{II-1-27.} II. Az utolsó rendi országgyűlés és a sajtószabadság

FEJEZETEK

Az 1847 őszén megnyílt utolsó rendi országgyűlésen Kossuth taktikája az volt, hogy az olyan kérdések helyett, amelyek a nemesi ellenzék sorait megbonthatták, azokra összpontosítsa a támadás erejét, amelyek az ellenzéket egységbe fűzik, és a kormányzattal szembeállítják. A feudális kiváltságok felszámolását, így az adó és az örökváltság nagy kérdéseit illetően az ellenzéki követek sem mentek egyformán messzire, illetve valamennyire már a konzervatív követek egy része is hajlandó volt egy kissé előrelépni. Az éles határvonalat a két párt között nem annyira itt, mint inkább a kormányzat, az adminisztrátori rendszer, illetve, a másik oldalon, a nemzeti önállósági törekvések között lehetett meghúzni. Így azután az országgyűlésen fellángoló küzdelmeket nem annyira a belső reformok körüli viták határozták meg elsősorban, mint inkább Kossuthék harca, egyre nagyobb erővel, az alkotmányos sérelmek napirenden tartásával, a kormányrendszer megbuktatásáért az egyik oldalon, a másikon pedig a kormány és szövetségesei kísérletei az ellenzék egységének megbontására, egy „mérsékelt” középpárt leválasztására.

Mint előző kötetünk végén már rámutattunk: az egykorú sajtóból rekonstruálni tudjuk, hogy az országgyűlés milyen eredményekre jutott 1847. novembertől 1848. márciusig. Elfogadta a részleges közteherviselést, de nem a teljeset. Megközelített – bár még el nem fogadott – egy elvi határozatot, amely az örökváltságot állami kérdéssé és kötelezővé tette ott, ahol a parasztok akarják és a „tökéletes” kárpótlást megfizetik, részben földben is. De visszariadt az azonnali, általános, kötelező örökváltságtól, meg attól, hogy a kárpótlás kifizetését az állam vállalja magára. Elfogadta az ősiség gyökeres módosítását, de nem teljes eltörlését. Végül belement a városok és szavazatjoguk kérdésének részletes tárgyalásába.

A sajtószabadság ügyében, amely itt bennünket különösen érdekel, jóformán ennyi sem történt. A kérdés mindjárt az alsótábla legelső kerületi ülésén, november 16-án előkerült, oly formában, hogy miként lehetne a tárgyalásoknak nagyobb nyilvánosságot biztosítani. A téma, tudjuk, régi volt, azzal az elképzeléssel együtt, hogy külön országgyűlési újságot kellene kiadni. Ami azonban fontos, új kezdeményezés volt egykor, másfél évtizeddel korábban, Kossuth Országgyűlési Tudósításai idején, az most már nem felelt meg az igényeknek. Azóta a politikai sajtó szerepe és mozgási lehetősége megnőtt. {II-1-28.} A sajtó ügye nyilvánvalóan általánosabb rendezést kívánt. A vita során Kossuth kijelentette: „Ideje már, hogy a sajtóügyet egész erélyességgel felöleljük. A szabad sajtó mindennek előzménye, és a sajtó sehol nincs a világon olly nyomorult állapotban, mint minálunk.” Szemere Bertalanhoz és másokhoz hasonlóan Kossuth is szót emelt a külön országgyűlési újság ellen, amely „monopolium színét” viselné, és egyébként sem volna megvalósítható. Azt kívánta, hogy „az országgyűlési közléseket minden hírlapok szabadon adják”, és a sajtótörvény-javaslat kidolgozására küldjenek ki egy választmányt. Tudjuk, hogy nemcsak jó néhány ellenzéki követ értett ezzel egyet, hanem még a konzervatívok közt is akadt, aki, mint Somssich Pál baranyai követ, az előzetes cenzúra nélküli sajtószabadság híve volt. A többség 25:24 arányban ennek ellenére a külön országgyűlési újság mellett foglalt állást, amelyet 500 forint óvadékhoz akart kötni, de hozzájárult a választmány kiküldéséhez. S addig is, amíg a sajtó ügye rendeződik, elhatározta, hogy a nádorhoz fordul: eszközölje ki, miszerint „az országgyűlési tanácskozások a hírlapok által korlátlanul közöltethessenek”. Annyi bizonyos, hogy a politikai hírlapok, bár persze korántsem korlátlanul, a következő hónapokban elég részletesen beszámolhattak az országgyűlés fejleményeiről, amelyeket, kerületi jegyzőkönyvek híján, mindmáig az egykorú sajtótudósításokból tudunk rekonstruálni. A további vita során, november 19-én Zarka János perszonális a kormány védelmében azt a kijelentést kockáztatta meg, hogy a cenzúra alapjában véve mint intézmény helyes, csak a cenzorok követnek el hibákat. Ez jó alkalmat nyújtott Kossuthnak arra, hogy saját tapasztalataira hivatkozva emeljen szót a „gondolat-ölő cenzúra” és az olyanféle eljárás ellen, amely pusztán egyéneket próbál felelőssé tenni az intézmények hibáiért. A választmány egyébként valóban megalakult Széchenyi elnökletével, inkább ellenzéki követekből, de ténylegesen nemigen működött. Csak Szemeréről tudjuk, hogy a választmány titkáraként, ha Széchenyivel érdemi tárgyaláshoz nem is jutott, már 1848 januárjában dolgozgatott a sajtótörvény-javaslaton.

Mindezt mérlegre téve az ellenzék vezetői remélhették ugyan, hogy ez az országgyűlés, az előzőtől eltérően, már valóban tesz komolyabb „előlépéseket” a reform felé, de azt aligha remélhették, hogy az utolsó rendi diétának vívják harcait. Ezek az „előlépések” előreláthatóan szerényebbnek ígérkeztek annál, amit Kossuthék már előbb sürgős feladatnak tekintettek. Így a fent összefoglalt eredmények, ha a korábbiakhoz képest mutattak is fel haladást, igazában véve inkább olyasmit jeleztek, hogy a nemesi reformpolitika lefékeződik, és megáll alulméretezett megoldásoknál. A kompromisszumra való hajlam az ellenzék soraiban, még azon küzdelem során is megmutatkozott, amelyet Kossuth a bécsi kormányrendszer ellen a nemzeti önállóság ügyében vívott. 1848 elején a kormánynak sikerült a „mérsékelt” ellenzékiekkel titokban megegyeznie, hogy ha az udvar engesztelő leiratban orvoslást ígér az adminisztrátori rendszer ügyében, viszont támogatja az adózási, örökváltsági és városrendezési reformokat, akkor ők elejtik a sérelmi ügyet és a Kossuth {II-1-29.} által előtérbe tolt „agitationalis tárgyakat”, vagyis felhagynak a közjogi-nemzeti küzdelemmel. Az alsótábla 1848. február 5-én meg is szavazta Kossuthtal szemben a középpárti javaslatot. Kossuthnak ugyan a továbbiakban nagy erőfeszítéssel sikerült az ellenzék szétszakadását megakadályoznia, de a győzelem ezzel még nem volt kezében. Így február 21-én az országgyűlés vasútügyi választmánya is leszavazta Kossuthot és vukovár–fiumei vasúttervét, személyes fellépése ellenére, és Széchenyi központi vasútterve mellett foglalt állást. Ezután maga Kossuth is szükségesnek látta, hogy a kormánnyal a középpárti elképzelések vonalán tárgyalni kezdjen. Ebben az átmeneti, bizonytalan egyensúlyi helyzetben Kossuth és hívei egyre növekvő várakozással figyelték a nemzetközi politikai látóhatárt, az Európa-szerte felgyűlt forradalmi erők jelentkezését, egyelőre főleg a Habsburg-uralom alá tartozó Észak-Itáliában.

Valóban, a magyar ellenzéket e helyzetből az európai forradalom emelte ki, amely két egymást követő szakaszban gyökeresen megváltoztatta az erőviszonyokat.