{I-63.} BÉCSI MAGYAR ÉRDEKŰ LAPOK A HETVENES ÉVEKBEN

Az Allergnädigst privilegierte Anzeigen aus sämmtlichen kaiserl. königl. Erbländern (1771–1776)

Nem sokkal Windisch Károly Gottlieb német nyelvű publicisztikai tevékenységének kibontakozása után – amikoris Windisch a Pressburger Zeitung mellett, 1767-től kezdve, különböző, vegyes tartalmú melléklapokat is kezdett megjelentetni – Bécsben, 1771-ben magyarországi szerkesztők, hazai olvasók számára megindították az első, önálló formában megjelenő, német nyelvű folyóiratunkat, az Allergnädigst privilegierte Anzeigent. A lap szerkesztését Tersztyánszky Dániel végezte, de a folyóirat – jórészt felvidéki evangélikus munkatársakból álló – írógárdájának valódi irányítója Kollár Ádám volt. Az Anzeigent tehát, magyarországi létrehozóinak és írói-olvasói körének alapján csakúgy, mint a folyóirat érdeklődési területe nyomán, méltán soroljuk – bécsi megjelenése ellenére – a hazai időszaki sajtó tárgykörébe. Német nyelvű előfutára volt azoknak a század végi magyar újságoknak, amelyeket szintén Bécsben adtak ki – Magyarország számára. De míg azok, a nyelvi mozgalmak hatására, már a nemzeti nyelvnek és az anyanyelvű tudományosságot és irodalmat támogató akadémiának lettek az előharcosai, e korábbi kezdeményezés még az összbirodalmi keretekkel számolva igyekezett a hazai tudományos életet és az ismeretek terjesztését elősegíteni – német nyelven. Egyenes folytatója volt azoknak a 18. századi magyarországi törekvéseknek, amelyek Bél Mátyás óta, a honismertető iskola programjának megfelelően, az ország természeti, földrajzi és történeti viszonyainak megismertetésére törekedtek. A lap alapítása mögött ezenkívül még egy tudományos társaságnak, korábban már többször megkísérelt, de nem megvalósult terve is rejlett.

Kollár Ádám Ferenc, a bécsi udvari könyvtár besztercebányai születésű tudós könyvtárosa, az Anzeigen megalapítója, a magyarországi tudományosság megszervezésének első szószólója volt. Megismerkedett Bél Mátyás nagyszabású munkásságának hagyatékával és valószínűleg Bél honismertető feltárásának befejezetlensége és az a belátás, hogy az ilyen szerteágazó, sokrétű tudományos feladatot csak egyesült erővel lehet megoldani, vetette fel benne egy honismertető társaság gondolatát.

1762-ben elkészítette egy ilyen tudományos társaságnak („Societas Literaria”) a tervezetét. Elképzelése szerint a tagok, földrajzi szétszórtságuk miatt, állandó központ helyett csak postai úton álltak volna egymással kapcsolatban olyan formában, hogy kutatásaik eredményeit rendszeresen megküldik egymásnak. Az elnök – a terv szerint – az arra érdemes dolgozatokat nyomtatásban is kiadta volna. A tervezet azonban, amelyet pedig széles körben előterjesztett: Kaprinai Istvánon keresztül a jezsuitáknak éppen úgy megküldött, mint a debrecenieknek és a sárospatakiaknak, valamint számos más tudósnak, nem valósulhatott meg.

Sikertelenségének legfőbb oka bizonyára abban a fogadtatásban rejlett, amellyel a főpapság és a rendek az 1764-ben megjelent könyvét (De originibus et usu perpetuo potestatis legislatoriae circa sacra apostolicorum regum Ungariae libellus singularis) {I-64.} részesítették. Ebben Kollár, aki a jezsuita rendből való kilépése után, van Swieten ajánlatára került a bécsi udvari könyvtár élére és lett az udvar és a felvilágosult abszolutizmus híve, éles támadást intézett a nemesség kiváltságai ellen, s az állam és egyház viszonyáról a gallikanizmus eszméi alapján nyilatkozott. Az udvari támogatással megjelent könyvet a rendek és a klérus nagy felháborodással fogadták, és elégetését, szerzőjének pedig száműzetését követelték. Elérték, hogy az udvar Magyarországon valóban betiltotta a munkát, formailag meghátrált, és óvakodott Kollárt a politikai nyilvánosság elé engedni. Ugyanakkor tanácsadói szerepében továbbra is felhasználta.

Ilyen előzmények után érthető, hogy ettől kezdve a háttérből igyekezett terveit valóra váltani. Ennek egyik eszköze volt az 1771-ben Bécsben, névtelenül megindított Allergnädigst privilegierte Anzeigen című folyóirat is.

Az év elején megindult lap csak annyit árult el magáról, hogy egy társaság kiadásában jelenik meg. Mivel a szerkesztői tisztet a szepességi származású Tersztyánszky Dániel látta el, neki tulajdonították a „társaság”és a folyóirat létrehozását. Az újabb kutatások azonban az Anzeigen bevezető cikke alapján, amelynek szerzője egy 9 évvel korábban készített terv megvalósítására hivatkozik, Kollár Ádámnak tulajdonítják e bécsi lapvállalkozásban a vezető szerepet, aki a személye elleni felzúdulás miatt arra kényszerült, hogy névtelenül, háttérben maradjon.

A bécsi folyóirat és a mögötte álló társaság lényegében azt az eszmét váltotta valóra, amelyet Kollár 1762-ben előterjesztett. Hiszen a „Societas Literariá”-t éppen úgy a honismertetés programjának megvalósítása végett kívánta létrehozni, mint ahogy lapjának is ez volt a rendeltetése. Azt a társaságot is a földrajzilag egymástól elszigetelt tudósok szellemi közösségének gondolta el, azzal a gyakorlati céllal, hogy a tagok munkásságukról egymást rendszeresen tájékoztassák és a megfelelő színvonalú munkákat ki is adják. Az Anzeigen mögött álló társaság is szétszórtan élő munkatársakból állt, hiszen csak Kollár és Tersztyánszky élt Bécsben, a többiek különböző felvidéki városokban laktak: Windisch Pozsonyban, Benczur József Késmárkon, Czirbesz András János Iglón. A lap az elkészült dolgozatok rendszeres begyűjtésének és azok publikálásának is eszköze volt. (Az egy-egy folyóirat mögött álló, és magukat „társaság”-oknak nevező kisebb közösségek a 18. században, a későbbiek során sem jelentettek valamilyen nagy létszámú, szervezett társaságot. Példa erre a magyar folyóiratok esete, hiszen a Magyar Museumot kiadó „Kassai Magyar Társaság” lényegében csak három-négy személyt, a Mindenes Gyűjteményt alapítók „Komáromi Társaság”-a is csak három személyt jelentett.) A folyóirattal kapcsolatos névtelenség – a szerkesztők és a cikkírók nevének hiánya – szintén meglehetősen általános jelenség volt a korban; oka nem az írói öntudat hiányában, hanem főként a kezdetleges társadalmi viszonyokban rejlett, ahol a publicisztikai tevékenység inkább hátránnyal, mint előnnyel járt – legalábbis bizonyos körökben. Vagy az udvar és a hivatalos állami cenzúraapparátus, vagy pedig az egyházi és rendi körök (olykor valamennyi hatalmi tényező) előtt bizonyult előnyösnek egyes cikkek szerzőinek eltitkolása. Az udvarhoz közelálló és bécsi megjelenésű Anzeigenben – különös tekintettel a {I-65.} Kollár Ádám könyvét követő, egyházi és rendi felháborodásra – bizonyára főként a hazai uralkodó körök előtt látszott szükségesnek a szerkesztők és munkatársak nevének elrejtése.

A lap programja egyébként csatlakozott a bécsi aufklärizmus racionalizmust és közhaszonra való törekvést hirdető programjához is. A honismertető célkitűzést nem annyira a Bél Mátyás által megindított tudományos vállalkozások folytatásaként, hanem inkább ismereteket népszerűsítő formában kívánták megvalósítani. Az 1772. évfolyam bevezető cikkében azt írták, arra törekszenek, hogy mindjobban megközelítsék végcéljukat: a közhasznú dolgokról való gondolkodást és írást. A teréziánus korszak második felében eluralkodó reform-szellemnek megfelelően, annak jelentőségét hangsúlyozták, hogy hivatásbeli feladatai mellett mindenki azzal is törődjön: miként lehet hasznos maga és embertársai javára. Folyóiratuk részére a legnagyobb elismerés az lenne, ha azt hallhatnák: az ő fáradozásaik is hozzájárultak e boldog korszak kialakításához.

Programjuknak megfelelően, a földrajzi, természettudományi, gazdasági és történeti vonatkozású cikkek az ismeretterjesztés színvonalán álltak. A bécsi udvari politika és felvilágosultság irányát tükrözték a könyvismertetések is. Lengyelország felosztásakor, e lépés történeti megalapozottságát kimutatni igyekvő, és az udvar által összeállított munkát (amelyben Kollár Ádám is közreműködött), örömmel üdvözölték. Elismerően nyilatkoztak Riegger bécsi professzornak arról a könyvéről is, amely a magyar egyházjogban igyekezett a felvilágosodás eszméit érvényesíteni. A nevelés kérdései is élénken foglalkoztatták az Anzeigen cikkíróit, annál is inkább, mert az előkészületben álló nagy nevelési reformnak, a Ratio Educationisnak a kidolgozásában Tersztyánszky és Kollár maga is szerepet vállalt. Az abszolutizmus elveinek megfelelően hangsúlyozták, hogy a nevelés alapvető célja hűséges alattvalók nevelése az állam számára.

A folyóirat egyébként több, állandó rovattal rendelkezett. Ilyenek voltak (az élen közölt) Legfőbb rendeletek rovata, amelyet a Tudományok, a Földművelés, a Természettörténet, a Magyar történelem és végül a Vegyes hírek című rovat követett. Az egyes cikkek a legtöbb esetben névtelenek voltak, illetve csupán betűjellel jelezték őket. A Vegyes hírek című rovatban többször közölték olvasóik leveleit is. A terjedelmesebb tanulmányokat több folytatásban adták közre; ilyen volt például a magyarországi cigányok történetét tárgyaló írás.

A könyvismertetéseket a Tudományok című rovatban közölték. Hangsúlyozták ugyan, hogy a bírálattól óvakodni fognak, de ehhez mégsem tartották mindenben magukat. Így például Horányi Memoria Hungarorum című munkájáról W.-jelzéssel (valószínűleg Windisch) meglehetősen bő kritikát írt, a hiányok felemlítésével. Ugyancsak behatóan ismertették Weszprémi István orvosi-életrajzi munkáját is. A magyar nyelvű szépirodalmat, az ismertetett könyvek között Báróczi Cassandra-fordítása képviselte.

Kollár Ádám folyóiratából kitűnik alapítójának és körének az az új felfogása is, amelyet az anyanyelvűséggel kapcsolatos kérdésekben képviselnek. Ők is – az összbirodalmi kereteken belül – a magyarországi tudományosság fejlesztését tűzték ki célként, akárcsak nagy elődjük, Bél Mátyás. De míg Bélnek a különböző {I-66.} nemzeti nyelvek és kultúrák iránti érdeklődés még harmonikus volt, addig Kollárék nemzedékénél – miként Windischnél – már kiütköznek a nemzeti differenciálódás jegyei. A szlovák származású Kollárnál a szlovák nemzeti öntudatosodás kezdeti fokai ismerhetők fel, mint ahogyan később, a szintén hungarus-keretből kifejlődő Rát Mátyásnál, a magyar nyelvű újságírás megalapítójánál, a magyar nemzeti öntudat jelentkezését tapasztaljuk. Kollárnál ez a magatartás még nem annyira nyíltan jelentkezik, csak bizonyos jelenségek világítják meg. Kollárnak a folyóiratban található, többnyire rejtett megnyilatkozásai (csakúgy, mint más műveiben kimutatott jegyzetei) arról tanúskodnak, hogy benne a magyar rendekkel való szembekerülés hátterében nemcsak az udvarhű, aufklärista magatartás, hanem egy, a hungarus keretekből kikívánkozó, kezdeti szláv öntudat is dolgozott.

A folyóirat egész képére azonban mégsem ez jellemző, hanem annak az udvari aufklärizmusnak a szelleme, amely a lap munkatársait és szerkesztőit egyaránt eltöltötte. Ennek a felvilágosultságnak – a közvetlenül udvari szolgálatban álló Kollártól a felvidéki luteránus értelmiség képviselőiig – különböző világnézeti és politikai árnyalatai voltak a bécsi folyóirat cikkei között képviselve. E lapban előrevetette árnyékát már a soknemzetiségű birodalom egyik súlyos problémája, a nemzetiségek lassú öntudatosodásának kérdése is.

Az Anzeigen 1776 június végén, az évfolyam derekán, váratlanul szűnt meg. A szerkesztők csak annyi tájékoztatást fűztek lapjuk megszűnéséhez, hogy ezt váratlan és hihetetlen nehézségek felmerülése eredményezte.

A későbbiek során a budai egyetemi tanács is elismerően nyilatkozott a folyóiratról, amelyről azt mondták: mindenféle tudomány megtalálható benne, tele volt érdekes tudnivalóval, tartalmát pedig kitűnő válogatás és éles ítélet jellemezte.

A lap megszűnését nyomban egy újabb bécsi, magyar érdekű, de latin nyelvű lap megindulása követte: az Ephemerides Vindobonenses című újságé, amely irányát tekintve szintén a bécsi felvilágosodás hatását mutatta.

Az Ephemerides Vindobonenses (1776–1785)

A teréziánus korszak végén és a jozefinista periódus elején felélénkült az ausztriai sajtó: egyre-másra indultak az újabb lapok. Ezek sorában, már a hetvenes években, találunk olyanokat, amelyek szerkesztője és érdeklődési köre magyar volt. Az Anzeigen után 1776-ban Ephemerides Vindobonenses címmel Keresztury József bécsi udvari ágens indított egy latin nyelvű lapot, amelynek latin nyelvűségét más okok magyarázzák, mint a Mercurius Hungaricusét és a Nova Posoniensiáét. Ugyanakkor látni fogjuk azt is, hogy a bécsi latin nyelvű újság folytatója volt annak a Bél Mátyás által meghonosított szellemi hagyománynak is, amely az újságolvasást az ifjúság nevelésének szolgálatába kívánta állítani. Sőt, e téren Keresztury lapja tovább is lépett, hiszen minden valószínűség szerint ez volt az az újság, amellyel a Ratio Educationisba is felvett újságkollégiumot megvalósítani szándékozták.

{I-67.} Keresztury újságja csatlakozik a felvilágosult abszolutizmus eszméiért lelkesedő sajtótermékekhez. A szerkesztő korábbi munkáiban is már a bécsi felvilágosodás hívének mutatkozott, és bár maga korábban jezsuita volt, kilépve a rendből, bírálni kezdte a jezsuita nevelés rendszerét. Bécsben udvari ágensként működött, amikor 1776-ban lapját megindította. Előfizetési felhívásában a művelt nemzetek példájára hivatkozik, ahol már csaknem mindenütt van hírlap. Azt ígéri, hogy újságjában a legnagyobb hűséggel igyekszik beszámolni a világ azon eseményeiről, melyeknek híre kulturális vagy gazdasági szempontból, valamilyen haszonnal jár. A hasznosságra való hivatkozás csaknem állandóan visszatérő motívuma volt az újságok létesítését indokoló szövegeknek ebben a korban. Végül arról ír Keresztury, hogy az irodalmi tanulmányokkal foglalkozó ifjúság számára milyen hasznos olvasmány lesz az újság.

Arra nézve is tájékoztatást nyújtott a szerkesztő, hogy lapját miért latinul adta ki. Ugyanis nemcsak a magyar olvasóknak szánta, hanem a Habsburg-birodalom többi népének, főleg – a magyarokon kívül – a horvátoknak, szlavóniaiaknak, az erdélyi és a lengyel olvasóknak, ahol a műveltek körében a latin szinte második anyanyelvnek számít. Más helyen is hangsúlyozta, hogy lapját nem a köznépnek, hanem a műveltek számára készíti. Ez a körülmény kétségkívül megnyugtató volt az udvar számára, hiszen láttuk, hogy még Sonnenfelsnél is mily fontos szerepet játszott az a félelem, hogy az újságok a nép kezébe kerülhetnek.

Hogy az Ephemerides Vindobonenses mennyire az egységesítő tendenciák szolgálatában is állt, bizonyítja a latin nyelvűségen kívül a hírek tartalma és csoportosítása is. Ez a lap is hetenként kétszer jelent meg, mint a Pressburger Zeitung, kettős hasábozású lapokon. Címlapján, a fejlécen a császári kétfejű sas látható. A referáló hírszolgálat stílusát követte: a külföldi hírek között csak a bécsiek mutatnak némi színt és elevenséget, hiszen azokról saját tapasztalatai alapján számolhatott be a szerkesztő. Barokkos ünnepségek és egyéb látványosságok leírása néha folytatásos cikkeket eredményeztek. Mindig a németországi és – ha voltak – a bécsi hírek álltak az első helyen.

Helyt kaptak a lapban magyarországi események is, amelyek sorában örömmel ad hírt többek között a mocsarak kiszárításáról, Tessedik Sámuel gazdasági iskolájáról és olyan eljárások bevezetéséről, amelyekből haszon származik. Keresztury korábban, mint a muraközi jobbágyok ügyvédje, a dunántúli parasztmozgalmak idején megismerkedett a jobbágyok sorsával, és annak idején mindent el is követett panaszaik továbbítása és a földesúri kizsákmányolás korlátok közé szorítása érdekében. Bécsi újságjában is megtaláljuk a falusi szegénység élete iránti érdeklődésének nyomait, és – az udvar jobbágypolitikájának határain belül – szándékot helyzetük enyhítésére.

Sokszor foglalkozott Keresztury a nevelésügyi reformmal és az iskolaügy átszervezésével is. Részletesen ismertette a Ratio Educationis rendelkezéseit, a személyi kinevezéseket. Tudósított az egyetemnek Budára való áthelyezéséről és a nemzeti iskolák életéről. A Res literariae című rovatban tudományos és irodalmi vonatkozású közleményeket jelentetett meg, elsősorban könyvismertetéseket. Ezek sorában azonban tartózkodott attól, hogy véleményt is nyilvánítson. Ezt nem {I-68.} tartotta lapjához méltónak, melyet részben politikai, részben tudós újságnak nevezett, s nem a köznépnek szánt.

Keresztury, de egyben a bécsi hivatalos felvilágosultság korlátaira is jellemző, hogy a felvilágosodás kiemelkedő íróit, Spinozát, Helvetiust, Voltaire-t, Rousseau-t „veszedelmes írók”-nak nevezte. Az újságban közölt szépirodalmi jellegű munkák között kizárólag barokk dicsőítő ódákat és szónoklatokat találunk. Nemzeti irodalmunk újjászületéséről ugyanakkor alig olvastunk valamit is. Bessenyei Györgyről mindössze a katolikus vallásra való áttérése alkalmával értesülhetünk az újságban. A hallgatás e témával kapcsolatban, főleg azokban az években, amikor már Rát és utódai a Magyar Hírmondóban élénk hírverést igyekeztek kifejteni a nemzeti nyelvű irodalom és tudományosság érdekében, arra a bécsi körre volt jellemző, amelyhez Keresztury is tartozott.

Nem lehet véletlen, hogy a Kollár Ádám udvari felvilágosult köréhez tartozó Tersztyánszky Dániel folyóirata, a bécsi Anzeigen éppen akkortájt szűnt meg, amikor Keresztury újságja megindult (1776. június–július). Lapjának tartalma csakúgy, mint a nemzeti nyelvi-irodalmi-kulturális kérdések iránti közönye is rokonságot mutat Kollárék körének magatartásával, amely a jozefinista és az oktatásügyi reformokat a birodalmi centralizációs politika részeként kezelte. E politikai tendencia növekedése eredményezhette elsősorban az Ephemerides Vindobonenses megszűnését is.

1785-ben, amikor Keresztury József bejelentette lapja megszüntetését, csak burkoltan célzott arra, hogy II. József németesítő nyelvrendeletének is része lehetett ebben. Az Ephemerides Vindobonenses egyik fő feladatának a latin nyelv tökéletesítését tekintette a tanulóifjúság körében. Ennek, a nyelvrendelet következtében (hisz az a németet tette meg az iskolázási nyelvnek, és e nyelv tanulását helyezte előtérbe), elveszett az aktualitása. A következő évben már Pesten német nyelven indult egy lap, Merkur von Ungarn címmel: érdeklődésének legfőbb tárgya szintén az iskolaügy lett.

IRODALOM

Angermayer Károly, ifj.: A Pressburger Zeitung, Magyarország legrégibb hírlapja története. – Geschichte der Pressburger Zeitung. Pozsony, 1896. 23 l. – Pichler, Alois H.: Entstehung der „Pressburger Zeitung”. Pozsony, 1913. 52, XXXVI. l. – Kelényi B. Ottó: Buda és Pest hírlapirodalmának múltja. = A Sajtó 1927.1. sz. 10–17., 5. sz. 1–11., 1928. 12. sz. 622–634. – Valjavec, Fritz: Karl Gottlieb von Windisch (1725–1793). Das Lebensbild eines südostdeutschen Bürgers der Aufklärungszeit. München, 1936. 131 l. – Dezsényi Béla: Legrégibb hírlapjaink életrajzához. = MKsz 1940. 353–361. – Gárdonyi Albert: A Pressburger Zeitung megindítása. = MKsz 1941. 121–131. – Kókay György: Az Ephemerides Vindobonenses. = MKsz 1957. 347–358. – F. Csanak Dóra: A Ratio Educationis és az iskolai újságok. = MKsz 1975. 243–261.