vernek”, s akik „agybafőbe verik az utczán verekedőket, minthogy verekedni nem szabad”. „Halál és nyomor”, „gyermekgyilkolás”, „pálinkamirigy”, „szelíd tortúra” – ilyen címekkel találkozunk a Hírlap-ban. A „Halottas házak” -tól szinte eláll a gyengébb idegzetű olvasó lélekzete. Ahogy Kossuth leírja, mint tört ki koporsójából egy tetszhalottként eltemetett beregi birtokos, Bay József, Eötvös Tamás alispán apósa, mint vánszorgott el a bezárt kriptaajtóig, hogy ott nyomorultan elpusztuljon: valóban „fölmerevülnek hajszálaink az irtózattól”. „Ki tudja, uraim, mellyikünkre vár” – ilyen sors? Hány kedvesünk járhatott így? A cikk tanulsága az, hogy halottas házakat kell felállítani; de az ijedőseket sem ez, sem Eötvös Tamás utólag érkező és hivatalos dokumentumokkal az egész történetet halomra döntő cáfolata nem nyugtatta meg. Kossuth (itt már közvetlen tapasztalatra hivatkozva) a rendi bíráskodás hanyag és gonosz voltáról is „iszonyatos dolgokat” tud: van, aki évekig sínylődik sötét tömlöcben ártatlanul, van, aki a kínvallatás gyötrelmei közt mindent magára vállal – „százakat tudnánk ehhez hasonlókat mondani”.

Nagyobb összefüggésben azonban jobban megértjük ezt a romantikus elemet is, amelyet Széchenyi óta a Pesti Hírlap számos bírálója vett Kossuth korai cikkeiben bonckés alá. Az egyik szál a büntető eljárás, börtönügy, az iskolák és az emberi életviszonyok állapotán elborzadó, s emberhez illő reformot követelő, angol filantropizmushoz vezet. E témákra a figyelmet az irányította rá, hogy az 1839 – 40-i országgyűlés bizottmányt küldött ki egy új büntetőtörvénykönyv kidolgozására. Kossuth nagy figyelemmel kísérte e munkálatokat. Hosszú cikkekben foglalkozott a Hírlap hasábjain a büntető reform szükségével, hangulatot keltett, követelte a bot, kínzás, titkos eljárás eltörlését, angol mintára a szabad védelem mellett az esküdtszéket, amelybe már a mezővárosok előljáróit is be akarta vonni, s valóságos szatírát írt a jobbágy úgynevezett jogi védelméről, s arról, hogy nálunk más igazság jár a pórnak és más a nemesnek.

S itt érünk a panasz, a romantika vagy a jogászi elmélkedés valódi hátteréhez. Egy új világ, egy új társadalom képe keresi itt a kifejezést, ez küzd a cifra máz mögött annál nyomorúbb és sötétebb, régi, nagyúri, feudális világ ellen, az emberséggel, polgári erényekkel ékes, új s igazabb jövőért. Az utókor jóideig eltagadta Kossuth e harcának hevességét. Pedig hogy süvít haragja, hogy vág dacos és lenéző {I-680.} szava, ha feudális gőgöt, nagyúri önkényt érez valahol! Mily elszántan leplezi le a nálunk fennmaradt „középkort” a nyilvánosság előtt és mutatja ki hibáit úgy, hogy örökre elmenjen az emberek kedve tőle. Ki is fejti, hogy a sajtónak nemcsak joga, hanem kötelessége a közélet ellenőrzése, „kivált, miután vannak vétkek, miket másképen büntetni, és vannak emberek, kikhez másképen férni nem lehet”. S az egyedi „túlkapások” bírálata mindinkább az egész fennálló, feudális rendszer bírálatává szélesül. Kis zsarnokok, „aprócska kényurak”, mulatós megyei duhajok, tirannus szolgabírák mind, szépítés nélkül megkapják a Hírlapban a magukét. Az embert barommá alacsonyítani senkinek sincs joga – kiáltja Kossuth. „Minden megbotozott emberben az emberi nem méltósága van megsértve!” A hagyományos, rendi világból nézve, patriarchális szemmel, meghökkentően éles és túlzott e vád és panasz, – hiszen az ember, az egyén szabadságának új mértéke szerint immár felháborító elnyomás az is, ami azelőtt természetesnek tűnhetett. Kossuth a patriarchális leereszkedést is megalázónak, tűrhetetlennek tartja. Mi a feudális Magyarország? „Bot és koplalás és sötét magánytömlöcz, bak és gúzs és csavaros gyűrű és ama lábdobbantás a nagy patkós csizmával a faggatottnak lábújjára”. A dorozsmai juhászné, aki mellén apró gyerekkel siratja törvénytelenül, erőszakkal katonának fogott urát. A hatalmaskodó szolgabíró és „ütlegvirtuózai”, akik elől, „ha kalpagforgójuk feltűnt a határdombon, 50 év előtt még a Krajnyán (Zemplénben) egész falvak a hegynek szöktek, mint Egyiptus felláhi a pusztának, midőn a mameluk közelgetett”. Elég ennyi, hogy az olvasó ökölbe szorítsa a kezét s felkiáltson: ez nem megy így tovább! S hogy belássa: a dolgok összefüggnek, a változás elkerülhetetlen. Nyilvánosság elé az ósdi, sötét, feudális világot, szegények, elnyomott kisemberek panaszát! „Ki a napfényre, uraim! A napfény, megorvosolja bajainkat!”

1841 nyarán Kossuth füredi nyaralásából ír hírlapi levelet. Egy pillanatra elmélázik az alkonyi Balaton partján, de a következőben már a gőgös, feszes, kártyázó urakat látja meg. „Leereszkedés kegyelmes mosolya” az egyik, „kinverítékes törleszkedés” a másik oldalon. Kossuthnak semmi érzéke az úgynevezett úri mulatáshoz. A táncestélyen csak azt veszi észre, hogy „hetyke uracskák” gőgösen mellőzik az egyszerűbb származásúakat, mert „lehetetlen nyíltan undorítónak nem mondani”. Szavai felhördülést váltanak ki – az úri Magyarországon így még nem írtak a „társaságról”. De ő nem sápad el az „uracskák” haragjától. Egyízben duhaj megyei urak Parádon mulattak, részegen levetkőztek, botrányt csináltak. Mint ostor csattan el arcukon Kossuth szidalma: „Szégyen, gyalázat!” – pedig a hevesi ellenzék embereiről volt szó; reméli, hogy ezt a jobbérzésű közönség „az ily silány betyároknak minden művelt társaságokból való kirekesztésével fogja visszatorolni”. A résztvevők igen megrőkönyödtek, hiszen az ő szemükben ez éppoly anekdotába illő, jólsikerült tréfa volt, amilyet a nemesi világban mások is, másutt is nemegyszer elfogadtak. Nem tehettek mást: kereken letagadták az ügyet, s ezt az elintézést, befolyásos ellenzékiek kedvéért, Kossuth is elfogadta.

Az eljövendő ország: ahol a szegénynek nem megaláztatás a kenyere, ahol a nép tanulhat, ahol az ifjúságnak nem az úri duhaj a példája, a „csapszéki alacsony vitézkedés”, amely az idegenajkúak előtt a magyarizmust „hetyke, műveletlen {I-681.} aristocratiai betyarizmussal hasonértelművé aljasította”. A régi, feudális élet visszája ez, amelyet Kossuth már az egésszel együtt elvet magától. Az ő szeme előtt más van: egy új, egyszerű és komoly, polgárosult Magyarország.

Hátra van azonban megállapítanunk, hogy a Hírlapban konkrétan milyen politikai javaslatokig vitte Kossuthot ez a lendület.

Amióta Széchenyi először olvasta rá Kossuth cikkeire, hogy „összefüggés nélküli rögtönzések”, mindig akadt kritikus szellem, aki az átgondolt, egységes terv hiányát, a kapkodást, az improvizáló hajlamot kifogásolta bennük. S annyi kétségtelen, hogy témáik gyakran változnak, a pénz szűkétől a nemzetiségi kérdésig, a nemzeti színháztól az örökváltságig, amint változnak a mindennapok is. Ami nem is meglepő, hiszen megírásukra rendszerint valami aktuális esemény: megyegyűlés, vidéki választás, városi körlevél vagy mások cikke adott alkalmat. Tárgyuk rendszerint olyan, amiről már évek óta vitáztak a reform hívei. Hangulatuk is változó: hol érzékeny, hol harcias. Kossuthnak olykor írás közben jut az egyik ötlet a másikról eszébe. Viszonylag rövid cikkben a gyapjúvásár közeledéséből kiindulva házi cukor- és selyemtermelést, gyakorlati népnevelést, valamint tagosítást kíván, az iskolamesterek sorsán akar javítani, és végül a pesti gyümölcshiányig és az alföldi faültetésig jut el. A liberális vívmányokat egyformán ajánlja Jamaicának és nekünk. Az esküdtszék mellett azzal érvel, hogy Ceylonban a hindukra is sikerrel alkalmazták, sőt már a szingalézek is „hő ragaszkodással” viseltetnek iránta. Van úgy, hogy nem tud valamiben dönteni. Egy angol utazó olvasása közben eszébe jut, hogy nincs lelencházunk. De milyen dilemma ez! Ha a társadalom elítéli a törvénytelen születést, s nincs ilyen intézmény, melynek „titkai gyalázatot hárítanak el”, akkor az elbukottak, kétségbeesve megölik gyermeküket; ha viszont a törvény „letörli az elsikamlásról a szégyen s gyalázat bélyegét” akkor a női erényt, a család s társadalom alapját ássa alá. Mit kell itt tenni? Kossuth a büntető reform készítőihez tolja át a kérdést. Mennyiben ajánlatos útvámot, közmunkát közlekedésünk kiépítésénél igénybe venni? Mi legyen közelebbről a városok országgyűlési szavazataránya? Csak az általános elvet tűzi ki: „magunknak nem tulajdonítunk annyi tehetséget, hogy e szerfelett nehéz kérdést helyesen megoldani képesek volnánk”. Olykor csak gondolatébresztés a célja, nem ad konkrét javaslatot.

De halomra gyűjtsük bár a példát, mégis nyilvánvaló, hogy a változó részletek is valami nagyobb egységbe illenek, hogy Kossuth valóban összefüggő programot képviselt. Ő maga figyelmeztet erre: a történész „annyit nem fog tőlünk megtagadhatni, hogy nekünk voltak ily határozott irányelveink, mellyek elmélkedéseinkben minden egyes tárgynál czélt jelölő, tájékozó critériumokul szolgáltak”. Másutt előadja, hogy „minden kornak megvan a saját eszméje, mely egy világrésznek életszükségleteiből önként fejlődvén ki, oly világerővel hat, hogy nincs nemzet, mely attól magát elkülönözni képes legyen”. Ellenkezni nem is érdemes. Igaz, nálunk minden később érkezett, a szellemi mozgalmak, „mint a habgyűrűzet, minél messzebbre terjednek, annál később bukkannak föl”, s így nekünk, Európa peremvidékén, „jóban és rosszban később kellett az idők angyalának szárnycsattogását hallanunk”. De engednünk kellett a kereszténységnek, a feudalizmusnak, {I-682.} minden nagy áramlatnak. S amit most kíván a kor: „… szívre kezünket, uraim! hisszük-e, hogy mi kikerülhetjük?”

Kossuth alapjában véve a nemesi reformellenzék programját, a polgárosult köznemesség vezetésével véghezviendő polgári nemzeti átalakulás ügyét képviselte. Az alábbiakban azt kell még sorra vennünk, hogy ezen belül Kossuth Pesti Hírlapja meddig jutott, mit képviselt a három legfőbb kérdéscsoportban, vagyis a feudalizmusból kivezető belső reform terén, az alárendeltségből kiemelő, nemzeti önrendelkezés terén, és végül a magyarok és a régi ország széles keretén belül élő más népek, nemzetek viszonyát illetően, vagyis a nemzetiségi kérdésben.

A polgári átalakulást, e program szerint, a nemességnek kell vezetnie, amely így juthat ki a válságból, így nyerheti meg a jövendőt. Kossuth nyiltan felveti a kérdést: „Kik hivatvák korunkban az átalakulás munkásaivá?” És hozzáteszi, hogy ennek „legfőbb faktorát” Magyarországon „a középrendű nemesség soraiban véltük föllelni, … melynek politikai cselekvősége a municipális élet körében forog”. Ugyanakkor viszont mint „gyűlöletes doctrinát” veti el azt a nézetet, amely szerint a nagybirtoknak kellene „átalakulásunk processusában túlnyomó befolyással bírnia”, vagyis amely a reformot a nagybirtok agrárkapitalista érdekeinek körére korlátozná. (Birtokaristocratia. 1841. 96.) Az a nemesség – írja nem sokkal utóbb –, amely maga veszi kézbe a haladás zászlaját, „megérdemli, hogy az idők hosszú során keresztül mindig hatalmas befolyással bírjon azon nemzet ügyeinek intézésében, melynek … elsőrendű tagja, de ura nem”. A jövő országát tehát nem úgy képzeli, hogy nemessége „teljességgel nincs”, hanem úgy, hogy a nemesség „a nép érdekeivel egyűvé forrva olyan, mint testvérek között a hű első szülött”. (Eszmetársulat. 1842. 130.) Utóbb, az ellenzék 1843-i válsága idején arra a jobbfelől elhangzott vádra, hogy ő valami felforgató radikalizmust képvisel, Kossuth így válaszolt: „Czélunk soha sem volt az, hogy monarchico-aristocraticus alkotmányunk democraticussá átváltozzék; de az igenis czélunk s óhajtásunk, hogy statusszerkezetünkben ama két alkatrész mellett a népelemnek, vagyis a democratiai temperamentumnak is kellő hely s befolyás engedtessék, következőleg, hogy a monarchiai elem mérsékletében az aristocratia sok legyen ugyan, de ne legyen minden, viszont minden a nép se legyen, de ne is legyen semmi.” (1843. 243.) Az ilyen nyilatkozatokat természet szerint bizonyos fokig az éppen adott helyzet taktikai meggondolásai is befolyásolták. A nemesség vezető szerepének igénye azonban állandó, mint ahogy állandó viszont annak hangoztatása is, hogy a nemesség ezt csak akkor tudja biztosítani, ha valóban elveti kiváltságait, amelyek a nép szabadságával ellenkeznek és amelyek eltörlése nélkül az „érdekegyesítés” kivihetetlen.

Hogyan, milyen egymásutánban és mértékben tartja a Pesti Hírlap ekkor a feudális kiváltságokat lebontandóknak? Az első cél, amelyet Kossuth szinte jelszóba sűrít: a szabad föld, szabad ember. Mindjárt a lap indulásakor ezt jelöli a „javítva haladás ösvényén a teendők sorában mindenek előttinek”. S már 1841 februárban, majd ismét a nyár végén, kétízben is fontos vezércikkekben lépett fel a legalapvetőbb reform: a jobbágyságnak a feudális, úrbéri kötelékek alól való kiszabadítása érdekében. E cikkek, valamint Kossuthnak ezeket kiegészítő, kisebb-nagyobb {I-683.} utalásai és szerkesztői megjegyzései alapján világosan meghatározhatjuk programját ekkor, a negyvenes évek elején.

1840 meghozta azt, ami 1834-ben még oly drámai viták közt bukott el: az önkéntes örökváltság megengedését. A valóságban azonban persze ennek inkább csak elvi jelentősége volt, hiszen a pénztelen jobbágytömegek, főleg az adott hitelviszonyok között, kevés kivétellel aligha találhattak módot arra, hogy földesuraikkal megegyezve saját erejükből kifizessék a megváltási összeget. Ez az út a jobbágyság egésze számára akkor is járhatatlannak bizonyult volna, ha a birtokosok, sokan, nem igyekeztek volna eltorlaszolni. Az önkéntes örökváltság csak kezdet volt, első lépcsőfok a jobbágyrendszerből való kibontakozás azon folyamatában, amely az európai fejlődés vizsgálatából felvázolható. A folyamat különböző állomásait jelző tervek vagy megoldások, mint külföldi példák, nagyrészt sorban vita alá kerültek a jobbágyfelszabadításért folyt küzdelem másfél évtizedének hazai irodalmában. Az önkéntes örökváltság után a következő fokozat az esetenként kötelező örökváltság, amely szerint a földesúrnak el kell fogadnia a megváltási összeget, ha a jobbágy ily módon akar és tud szabadulni. Tovább megy ennél az úrra és jobbágyra egyaránt kötelező, általános örökváltság, amelynek ismét több alfaja lehetséges aszerint, hogy a váltság, a kárpótlás összegét a jobbágy tartozik-e megfizetni, vagy pedig részben vagy egészen az állam vállalja magára. Utóbb, 1848-i törvényeink e harmadik megoldáshoz, az állami kárpótláshoz érkeztek el, bár odáig már nem jutottak, hogy a kárpótlás nélküli felszabadítást mondják ki, mint 1793 forradalmi Franciaországa, nem is szólva a feudális nagybirtok felosztásának programjáról.

A Pesti Hírlap arról tanúskodik, hogy az önkéntes örökváltságot Kossuth is csak első, kezdő lépésnek tartotta. A Hírlap még pályafutásának elején volt, midőn Bezerédy István az Értekező rovatban azt magyarázta a földesuraknak, hogy saját érdekük az önkéntes örökváltság lehetőségével mielőbb élni. Ebből az alkalomból írta Kossuth e témáról első vezércikkét; amelyben alátámasztotta Bezerédy bíztatásait, de már olyan érveléssel, amely túl is mutatott az adott helyzeten. Azt hangsúlyozta, hogy jobban járhat az a birtokos nemes, aki most siet élni, az önkéntes, egyéni alku lehetőségével, hiszen előbb-utóbb amúgyis kötelező lesz az örökváltság. S mindjárt hivatkozott azokra a történelmi példákra, amelyek mindenki számára világossá tehetik, hogy az általános fejlődés alól a hazai társadalom sem képezhet kivételt. Ha meggondoljuk – fejezte be gondolatmenetét –, hogy „a földnek felszabadítása szabad egyezés útján a világon sehol egészben végbe nem ment, a kényszerítő törvényt sehol a világon el nem kerülte: szívre kezünket, Uraim! hisszük-e, hogy mi kikerülhetjük?” (Örökváltság, 1841. 13.)

Kossuth ezt a kötelezővé fejlesztendő örökváltságot kármentesítéssel kapcsolta össze. Tekintetbe véve, hogy a polgári átalakulás vezetésére a nemességet kellett megnyernie, ez reális politikai meggondolásból is indokolható volt. Fellépésének határozott hangnemét és főleg a kikerülhetetlen jövőre utaló érveit még így is túl merésznek, vagy éppen fenyegetőnek találta akkor nemcsak a konzervatív tábor, hanem a nemesi többség is. Ezért Kossuth kénytelen volt több ízben hangsúlyozni, hogy „a jobbágyi tartozások a földesúr jogszerű tulajdona” lévén, megszüntetésük {I-684.} csakis „tökéletes” kárpótlás fejében képzelhető. (Irány. 1841. 67.) S mint „nevetséges tudatlanságot” hárította el azok ellenkezését, akik a kötelező örökváltságot „a tulajdon megtámadásának” nevezték.

Első örökváltsági vezércikkében Kossuth még nem részletezte, hogy milyen módot ajánl a váltságösszeg előteremtésére és kifizetésének lebonyolítására. Azok a tervezetek azonban, amelyeknek a Pesti Hírlapban ezidőtájt helyt adott, és amelyekben ekkor talán ő maga is szeretett volna bizonyos realitást felfedezni, nem hagynak kétséget afelől, hogy már 1841 elején is általános, az egész országban egyszerre kötelező örökváltságra gondolt, ha ettől taktikai okokból kénytelen volt is pár hónap múlva átmenetileg visszalépni. Ilyen általános megoldást vetett fel Farkas Károlynak „Tetétleni” néven közölt javaslata, amelynek Kossuth még örökváltsági cikke előtt adott a Pesti Hírlapban nyilvánosságot. (1841. 10.) Farkas az országos megváltáshoz szükséges, teljes összeget, amelyet ő a 6 százalékos kamatként felfogott, úrbéri tartozások tőkésítésével, igen alacsonyan, mindössze 90 millióra becsült, egyszerre és azonnal ki akarta fizetni a földesuraknak, méghozzá egy e célra külön kibocsátandó bankjegy-tömeggel; a parasztok azután 30 éven át részletekben térítették volna meg ezt az összeget egy országos örökváltsági pénztárnak. Ezeknek a gyakran változó, de a pénzügyi alapismeretek hiányában és így a kivihetetlenségben megegyező terveknek, köztük Fogarasi Jánosénak (1841. 51.), amelyek 1841 – 1843 közt a kialakuló vita folyamán a Pesti Hírlapban és másutt vita alá kerültek, közös alapvonása volt, hogy a parasztsággal akarták, lehetőleg hamar, a teljes váltságösszeget megfizettetni, mégpedig a polgári nemzeti átalakulás egészétől független, elszigetelt megoldásként, így a feudális adórendszer felszámolása nélkül. Azt persze e javaslatok megfogalmazói is tudták, hogy a parasztságnak ennyi pénze nincs, és ezért különböző pénzügyi fogásokkal akarták áthidalni a nagy kérdést: honnan lehetne Magyarországon egyszerre akkora összeget előteremteni, hogy a nemesség pénzt kaphasson a beruházáshoz és áttérhessen a kapitalista termelésre. Ezek a fogások azonban: a papírpénz kibocsátás (különböző pénztárak vagy bankok tervével egybekötve), vagy a kölcsönszerzés, erősen olyan jellegűek voltak, mintha általuk a probléma Münchausenként saját hajánál fogva tudná önmagát a süppedékből kirántani. A baj lényege tehát ott volt, hogy ilyen alapon komoly pénzügyi tapasztalatok mellett sem jöhettek volna létre valóban kivihető tervek.

„Mi nehéz korszakot élünk e nemzet életében” – írta Kossuth a Hírlap első hetei idején. „Avult érdekek élet-halálra küzdenek egy még alaktalan jövendő eszméivel.” (1841. 5). Találó szavak. A Hírlap örökváltság-cikkei az avult érdekekkel szemben a jövendő felé mutattak akkor is, midőn még bizonytalanul, tapogatózva próbálták annak formáit körvonalazni. E helyzetből következett, hogy a reformellenzék egy-egy csoportja hajlandó volt az éppen felmerült terveket, legalább átmenetileg magáévá tenni. Így Szatmárban, ahol a liberális ellenzék elsőnek fogalmazott meg összefüggő programvázlatot, annak Somogyi Antal által előterjesztett 12 pontja közt az örökváltság a Tetétleni-féle terv szerint szerepelt. S Kossuth éppen e ponthoz fűzött biztató szerkesztői megjegyzést, midőn a szatmári programot közölte. (1841. 19.)

{I-685.} A szatmárí pontok, amelyek sokfelé váltottak ki szenvedélyes vitákat, az év végén saját megyéjükben is elbuktak. Ekkorra azonban Kossuth, amint arról az örökváltság ügyében történt, második nyílt fellépése alkalmával, 1841 augusztus végén írt vezércikkei tanúskodnak, már módosította a kivitel módjára vonatkozó álláspontját. A módosítás oka részben az a negatívum volt, hogy a birtokos nemesség az egész célkitűzéssel szemben a vártnál is makacsabb ellenállást tanúsított. De részben az a pozitívum is, hogy az első javaslatok körül kialakult vita sok olyan kritikai szempontot vetett fel, amelyekből Kossuth nem habozott a következtetéseket levonni. Közölte a Hírlapban Trefort Ágoston vitacikkeit, amelyek a Tetétleniéhez hasonló elképzelésekkel szemben kimutatták, hogy mire vezet a fedezetlen papírpénz kibocsátása akkor, ha közben nem nő a termelés, és amelyek utalás formájában már az állami kárpótlás gondolatát is felvetették. (1841. 69 – 79.) Az új érvekre támaszkodva Kossuth maga is két újabb vezércikkben foglalkozott a témával. (Örökváltság. 1841. 69 – 70.) A korábbi, ábrándos elképzelésekről megállapította, hogy az általuk javasolt, fedezetlen bankjegytömeg „mondhatatlan zavart okozna”. Ekkora összeget egyszerre előteremteni aligha lehetséges. Így az általános örökváltság teljes végrehajtását, mivel igen sok millió kell hozzá, csak több évre elosztva tartja keresztülvihetőnek, és megkezdését sem várja a közeli jövőtől, hiszen mindez „aligha megtörténhetik anélkül, hogy a váltságbérnek egy részét a státus vállalná magára, miről mostani adórendszerünk s adómentességünk mellett még csak gondolkodást is ábrándnak hisszük”.

Abban, hogy Kossuth itt időben későbbre helyezi az örökváltság lebonyolítását, mint talán egy fél évvel korábban, tévedés volna valami elvi hátralépést látnunk. A valóságban most válik először nyilvánvalóvá, hogy Kossuth felismerte az örökváltság kérdésének összefüggését a közteher viselésével, valamint azt is, hogy a kárpótlást nem lehet egyszerűen a parasztokra hárítani, s hogy azt – legalább részben – az államnak kell magára vállalnia. Kossuth azonban látta, hogy e nézetével messze túlhaladt azon a ponton, ameddig a nemesség őt az adott politikai helyzetben követni tudja. S éppen ezért, mivel végső elképzelését még nem látta megvalósíthatónak, vagy nyilt programba vehetőnek, a nemesi olvasók megnyugtatása és megnyerése céljából egyelőre csak „olymódon kötelező” örökváltságot javasolt, hogy „felmondási joggal csak a jobbágy bírjon”. Már a következő országgyűlés kimondhat tehát annyit, hogy az örökváltság kötelező ott, ahol a jobbágyok kívánják. Amiből világos, hogy Kossuth már 1841-ben, első, minimális fokozatként javasolt annyit, amennyit a nemesi többség csak 1847-ben, az utolsó rendi országgyűlésen lesz majd hajlandó magáévá tenni.

Kossuth ezt olyan kis lépésnek szánta, amelyre taktikailag könnyebben rá lehet venni a vonakodó nemességet. S néhány kiegészítő javaslattal próbálta e kis lépést elősegíteni. Ilyen javaslata volt, hogy a váltságösszeget ne egyének önkényéből, hanem intézményesen állapítsák meg, bizonyos kulcs alapján, megyénként, s azokon belül – a föld minősége szerint – osztályonként. Azután: hogy a megváltás alapjának nem a jobbágytelket, hanem az úrbéri tartozást kell tekinteni és nem azt az értéket, amit a jobbágy azzal veszít, hanem azt a hasznot, amit a földesúr abból tisztán nyerni tud. Az utóbbi természetesen kevesebb lévén, a kárpótlás {I-686.} összege is alacsonyabbra szabható, vagyis valamivel könnyebbé válik az örökváltság lebonyolítása. Az összeg azonban még így is nyilvánvalóan túl magas. Honnan vegyenek a jobbágyok ennyi pénzt? A nehéz kérdés megkönnyítésére Kossuth egy pillanatra egyebek közt a dézsma földdel való megváltását javasolta, – nyilván főleg Poroszország példája nyomán, amely azonban ott is a parasztság földtől való megfosztásának adott további lökést. Erre valószínűleg mindjárt figyelmeztették Kossuthot, mert már cikke folytatásában, a következő számban erősen leszűkítette ezt a „nem annyira javasolt, mint eszmecserére fölvetett gondolatot”, és maguktól a parasztoktól tette függővé, „ha valjon a földmívelő nép örömest venné-e a megváltásnak ily nemét”. Valamivel utóbb Szőllősy Balázs újra felhívta a figyelmet a Hírlapban arra, hogy a földváltság a parasztság elkeseredett ellenkezésbe ütköznék (1841. 83.) Amihez Kossuth szerkesztői jegyzetben ismét azt fűzte hozzá, hogy ha a nép nem akarja, „a dologból semmi sem lehet”.

A váltság megkönnyítését célzó javaslatok sorában Kossuth hosszú lejáratú kölcsönt is akart a parasztnak nyújtani. Ehhez bankra van szükség, amelynek pénzalapját viszont a Hírlap – Fogarasi János elképzelését követve – ekkor még a megyei háziadó-pénztárban vélte megteremthetni, és amely a fedezet kétszeres értékében bocsátana ki bankjegyeket (1841, 71, 92, 100.)

Kossuth fejtegetéseiből azonban azt is megérthette a nemesség, hogy a reformok nemcsak a kiváltságokról való lemondást, hanem ezen át a kiutat is ígérik neki a válságból. Az örökváltság pénzt, a bankon át hitelt nyújthat „birtoka elrendezésére”, hogy ezután „több jövedelme legyen, mint volt”, vagyis hogy áttérhessen a kapitalista gazdálkodásra, hiszen így, elavult módszerekkel, „felét sem termesztjük annak, mit termesztenünk lehetne”, és a termékeny országban az első rossz esztendővel már beáll az ínség. (Szűkölködés, 1841. 81.) Ahhoz azonban, hogy a birtok üzemét az új, magasabb igényeknek megfelelően át lehessen állítani, feltétlenül polgári földtulajdont kell teremteni a feudális, kötött birtokból: „Azért hát szabad föld, Uraim! bármit károgjon is a feudális oppositió.”

Éppen a maradiak nagy felzúdulása, a konzervatív sajtó „károgása”, amelyre alább még visszatérünk, adta azt a hátteret, amelyet figyelembe véve kell értékelnünk Kossuth Pesti Hírlapjának küzdelmét a szabad földért. A küzdelem iránya előre mutatott, a jövő felé, s ez alapvető pozitívuma még akkor is, ha valóban kivihető, konkrét megoldási tervek e fokon még nem kísérték. Kossuth még akkor is jóval megelőzte az átlagos nemesi álláspontot, midőn taktikából valamennyit visszalépett hozzá, hogy jobban elérhesse és maga után húzhassa. S ha Kossuth 1841-i kettős fellépése után külön vezércikkben, bővebben az örökváltság kérdésével a Pesti Hírlapban többé nem foglalkozott, akkor ezt nem a véletlenre, de nem is a konzervatívok elől való meghátrálásra kell visszavezetnünk. Kossuth nyilvánvalóan felismerte, hogy ha messze előre fut, elszakad a nemesi ellenzéktől, ha viszont hátra lép, kivihetetlen félmegoldások mellett köti le magát. 1841 őszén úgy gondolta, hogy az esetenkénti örökváltság tervével ki tudja mozdítani a nemességet álló helyéből. 1842 tavaszán abban a szerkesztői jegyzetben, amelyet Bezerédynek az önkéntes örökváltságról írt vezércikkéhez fűzött, röviden ismét leszögezte, hogy nem marad egyéb hátra, mint az oly módon kötelező örökváltság, {I-687.} „miszerint felmondási joggal a jobbágy bírjon”. (1842. 122.) 1843 végén, fordulót jelző, hatalmas cikkében (Kiábrándulás. 1843. 306.) Kossuth már arról írt, hogy kiábrándult a félmegoldásokkal csalogatás taktikájából, arról, hogy a „practicabilitás”, a siker kedvéért megállt „az igazság negyedrészénél”, a nép nemzetté emelése helyett szabad földnél! Világosan felismerte, hogy a megoldás messze elöl található, s hozzá közelebb jutni csak előre, és nem hátra lépve lehetséges. A parasztság képtelen mindent egyedül viselni és jelenlegi súlyos terheinél is többet fizetni évtizedeken át. A semmiből vagy kevésből nem lehet egyszerre nagy beruházási tőkét varázsolni, vagyis a probléma az állami kárpótlás és a közteherviselés nélkül meg nem oldható. A támadás fő erejével, tehát a haladás frontjának más szakaszain kellett most próbát tennie.

A szabad föld, mint látjuk, azt is jelentette a nemesség számára, hogy „a földbirtok szabad és biztos legyen”, vagyis a nemes saját birtoka a feudális bizonytalanságból kiszabadítva polgári földtulajdonná váljék. (Közlekedés. 1841. 64.) Éppen ezért a legelső teendők közé tartozik az ősiség eltörlése is, hiszen mit ér az olyan kiváltság, amelynek oltalma alatt a nemesek nagy része „nyomorult, szegény proletárius állapotba süllyedett”, és amely saját boldog birtokosát köti gúzsba. „Míg az ősiség dolgán nem segítünk, a javak világában legbuzgóbb igyekezettel sem leszünk képesek oly normális állapotot előidézni, miszerint a magyar birtokos birtokát sajátjának mondhassa … ahol baj van, az ősiség mint szörnyeteg áll őrt, s nem enged a bajhoz orvosló kezekkel közelítenünk.” (Ősiség. 1841. 23 – 24.) Kossuth több cikken át (1842. 126, 127, 167.) cáfolja a vonakodók érveit, így azt, hogy a föld idegenek kezére jutna – mintha eddig nem szereztek volna külföldiek nagybirtokot, indigenátust –, és rámutat, hogy amitől a maradiak félnek, az „tulajdonképpen nem az ősiség eltörlése, hanem inkább a nem-nemeseknek bírhatási joggal való felruházása”. De ponton nem is kell annyit küzdenie, hiszen ez kívánja a legkisebb lemondást. S bár az országgyűlés e lemondásig csak 1847-ben jutott el, Kossuth már 1843-ban joggal írhatta: „az ősiség bukófélben van”, nemcsak a sajtó agitációja miatt, hanem „mert a hitel nélküli koldúsállapot megteremté hiteltörvényeinket”, s ha ezután az ősiség eltörlésével „a birtokot szabaddá s biztossá nem tesszük, a földbirtokos osztály fele részének semmivé kell lenni okvetlenül”. (1843. 228, 235.) Amiből viszont világosan következik, hogy hitbizományokat, „jogtalan s a honra nézve erkölcsileg és anyagilag káros és veszélyes”, és az ősiség eltörlésével kétszeresen veszélyes majorátusokat se lehessen többé alapítani, sőt – mint az alsó tábla egyszer már, 1834-ben, elhatározta – a meglevőket is meg kell szüntetni, aminek keresztülvitelét azonban Kossuth sem azonnal, hanem csak hosszabb kíméleti idő után javasolja. (1842. 172, 187, 191, 192.)

A legsúlyosabb, legelkeseredettebb harcot a nemesi adómentesség ellen vívta Kossuth a Pesti Hírlap élén. Bár semmi kétségünk nem lehet aziránt, hogy ő már ekkor a teljes közteherviselés híve volt, és azt a polgári átalakulás egyik alapfeltételének tartotta, e téren akkora ellenállásra számított, hogy a harcot jobbnak látta egyelőre a megyei háziadó kérdésére korlátozni. Persze nem úgy, ahogy 1841-ben gróf Sztáray Albert indítványozta: hogy a háziadót ezentúl a nép helyett csak a {I-688.} nemesség fizesse, mivel saját beligazgatásáról van szó – viszont a legtöbbet adózók szava döntsön az összeg hovafordításáról. Kossuth azonnal tiltakozott az ellen, hogy néhány nagybirtokos majorizálhassa a köznemességet, viszont megragadta az alkalmat arra, hogy küzdelmet indítson – nem a polgári reformmal összeférhetetlen, külön nemesi adózás, hanem a háziadó közös viselése érdekében. Látta ugyan, hogy talán többen lennének hajlandók a hazai közlekedés megjavítására, egy országos pénztárba, subsidiumot megajánlani, de ő a háziadó elvállalását elvi szempontból is fontosabbnak tartotta, mert a megajánlás nem, hanem csak az állandó adózás törhetett rést a feudális adómentességen. Kossuth a cikkek hosszú sorában, a rábeszélés és agitáció minden eszközével megpróbálkozott a háziadó közös viselése érdekében. A történeti érvek kedvelőinek elmagyarázta, hogy a házi-adót csak a 18. század elején vezették be, eleinte nem is a jobbágyok, hanem a szegény nemesség terhe volt, s hogy összege is csak újabban, a közigazgatás teendőivel nőtt az eredeti sokszorosára. A maradiakat megszégyeníti: másutt a koldus nem fizet. A nemességet biztatja és figyelmezteti: neki is érdeke a békés reform, hiszen „széles e világon egyedül áll, oly időknek emlékromja gyanánt, amelyek máshol mindenütt letűntenek”. Az angol nemesség is csak adófizetés és szabad föld mellett maradhatott fent. A magyar nemesség is csak úgy kerülheti el romlását, ha a haladás útjára lép. Saját jövőjét, de „magának az egész magyar nemzetnek jövendőjét is semmi inkább nem biztosíthatná, mintha … a közállomány terheiben aránylag résztvenni sietne”. S 1842 tavaszán némi bizakodással írta, hogy „a házi adó fő elvére nézve”, ha nem is a részletekben, nyíltan egyetért „minden magyar politicai hírlap: Jelenkor, Hírnök, Világ és Pesti Hírlap”, a sorból csak a retrográd szellemű Nemzeti Újságot hagyva ki, amelyet, mint írja, „nem-létezőnek” tekintett.

Minél inkább közeledett az új országgyűlés, Kossuth annál fáradhatatlanabb erővel buzdított, fenyegetett, lelkesített. Az adózás el fog következni – mondta –, mert elérkezett a kor, „mellyben a socialis nagy igazságok egyes személyek hitének szűk köréből a nemzet lelkébe mennek át”. A megyék haladó ellenzéke mindenfelé átvette a Hírlap jelszavát, és küzdelembe fogott, hogy a háziadó elvállalása a megyei követutasításokba is bejusson. E harc is mutatta, hogy a Pesti Hírlap mennyire nemcsak „óramutatója” volt a közvéleménynek. De mutatta azt is, amit Kossuth világosan felismert, hogy „alig van kérdés, mellyel visszaélni, a nyers tömegeket fanatizálni oly könnyű volna”. S ha bízott is „az értelmiség túlnyomó haladásában”, s abban, hogy már ezen az országgyűlésen győzni fog a háziadó ügye, azt is látnia kellett, hogy a hátrahúzó erők rettentő eszközül használták fel ez ellen a bocskoros nemesség tömegét, amely felbőszítve és megvesztegetve mindenre kész volt, hogy „nemesi szűz vállait az adó szolgai terhétől megóvja”, nehogy kiváltságát vesztve egészen paraszttá legyen. Innen azok az országos megdöbbenést keltő, véres és erőszakos jelenetek, amelyek az 1843 – 44-i országgyűlést megelőzték. A Hírlap valóságos hadijelentéseket közölt a megyegyűlésekről. Lelkesen fogadta a győzelmet Borsodban, Baranyában. Kölcseyt idézve szégyenítette meg Szatmár megyét, ahol a reformereket szétverték a csengeri és tyúkodi ólmos-botok. Számlálta a bukásokat Esztergomban, Nyitrában, hol megint „az eladósult {I-689.} olygarchia által vak eszközzé alacsonyított nyers tömeg” ütött egyet a haladás ügyén. Kossuthnak közben vívnia kellett a publicisztikai harcot is az adó körül széles fronton kibontakozó vitában. A konzervatívok „rohanási” vádját nehézség nélkül utasította vissza, azzal, hogy vannak reformok, amelyekről már a harmadik nemzedék vitatkozik; s amíg valami a Hírlaptól a megyén át az országgyűlésig s annak lassú gépezetén át a törvényig eljut, az majdnem egy évtized – s hol van még akkor a végrehajtás! A háziadó ügye azonban elkeseredett küzdelem után 1843 – 44 válsága idején a megyék többségében, majd az országgyűlésen is elbukott és új, döntő fordulóhoz azután csak az 1847 – 48-i országgyűlésen érkezett.

Éppen e válságos szakasz irányította Kossuth és a Pesti Hírlap figyelmét fokozott mértékben arra, hogy a reformellenzéknek a nem-nemesek körében is szövetségeseket keressen, mivel kiderült, hogy a nemesség egymagában úgy látszik, aligha tudja kiharcolni a nemzet újjászületését. Az érdekegyesítés persze eleve megkövetelte, hogy a nemességnek a politikai jogok kizárólagos gyakorlásáról is le kell mondania. Most azonban az a tény, hogy a megyei nemesség megoszlott és a reformellenzéket sokhelyt éppen a szegényebb „tömegnemesség” verte szét, a széles nemesi mezőnyön belül, a feladat megoldását még sürgetőbbé tette.

„Magunk is nemesnek születve – írta Kossuth – természetes … gyarlóságnál fogva néha felvillanni érezzük keblünkben az óhajtást: bár a nemességnek adatot volna … e nemzet regeneratióját egyedül tökéletesen bevégezni! Ámde minek mystifikáljuk magunkat a vágyak ihletésével? Nem megyen, uraim! … A nemesség kétségtelenül fő tényező leend mindvégiglen, … de egyedüli nem maradhat.” (Polgárcategoriák. 1843. 234.) S éppen az 1843 – 44-i országgyűlési bevezető harcok, a nemesi ellenzék nyilvánvaló válságjelei tanulságaként szögezte le: „Elkövetkezett az idő, alkotmányunk részeseit szaporítani, különben nemzetünknek jövendője nincs.” Az alkotmány sáncait meg kell nyitni a nem-nemesek előtt, illetve azoknak, akik elvileg már bent vannak, mint a városok, tényleges jogokat kell biztosítani, azután azokat, akik már szabad emberek, mint a honoráciorok, vagyis értelmiségiek, vagy a szabad községek lakói, be kell vinni „a megyék útján az alkotmányba”, végül pedig „kik még nem szabadok, azokat szabadságra (kell) vezetni”. (Viszonyok kapcsolata. 1843. 228.) Hiszen nem akadhat már „a középkori feudalismus sympathiával” annyira telített ember, aki ne látná, hogy „azon mystificationak, mintha a nemesség az ó-világ patriarcháiként képviselné a parasztságot, ideje lejárt”. (Irányelvek. 1843. 267.)

E bázisszélesítéshez Kossuth most is elsősorban a nemesi megyét akarta alapul venni. A megye persze, tudjuk, a nemesség feudális eredetű önkormányzati, igazgatási és politikai szervezete volt. Éppen ezért viszont az adott viszonyok közt fegyver is lehetett a nemesi reformellenzék kezében, Kossuth éppen ezt: a politikai harc lehetőségeit tartotta szem előtt, bár ugyanakkor a megye szerepének megítélésében kétségtelenül maga is jóval közelebb állt még a köznemesi hagyományhoz, mint utóbb. Ifjúkora, közelebbről 1823 óta kísérték őt a megyei rendi ellenállás emlékei, amelyek aztán új erőt nyertek a Wesselényi-mozgalomhoz való kapcsolódásakor. Horváth Mihály szerint Wesselényi volt fő kialakítója a megyei ellenállásra alapított politikai harc elméletének. Hozzátehetjük: gyakorlatának is. A {I-690.} Törvényhatósági Tudósításokért küzdve Kossuth, mint láttuk, már maga is kézbe vette a megyei mozgalmak fegyverét. A Pesti Hírlapban pedig kezdettől fogva magasztalta a megyei rendszer előzményeit. Helyesen ismerte fel benne az ellenzéki harc felhasználható eszközét. De abban már nemesi kötöttsége jutott kifejezésre, hogy ezt a megyei rendszert az adott feltételektől független, immanens jónak tartotta. Világosan felismerte, hogy a városok belső politikai struktúrája elavult, mert mint történeti képződmény, egy elmúlt kor viszonyait tükrözi. De nem volt hajlandó ugyanilyen hideg, reális kritikával közeledni a megyéhez. Az ő szemében a megye időtlen érték, amelyben a magyar politikai géniusz öltött testet, valami ősi, keletről hozott, speciálisan magyar intézmény, amelynek párja így szinte sehol fel nem lelhető, ezért nem tud róla a nyugati státustudomány, bár újabban „becsét már a külföld is kezdi méltányolni”, hiszen „a magyar polgári institutiók nemcsak hasonlók, de némi tekintetben jobbak, dicsőbbek Angliáéi-nél”. Ugyanaz a Kossuth, aki másutt oly világosan és határozottan hangsúlyozza, hogy társadalmi és politikai fejlődésünk mennyire az általános európai fejlődés vonalán haladt, és fog is tovább haladni, ezen a ponton megakad a köznemesség 1790 óta hagyományos, rendi fikciójánál az általános fejlődéstől független, attól különböző, ősi és sajátos, legfeljebb Angliáéval összevethető alkotmányról és annak szabadelvű, sőt demokratikus jellegéről ír: „A magyar alkotmánynak históriai eredete szorosan democratiai természetű; nem ismert az nemest, hanem ismert szabad magyart, és minden magyar, kit gyávasága szolgává nem tőn, szabad vala s mint ilyen, az alkotmány részére” ; innen az a „democratiai jogegyenlőség, mely a nemesség körében máiglan fennmaradott”. A valóságban persze a megye nem a „nemesi demokrácia” elmélete és a tényleges demokrácia nagyon is érezhető hiánya miatt, hanem addig és annyiban jelentett pozitív értéket, amíg és amennyiben a nemesség küzdelme a nemzeti haladás vonalával esett egybe. Kossuth viszont a nemesi ellenzéki közvéleménnyel együtt úgy látta, hogy csak a megyéknek sikerült alkotmányos önállásunkat az abszolutizmus megújuló támadásaival szemben megvédeni. Ez a „remek institutio” adott menedéket a szabadságnak, ez sikamlott ki „idegen nemzetiség tátott szájából”. „Mennyi nyíl tört meg aczélpaizsán, mit nyílt hatalom vagy titkos ármány a nemzet szívére irányozott!” (Megyei hatóságkör. 1842. 106.) A megye a „magyar alkotmányos szabadság élőfájának gyökere”, amelyhez szent pietással kell ragaszkodnunk. Párizzsal eldől Franciaország sorsa, de „honnak megyéi Saragossához hasonlítanak, melyet házankint lehetett csak meghódítani”.

De Kossuth nem áll meg a puszta védekezés passzív erényénél, hanem a régi, rendi típusú ellenálláson túlmenő, önálló, cselekvő szerepet is szánt a megyéknek. Főleg 1842-ben, tehát a válságos megyei választási harcok előtt írt cikkei foglalkoztak e kérdéssel. Türelmetlenül gondolt a következő rendi országgyűlés előreláthatólag végtelen huzavonáira. Vajon miként lehet ott majd a főrendek örök ellenkezése és annyi más nehézség között komoly eredményt elérni! Ezért szerette volna a reform csatáját előre, decentralizáltan, a megyékben megnyerni. A megyéknek ugyanis joguk volt saját – a törvénnyel persze nem ellenkező – szabályrendeleteket, „statutumokat” alkotni. Ezt a jogot Kossuth most úgy értelmezte, hogy {I-691.} módjukban áll bizonyos polgári jellegű reformokat saját hatáskörükben kezdeményezni. (Megyei szerkezet. 1842. 107.) A gondolat már előbb felbukkant, de most, részben éppen a Pesti Hírlap hatására vált népszerűvé. A megyék egymás után kezdtek intézkedni olyan ügyekben, amelyek tulajdonképpen az állam, illetve az országgyűlés hatáskörébe tartoztak. Néhol bevezették az esküdtszéket, másutt szétválasztották a közigazgatást és az igazságszolgáltatást, vagy legalább reformbizottságot küldtek ki. S ha intézkedéseiket a kormány sok esetben semmisnek is nyilvánította, azon a címen, hogy ezek már túlmennek a közigazgatási autonomia jogkörén, ezzel mégis a reform ügyét segítették ébren tartani. A Pesti Hírlap ellenfelei persze panaszkodtak, hogy a megyék így alkotmányellenesen járnak el, s hogy ez federalizmushoz, vagy éppen anarchiához vezet. Amire Kossuth azt válaszolta, hogy ez még nem amerikai federalizmus, hiszen a törvény felette, s ha kell: útjába áll a statutumoknak. Egyébként ő sem valami államtani elvet, hanem csak politikai taktikát látott ebben, és mint fölösleges papiros-bölcsességet tolta félre a hozzáfűzött elmélkedéseket: ha az ember magát „a politicai theoriák fonala gombolyításának vakon átengedi”, akkor „valóságos absurditásokra” jut, eltéved, „és eljő az élet és kineveli a Hegel-mód szabatos logicát”. Így van ez szerinte a megyei aktivitás dolgával is. „Hol lesz ennek vége? meddig fog ez menni? mi lesz a monarchia elvéből ezen amerikai foederalismusi irányzattal?” – mindezek csak „státustani philosophemák”, amelyek segítségével „speciális kérdések igen ügyesen általános theoriák mezejére játszanak, hol logicánkra in ultima analysi természetesen képtelenség vár”. Kossuth tehát ezt elsősorban gyakorlati, taktikai kérdésnek tekintette.

1843 – 44-ben azonban kitűnt, hogy a megyékben sem könnyű a reform ügyét győzelemre vinni. Kitűnt, hogy a megyei nemesség nagy része többhelyt a reform ügye ellen mozgósítható. Ilyen körülmények közt Kossuth a soron levő teendőt abban pillantotta meg, hogy a megyék reformellenzékét a kisnemesi tömeggel szemben újabb, nem-nemes elemek bevonásával próbálják erősíteni, de – hangsúlyozzuk – továbbra is a hagyományos megyei szervezeten belül. Valódi népképviselet helyett ugyanis egyelőre annak, mint nevezte, „magyar formába öntött”, nem nagyon messzemenő változatát fogalmazta meg a Hírlap hasábjain: a megyegyűléseket akarta a szabad és megváltott községek képviselőivel kibővíteni, mégpedig minden 500 ember után egy képviselővel, míg a nemesség fejenként szavaz. A várossá fejlődött községet sem engedné a megyéből kiszakadni, hiszen minden új szabad királyi város „egy-egy lemetszett tag a megyei szerkezet testéről”. Ugyancsak a megyegyűléseket akarja – kiszélesítve – „képviseleti rendszerré” fejleszteni a honoráciorok, a nem-nemes értelmiségiek bevételével is, de hogy ne alkossanak külön „kasztot”, egy ideig őket akarja megtenni a szabad községek képviselőinek. „A népképviselet általános eszméjét – írta ekkoriban – kevéssé sürgetők, mert azt jelenleg még impracticus iparkodásnak hittük”. (A teendők 1843. 267.) De ha konkrét javaslattételnek útjába is állhattak ily taktikai meggondolások, az kétségkívül Kossuth nemesi szempontjaival függött össze, hogy cikkeiből ekkor még az eljövendő polgári állam politikai intézményeinek, berendezéseinek ismertetése, elvi előkészítése is hiányzik, hogy ekkor még kísérletet sem tett {I-692.} a népképviselet és azon felelős minisztérium gondolatának propagálására, amelynek kivívásáért utóbb, 1848 tavaszán, oly döntő erővel szállt síkra. A Hírlap programjának e része még kialakulatlan. Részleteit, mint látni fogjuk, csak a további érvek során, a Pesti Hírlap második szakaszában dolgozzák majd ki az ún. centralista iskola tagjai. Ekkoriban Kossuth elsősorban azt hangsúlyozta, hogy „a megyei szerkezet lesz Magyarhonban a magyar alkotmányos élet nyilatkozványának legfőbb, leglényegesebb organuma, és kell is, hogy az legyen, az maradjon”. (1843. 257.)

A reformellenzéknek azonban az országgyűlésen is volt új szövetségesre szüksége. Ezért írta Kossuth, hogy a „városok kérdése életkérdés”, és ezért akarta ezeket mielőbb megnyerni a „magyar polgári szabadság” érdekében. Megfelelő képviseletet akart adni nekik az országgyűlésen, hiszen megalázó, hogy 47 szabad királyi városnak mindössze egyetlen szavazata legyen. Hogy mennyit adna nekik, azt itt még nem mondja meg, de azt sem helyesli, ha a városok a Corpus Iuris „avas obscuritásaira” hivatkozva fejenként egy-egy szavazatot kívánnak maguknak, amivel így a horvátokkal és néhány kis megyével összefogva, majorizálni tudnák a nemesi többséget, amit Kossuth, a városok erősen német jellegét tekintve, nemzeti szempontból sem tart kívánatosnak. Utóbb, az országgyűlésen, az ellenzék 16 szavazatot ígért a városoknak. Ezt a reformot azonban Kossuth a városok belső átalakulásához kötötte. A polgári követeknek valóban a polgárság széles rétegeit kell képviselniök, nem pedig azt az igen szűkkörű patricius-réteget, amely eddig mint „oligarchikus testület” irányította a városokat. A kívánság érthető: az ellenzék saját, és nem a kormány szövetségeseinek számát akarta gyarapítani, márpedig a monopolisztikus helyzetet élvező, patricius polgári rétegtől aligha lehetett a reformellenzék harcos támogatását várni. Kossuth tehát szélesebb réteget akart bevonni a városok ügyeinek intézésébe, bár radikális megoldásra itt sem gondolt. Pest megye javaslatát propagálta, mint amely „elég tág, hogy a városi reformot az alkotmányos szabadság érdekében történendőnek biztosítaná, de nem olyan tág, hogy a nyers tömegek rendetlenkedésétőli félelmet még a szűkebb érzetű kebelben is fölgerjeszthetné.” A polgárjogot, mint „stabilitási elemnek”, azoknak óhajtotta megadni, akiknek már van valamijük, mivel ezeknek saját érdekükben áll a rend és béke megőrzése. A francia cenzust igazságtalanul magasnak, a legtöbb adófizetők uralmát „a pénzaristocratia legmonstruosusabb nemének” nevezte. (1843. 234.) E helyett inkább angol mintára javasolt jövedelmi cenzust „a lehető legtágabb qualificatio” mellett. E szerint polgárjoggal az bírhat, akinek valami ingatlana, háza, telke, ha iparos: önálló műhelye, ha kereskedő: saját üzlete van, illetve aki bizonyos összegű adót fizet. Polgárjoggal bírnának ezenkívül természetesen a honoráciorok: orvosok, ügyvédek, mérnökök, nevelők, művészek stb., akik „a magyar nemzetiségnek gyűjtőmagul” szolgálhatnak. Ez a polgárság választaná három évenként a városi képviselőtestületet is, amely azután a megyegyűlések mintájára működnék. A városi tisztviselők e testület határozatait hajtanák végre úgy, mint a megyei tisztviselők a megyegyűlésekét. Így akarja Kossuth a városokat nemcsak függetleníteni a kormány befolyásától, hanem berendezésüket is úgy átalakítani, hogy e „nyugati növény alkotmányunk keleties kertjében” meghonosodjék {I-693.} (1843. 249.), és a megyében hasonuljon, amely szerinte „nemzetéletünk ős, eredeti, gyönyörű typusa”. (1843. 228.)

A belső reform szempontjából 1843 – 44 próbatétele vajmi kevés pozitív eredményt hozott. Táncsics Mihály az 1843. évi pesti választás frázisain felháborodva fogott röpiratához (Sajtószabadságról nézetei egy rabnak. 1844.), amelyben azt fejtette ki, hogy „a magyarnak szabadsága nemcsak nincsen, de még a szabadság eszméje sem született meg”, és hogy a cenzúra fő célja, hogy „a nép fel ne világosodhassék”, és „vele baromként bánhassanak”. Irata végén az alábbi két törvény kimondását javasolta: l. „magyar hazánkban magyar nyelvű minden polgárra nézve a sajtó örökre tökéletesen szabad”, 2. „magyar hazában minden ember egyenes jogú és egyenlően szabad”. A Lipcsében kinyomott, névtelen röpirat első, Pestre érkező példányait persze a hatóságok sietve elkobozták. De kedvező visszhangra Táncsics azoknál a nemesi követeknél sem számíthatott, akiket a megmaradt példányokkal Pozsonyban felkeresett és arra kért, hogy szólaljanak fel a sajtószabadság érdekében. A nemesi reformtörekvések átmeneti megtorpanását Kossuth is „kiábrándulással” fogadta, bár mindjárt utána új, hatékonyabb politikai taktika kidolgozásához fogott, új eszközökkel, hiszen akkor már a Hírlap sem volt az ő kezében. Mindennek ellenére azonban meg kell állapítanunk, hogy a Pesti Hírlap e három és fél év alatt egyedülállóan sokat tett a polgári nemzeti reform eszméjének tudatosítása, propagálása, az eljövendő, nagy változás előkészítése terén.