{II-1-37.} III. A pesti forradalom és a sajtószabadság

Az ország valódi központjában, Pesten kibontakozó forradalmi előmozgalmak híreinek pozsonyi vagy éppen bécsi hatásáról már eddig is szó esett. De a fent elmondottak idején sem Pozsony, sem Bécs nem tudta még, hogy közben, március 15-én, a reggeli órákban, nagyjából akkor, midőn az országgyűlési küldöttség hajója Bécsbe indult, Pesten valóban kitört a forradalom, amelynek első, legnagyobb eredménye éppen a sajtószabadság kivívása volt.

Előző délután, az Ellenzéki Kör március 14-i ülésén, még nagy vita folyt a liberálisok és azon ifjú radikálisok között, akik, mint Irinyi József vagy Vasvári Pál, a népgyűlés tervéhez ragaszkodtak. Petőfi, tudjuk, nem vett részt az ülésen. Végül a többség Nyáry Pál, Pest megye másodalispánja és néhány más, vidéki liberális nemesi politikus fellépése nyomán úgy foglalt állást, hogy a 12 pontot Pozsonyba, Batthyányhoz kell küldeni, és ő terjeszti majd az országgyűlés elé. A vitát még az ülés után, a Pilvaxban is folytatták az ifjak, egymás között, amíg a bécsi forradalom híre meg nem érkezett. Ezután már mind egyetértettek, hogy minden időveszteség nélkül, forradalmi úton fel kell lépniök és a 12 pontot a pesti nép határozataként nyilvánosságra hozniok. Petőfi március 14-én este ezt írta naplójába: „Logicailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót. Holnap ki kell vívnunk a sajtószabadságot.”

Az ifjú radikális írók szemében valóban a sajtószabadság volt minden más szabadság alapja, a kiindulás. Enélkül ugyanis az égetővé vált politikai és társadalmi kérdéseket, a nagy átalakulás kívánalmait nem lehetett megfogalmazni a nyilvánosság előtt. Érthető tehát, hogy a 12 pont közül mindjárt a legelső mondta ki: „Kívánjuk a censura eltörlését.” Csak ezután jött a felelős minisztérium, a törvény előtti egyenlőség, a közteherviselés, a jobbágyfelszabadítás követelése és minden egyéb.

Az, hogy a forradalom élgárdájában értelmiségiek, és különösen irodalmárok, költők vitték a főszerepet, lényegében véve a magyar polgári fejlődés elmaradt, hiányos voltából, illetve részben abból érthető, hogy hosszú időn át inkább csak szépirodalmi formában, kerülő úton lehetett forradalmi eszméket képviselni. De az a kérdés mégis érdemel némi elemzést, hogy miként, milyen feltételek következtében tudott valóban történelmi jelentőségű forradalmat {II-1-38.} kezdeményezni az a nem túl nagy létszámú értelmiségi, irodalmi csoport, amelyet márciusi ifjúságnak nevezhetünk.

Irodalomtörténészeink szerint ez az irodalmi csoport 1848 küszöbén alakult ki kisebb, baráti együttesekből. Tagjai közé mintegy ötven fiatal író, publicista számítható. Petőfin és közelebbi baráti körén túl, a központban, idetartoztak rokon szellemű kortársai, főleg Pesten, de részben vidéken is. Többségük a társadalom alsó középrétegeiből származott, polgári, kishivatalnoki, olykor parasztpolgári családok fiaként. Kevés nemes, még kevesebb jómódban nevelkedett akadt közöttük. Egyik közös fő jellemzőjük a radikális politikai felfogás volt, ha ez – főleg a továbbiak során – nem is bizonyult egészen egyöntetűnek. A másik pedig fiatal koruk. Petőfi és Lisznyai Kálmán 25, Jókai 23, Bulyovszky Gyula és Vasvári Pál csak 21 éves ekkor. A 28 éves Pálffy Albert, Degré Alajos, Vahot Imre a legidősebbek közöttük.

Kutatóink arra is rámutattak, hogy egy ilyen irodalmi csoport létrejöttének és szerepének, hatásának feltételeit Budapest városi fejlődése segített megteremteni. Budapest – a három város közös neve már ekkor használatos – a régi ország egyetlen igazi, modern, másfél százezres nagyvárosi tömörülése volt, fő kormányszékek, hivatalok, felsőoktatási intézmények székhelye, gazdasági – főleg kereskedelmi –, kulturális, irodalmi központ, a politikai sajtónak is centruma. Természetesen a három közül Pest járt az élen, magában véve is százezres városként. 1848 márciusában hivatalnokok, nemesek, honorácior-értelmiségiek, kereskedők, mesteremberek és legényeik, nyomdászok, hajógyári munkások, jurátusok, diákok, napszámosok, plebejus elemek, sőt a József-napi vásárra érkező parasztok, árusok reagálhattak a maguk módján, riadtan, kíváncsian, vagy lelkes tömegként, erőként a forradalom hívó szavára.

Újabb társadalomtörténeti vizsgálatok végül arra is utaltak, hogy a márciusi ifjúságot, a plebejus értelmiséget nem magában álló, külön jelenségnek, hanem olyan, emelkedni akaró rétegek intellektuális élcsapatának kell tekintenünk, amelyek a kialakuló kispolgárság címszava alá sorolhatók. Az árutermelés, a polgárosodás folyamata nemcsak a középnemesség feltételeit, életét, nézeteit formálta át, amely a reformkor óta a liberális polgárság szerepét kezdte Magyarországon betölteni. Hatott ez jóval szélesebb rétegekre is, amelyek igen sokféle típust mutattak fel, a mezővárosi parasztpolgár-vállalkozótól a magyarosodó német városi elemeken át a városokba, főként Pest külvárosaiba, és részben értelmiségi pályára törekvő szegényekig, de amelyek mind a feudális rendszer megdöntésében, a továbbjutás útjának megnyitásában voltak érdekelve. Az adott magyarországi viszonyok közt nem képviseltek a nemességhez mérhető erőt, de történelmileg kritikus helyzetekben, főleg a fejlettebb, városias központokban, mégis jelentős tényezőnek bizonyulhattak. Politikailag azzal a kispolgársággal állíthatók párhuzamba, amely a fejlettebb francia és német társadalmakban a radikális, republikánus törekvések hordozója volt. A kialakuló hazai kispolgárságot erős magyar nacionalizmus jellemezte, a Habsburg-monarchia kormányzatával {II-1-39.} és, ahol, mint Pesten, ilyet maga fölött talált, a jobb módú német céhpolgársággal szemben, azután a demokratizmus igénye, amelyet érzékennyé tett a kisember társadalmi védtelensége is. E rétegek a bizalmatlanul nézett nemesi liberalizmus polgári programját úgy szerették volna kiszélesíteni, hogy saját igényeik is beleférjenek. Petőfi, e radikalizmus megfogalmazójaként és a plebejus értelmiségi mintaképeként, ezért mozgott oly otthonosan és talált oly közvetlen visszhangra e rétegekben az ország különböző részein, legalábbis a forradalomig, amíg a feudalizmus megdöntéséért egyesült erővel folyt a harc, mivel azután hamar kiderült, hogy a mezőny szétszóródik, sokan megállnak és hogy a márciusi ifjúság vezérének eszményei a kispolgárságon, sőt részben a polgári forradalmon is túlmutatnak. De 1847-ben, az országgyűlés előtt, midőn Pesten a nemesi liberális ellenzéké volt a fő szerep, Petőfi író barátaival átmenetileg a győri Hazánk című folyóiratban is fórumra találhatott, hiszen Győr társadalma a magyar polgárosodásban már a XVIII. század óta az első sorokban haladt és így e törekvéseknek is, bár szerény, de megfelelő bázist nyújthatott. 1848 tavaszán azonban már Pest volt a központ, és a Pilvax a márciusi ifjak találkozóhelye, politikai klubja. Itt készültek arra, a francia forradalmak elemzése közben, hogy a várható forradalom kezdeményezését saját kezükbe vegyék. E feltételek adtak nekik lehetőséget arra, hogy a forradalmi helyzetben valóban jelentős szerepet játsszanak. S e lehetőséggel, tudjuk, éltek is.

A nagy nap reggelén, hideg esőben, Petőfiék vagy tízen indultak el a Pilvaxból a Tizenkét Ponttal és a Nemzeti Dallal. Mire az egyetemi ifjúságot, orvosokat, mérnököket, jogászokat végigjárták, számuk már vagy ezerre nőtt. Tíz óra körül pedig, midőn Landerer és Heckenast nyomdája elé értek, a Hatvani utcában, amelyet nemsokára, Petőfi javaslatára, Szabad Sajtó utcának kereszteltek át, már ötezres tömeg követte őket. Landerer, aki biztos szimattal, mindig fel tudta mérni, hogyan kell a világban ügyesen mozognia, akár a kormányzat, akár a forradalom embereivel találta szemben magát, a tervekről már este hírt kapott, és így a nyomda személyzetével együtt, kellő papírmennyiséggel, felkészülten várta az érkezőket. A szintén tájékozott pesti városkapitány kérdésére, hogy nem akar-e fegyveres őrséget az üzem elé, tudjuk, nemmel válaszolt; ha ugyanis kevés a felvonuló, akkor nem kell őrség; ha meg nagy a tömeg, akkor nem segít, sőt bajt okoz. Midőn Petőfi, Vasvári Pál, Irinyi József – a Pontok összeállítója és a Pesti Hírlap külföldi rovatvezetője –, valamint Jókai – a Landerernél megjelenő Életképek szerkesztője – néhány társával az üzembe lépett és a Nemzeti Dal meg a Pontok kinyomatását kérte, Landerer előbb – forma szerint – ezt fennhangon megtagadta azzal, hogy a kéziratokról hiányzik a cenzori engedély, de mindjárt utána odasúgta: foglaljanak le egy gépet. Erre átmentek a gépterembe, ahol egyikük – valószínűleg Irinyi – kezét a Columbian vassajtóra téve így szólt: „Ezt a sajtót a nép nevében ezennel lefoglaljuk s követeljük kézirataink kinyomatását.” Ezután Landerer, kijelentve, hogy erőszaknak ellen nem állhat, utasította Träger Endre művezetőt, hogy Petőfiék óhajának {II-1-40.} tegyen eleget. Öt szedő látott munkához s így jött napvilágra „elővizsgálat nélkül” – mint másnap a Jelenkor írta – „a magyar sajtónak törvényes, tiszta, censura által meg nem fertőztetett ágyából az első ikerszülött”.

Az ifjak ezután a Nemzeti Múzeum elé vonultak, majd arra a hírre, hogy délután Pest város közgyűlése összeül, elhatározták, hogy a tömeg élén a városháza uraival is elfogadtatják a Pontokat. Menet közben most már a liberális nemes ellenzékiek is csatlakoztak a felvonulókhoz: Klauzál Gábor, Egressy Sámuel megyei főügyész és Nyáry Pál, aki nemrég még gúnyosan emlegette, hogy Petőfiék forradalmat játszanak. A tömeg betódult a tanácsterembe, „szűk körbe szorítva” a tanácsurakat, akiknek többsége láthatólag nem nagyon lelkesedett, midőn Irinyi felolvasta a Pontokat. Rottenbiller Lipót alpolgármester azonban sietett a megjelenteket a tavasz első hírhozóiként üdvözölni: „Önök hozzák a teljes szabadság reményét, önök verték le a sajtóról a bilincseket, s bizton hiszem, hogy az önök oltalma alatt városunk meg lesz óva a rendzavarásoktól.” Ezután Rottenbiller a városi tanács nevében elfogadta és aláírta a Tizenkét Pontot, „az országgyűléshez intézendő kérelmezésként”. Majd a közgyűlés határozatot hozott egy forradalmi választmány felállításáról. Ennek tagja lett 4 márciusi ifjú: Irányi Dániel, Irinyi József, Petőfi Sándor, Vasvári Pál, továbbá 3 liberális nemes: Egressy Sámuel, Klauzál Gábor, Nyáry Pál, valamint 6 városi tanácstag: Gyurkovics Máté szűcsmester, Kacskovics Lajos városi főjegyző, nemes, táblabíró, az Akadémia l. tagja, Molnár György, Rottenbiller Lipót (mint elnök), Staffenberger István tímármester, városi szószóló és Tóth Gáspár szabómester, Petőfi első kiadásának mecénása. E választmány indult azután a tömeg óhajának megfelelően Budára, „a helytartótanácsot fölszólítandó – mint Petőfi írta –, hogy a censurát rögtön eltörölje” és engedje szabadon a sajtóvétség címén börtönbe zárt Táncsics Mihályt.

A küldöttséget a sűrű eső ellenére hatalmas néptömeg kísérte át a Várba és betódult a helytartótanács épületébe is. Hogy ismét Petőfi naplóját idézzük: „A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett.” A hivatal elnöke – mint a Pesti Hírlap március 17-i számának tudósításában olvasható – bejelentette, „hogy a censura e pillanattól… hivatalosan is meg van szüntetve s addig is, mig torló rendszer melletti sajtótörvények hozatnának, a netaláni kihágásoknak a fennálló törvények szerinti megtorlására ideiglenes bíróság fog felállíttatni”. A nagy hírt a palota egyik ablakából, este fél hat körül, Nyáry Pál hirdette ki az éljenző tömegnek, amely ezután a budai börtönhöz vonult és Táncsicsot kocsin, a lovakat is kifogva vitték át Pestre.

Itt már kigyúltak az ablakokban az első gyertyafények. A kivilágítást – mint a Pesti Hírlap írta – az indokolta, hogy „mi után olly régen epedt annyi hő kebel, végre megérkezett a sajtó-szabadság arany kora”. Landerer és Heckenast fényben úszó házáról zászlók lengtek s bent élénk munka folyt a szedőszekrények között, készültek a falragaszok, amelyeken reggelre a választmány a főváros népével közölte a történteket: „Pest város közönsége {II-1-41.} nevében alolírottak szerencsések hivatalosan értesíteni a magyar nemzetet, hogy ami más országokban polgár vérbe került – a reformot – Budapesten 24 óra alatt békés és törvényes úton kivívta a törvényes egyetértés.” A helytartótanács úgy határozott, hogy „a censura nyomban megszüntetetett, a sajtó annyi százados bilincsei alól fölszabadult”.

Petőfi március 15-én késő éjjel ezt írta naplójába lelkesen: „ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs. Vagy van olyan együgyü, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága? Üdvez légy születésed napján, magyar szabadság!”

Adjunk igazat Petőfinek; a magyar sajtótörténet új, polgári periódusát valóban innen, e fordulattól kell számítanunk, amellyel az országgyűlés elvi határozata is majdnem egybeesett.

Március 16-án reggel az Ellenzéki Kör ablakába tűzött zászlók közül a nagyobbik e feliratot viselte: „Éljen a sajtószabadság!” Hasonló zászló alatt vonult fel három pesti nyomdának mintegy 150 munkása is. A hírlapok ezután már cenzúra nélkül láttak napvilágot. Több lap az első napokban címlapjára is rányomatta feltűnő betűkkel: „A sajtó szabad!” Vahot Imre, a Pesti Divatlap szerkesztője, a következő számban Vörösmarty Szabad sajtó című versét közölte:

Kelj föl rab-ágyad kőpárnáiról
Beteg, megzsibbadt gondolat!
Kiálts fel, érzés! melly nögyél
Elfojtott, vérző szív alatt.

Oh, jöjjetek ki, lánczra vert rabok,
Lássátok a boldog, dicső napot,
S a honra, melly soká tűrt veletek
Derűt, vigaszt és áldást hozzatok.

Március 16-án, a pesti forradalom után, a Tizenkét Pont, élén a sajtószabadsággal, mint petíció, hatalmasan megnőtt súllyal indulhatott Pozsonyba.

IRODALOM

Ács Mihály: Öreg nyomdászok a sajtószabadság első termékéről. = VÚ 1896. márc. 15. – Szana Tamás: A sajtó felszabadulása. Bp. 1898. – Firtinger Károly: Ötven esztendő a magyarországi könyvnyomtatás múltjából. Bp. 1900. – Szabó Ervin: Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban. Bécs, 1921, Bp. 19482. – Fekete Sándor: A márciusi fiatalok. Bp. 1950. – uő: Vasvári Pál. Bp. 1951. – Lukácsy Sándor: A márciusi ifjak. = Vság 1964, 12. sz. 9–20. – Urbán Aladár: A Helytartótanács 1848. március 15-éről. = Száz 1969, 709–716, és In: A nagy év sodrában. Tanulmányok 1848-ról. Bp. 1981, 25–50. – Vörös Károly: Petőfi és a pesti kispolgár. In: Petőfi és kora. Szerk. Lukácsy S.–Varga J.: 309–361. – Bácskai Vera: Pest társadalma és politikai arculata 1848-ban. In: Tanulmányok Budapest {II-1-42.} Múltjából. XIX. Bp. 1972. – Urbán Aladár: A korszerű Petőfi-kép és a költő helye az 1848–49-es eseményekben. = It 1973. 158–163, és in: A nagy év sodrában. Tanulmányok 1848-ról. Bp. 1981. 273–280. – Spira György: Petőfi napja. Bp. 1978. – uő.: A forradalmi ország szíve, 1848–1849. In: Budapest története. IV. Szerk. Vörös Károly. Bp. 1978. 21–116. – Urbán Aladár: A főváros népe és helyőrsége az 1848 március–áprilisi napokban. In: A nagy év sodrában… Bp. 1981. 51–95.