{II-1-25.} I. Az európai forradalmak és Magyarország

A 19. század derekán Európa különböző zónái és országai a fejlődésnek igen eltérő stádiumaiban jártak. Franciaország, nyugaton, már majdnem két nemzedék óta a polgári országok közé tartozott. Kelet-Közép-Európa, a Habsburg-monarchiával és benne Magyarországgal, fejletlenebb gazdasági-társadalmi viszonyok között, még a feudális rendszerben élt. Miként történhetett akkor viszont, hogy 1848 forradalmai mégis szinte egyetlen hullámként, közel egy időben csaptak végig majdnem az egész kontinensen – ha nem is érintették, szélső esetként, Angliát az egyik, és Oroszországot a másik oldalon? Mi szinkronizálta e forradalmakat?

Először is az európai fejlődés alapvető azonosságára kell utalnunk. Tehát arra a tényre, hogy a különböző zónák és országok lényegében véve mind egy fő irányban haladtak, bár az út igen különböző állomásainál tartottak az adott pillanatban. Arra, hogy mindenütt volt egy, a feudalizmusból a kapitalizmusba vezető, hosszabb-rövidebb átmenet, amelyet, a feudalizmus utolsó, bomló szakaszában, a kapitalizmus feltételeinek kialakulása jellemez. Magyarországon nagyjából 1790-től szoktuk ezt az előkészítő időszakot – bár még nem a reformkort – számítani, tehát attól kezdve, hogy Franciaország már a polgári forradalomoz ért. S a reformkor példája – 1830 után – különösen jól mutatja, hogy a polgári nemzeti átalakulás, a polgári forradalmak, a fejlettebb országok példái maguk is hatással voltak a nyomukban járó, későbben érkezőkre, hiszen Európát hagyományosan a fejlettebb és fejletlenebb zónák együttese, kölcsönhatása jellemezte.

Második fő tényezőként azt említhetjük, hogy a XIX. század első felében az eltérő szintű országokban a különböző belső társadalmi-politikai ellentétek sorra mindinkább kiéleződtek. Franciaországban az 1830. júliusi forradalom után is kimaradt a hatalomból még a jómódú, ipari burzsoázia nagy része is, nem szólva a kispolgárságról, amely mögött pedig, soron következő, nagy erőként már az új munkásosztály készült a történelem színpadára lépni. Eltérően tehát Angliától, ahol különböző reformok lehetővé tették, hogy a polgárság különböző, szélesebb rétegei a kibontakozó chartista munkásmozgalmakkal szemben nagyjából közös frontot alkossanak, Franciaországban eleinte a jobb módú burzsoázia is hajlandó volt az adott kormányzat megdöntésére más erőkkel összefogni. Magyarországon, mint már a korábbiakból kitűnt, izmos magyar burzsoázia híján a polgárosodó középnemesség {II-1-26.} volt az, amely részint saját gazdasági-társadalmi feltételeinek változásai, a feudalizmus mind érezhetőbb válsága következtében, részint pedig a fejlettebb polgári országok mintáinak, a liberalizmus törekvéseinek ismeretében 1830 után élén haladt a nemzeti liberális reformmozgalomnak, a polgári reformért, és egyben, hangsúlyosan, a nemzeti önállóságért, az alárendelt politikai és gazdasági pozícióból való felemelkedésért vívott küzdelemnek. A liberalizmus politikai, közgazdasági, jogi, társadalmi, filozófiai nézeteinek hazai elterjedésére, sőt a radikális irányzat különválására, már a forradalom előtt, valamint az új, szocialisztikus eszmék némi visszhangjára, olykor ellenfeleik, vagy a polgári fejlődés hibáit elkerülni vágyó liberálisok részéről is, már az előző kötetben szó esett. A polgári nemesi politika fő meghatározói közé tartozott az a belső feszültség, sőt kirobbanással fenyegető antagonizmus is, amely a feudális jobbágysorban élő paraszti tömegeket állította szembe a kiváltságos, birtokos nemességgel, és amely a reformot, a veszélyek megelőzését javaslók érvei közt nem kis hangsúlyt kapott. Minden különbözőségük ellenére tehát mind Franciaország, mind Magyarország társadalmi és politikai rendszerét, más országokéval együtt, az ellentétek kiéleződése, a válság felé közeledés jellemezte.

Annyival is inkább, mivel – hogy a harmadik fő szinkronizáló tényezőre térjünk – a közvetlenül 1848 előtti éveket mindenfelé rossz termés, sok helyt éhség, gazdasági válság jellemezte, amely forradalmi helyzet kialakulásához vezetett.

Végül pedig, negyedik és legközvetlenebb tényezőként, a forradalmak politikai láncreakciója működött. Az egyik forradalom, ha valahol kitört, elősegítette a többit is, nemcsak ösztönző példaként, hanem azzal is, hogy megváltoztatta az erőviszonyokat és a nemzetközi politikában bénítólag hatott a régi kormányrendszerekre.

1848-ban az első nagy lökést a februári francia forradalom adta. A másodikat pedig az ennek március 13-án nyomába lépő bécsi forradalom, amelynek hatását széles körűvé tette az a puszta tény is, hogy a Habsburg-hatalom, Metternich rendszere, egyszerre nehezedett rá a maga súlyával a német államokra, Itáliára és persze Magyarországra is. Ha tehát Bécs megingott, egyszerre többfelé jutott levegőhöz egy sor további mozgalom.

Az európai forradalmak e láncreakciója adott új lendületet a magyar reformellenzék lelassuló mozgalmának, és tette lehetővé, hogy Magyarországon is végbemenjen, forradalmi úton, a polgári nemzeti átalakulás, amelynek egyebek között a polgári sajtószabadság kivívása, a polgári sajtó megszületése is velejárói közé tartozott.