{II-1-43.} IV. A sajtótörvény

A polgári sajtószabadság ügye természetesen még nem zárult le a pesti forradalom győzelmével. Az elv törvénybe foglalásáig, szabályos formák között, még egy kissé hosszabb folyamatnak kellett eltelnie, több szakaszban, nem kis küzdelmek között.

Az első, ideiglenes szabályozás attól a kormányszéktől származott, amelynek az új, polgári államban meg kellett szűnnie. A helytartótanács ugyanis március 16-án rendeletet adott ki, amelyről tájékoztatta a nyomdák tulajdonosait és amelyet megküldött Pest és más városok tanácsának. A kísérő irat szerint „Pest város lakossága közt a nyugtalanság s felingerültségnek oly jelenségei tűntek fel, melyek … öregbülése s további elterjedése esetében nemcsak az ország ama központi … fővárosának, hanem honunk egyéb részeinek is csendháborgatásától méltán tartani lehetne”.

A helytartótanácsnak ez az ideiglenes szabályzata, amelynek addig kellett érvényben maradnia, „míg a törvényhozás rendelkezend”, az első szakaszban kimondta, hogy „a sajtó minden megelőző censura nélkül, szabadon működik”. A továbbiakban viszont a rendelet „a sajtó kicsapongásai és visszaéléseinek kellő megtorlása végett” előírta, hogy a kinyomott sajtótermékből, amelyért mindig készítője felelős, egy példányt meg kell küldeni az e célra kijelölt, 25 tagú bizottság elnökének. E bizottság azután, ha az adott terméket sajtóvétségben elmarasztalandónak tekinti, az ügyet a bírósághoz továbbítja. Vagyis a rendelet a sajtóvétségek megtorlását egy, a perbefogási esküdtszék hatáskörével bíró, ideiglenes bizottságra és a rendes bíróságra bízta. Nem határozta meg viszont, hogy mi tekintendő sajtóvétségnek, és nem beszélt a polgári sajtószabadság egyik legfőbb velejárójáról, arról a biztosítékról sem, amelyet a lapok kiadóinak kellett letennie.

A bizottság, az egykorú sajtóközleményekben olvasható névsor rendjében, az alábbi tagokból állt: Nyáry Pál, Klauzál Gábor, Deák Ferenc, Patay József, Fáy András, br. Eötvös József, Trefort Ágoston, Vörösmarty Mihály, Bajza József, Fényes Elek, Szalay László, Balla Endre, Rottenbiller Lipót, br. Kemény Zsigmond, Lukács Móric, Valero Antal, Szilágyi István gombkötő, Kappel Frigyes, Tóth Gáspár szabó, Fröhlich Frigyes, Burgmann Keresztély, Egressy Samu, Zlinszky János főbíró, Belaagh Antal esküdt. Vagyis zömmel a liberális nemesi ellenzék neves tagjai, köztük centralisták, valamint a pesti iparos és kereskedő polgárság vezető személyiségei kaptak benne helyet.

{II-1-44.} Az új, polgári nemzeti állam berendezését, a sajtó ügyével együtt, természetesen még ezután, a pozsonyi országgyűlésnek kellett törvénybe foglalnia. S az utolsó rendi diéta, amely egykor hónapokon át egyetlen végleges paragrafusban is alig tudott egyezségre jutni, most, a forradalmi helyzetben, Kossuth vezetése alatt, valóban napokon, sőt olykor órákon belül végzett egy-egy fontos kérdéssel. Így mindjárt a bécsi küldöttség hazatértét követő napon, márc. 18-án, a közteherviselés, a jobbágyfelszabadítás és a papi tized eltörlése ügyével. E sietségre nem kis hatással voltak az újabb pesti hírek is, amelyekben az ifjak népgyűlési, illetve újabb, emisszárius-küldési tervei, mire Pozsonyba értek, Rákosra összehívott parasztok kezdődő felkelésének alakját öltötték magukra. A forradalmi Pest tehát, mint utóbb is kitűnt, elég erős volt ahhoz, hogy a liberális nemeseket előrelendítse és támaszt adjon Kossuthnak a nemesi jobbszárny és Bécs vonakodásával szemben. Ahhoz viszont természetesen nem volt elég erős, hogy az irányítást saját kezébe vegye át a nemességtől. E ponton Kossuth is határozottan Pozsonyt és a nemesi vezetést képviselte és inkább csak a használható segédcsapat szerepét szánta a pestieknek. S ha az egyik oldalon a hátrálni akaró nemeseket azzal fenyegette, hogy „ki ezen átalakulást gátolni akarná, az ilyen embert a nemzet el fogná tiporni”, a másik oldalon viszont március 19-én nem kevésbé határozottan közölte a pesti forradalom ifjú küldötteivel, élükön Vasvárival, hogy az országgyűlés nem hajlandó a vezetést kezéből kiadni, és elég erős ahhoz, hogy eltiporja azt, aki parancsolni próbál neki.

Pozsony és Pest e belső feszültsége, ellentéte magyarázta meg, hogy az országgyűlés, mindjárt ezután, március 20-án, éppen a sajtótörvény ügyében szinte váratlanul szűkkeblűnek mutatkozott. Pest hatása e téren nem annyira előrelendítő, mint inkább ellenállást keltő erőként érvényesült. A szabad sajtót elsősorban a márciusi ifjak, a pesti radikálisok tartották a maguk legfőbb eszközének, amely, ha kell, a nemesi liberálisokkal szemben is felhasználható. A pozsonyi nemesek viszont, a pesti forradalmi hírektől megriadva, éppen ezért ezt a sajtószabadságot, amelyet korábban maguk is sokat emlegettek, most mint a radikalizmus ellenük is fordítható, fő fegyverét igyekeztek a maguk szempontjából, vagyoni cenzus segítségével, lehetőleg veszélytelenné tompítani. A forradalom okozta meghökkenés és a lázas sietség e légkörében Szemere Bertalan jobbnak látta a március 20-án délután öt órakor kezdődő kerületi ülésen a még a március előtti viszonyok közt készült sajtótörvény-javaslatot, pozitív irányú továbbfejlesztés helyett abban a formában előterjeszteni, amely az Országgyűlési Röpívek 147. sz. darabján olvasható, és amely – a 30. §. 2. pontjában – óriási óvadék: a politikai napilapok esetében 20 000, más esetben 10 000 forint letételét követelte meg. Akkoriban, midőn a magasabb rangú városi tisztviselők egész évi fizetése 1000 forint körül mozgott, a 20 000 forint roppant összegnek számított – kisebbfajta palotát lehetett belőle vásárolni Pesten. S mi feltűnőbb, előzőleg valamivel kevesebb: 15 000 forint volt a politikai lapok kauciója, vagyis Szemeréék nem csökkentették, hanem emelték ezt az összeget. Ezenfelül {II-1-45.} pedig a törvényjavaslat – amint azt már Horváth Mihály is szóvá tette könyvében – nem határozta meg világosan a sajtóvétségeket, viszont igen súlyos büntetéseket szabott. Horváth részben vitatható érvelése szerint egyébként a liberális nemeseket nemcsak a „röpiratok általi izgatások” és a sajtó „féktelensége” töltötte el aggodalommal, hanem az is, hogy az új szabadságot az „álarczos reactio” és a nemzetiségi, főleg „szláv” mozgalmak képviselői is felhasználhatják; ezért történt, hogy a törvényhozás gátat próbált vetni a hírlapok „szerfeletti elszaporodásának”, és „inkább csak a censurát akarta eltörölni, mint tényleg szabaddá tenni a sajtót”. A különböző motívumok közül azonban legelső helyen ekkor kétségtelenül a forradalmi, radikális mozgalmak hatását kell említenünk. A légkörre jellemző, hogy a javaslatot az „ideiglenességre” hivatkozással a kerületi ülés nagyobb vita nélkül, viszonylag gyorsan elfogadta s e példát még aznap este nyolckor az országos ülés is követte. Néhányan, így Paczolay János, Hont megye konzervatív követe, meg a szlovák mozgalom vezéralakja, Štúr Lajos, Zólyom város követe, szót emeltek ugyan a magas kaució ellen, de velük szemben maga Kossuth tartotta szükségesnek a javaslatot megvédeni. „Tekintetbe kell venni azt is – mondta –, hogy a kiadók pénzt vesznek fel az előfizetőktől, s ha a szabad sajtó élénkebben mozog, az előfizetők száma is szaporodni fog, kiket biztosítás nélkül hagyni nem lehet.” Kossuth azt is hozzátette még, hogy „későbben, a politikai fejlettség nagyobb fokán, csak azon lapok fognak felállhatni, mellyek bizonyos politikai pártok határozott színt viselő organumai, egy illy pártnak pedig legkönnyebb lesz a megkívántató nagyobb sommát is kiállítani, s magát valamelly kitűnő tehetség körül összpontosítani”. A kaució tehát megmaradt, mindössze csak annyit fűztek még hozzá könnyítésül, Bónis Sámuel javaslatára, hogy óvadékul nemcsak készpénz, hanem ingatlanra betáblázott kötelezvény is elfogadható. A Pesti Hírlap utólagos beszámolója, amely érezhető habozás után, csak hat nap múlva, március 26-án látott napvilágot, megjegyzi, hogy „sokan, kik a javaslatot sok részben nem helyeselték, a jelen ingerült állapotok közt jobbnak látták meg nem támadni annak túlszigorúságát”. Vagyis elvi liberalizmusukat valami új konkrétum miatt voltak készek félretenni. A Pesti Hírlap hozzáteszi: „Ezen hangulatra nagy befolyása volt némely meggondolatlanul kinyomatott és itt a birtokos osztály nagy elkeseredését okozó költeményeknek, melyek egyenesen a tulajdoni jog ellen vannak irányozva s erőszakra provocálnak. A csak alig kivívott sajtószabadság illy kinövései természetesen nem maradhatnak reactio nélkül.” Szabó Ervin szerint ez az utalás nyilván Petőfinek A mágnásokhoz c. versére vonatkozott. Ez azonban, miután a költő nem sokkal megírása után, még március 11 körül elégette, ekkortájt csak kéziratos másolatokban volt terjedőben, nyomtatásban nem jelent meg. Tudjuk: Széchenyi valamivel utóbb, március 24-én kapott egy példányt belőle Pestről, levélben, és a maga csípős humorával nem is habozott még aznap, a főrendek ülésén idézni belőle a „dicsőséges nagyurak”-hoz intézett kérdést, hogy viszket-e már a nyakuk. Ez a vers tehát csak kéziratban gyakorolhatott hatást. Nyomtatott {II-1-46.} formában inkább egy-két korai pesti radikális sajtótermék okozhatta a konsternációt Pozsonyban. A Pesti Hírlap utólagos beszámolója, úgy látszik, pontatlanul rögzítette a részleteket.

Az ügy azonban ezzel még nem volt lezárva. Közbeszólt a forradalmi Pest.

A sajtótörvény javaslata, amely az országgyűlési „röpíven” Pestre március 22-én délelőtt érkezett, a legnagyobb felháborodást váltotta az alig egy hete kivívott sajtószabadság szülővárosában. Előbb, „nagyszámú hallgatóság” jelenlétében, Pest megye Közcsendi Bizottmányában került felolvasásra. „Leírhatatlan az ingerültség, mellyet okozott” – írta másnap a Pesti Hírlap. „Villámgyorsan futotta be tartalmának híre az egész fővárost. Az elégületlenség általános”. Hogy mennyire, az az egyébként korántsem radikális Pesti Hírlap mindjárt ehhez fűzött, saját kommentárjából is kitűnt: „A törvényhozás tagjai, úgy látszik, nem ismerik az itteni mozgalmak nagy jelentőségét.” Ezért is jó lenne, ha az országgyűlés Pestre tenné át székhelyét, „mielőtt valami közjogi organisatióhoz fogna”. Itt ugyanis más a légkör. „Pozsony politikai égalja saturálva van még a megdöntött rendszer gőzével.” Ez a sajtótörvény – olvassuk tovább – „sok részben rosszabb állapotot idézne elő az irodalomra nézve” a márc. 15. előttinél. „Ha esküttszéki eljárás nem volna benne, s ha abban nem találnánk vigaszt, hogy azon törvényt legtöbb esetben nem engedné a nemzet szabadságszeretete végrehajtani: el kellene vetnünk a tollat a rendkívül súlyos büntetések miatt, mellyek az irodalom munkásaira várnak, a vétségek széles értelmű, ingatag értelmezése mellett. Így a nemzet veszi ki kezeinkből a tollat, melly íróinak jutalmazásáról még nem gondoskodott olly bőven, hogy 10–20 ezer p(engő)forintnyi biztosítékot legyünk képesek letenni.” Így aztán továbbra is „kiváltság marad az irodalom némelly fontosabb ága”, csak persze „a tőzsérek kiváltsága”, az irodalom „független lelkű munkásai” pedig „kénytelenek továbbra is mások hasznáért fáradozni”. A Közcsendi Bizottmány viharos vita után határozatot hozott, amelyben leszögezte, hogy e sajtótörvény rendelkezéseit „olyanoknak tartja, mellyek az emberiség legszentebb jogát, a gondolatok közlésének szabadságát az eddigitől csak különböző, de épen olly nyomasztó szabadalmi lábra állítanák”. A határozat közelebbről, konkrétan is kifogásolta azt, hogy a 29. §. szerint a sajtóvétségek március 20-tól kezdve volnának büntetendők, midőn a törvény még sem szentesítve, sem nyilvánosságra hozva nem volt, vagyis hogy az előírásoknak visszamenő hatállyal próbáljanak érvényt szerezni. Leszögezte, hogy a sajtóvétségeket határozatlannak, „a megszabott büntetések mennyiségét pedig szerfölött súlyosnak s azért aggodalmat keltőnek találja”. Kifogásolta továbbá a túlzottan nagy óvadékot, amely nem volna más, mint „a sajtóügynek csak egy osztály, a vagyonos kaszt” kezébe engedése, valamint azt a rendelkezést is, hogy ha a szerzőre kiszabott pénzbírság nem volna behajtható, a nyomdát kell végrehajtani. A Bizottmány végül kijelentette, hogy e rendelkezéseket, amelyeknél „a helytartótanács által tett ideiglenes intézkedést is jobbnak találja”, semmiképpen „kielégítőknek nem tartja”, sőt azok ily formában való szentesítését „a szellemi kifejlődésre {II-1-47.} közcsapásnak” tekintené. Kérte hát a miniszterelnököt és a megye követeit, hogy ezt „az ország minden kissé gondolkozó polgárában méltó aggodalmat gerjesztő” törvényjavaslatot módosítsák. A végzést pedig megküldte Pest városának is.

A pesti városháza tanácstermében aznap délután 3 órakor megnyílt közgyűlésen az ismét felolvasott javaslat – a Pesti Hírlap további beszámolója szerint – „rendkívüli ingerültséget idézett elő”. A roppant számú hallgatóság, amely „még a szomszéd termeket, előcsarnokokat, sőt a felvezető lépcsőzeteket” is elfoglalta, „még felolvasás közben”, tehát a tulajdonképpeni tárgyalás előtt, „zajosan követelte” a javaslat megégetését. Irinyi József, Pulszky Ferenc, Petőfi, Irányi Dániel, Egressy Gábor, Farkas János, Vasvári Pál, Nyáry Pál és Klauzál Gábor szólalt fel egymás után. Volt, aki „egyenesen úgy tekinté a törvényjavaslatot, mint reactiót márt. 15-ke irányában”, vagyis mint a pozsonyi nemeseknek a pesti forradalom elleni retorzióját. Mások abból magyarázták rendelkezéseit, hogy az országgyűlés „nem ismeri az új mozgalmak szellemét”. A nyilvános megégetésre, bár Vasvári és Nyáry ellenezte, a városháza előtti Szabadság téren, a tömegben, még a felszólalások alatt sor került. Végül, Nyáry javaslatára, úgy döntöttek, hogy Pulszkyt futárként, egy határozott hangú felszólítással, azonnal Pozsonyba küldik Batthyányhoz. „Miniszterelnök Úr!” – kezdődött az irat. „Mit e város lakossága a sajtó felszabadításával mártius 15-ikén dicsően kivívott, azt a törvényhozás… tökéletesen lerombolni indul”. Kérik őt, „méltóztassék ezen elfogadhatatlan törvényjavaslat visszavételét eszközölni, azzal együtt, hogy addig is, míg a nemzetnek valódi képviselői által a szabadság és reform szellemében más sajtótörvény fog hozatni”, kisebb módosításokkal „a helytartótanácsnak… ideiglenes rendelete szolgáljon szabályul”. Majd így végződött: „Ministerelnök úr! Tisztelt polgártársunk! Az idő perczei drágák, intézkedjék Ön, hogy az intézkedés késő ne legyen.”

Midőn Pulszky másnap reggel sietve Pozsonyba indult, már magával vihette a javaslat pesti sajtóvisszhangjának legkorábbi megnyilvánulásait, így mindenekelőtt a radikális Marczius Tizenötödike előző esti számát, amely az elsőként tiltakozott nyomtatásban „ezen conservativismus ellen”, amelynek jelentkezését – olvassuk – csak úgy két hét múlva várták, de „nem kellett rá két hét: kétszer huszonnégy óra után megszólalt már a conservatív nóta”. A lap élesen támadta a javaslatot mint amely „az eddigi eszme eltiltás és elnyomás helyébe a gondolat és eszme ellen a terrorismus zsarnoki hatalmát emeli”. A lap március 23-i, 5. száma pedig „a táblabíró politika védelmére szolgáló, új censura” bevezetésének szándékát fedezte fel a pozsonyi szövegben, amely szerinte „szabadelvűségben száz évvel áll a Metternich-féle kormány erre vonatkozó rendeletei mögött”.

Emlékirataiban Pulszky küldetéséről csak annyit ír, hogy Pozsonyban mindjárt felkereste Batthyányt, „ki maga is átlátta, hogy Szemere hibát követett el törvényjavaslatával”, amely – Pulszky szerint – „a Lajos Fülöp alatt dívó francia törvényre emlékeztetett”. Az egykorú sajtóból azonban {II-1-48.} tudjuk, hogy Pulszky már 25-én, sietve visszatért Pestre. Itt a közönséggel nyomtatott falragaszok tudatták, hogy aznap jelentést tesz a közgyűlésnek. „A tárgy érdeke olly temérdek népet vont össze a városházánál, hogy a közgyűlést ki kelle vinni a szabad ég alá, a Szabadság terére.” Pulszky előadta, hogy mire Pozsonyba ért, a javaslatot már a főrenditábla is elfogadta, és Batthyány személyes közbelépésének volt csak köszönhető, hogy a már kész határozatot félretéve a javaslatot módosítva újra a kerületi ülés elé terjesztették. Itt maga Szemere is „forró szavakkal” támogatta a módosításokat, amelyek közül a legfontosabb 10, illetve 5 ezer forintra szállította le a kaució összegét. A módosításokat mind a kerületi ülés, mind március 24-én az országos ülés egyhangúlag elfogadta. A Pesti Hírlap tudósítása szerint ezzel a gyűlés közönsége, miután „kívánatait ideiglenesen kielégítve látta”, a Batthány-kormányt „szívesen megéljenzé” és Pulszkynak köszönetet szavazott.

A beszámolóhoz hozzátehetjük, hogy a főrendek március 28-án még néhány kisebb jelentőségű módosítást javasoltak, amelyekhez részben az alsótábla is hozzájárult március 31-i üzenetében, amely után a szöveget a felsőtábla is elfogadta. Az uralkodói szentesítésre április 7-én került a sor, miután félretették az egy-két részletkérdésben – így az esküdtszéki cenzus nagyságában – még mindig akadékoskodó magyar kancellária, illetve az államkonferencia ellenvetéseit. A szentesített törvényt 1848. április 11-én hirdették ki. Így született meg a sajtószabadságról szóló 1848: XVIII. törvénycikk.

Az új sajtótörvény 1. paragrafusa leszögezte, hogy „gondolatait sajtó útján mindenki szabadon közölheti és szabadon terjesztheti”. Utána persze egy sor további paragrafus e szabadságnak korlátokat szabott. Sajtóvétséget követ el és 500-tól 5000 forintig terjedhető pénzbírsággal, illetve 6 hónaptól 6 évig terjedhető börtönnel büntetik azt, aki bűntett vagy vétség elkövetésére biztat, a közerkölcsből, vallásból csúfot űz, az uralkodóházzal való kapcsolat felbontására vagy az alkotmány erőszakos megváltoztatására izgat, a király személyét vagy a dinasztia tagjait megsérti, a közbéke erőszakos megzavarására lázít, megrágalmaz hatóságot vagy magánszemélyeket. A bírói eljárásról szóló II. fejezet több paragrafusa a sajtóperek esküdtszéki lefolytatásáról intézkedik, közben azt is kimondva, hogy a vizsgálóbíró a sérelmezett sajtóterméket azonnal zár alá veheti. A III. fejezet az időszaki lapokról intézkedik. Ezek megindítását kötelezően be kell jelenteni az alispánnak vagy a polgármesternek, illetve ezeken át a minisztériumnak. Napilapok esetében 10 000, ritkábban megjelenők esetében 5000 forint óvadékot kell letenni. A bejelentés és a kaució-letétel elmulasztása egyévi fogsággal és 500 forint pénzbüntetéssel sújtható. Sajtóvétségért való elmarasztalás esetén a foglalás a laptulajdonos, kiadó, szerkesztő egyéb javaira is kiterjeszthető. Minden számból egy-egy példányt 200 forint pénzbüntetés terhe mellett be kell a helyi hatósághoz nyújtani. A IV. fejezetben a nyomdákról és a „könyvárusságról” esik szó. A nyomdákat is be kell jelenteni. A fővárosban 4000, másutt 2000 forint {II-1-49.} biztosítékot kell minden nyomda után letétbe helyezni. Ennek elmulasztásáért a tulajdonos egyévi fogházzal és 200 forint bírsággal büntethető. A nyomtatványokon mindig fel kell tüntetni a nyomda nevét és címét, a könyvkereskedők csak olyan kiadványokat forgalmazhatnak, amelyek ezeket az adatokat feltüntetik.

A sajtótörvény felhatalmazta továbbá a minisztériumot arra, hogy „szorosan a büntető eljárásról szóló múlt országgyűlési javaslatnak elvei szerint az esküdt-bíróságok alakítását rendelet által eszközölje”. Ez a 108 szakaszos rendelet, amelyet az igazságügy-minisztérium újonnan szervezett kodifikációs ügyosztályának főnöke, Szalay László direktívái alapján valószínűleg a fiatal Békey (Drescher) István fogalmazói segéd öntött formába, majd Szalay s utána maga Deák is javított rajta még, a sajtóügy sürgősségére való tekintettel már április 29-én elkészült és az akkoriban egy ideig a hivatalos lap szerepét betöltő Pesti Hírlap május 1. és 2. számában látott napvilágot. Jogtörténészeink kimutatták, hogy e sajtóesküdtszéki rendelet az 1843-i javaslat közvetítésével a francia forradalom 1791. szeptemberi bűnvádi eljárási kódexének elveit követte.

Pár nap múlva, május 7-én jelent meg a Pesti Hírlap hasábjain Szemere Bertalannak a sajtótörvénnyel kapcsolatban a törvényhatóságokhoz intézett, április 28-án kelt végrehajtási utasítása. Ez a bevezetőben kimondja, hogy „a sajtó szabaddá lett hazánkban is”, meg hogy „a szabad sajtó egyik föltétele a nemzet szabadságának”. Majd hozzáteszi: „A sajtó valóságos hatalom, valóságos fegyver. Értelmes, becsületes, lelkiismeretes ember kezében áldásthozó, mint a nap; oktalan, álnok és könnyelmű ember kezében átok, mint a tűz. Ezért szükséges volt azt körülírni törvényekkel, mellyek a jogot épségben hagyják, (de) alkalmazásának bizonyos határt tűznek ki.” Amihez Szemere, mindenkinek a rendelkezések pontos megtartását szigorúan lelkére kötve, egy kissé még szubjektívebb s egyben kissé nyakatekert fogalmazásban, egyes szám első személyben tette hozzá: „meggyőződésem, hogy bár az 1848: XVIII. t. czikket sokan igen szigorúnak tartják, nincs hiedelem, mellyet előadni nem lehetne anélkül, hogy azon törvényczikk ellen vétség fogna elkövettetni.”

A 48-as sajtótörvényt a radikálisok oldaláról e módosított, enyhített formájában is megszületésétől kezdve sok bírálat érte. A Marczius Tizenötödike sorozatosan támadta Szemerét, akinek első javaslata egyenesen „botránykő volt a civilizált világban” (május 13.). Táncsics az esküdtszéki rendeletről lekicsinylőleg írta a Munkások Újsága 7. számában (május 14.), hogy akkor, midőn az országban annyi a tennivaló, a kormánynak nincs fontosabb dolga, „mint a sajtónak gyönge vétségei ellen 108 szakaszbul bástyát építeni”. Petőfi június végén a Radical Kör megbízásából készített előterjesztésében leszögezte: „egyesültünk a valódi és feltétlen, minden kaucziótól ment sajtószabadság kivívására”, mivel a március 15-én kivívott sajtószabadságot „a pozsonyi nemesi gyűlés zsarnoki törvényei által megbuktatá”. Az Egyenlőségi Társulat július 30-án feliratban követelte a nemzetgyűléstől a teljesebb sajtószabadság {II-1-50.} biztosítását. S egyes tagjai augusztusban új sajtótörvény-javaslat kidolgozásával próbálkoztak.

Az éles bírálatok sorozata azzal az ellentéttel függött össze, amely a magyar polgári nemzeti átalakulás két fő irányzatát: a nemesi liberalizmust és a „kispolgári” radikalizmust 1848-ban egymástól elválasztotta. A radikálisok különböző csoportjai elégedetlenek voltak a hagyományos nemesi vezetéssel, a „táblabíró politikával”, és e küzdelmük során használták fel érvül a sajtótörvény hiányosságait. A kormány liberálisai pedig, a másik oldalon, baloldali ellenfeleikkel szemben próbálták eszközként használni a sajtótörvény rendelkezéseit, ott és úgy, ahol és ahogy ezt szükségesnek látták. Így indult sajtóper a Marczius Tizenötödike ellen 1848 májusában, amint arra alább még visszatérünk. Így vált lehetetlenné, hogy Táncsics, kellő kaució nélkül, saját nyomdát tudjon működtetni. A másik kauciós paragrafust pedig utóbb, már változott viszonyok között, a debreceni városi tanács, illetve fent a radikális Madarász László, a Honvédelmi Bizottmány rendőri osztályának vezetője, Táncsics lapjának betiltására használta fel 1849 elején, tehát akkor, midőn más paragrafusokat, amelyek például a sajtóvétségek felsorolása közt az Ausztriához fűző kapcsolatot és az uralkodóházat védelmezték, természetesen hallgatólag, gyakorlatilag már régen hatályon kívül helyezte a Honvédelmi Bizottmány, hiszen ebben egyetértettek Kossuth liberális és radikális hívei. A sajtótörvény megítélése és alkalmazása tehát a magyar polgári nemzeti átalakulás táborán belül alapjában véve a belső politikai erőviszonyok alakulásának függvénye volt.

Ne legyen félreértés: Petőfiék elképzelése egy új, jobb sajtótörvényről természetesen jóval demokratikusabb, haladóbb volt, mint a liberális nemesek elég szűkkeblű polgári sajtószabadsága. De hangsúlyoznunk kell, hogy ez utóbbi is polgári sajtószabadság volt. Olyan, amelyet a polgárosodó, a polgári átalakulást vezető nemesség saját érdekeinek feláldozása nélkül elfogadhatott, de amely a feudális rendszer gyakorlatától alapvetően különbözött, és amely mégis igen lényeges fordulatot hozott.

IRODALOM

Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből 1823–1848. II–III. Pest, 18682. – Pulszky Ferenc: Életem és korom. II. Bp. 1880. – Vargha Ferenc: Sajtószabadság. Bp. 1906. klny. JogtudKözl. – Feleky László: A szabadságharc és a sajtószabadság. = Magyar Figyelő 1912. IV. 112–124. – uő.: A 4-iki sajtótörvény és sajtószabadság. = Magyar Figyelő 1913. IV. 251–254., és klny. – Tarnai János: A sajtótörvény keletkezésének története. In: Sajtójogi dolgozatok. Bp. 1913. – Szabó Ervin: Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban. Bécs, 1921. Bp. 19482. – Sándorffy Kamill: Törvényalkotásunk hőskora. Bp. 1935. – Károlyi Árpád: Az 1848-diki pozsonyi törvénycikkek az udvar előtt. Bp. 1936. – Tamás Ernő: Sajtóperek és sajtó-rendőri intézkedések 1848–49-ben. = Politika 1949, 16. sz. – Kossuth Lajos az utolsó rendi országgyűlésen. Sajtó alá rend.: Barta István. Bp. 1951. – Both Ödön: Az 1848. évi sajtótörvény létrejötte. Szeged 1956. Acta Universitas Szegediensis. Sectio politico-juridica I. 4. – Sarlós Béla: Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc büntetőjoga. {II-1-51.} Bp. 1959. – Both Ödön: Küzdelem az esküdtbíráskodás bevezetéséért Magyarországon a reformkorban és az 1848. április 26-i esküdtszéki rendelet. Szeged, 1960. Acta Universitatis Szegediensis. Acta Juridica et Politica VII. 1. – Sarlós Béla: A sajtószabadság és eljárási biztosítékainak fő vonásai. In: Jogtörténeti tanulmányok. II. Bp. 1968. 197–202. – Varga János: A „dicsőséges nagyurak” és a pesti forradalom. In: Petőfi és kora. Szerk. Lukácsy S.–Varga J. Bp. 1970. 363–410. – Both Ödön: Szemere Bertalan sajtórendelete és a vezetése alatt álló minisztérium sajtóügyi tevékenysége 1848-ban. Szeged, 1980. Acta Universitatis Szegediensis, Acta Juridica et Politica XXVII. 4.