2. A radikális ifjak és a kormány

A Marczius Pest forradalmi ifjúságát, az új politika egyik pólusát képviselte a másikkal, a pozsonyi nemesekkel szemben. S eleinte különösen hangsúlyozta a politikai őrségváltás sürgető voltát. A 3. szám szerint „iszonyú alkotvány volt a mienk”. Majd április 5-én a lap „nyolcszáz esztendős kontárkodásnak” minősítette az egykor annyit magasztalt rendi törvényhozást. „A nemesember rosz törvényhozó, ez a mesterség nem önöknek való, azt majd csak a szegény nép fogja haszonnal űzhetni”, hiszen „a törvényhozás munka, oda pedig nem aranyos mentés emberek, hanem egyszerű blouseosok kívántatnak”. E kifejezéssel a francia sajtó a proletárt, munkást jelölte. De a márciusi ifjak többsége sem gondolt arra, hogy a törvényhozást a munkások, parasztok kezére adja.

A márciusi ifjúság – Lukácsy Sándor szerint – „mint jellegzetesen értelmiségi csoport otthonos volt a haladó eszmék és jelszavak körében”, de „az osztályviszonyok közt csak nehezen igazodott el”. Az ifjak „a zsarnokság ellen támasztott forradalom lépéseit jól ki tudták számítani”, de „a demokratikus államforma hatalmának osztályalapjairól kevéssé tisztázott fogalmaik voltak”. Úgy gondolták, hogy mint az ész, a műveltség, a haladó gondolat emberei ők képviselik a nép érdekeit, ők beszélhetnek annak nevében is. „Ezért elmulasztották az osztályok valóságos követeléseinek tanulmányozását, s a forradalomban mint valami elvont radikalizmus szószólói léptek fel, anélkül, hogy politikájukat valamelyik osztályhoz kötötték volna.” Azt hitték, hogy a forradalom okozta változás, az új politikai szabadság lényegében elegendő a parasztság és a városi munkás elemek társadalmi problémáinak megoldására is. Kielégítőnek tartották a jobbágyfelszabadítással elért, márciusi vívmányokat. Távol állt tőlük a parasztság forradalmi kielégítésének gondolata, és idegenkedve nézték a parasztok „túlzott” követeléseit. A Marcziusnak már első száma, március 19-én aggodalmának adott kifejezést a parasztok „visszaélései” miatt, és a szabadság, egyenlőség, testvériség forradalmi jelszavai mellett hangot adott a rend és béke követelésének is. Másnap, március 20-án pedig hajlandó volt magáévá tenni a nemesi „nagylelkűség” jelszavát, amelyet pedig a Pesti Hírlap elvetett, és kívánatosnak tartotta, „hogy a népet erről felvilágosítsuk, hogy a haza védelmére hozzánk csatlakozzék”. A lap a továbbiakban sem foglalkozott érdemben a parasztság problémáival, még annyira sem, amennyire ez a nemességgel való szakítás nélkül elképzelhető volt.

A többségnek a választójog terén való megtorpanását jelezte a március 22-i szám fejtegetése arról, hogy az általános választójog „a radikálisok legkedvesebb {II-1-94.} elve” ugyan, de „megfontolás nélkül bevezetve megölheti magát a radicalismust is”. A pesti Közbátorsági Választmány ülésén, amelyről a lap március 27-én tudósít, láthatólag alig néhányan – így Petőfi, Irányi – álltak ki a választójog valóban messzemenő kiterjesztése mellett. A „cabetista” Vasvári is csak bizonyos mértékű kiszélesítést tartott kívánatosnak, mérsékelt cenzus mellett, „nehogy a proletáriusok elözönjenek”. Végre úgy foglaltak állást, hogy Pozsonytól „a lehető legszélesebb alapot” követelik – ami, ha túl is ment a nemesi elképzeléseken, így bizony inkább csak általános szólam maradt.

Az ifjú pesti radikálisok nem voltak elég erősek ahhoz, hogy a vezetést a pozsonyi nemesektől magukhoz ragadják, maguk sem szakadtak el teljesen a liberális nemességtől, és tisztában voltak azzal, hogy nélküle, vagy éppen vele szemben, a nemzet védelme nem képzelhető. Viszont azt követelték, hogy a nemesi vezetésen belül menjen végbe olyan érdemi változás, amely utat nyit a radikalizmus befolyásának is. A lap ennek megfelelően március 25-én így kommentálta a kormány megalakulását: „Többet kívánni sem lehet. Magyarországban a radikál párt harmincz esztendősnél idősebbeket nem igen számíthat soraiba. A ministerium az aristocratiából származott. Hatalmát a nemesi osztály erejéből meríté, de csak rajta áll, hogy csekély környezői helyett a milliók körötte összeseregeljenek”. S így kell értenünk, midőn március 28-án a lap a pesti Közbátorsági Választmány számára követelte a politikai irány megszabását, szemben a „törvénygyártás” művelőivel Pozsonyban, ahol „a táblabírák… összekapcsolják magukat a nemesekkel”.

Pozsony persze nem óhajtott Pesthez igazodni. De amikor március 29-én az országgyűlés elé került az udvar két nappal korábbi leirata, amely visszavonta a külön magyar pénz- és hadügyminisztériumot és az úrbéri törvény újratárgyalását írta elő, Kossuth mégis, megint Pesttől várt és kapott támogatást, úgy, hogy Bécs végül visszavonulni kényszerült. Pesten március 30-án a hírre forradalmi megmozdulások bontakoztak ki. „A hír elterjedte után – írta aznapi vezércikkében Pállfy Albert – az utczákon egy pillanat alatt csoportozások alakultak, minden felé hallatott: Megcsaltak Bécsben! Nem kell német kormány! Nem kell státusadósság! Éljen a nemzeti konvent! És mi Magyarországon először volt komolyan kimondva: Éljen a respublika!” Emeljük is ki mindjárt, hogy a republikanizmus, amelynek megerősödéséről Pesten, ez időben, más forrásból is tudunk, egy kissé valamiféle csodaszer volt a radikális ifjak szemében. Valami olyan képlet, amelynek alkalmazása szinte magától megorvosolja a társadalom minden baját, hiszen e bajokért nyilvánvalóan a feudális abszolutizmus és monarchizmus, illetve annak maradványai felelősek. Ez állt a nemzetiségi kérdésre is, amelynek nehézségei a forradalom első, kedvező visszhangját követően már ekkor, 1848 tavaszán kezdtek felbukkanni, jelezve, hogy a különböző más hazai nemzetiségi-nemzeti mozgalmak az egyéni szabadságon túlmenően már valamilyen külön, kollektív elismertetést és jogokat is kívántak. Ekkor, e szakaszban {II-1-95.} azonban még az ifjú radikálisok is elegendőnek tartották, hogy szép nyilatkozatokban az elnyert szabadság közös védelmére szólítsák fel a nem magyar anyanyelvűeket. A pesti forradalmi „baloldal” 1848. márciusi nemzetiségi politikáját bemutató tanulmány ez időből egyetlen sajtó-megnyilatkozást idéz: azt is Királyi Páltól, aki a liberális Jelenkor március 23-i számában a pár nappal korábbi, pesti szerb gyűlés óhajaival kapcsolatban kifogásolta, hogy a hazai szerbek „mint nemzet akarják magokat bemutatni”, és a nemesi álláspontnak megfelelően leszögezte, hogy Magyarországon „csak egy nemzet van, s ez a magyar”. A kibontakozó nemzetiségi ellentétek érdemi visszhangjának, főleg pedig az okokat elemző, elvi politikai cikkeknek hiánya az egykorú radikális sajtóban magában véve is feltűnő, főleg akkor, ha például a Marczius egyes későbbi, előrelépést jelző megnyilatkozásaira gondolunk.

Az új kormány olyan tagjaként, aki többször is állást foglalt a főváros irányító szerepe ellen és a megyei rendszer védelmében, ekkoriban egy ideig Kossuth is népszerűtlen volt az ifjú radikálisok előtt. A Marczius április 9-i száma szerint „Kossuth Lajos oly helyzetbe kezdi hozni magát, hogy ha így folytatja, kevés idő múlva impossibilis emberré teszi… Kossuth nem akar Párist ismerni Magyarországon, s oly státusból, hol czentralizáczió van, számkivetné magát. A tisztelt szónok nem gondolt arra, amit mondott, mert ha szorosan veszi szavát, akkor a czivilizált világból fogja számkivetni magát”. S némi fölényes iróniával írt a lap a kormányról április 14-én, Pestre költözésekor is: „Meglátjuk, min kezdi a ministerium. Azon fogja-e kezdeni, hogy elrendel egy pár népszerű gyermekséget. Például újra pingáltatja a kapukat, kinevez egy deputácziót, melynek kötelessége leend kifürkészni, nem maradt-e valamely sötét zugban egy kétfejű sas… Ez is jó lesz, csak tegyen valamit. …Csak egy van, amitől félünk, ha a ministerium tétlenkedik.”

Április 17-én a lap még „európai értelemben” vett radikalizmust követelt a kormánytól, olyat, amely „nem ismer fennálló históriai jogokat, hanem egyedül azt tekinti, ami az országra nézve hasznos, üdvös és nyereséges… Előtte mindig tabula rasa van”. Április 20-án pedig Pálffy egy névtelen vezércikkben társadalmi bázisának korlátozottságát vetette a kormány szemére. „A mi radicalismusunk – írta – kiválólag nem szenvedheti azt, hogy a jelen ministerium az ország bizalmát csak per fictionem bírja”. Hiába áll a legnépszerűbb férfiakból, ha a nemesi országgyűlés hozta létre s így nem végleges. „A ministeriumnak azon nyomasztó eredendő bűne van, hogy egy cast képviselőinek többségéből származott… Hívják össze a nemzeti gyűlést, és ha ennek tisztító tüzét is kiállják, nem fog ellenök egy hang sem emelkedni”. A valóságban azonban az adott viszonyok között a kormány bizonyult erősebbnek. S amint Pesten berendezkedett, sietett a hatalmat a saját kezébe venni. Felszámolta a Közbátorsági Választmányt, kiépítette az új hivatali apparátust – részben, az alsóbb szinteken, a fiatalok bevonásával is, és visszaszorította a pesti radikalizmust. S tehette ezt annyival is inkább, mivel ez utóbbi alapjában véve túlhaladt a vidéki nemességen és a vörös tollasok {II-1-96.} ellen forduló városi polgárságon egyaránt, anélkül hogy a széles néprétegekben valódi bázist tudott volna magának biztosítani. Így egy darabig a Marczius hasábjain is inkább az ellen olvasunk tiltakozást, hogy megfelelő, új emberek alkalmazása helyett a kormány olyanokat próbál tisztára mosni, akik egy április 27-i cikk szerint „március 15-kén reggel szokás szerint kilencz órakor felkeltek, mint meggyőződéses pecsovicsok. Tizenegy órakor a sajtó lefoglalása hírére megütődtek. Egykor kétkedés között ebédeltek. Este hétkor mint megrögzött revoluczionerek feküdtek le”. Még május 9-én is erről olvasunk: „a ministerium minden eddigi kinevezéseiből az tetszik ki, hogy a leomlott múlttól nem bír elszakadni”. A „Lapdacs” álnevű szerző ezúttal Klauzált támadta azért, hogy a kereskedelemügyi minisztérium a közegészségügyi osztály megszervezését Stáhly Ignác (1787–1849) egyetemi tanárra, és kollégájára, az egyébként veszprémi polgári születésű Sauer Ignácra (1801–1863) bízta – hozzátehetjük: jó szakemberekre, akik közül az elsőt utóbb a Honvédelmi Bizottmány is a katonai egészségügy irányításával bízta meg. De a helyzet rövidesen ismét válságossá kezdett válni. A Marczius, Pálffy Alberttel élén, kezdettől fogva világosan látta, hogy az udvar, a Habsburg-hatalom csak kényszerűségből engedett, és amint arra módja lesz, minden eszközzel, ha kell: erővel is igyekszik majd Magyarország felett uralmát biztosítani. Ezért követelt felkészülést, önálló hadügyet, „magyar szellemben organisált” sereget, vagyis tetteket, minél előbb, és ezért támadta a kormányt, hogy nem lép fel elég határozottan. „Magyarország – írta május 1-én – forradalmi állapotban van. Ha jelen kormányunkat forradalmi szempontból tekintjük, bátran és nyíltan szemébe mondhatjuk, hogy hivatásának és kötelességének egyáltalán nem felel meg.” Amihez utólag csak annyit kell megjegyeznünk, hogy a kormánynak nemcsak belpolitikai és nemzetközi szempontból volt helyesebb a törvényesség formáihoz ragaszkodva a Habsburg-hatalommal való szakítást lehetőleg nem siettetnie és megkönnyítenie, hanem éppen azért is, mivel a felkészüléshez mindenképpen hosszabb időre volt szüksége – még akkor is, ha esetleg hatékonyabban jár el. Az udvarral való egyetértés látszatának fenntartása ezt az időnyerést tette lehetővé, amin nem változtat az, hogy szeptemberben Batthyány e politikája – főleg a nemzetközi erőviszonyok kedvezőtlen alakulása, az ellenforradalmi tendencia előretörése következtében – végül is tarthatatlanná vált. A hatalmi eszközök e hiányáról a kormány és a liberálisok oldaláról jellemzően nyilatkozott egy április 30-i levelében Deák Ferenc, aki az országban jelentkező „anarchikus irányt”, így a kezdődő horvát és szerb mozgalmakat emlegetve így írt: „S mind ezekhez járul még itt Pesten egy sereg fiatal és nem fiatal újságírónak hangos, de üres declamatiója, kik úgy szólanak, mintha ők volnának egyedül az egész nép, és pedig erős nép; folyvást energiát, hatalmat, erős föllépést emlegetnek, mindent keveselnek, gáncsolnak, s akarva felejtik, hogy az energia támogatására hangos szó nem elég, oda anyagi erő is kell, ez pedig, fájdalom, nincs, és teremteni sem igen lehet a jelen körülmények közt.”

{II-1-97.} Május 5-i számában a Marczius kikelt az ellen, hogy az államadósság ügyével kapcsolatban az osztrák kormány és sajtó Magyarországnak valósággal „hadat izen”. Másnap pedig ismét a kormány gyengeségét támadta, kijelentve, hogy „az austriávali háború kétszer kettő négy”, és hogy ők „az europaszerte zászlót vivő ifjú revolutionarius párt” hívei. Bártfay László ügyvéd május 8-án így írt gr. Károlyi Györgynek a radikális sajtó új nekilendüléséről: „A hírlapok izgatnak s mindenféle híreket és okoskodásokat terjesztenek; főleg a Martius 15. napilap… nyíltan hirdeti már, hogy szándéka revolutio. A kormány pedig ennek ellenében hallgat, mind a mellett, hogy alkotmányunk monarchiai és így ezen állapotunkat kellene consolidálnunk, s további zökkenések vagy épen gyászos dulakodások nélkül iparkodnánk átalakulni, mert máris bizony nyaktörő ugrást idéztek elő martiusi haza boldogítóink.” Pálffy lapja május 9-i számának vezércikkében azt fejtegette, hogy ha Franciaországban Lajos Fülöp ülne még a trónon, és ha Németország nem állna „egy általános német respublica küszöbén”, valamint ha Magyarországon minden rendben menne, akkor a jelenlegi magyar minisztériumnál derekabb nem is volna elképzelhető. Csak hát nem így áll a helyzet. Ezért „mi bátran és nyíltan kimondjuk, hogy azon lelketlen politikával, mellyet a ministerium követ, az ország bátorsága, a függetlenség s kivívott jogok a legkomolyabban veszélyeztetve vannak”. Lehet, hogy a kormány tagjai jó hazafiak. De úgy tesznek, mint az, aki, ha éjjel rágyújtják a házat, nagy kényelmesen kezd az öltözködéshez. Márpedig Magyarország határaiba már belekapott a tűz. Ezért „a ministeriumnak olly erélyes politicát kellene követni, hogy az a publicumot meglepje”.

Május 9-én közölte a Marczius az előző napon megalakult Marcziusi Club alapszabályait is, amelyek szerint az új tömörülés célja ez volt: „a pesti 12 pont nyomán az általános szabadság elveinek fejlesztésére s azoknak életbeléptetésére működni”. Ezzel tulajdonképpen Petőfiék próbálták az ifjú radikálisokat közös keretbe, egységbe fogni. Nem teljes sikerrel, mert most már akadtak olyan, őket is túl mérsékeltnek tartó, velük is elégedetlen szélsőségesek, akik Oroszhegyi Józsa vezetésével Democratia Clubja néven külön szervezetet hoztak létre. Ehhez hozzácsapódtak olyan új sütetű, ifjú radikálisok is, akik tulajdonképpen Petőfiék nagyvonalúságának köszönhették, hogy az ellenkező oldalon vitt, korábbi szerepüket nem rótták fel nekik. E klub tagjainak nagy szerepe volt a most kibontakozó és nagy sajtóvisszhangot keltő tüntetések megszervezésében. A Marczius hasábjain „Kopogó” május 9-én adott hírt a volt helytartótanács, illetve kamara néhány vezetője ellen rendezett macskazenéről. Másnap, május 10-én este pedig pár ezres tömeg vonult fel a várba, hogy macskazenés tüntetést rendezzen br. Lederer Ignác császári altábornagy, budai főhadparancsnok ellen, aki közismerten a Habsburg-hatalom exponense és az önálló magyar haderő megszervezésének ellensége volt. Itt azonban közben meg kell valamit mondanunk: a Pesti Hírlap már aznap, május 10-én közölte azt a hírt, hogy az uralkodó – Batthyány miniszterelnök bécsi útjának eredményeként – május 7-én aláírta azt a {II-1-98.} kéziratot, amely a magyarországi katonaságot a magyar kormány alá rendelte, vagyis az ügyet kivette Lederer hatásköréből. Ezzel tisztában kellett lenniök a tüntetés szervezőinek is, akik azonban vagy lekicsinyelték ezt a kormány által elért eredményt – mint ahogy lebecsülték Lederer harcias előkészületeit is –, vagy pedig egyébként is helyesnek tartották a közharag ily kinyilvánításával olyan válságot előidézni, amely esetleg a kormány lemondására vezethetett. Az mindenesetre tény, hogy a tüntetők: diákok, kézművesek sorait a jó előre felkészült, lesben álló katonaság puskatűzzel fogadta. Az atrocitásból és az azt követő, roppant felzúdulásból a május 11-i névtelen vezércikk vonta le a következtetéseket – talán Pálffy Albert megfogalmazásában: „Tegnap este Budán, a várban – írta –, néhány lépésnyire a királyi helytartó lakától, polgárvér folyt.” A katonaság „hajborzasztó barbársággal” támadott a fiatalokra. A vérontás híre „Európa-szerte villámgyorsasággal fog szétmenni”, és István főherceg, a nádor és helytartó „úgy fog a közvélemény előtt föltűnni, mint akármelly más népgyilkoló király”. A minisztérium tehetetlenségére jellemző, hogy midőn a készülődésről értesülvén Perczel Mór belügyminisztériumi tanácsost és Hajnik Pált a várba küldte, ezekkel a császári tisztek szóba sem álltak. A kormány hagyta a főváros bátor ifjúságát „a mészárszékre vezettetni”. Ennek a kormánynak tehát távoznia kell.

„Mi nem mondjuk azt, hogy a ministerium olyanokat tesz, mikért vád alá lehetne venni.” A minisztérium ugyanis semmit sem tesz, legfeljebb naponta alkalmatlannak mutatja magát. „A mostani ministerek egyik része sokat tanult és nagyon tudós férfiakból áll.” De mihaszna ennek, ha az ő tudományukat semmivé tette az idő. „Ma már új politicai tudomány van.” S Magyarországot is „csak illy új nemzeti és ifjú politica mentheti meg”.

A Batthyány-kormány iránt „a legelhatározottabb bizodalmatlanságot” nyilvánítják ki. „Nekünk olyan emberekre van szükségünk, kik tenni tudnak, kik bátrak és elhatározottak.” Nem kell „pecsovicsmaradék”, és „legyen vége azon időknek, midőn azt hitték, hogy czifra historiai nevek nélkül nem lehet Magyarországot kormányozni”.

A konkrét javaslat az, hogy az új kormányt Nyáry Pál alkossa meg. „Legyen egyesség Kossuthtal.” Távozzék Szemere, pedáns, kopott frázisaival. Klauzál is, aki tárcája ügyeihez „annyit ért, mint a hajdú a harangöntéshez”. „Menjen nyugalomba Széchenyi”, aki a két szék közt amúgy is a pad alá került. „Elégedjék meg eddigi koszorúival” Deák Ferenc is, Eötvös József pedig „vonuljon vissza a szépirodalomhoz”, ahol még sok siker várhat rá.

E nyílt felszólítás után, amely azonban Nyáry előtérbe állításán és a Kossuthtal való megegyezés kívánalmán túl a távozók helyébe állítandó, új jelöltekről név szerint nem beszélt, a cikk ismét figyelmeztetett arra, hogy „szabadságunk, alkotmányunk csak addig tart, míg ellenségünk jókedve úgy hozza magával”. Már pedig jó kedve „csak addig tarthat, míg eljöttnek hiszi a pillanatot, mellyben a régi rendszert legkönnyebben visszaállíthatja”. A Lederer-ügyet a május 11-i számban más cikkírók, így Csernátoni és Degré is {II-1-99.} szenvedélyes felháborodással tárgyalták. S e lázas hangulatban szinte feltűnő a lap hátlapján a hirdetés: „Nyári lakok, kilencz szobával, két konyhával, istálló és kocsiszínnel, egészben vagy részlegesen kiadandók Budán, Krisztinaváros Kék golyó uczában, 286. sz.”

A pesti radikálisoknak ez a kormány elleni, májusi akciója azonban nem sikerrel, hanem éppen ellenkezőleg: vereséggel végződött. Igaz, Lederer menekülésszerűen Bécsbe távozott. Nyáry pedig, Pest megye küldöttségének élén, a nádort rászorította arra, hogy vizsgálatot rendeljen el a katonai atrocitások elkövetői ellen. A május 12-i népgyűlés azonban, amelynek fő motívumát Pálffy idézett cikke készült megadni, és amelyen Petőfi egyebek közt kijelentette: „én a ministeriumra nem a hazát, sőt a kutyámat sem bíznám”, alapjában véve már nem tudott jelentős erőket mozgósítani, nem vált újabb, nagy fordulóvá, és azon túlmenően, hogy a kormányhoz küldöttségeket menesztett, nem ért el komolyabb eredményt. Kiderült – az adott társadalmi és politikai erőviszonyokból és a magyar polgári forradalom nemesi vezetéséből érthetően – az, hogy ekkor, a márciusi, valódi nagy fordulat után, a plebejus forradalmár Petőfi már nem tud, népvezérként, az eseményekre, vagy éppen a kormány sorsára elhatározó befolyást gyakorolni. Az ő programja tulajdonképpen csak egy elég kicsiny, és egyébként sem homogén radikális csoport támogatására számíthatott. A szélesebb közvélemény még a puszta republikanizmust sem igen fogadta be, nem is szólva a formális, polgári jogegyenlőségen esetleg túlmenő, szocialisztikus egyenlőségi elképzelésekről. Rövidesen kitűnt, hogy e radikálisok önálló politikai tényezőként, vagy éppen pártként nem képesek a küzdőtérre lépni, mivel törekvéseik megvalósítására a hazai feltételek még nem voltak elégségesek. Így végül a tavasz folyamán, még a választások előtt, visszaszorultak.

A Marczius természetesen egy darabig még folytatta a nagy támadást. A május 13-i szám ismét Szemerét vette célba, akiről – írta – eleinte azt az illúziót táplálták, hogy „a tisztán radicális, ifjú és nemzeti elemet” fogja képviselni, de sajnos csalódtak. Sajtóügyi és más rendelkezései alapján Szemerét „arra a helyre, mellyet elfoglal, teljesen alkalmatlannak” kell tartani. Ugyanakkor reagált a lap az esztergomi káptalan tiltakozására is „az egyházi javak iránti minden törvénytelen intézkedések ellen” – utalással arra az egyház és állam szétválasztását, az egyházi vagyon honvédelmi és vasútépítési célokra való szekularizálását tárgyaló programcikkre, amelyet a Marczius előzőleg, még ápr. 29-én közölt. A lap válasza elég csattanós: „Úgy hiszem, tudják önök, mire vezet a makacsság? 1793-ban a guillotinhoz vezetett.” És még mindig ugyanabban a számban egy sajátos fogással is találkozunk: a hirdetések rovatában, a hátlapon olvasható az egri „Casinoi társaság” hosszú nyilatkozata, amely valóban fellengzős, ostoba frázisokkal igyekezett a kormányt a Marcziussal szemben megvédeni. A szöveg élén ez áll: „Ez azon nevezetes és páratlan phrasisokból álló czikk, mellyet az egri casinói egylet lapunkban közöltetni akarván, a közlésért járó 10 p(engő) forintot a mai napon beküldte.” De már ebben a május 13-i számban felbukkant az első {II-1-100.} figyelmeztető tünet is: az az orvosi jelentés, amely szerint Kossuthnak, aggasztóan kimerült egészségi állapota miatt, mindenből kikapcsolódva a fővárost is el kell hagynia. A valóságban ugyanis Kossuth közben is tovább tevékenykedett, csak éppen kívül óhajtott maradni minden ily kombináción addig is, amíg május 20-án elhatárolta magát a radikálisoktól. A következő jel az volt, hogy a belügyminisztérium ekkoriban Perczel Mór által vezetett rendőri osztályának emberei, a közhangulat átfordulását kihasználva, a Forradalmi Csarnokban, vagyis a Pilvaxban büntetlenül hazaárulónak bélyegezhették Pálffyt és Petőfit. Pálffy ezt férfias nyugalommal utasította vissza: „Ha nem tetszik önöknek a lap és modora: szabad a sajtó, azon a téren, tessék, készen várom a támadásokat”. És ahhoz sem kellett már sok idő, hogy Nyáry is eltávolodjék a radikálisoktól. Pedig a május 15-i szám még lelkesen tovább dicsérte őt, mint aki „valóban nemesen és felségesen vitte a szót” a Lederer-ügyben kiküldött „nyomozó bizottság” ülésén, és akinek „szilárdsága és jellemingatlansága biztosít minket, hogy a bűnösök büntetlenül nem maradnak”. Ugyanott folytatódott a támadás a kormány és a Habsburgok ellen, akik háromszáz év óta mindig megszegték a szerződéseket és kijátszottak bennünket. Amivel szemben viszont a „radical politika” célja ez: „Életünket és vérünket Magyarország függetlenségének kifejtéséért.” S miután a végén még azt is megjegyezte, hogy e „kisszerű ministerium” még egy „vitázó közlöny”-nyel sem rendelkezik, a következő számban, május 16-án már hírt adhatott arról, hogy a Pesti Hírlap ezentúl mint „a magyar ministerium Journal des Débats-ja” lát napvilágot, azzal a céllal, hogy a Batthyány-kormányt támogassa. Amit ők is örömmel tennének, ha a kormány erélyt mutatna, sajnos azonban a szerb beütésről érkező, újabb hírek is azt mutatják, hogy „a valódi nemzeti pártnak igaza volt, midőn éjjel nappal csak fegyverért kiáltozott”.

Az újabb bécsi forradalmi mozgalmak hírére a május 17-i szám a kormány egyik fő hibáját már annak feltételezésében pillantja meg, „hogy az osztrák birodalom örökké fen fog állani”. Pedig – teszi hozzá – „ez épen nem biztos”. Most tehát olyan kormányra van szükség, amely úgy jár el, hogy „ha Austriával a sors másképen rendelkeznék, e változás ne vonja szükségképen magával a mi bukásunkat is”. Másnap, május 18-án, az egyébként igen gyéren közölt külföldi hírek közt a lap külön hangsúlyozza, hogy Lamartine a francia nemzetgyűlés május 5-i ülésén bejelentette: Magyarország eltörölte a feudális kiváltságokat és „Austriától tökéletesen elvált”. Ugyanebben a számban egy névtelen cikk nagy önbizalommal reflektált a Pesti Hírlap kérdésére, hogy „hol a radical párt a fővárosban, hol szerte az országban?” Erre ugyanis – szerinte már feleltek „a magyar lapszerkesztők”. Hiszen radikális a Marczius, a Reform, az immár „kitisztult” Jelenkor, sőt a Nemzeti, és az lesz Madarászék készülő lapja is. Ezek ellen fog hadakozni a Pesti Hírlap egymaga?

Ezt a nekilendülő támadást természetesen a másik oldal sem fogadta tétlenül. Egy sor tiltakozó felirat érkezett Miskolctól Vas megyéig, elítélve a {II-1-101.} Marcziust és bizalmáról biztosítva a kormányt. Ekkoriban kezdte meg sorozatos, nyílt támadásait a Marczius ellen az újra felbátorodó, konzervatív Budapesti Híradó is. Sőt ekkoriban – Széchenyi tanúsága szerint – még a sajtónak „csupán nyerészkedésre számított” támadásait rendszerint fölényes nyugalommal fogadó Batthyány is ellenakcióra, sőt statáriumra gondolt. A kormány azonban végül úrrá lett a válságon ilyen eszközök nélkül is. S rövidesen alkalmat talált arra, hogy a Marcziusra megpróbáljon visszaütni.