1. Szerkesztő, munkatársak

Pálffy Albert (1820–1897) régi, de vagyontalan nemes családból származott. Sóhivatali tisztviselő fiaként született Gyulán. Éppúgy az „erdődi” előnevet viselte, mint a hatalmas Pálffy grófok, állítólag távoli rokonai a ködbevesző feudális múlton át. De 1848-ban, az akkori forradalmi divatnak megfelelően, tüntetően Pálfinak írta nevét, ezzel is jelezni óhajtva szakítását ezzel a feudális múlttal. A Marczius cikkírói gyakran mások, nemegyszer főnemesek nevét is így, fonetikusan, egyszerűsítve, „polgáriasan” írták, a Zichy családét például így: „Zicsi”. E szokásnak, ha ma már nem is követjük, akkoriban határozott politikai jelentése volt.

A szülők legkönnyebb megoldásként értelmiségi, katolikus egyházi pályára szánták fiukat. Debreceni, nagybányai, aradi iskolaévek után az ifjú Pálffy így került 1837-ben az akkori szatmári püspök, a később hírhedtté vált esztergomi érsek, Hám János papnevelő szemináriumába. Három évig próbálta megszokni ennek légkörét – egyre nehezebben, hiszen érdeklődése máris inkább a francia nyelv, irodalom és a felvilágosult, szabadabb eszmék felé irányult. 1840-ben kilépett és beiratkozott a nagyváradi királyi akadémia jogi tanfolyamára. Ezt elvégezve 1842-ben Pesten lett jurátus. A következő évben az ügyvédi vizsgát is letette, de perek helyett most már irodalommal foglalkozott. A forradalomig két regénye és vagy húsz novellája látott napvilágot. Hosszabb lélegzetű, bonyolult és elég valószínűtlen történetei telve {II-1-86.} voltak – mint utóbb ő maga írta – „mondvacsinált regényeséggel”, hiszen ifjú kortársaihoz hasonlóan ő is a francia romantikában kereste a képzelet szabadságához vezető utat. Novelláiban viszont jól érvényesült megnyerően egyszerű, elbeszélő modora. 1848 elején kiadót talált egy elbeszélés-kötetre is, amely azonban már csak utóbb, 1850-ben, Egy földönfutó hátrahagyott novellái cím alatt, névtelenül láthatott napvilágot. Pálffynak a fiatal írók körében, a Tízek Társaságának tagjaként, Petőfi közeli barátjaként, nagyobb egyéni súlya volt, mint amit e viszonylagos írói siker magában véve indokolt. „Szép, nyúlánk, elegáns alakja – emlékezett rá utóbb Jókai – mintha előttem állna most is: mindig finoman, de mindig csípősen szólt; barátai gyöngéit szemben kigúnyolta, de hátok mögött védelmezé őket.” Radikális nézetei, demokratizmusa mellett emberi egyenessége, őszintesége is hozzájárulhatott, hogy Petőfi bizalmas barátjának fogadta őt, bár természetük sokban különbözött. Pálffy sokat adott a polgári társas élet formalitásaira, csöndes, rendszerető fegyelmére, és szívesebben visszavonult minden feltűnő elől. Az eltérő távlatok persze, ha azokat keressük, a márciusi ifjak közös, baráti táborán belül is felfedezhetők. „Valamennyien franciák voltunk” – idézzük ismét Jókait. „Nem olvastunk mást, mint Lamartine-t, Michelet-t, Louis Blancot, Suet, Hugo Victort, Bérangert.” De már ezek a francia szerzők is többféle árnyalatot képviseltek. Petőfi szobájának falán – tudjuk – a nagy francia forradalom szereplői: Robespierre, Saint-Just, Marat arcképei voltak láthatók. Pálffy legkedvesebb olvasmánya viszont Lamartine könyve, a Girondisták története volt. De a régi, feudális világgal és a Habsburg-hatalommal szemben fegyverbarátként álltak egymás oldalán. Gyulai Pál későbbi méltatása szerint Pálffy „erősen meg volt győződve arról, hogy Ausztria mindent vissza fog venni, amit tőle Magyarország kivívott, s ha egy kis erőre kap, végképp megdönteni igyekszik a magyar alkotmányt. Az élethalálharcot kikerülhetetlennek látta. Éppen azért folyvást szította a gyanút, bizalmatlanságot, táplálta a forradalmi szellemet, táblabíró politikának gúnyolta a törvénybe vetett bizalmat, szép beszéd helyett gyors tettet követelt”. Lapja, „melynek irányát mindennap igazolták az események, lassanként mindinkább terjedt, s mind nagyobb befolyást gyakorolt a közönségre”, amiben nagy része volt szerkesztői, írói tehetségének is. „Főeszméjét ezer változatban s mindig új ingerrel tudta ismételni. Egyszerűen és világosan írt, szónoki hevület nélkül, de rendkívül csinosan s bizonyos magyar ízzel; inkább elmés és szellemes társalgónak tetszett, mint veszélyes izgatónak. De gúny ömlött el minden során… Gúnyolódása egyszersmind fejtegetés volt, élczei okokat emeltek ki, sarcasmusai ítéletekké váltak. Egyszerre mulattatta, felvilágosította és izgatta olvasóit anélkül, hogy fárasztotta volna.”

Mint író nem volt igazán élvonalbeli. A szónoki szerepléstől idegenkedett, főleg a hazai nemesi retorika pátoszától. De a forradalmi publicisztikában oly könnyedén, olyan otthonos biztonsággal került az élre, mint aki saját igazi útjára lelt. Ehhez nem volt szüksége több előkészületre, mint amennyit – láttuk – 1847 óta Csengery Pesti Hírlapjánál, tehát a nemesi reformellenzék {II-1-87.} legpolgáribb orgánumánál szerzett magának. Innen egy ugrással került a forradalmi sajtó élvonalába. Következetessége, bátorsága, korán jelentkező köztársasági elvei, iróniája és egyúttal minden pátosztól ment, közvetlen „forradalmi stílusa”, lelkes híveket szerzett neki az egyik oldalon, és természetesen dühödt ellenfeleket a másikon. A Divatlap, majd az Alföldi Lap valóságos ördögi figurának festette le: „Látnád csak az ő mephistophelesi arczát, midőn vigyorogva nézdeli a Kioszk szegletéhez támaszkodva lapjai ragadozó madarait, s ha állába harapni akaró orrán szemüvege a lámpafényben tűzvillanást kap, s hegyes szakállacskáját a szellő lengeti, az átkozott szarvacskák s kecskelábak képzeleted által okvetlen kipótoltatnak: ő valóságos daemon.”

Alább még visszatérünk arra, hogy ez az ifjú polgári forradalmi publicista, a maga útján haladva, hogyan került 1849-ben saját kormányával összeütközésbe. De érdemes itt egy rövid pillantást vetnünk további sorsára is, hiszen majdnem végigélte a XIX. századot. A bukás után évekig Biharban, Arad megyében bujdosott. Midőn 1853-ban Pestre visszatért, pert a közbejött amnesztia miatt már nem indíthattak ellene, de két évre Csehországba internálták. Onnan egy jómódú polgárleány feleséggel tért haza, és újra az irodalommal próbálkozott. 1867-ben, az Esti Lap szerkesztőjeként, a kiegyezés elég népszerűtlen védelmére vállalkozott. Egyik fő ellenfele most is, mint 1849-ben, ismét Jókai volt, csak éppen felcserélt szerepben, a másik pedig saját egykori fő munkatársa, Csernátony, akiről alább még szó esik. Alapjában véve azonban mégsem tagadta meg egykori eszményeit, a polgári haladás ügyét, és most meg az ellenzék politikájában fedezte fel és támadta, amit elavult, nemesi álláspontnak és demagóg kuruckodásnak tekintett, és a balközép, Tisza Kálmán és társai politikájának ósdi, „táblabíró” vonásait pellengérezte ki. A citoyenből lett Sándor utcai háziúr egyénileg szerény, tisztességes ember és a polgári, technikai haladás híve maradt a kapitalizmus mohón bontakozó világában is. A Hazai Első Takarékpénztár napi biztosaként láttamozta kisemberek betétkönyveit. Egy alkalommal Vadnay Károlynak így nyilatkozott: „Mindig vágyódva gondolok arra, hogy vajon elérjük-e mi a boldog jólétnek azt az idejét, melyben aránylag annyi kis tőke lesz nálunk is, mint Franciaországban.”

Emlékiratokat úgy látszik szintén szerénységből nem írt. Azoknak legalábbis, akik erre biztatták, így válaszolt: „Az emlékíró nem kerülheti ki, hogy a maga becses énjéről ne beszéljen. Nekem pedig nem szokásom magammal foglalkozni, legkevésbé, ha toll van a kezemben.” Késői regényében (A régi Magyarország utolsó évei, 1894) azonban, nem sokkal halála előtt, önkéntelenül is memoárszerűen írta le a forradalom előtti, régi Pest-Budát, írói életét, azt a világot, amikor mindenki várta a változást. A radikális ifjak, köztük önmaga szerepét a forradalom után az öregkor távlatából már nagyon jelentéktelenné halványítja: „Az ifjúság körében keletkezett egy kis oppozíció az új rendszer ellen. Sokan, látva a könnyűszerrel elért sikert, azt mondták: hátha talán egy füst alatt többet is ki lehetett volna vívni! Mi, akik {II-1-88.} akkor éltünk, tudjuk legjobban, hogy ez az ellenzékieskedés nem bírt a komolyság jellegével. Inkább azt mondtuk: jó lesz azt az osztrákot egy kicsit ijesztgetni, hadd lássa Bécs, minő pártok is léteznek az alsóbb rétegekben! Akkor majd jobban meggondolja magát, s békével tűri az 1848-diki törvényeket, nehogy ránézve még valami rosszabb is következhessék.” Az egykori feszültség e sápadt emléke már éppen csak azt jelenti, hogy 48 radikálisai és nemesi liberálisai közt a fő ellentét a Béccsel való viszonyban, illetve abban rejlett, hogy az új nemzet vezetésén mennyiben osztozzanak, hiszen az „alsóbb rétegek” és „pártjaik” itt sem a parasztságra vagy a munkásokra, és az elért társadalmi vívmányok velük kapcsolatos továbbfejlesztését célzó törekvésekre vonatkoznak.

Mivel Pállfy nem írta alá cikkeit, nehéz pontosan megállapítanunk, hogy lapjában tőle tulajdonképpen mi származik. Mindeddig nem történt kísérlet arra, hogy írásait stíluskritikai és tartalmi jegyek alapján meghatározzák és összegyűjtsék, és így éppen e jelentős forradalmi publicistánk újságírói oeuvrejéről nincs egészen biztos képünk. Annyit persze tudunk, hogy általában ő írta a névtelen vezércikkeket, és hogy a lap egész irányát, modorát ő szabta meg. Vadnay, aki utóbb még személyesen ismerte őt, arról tudósít, hogy bizonyos – de inkább csak humoros, könnyed – írásait Nagy Gedeon névvel szignálta.

A Marczius jó néhány munkatársát nem ismerjük pontosan. Ők is gyakran névtelenül, vagy álnéven írtak. Olykor sejtetik is, hogy azért, mivel jobb, ha a kormány hivatalnokaként nem szerepelnek nyíltan egy radikális lap hasábjain. Így azután találgathatunk, hogy ki rejtőzött az Iván, Jacobinus, Kapuczinusfi, Kopogó, Kunfi, Muratáji, Pediglen, Radicalis, Republicanus, Talányi, Torontáli, Vaczkor, Vitéz és más álnevek, a különböző betűjelek, vagy éppen az olyan fellengzős, romantikus szignók mögött, mint Első osztályú barricadeur, vagy Sátán körme. Felbukkannak azután a lapban olyan nevek, főleg a sok alkalmi tudósító között, amelyek lehet, hogy valódiak, de viselőjükről már – vagy még – közelebbit nem tudunk. Így például: Bátkai, Belár Géza, Bocsárdi, Bucsánszki Bertalan, aki Párizsból küldött tudósítást, Gergelyi, Keiner Antal Kikindáról, Kis Péter, Tomor Ferenc, aki több republikánus szellemű cikket közölt, Vas Gábor Ceglédről, Zabulch József és mások.

A névvel szereplők közül először is a szerkesztő legkézenfekvőbb munkatársait, barátait, a márciusi ifjakat keressük. Meg is találjuk például – több köztársasági szellemű cikk alatt – Várady Antal (1819–1885), birtokos nemes ügyvéd, Petőfi barátja nevét. Egy-két írással szerepel Degré Alajos (1819–1896), a Tízek Társaságának tagja, aki a publicista pályafutását rövidesen a honvédtisztével cserélte fel, Vasvári Pál (1826–1849), Dobsa Lajos (1824–1902), aki nemrég Párizsban élte meg a forradalmat, a nála is ifjabb Vajda János (1827–1897). Petőfi nevével néhány vers és nyilatkozat alatt találkozunk. Ifjú barátai közül Lisznyai Kálmán (1823–1863) és a „vad gróf” Teleki Sándor (1821–1892) bukkan fel a lap hasábjain. Tompa Mihály (1807–1868) szintén szerepelt a tudósítók közt. Mindent összevéve azonban {II-1-89.} nem mondhatjuk, hogy a lapban a főszerepet, szervezetten, a márciusi gárda vitte volna. Annyival is kevésbé, mivel többek, így például Bulyovszky Gyula, Irányi Dániel, Irinyi József, Jókai Mór vagy Sükei Károly nevével itt nem is találkozunk. Jó néhány cikket írt viszont a kevésbé ismert radikális ifjak közül Nyiri (Kandel) Józsa, akinek életrajzi adatairól, munkásságáról a Szinnyei-féle Magyar Írók sem tesz említést, és a forradalmi sajtó egy másik, sokáig elfeledett munkatársa, Herczeg Viktor, egy forradalmi káté szerzője, aki 1849-ben mint honvéd esett el. Ugyancsak dolgozott a lapba Oroszhegyi (Szabó) József (1822–1870), a radikális ifjú nemzedék egyik érdekes alakja, aki orvosnak indult, egy pesti felsőbb lányiskola költészettanára lett és hírlapíró, majd 1848 végén az Egyenlőségi Társulat megbízásából szabadcsapatot alakított, 1849 után évekig fogságot szenvedett, végül pedig tábori főorvos volt a török hadseregben. „Kis termetű, ragyás kalmuk arca volt” – emlékezett vissza rá Jókai. Az idősebbek közül írt a lapba kaposmérei Mérei Mór (1813–1858), egy dunántúli birtokos nemes család kissé kalandos hajlamú fia, aki a harmincas évektől hírlapíróként, színpadi szerzőként tevékenykedett, 1848-ban nemzetőrségi őrnagy lett, utóbb a Madarász László rendőri hivatalának tanácsosa, és végül Angliában, Manchesterben halt meg mint gyárigazgató. Jó néhány cikket írt ide is, más radikális lapokba is Barsi József (1810–1893) bicskei plébános, korábban tábori lelkész a császári seregnél Lombardiában, egy Neumann nevű, Bars megyei egyszerű iskolamester fia, akit e lázítónak minősült tevékenysége miatt az osztrák hatóságok 1849 elején letartóztattak és 1856-ig várfogságban tartottak; 1867 után, immár protestánsként, az új Statisztikai hivatal munkatársa lett. Az idősebb cikkírók közt feltűnik az antiklerikális, radikális röpiratíró Horárik János (1808–1864) is, Táncsics barátja, valamint – Petőfi barátjaként – Egressy Gábor (1808–1866), a neves drámai színész, utóbb egy ideig Szeged kormánybiztosa, aki azután a török emigrációból tért haza 1851-ben. S persze még felsorolhatnánk jó néhány más, többé-kevésbé alkalmi munkatársat is, a haladó pedagógus és ifjúsági szerző Ney Ferenctől (1814–1889), aki 1848-ban az első egyetemes tanári gyűlésnek lett elnöke, Erdélyi József (1827–1869) hevesi aljegyzőn át egészen Vas Gerebenig, aki ugyan a Batthyány-kormány intencióit szolgálta a Nép Barátja élén, de aki utóbb, az őszi fordulat után, már jónak látta egy-két elég csikorogva kedélyeskedő cikkel a radikálisok fő orgánumát is felkeresni. Megemlíthetnénk, hogy június 5-én „Egy kvietált huszár főhadnagy” aláírással Görgey (vagy, mint akkor ő is írta: Görgei) Artúr írt javaslatot az új honvédtiszti uniformisról, amelynek szerinte olcsónak, célszerűnek és nem díszesnek kell lennie; s midőn a minisztérium mégis az aranyzsinóros, költséges díszegyenruhát írta elő, Görgey István ismételte meg, egy újabb cikkben, bátyja érveit. Szereplésük a lapban nem meglepő, mindketten látogatói voltak a Radical Körnek. Már ennyiből is kitűnik azonban, hogy a lap nem valami szervezett politikai csoportot, vagy éppen pártot képviselt, hanem egy olyan irányzatot, amelyben a márciusi ifjak egy része mögé felsorakoztak a hazai radikalizmus más képviselői is.

{II-1-90.} 1848. április 24-én bukkant fel először a Marczius hasábjain Csernátoni Lajos, aki rövidesen a lap fő cikkírója, legmozgékonyabb, legtermékenyebb és – mondjuk így – legerőszakosabb munkatársa lett, aki már-már a szerkesztői teendők egy részét is önhatalmúlag intézte a tartózkodóbb Pálffy oldalán. Csernátoni, utóbb Csernátony, valójában alsócsernátoni Cseh Lajos (1821–1901) különösen jellemzően képviselte a nagyon tehetséges, nagyon szegény, de jellemileg labilis, gátlástalan értelmiséginek azt a típusát, amelyet – mint láttuk – nem ritkán produkált a korszakváltás társadalma. Ma sem tudjuk pontosan, hogyan sikerült az új, radikális orgánum második posztját megkapnia, hiszen sem a márciusi ifjak közé, sem más, ismert politikai csoportba nem tartozott. Élete első 27 évéről ő is, más is igyekezett lehetőleg keveset mondani. Szinnyei, aki kortársai életrajzi adatait lehetőleg az érdekeltektől szerezte be, mindössze annyit mond, hogy Csernátoni székely nemes családból, Kolozsvárott született, a helybeli református kollégium diákja volt, jogot is ott tanult, majd „csakhamar a nyilvános pályára lépett. A szabadságharcz idején Kossuth titkára s a Marczius 15 egyik szerkesztője volt”. A gyors átugrás mindjárt érthető, ha tudjuk, hogy akkor – 1893-ban – Csernátoni még élt és mint országgyűlési képviselő és maró tollú, kíméletlen újságíró a félelmetes hírű ellenfelek közé tartozott, akibe belekötni nem volt ajánlatos. Ellenségei viszont – amit Szinnyei is tudott – azt terjesztették róla, hogy fiatalon pénzhamisításért börtönt viselt. Pálffy János (1804–1857), aki mint erdélyi nemesúr lett, az unió után, az 1848-i pesti képviselőház alelnöke, majd a Honvédelmi Bizottmány tagja is, az ötvenes években, emlékirataiban megvető haraggal beszélt Csernátoni múltjáról, „amit Debrecenben ő maga sem tagadott, a Martius 15-ikében felelve az Esti Lapok ellene emelt vádjára, mentegetőzvén fiatalságával, s hogy ő rehabilitálta már magát”. Pálffy meg is toldja e történetet. Részben azzal, hogy utána meg Csernátoni pénzt lopott gr. Gyulai Lajostól, aki megsajnálta és titkárnak fogadta „a nagyon fiatal és nagyon szegény, de eszes” fiút; „ezen történetet magától Gyulaitól tudom, ki sohasem mond olyat, ami nem szigorú való”. Részben pedig azzal, hogy utóbb, franciaországi emigránsként, Csernátoni „az osztrák zsoldjába állott, mint ennek párisi kémje”, s emiatt „a párisi menekvők ki is zárták maguk közül”. Tudnunk kell persze, hogy Pálffy János 1849-ben Debrecenben a békepártiak közé tartozott, akik egyik manővere éppen az volt, hogy radikális ellenfeleiket becsületük megtámadásával igyekeztek kompromittálni. De emlékirataiban utóbb Pulszky is utalt – név nélkül – arra, hogy a Marczius „főmunkatársa csak imént szabadult ki a bécsi fenyítő törvényszékkel volt kellemetlen érintkezésének következményeiből, de életrevalóságát nem vesztette el a reá kényszerített magányban”. Hamar utat talált a magyar közönséghez, „melytől két év alatt elszokott”, és „élénken, kevés élczczel, sok szemtelenséggel” ostorozta „a kormány lassúságát, élhetetlenségét s hiszékenységét az udvari ármányok ellenében, melyeknek jeleit itt-ott felderítette s denuncziálta, annál inkább, minthogy a denuncziálásban különösen gyönyörködött”. Sőt van tanúságunk magától {II-1-91.} Kossuthtól is, aki pedig 1848 válságos ősze óta többször is igénybe vette Csernátoni lelkes és ügyes szolgálatait. Így szeptember végén, alföldi toborzóútján, ahová Egressy, Jókai mellett Csernátoni is elkísérte. Erről írt hosszú tudósításai, a Marczius hasábjain, arról tanúskodnak, hogy nemcsak támadni, denunciálni, hanem őszintén lelkesedni is tudott, ha valami, valaki – most Kossuth személye és a honvédelem ügye – mágnesként vonzásban tartotta őt. Októberben Kossuth, ismét Jókaival, bizalmas feladattal, Bécsbe küldte őt, ahonnan ugyancsak küldött lapjának tudósításokat. 1848 november végén pedig a Honvédelmi Bizottmány egyik elnöki titkára lett, másokkal együtt, Kossuth oldalán. Mindez aligha lett volna elképzelhető, ha Kossuth nem találja őt tehetséges, használható embernek és lelkes hívének. De amikor Csernátoni utóbb 1849 februárban, Debrecenben, cikkeivel kellemetlen helyzetbe hozta őt, Kossuth, miközben lemondásra szólította fel, nem habozott fejére olvasni múltját: „Mennyire gáncsolt az egész világ, hogy Önt ez állásban helyezém, – emlegették Önnek ifjúkori tévedéseit, bankócsinálást, emiatti fogságot (s annyi más, ennél is borzasztóbb bűnt, kezembe adták a próbákat), mondták, hogy állásommal meg nem férhet Önnek illy markírozott múltja. Hallgattam, mert szomorúnak tartanám, ha az ifjúkori botlások egy emberéleten át se tekintethetnének rehabilitálhatóknak, – de Ön engem folyvást borzasztón compromitálgat.” Majd pedig, miután Csernátoni természetesen sietett lemondását benyújtani, Kossuth megenyhülten írta neki: „Hazaszeretetében és elhatározott akaratában Ön maga szemei előtt egy egész becsületes élettel rehabilitálni önmagát, soha sem kételkedtem. Jele: hogy tudtam amaz ifjúkori botlást, s mégis hallgattam, sőt másokat is hallgatásra kényszerítettem.” „Ön ritka elmebeli tehetségével hazájának még sokat használhat.”

A legilletékesebb nyilatkozat azonban magától Csernátonitól származik. Miután ugyanis az Esti Lapok – a politikai ellenféllé vált Jókai orgánuma – 1849. február 27-én nyilvánosságra hozta a pénzhamisítás ügyét, Csernátoni – okosan – legjobbnak látta, ha saját maga részletesen feltárja annak történetét. Eszerint őt apja, aki szerény hivatalnok volt, 1843-ban az erdélyi udvari kancelláriánál helyezte el Bécsben. Itt azonban a „régi nepotisticus időkben” nem tudott előbbre jutni, egy rosszindulatú rokona pedig apját megzsarolta, hogy ha bizonyos összeget nem fizet neki, fiát lopásért feljelenti. A vád nem volt igaz, apja viszont fizetett, de a rokon tovább rágalmazta őt. Erre elkeseredve könnyelműségben próbált feledést keresni, adósságokba verte magát, s midőn pénze teljesen elfogyott, valóban elkezdett szabad kézzel osztrák bankjegyeket rajzolgatni, minek következtében börtönben töltött „majdnem három kínos évet”. Szabadulásakor megfogadta, hogy életét ezentúl a haza szolgálatának szenteli. Így is történt. S ha valaki most „politikai életem gyanúsítására, vagyis inkább általam megtámadott és kimutatott politikai nyomorultsága, apostasiája és renegátsága tisztára mosására múlt magány életem ifjú éveinek botlását hozza fel, – az illyet megvetem”. Majd néhány elismerő sort is idézett egy levélből, amelyet „egy nagy {II-1-92.} férfia a hazának” – Kossuth – intézett hozzá. E válasz az adott, kínos helyzetben ügyes volt, bár egy kissé már pozitívumnak tüntette fel, hogy bűntette „csak” köztörvényes volt, „magány” ügy, és nem politikai.

Csernátoni Kossuthtól külföldi, franciaországi küldetést kapott, ahonnan visszatért, de a bukás után ismét kimenekült. Az osztrák hditörvényszék 1851-ben távollétében halálra ítélte. Annak a legendának, amely felbukkan újabb kézikönyveinkben is, hogy névcsere folytán Csernus Menyhért pénzügyi tanácsost végezték ki helyette, elég nehéz hitelt adni. Szinnyeinek tőle származó adatai szerint a francia lapokba írt cikkei „s a hazájába küldött levelei rendkívül vörös színűek voltak” s emiatt „összetűzött Teleki László gróffal”. Furcsa fogalmazás, ha tudjuk, hogy „vörös” leveleit, párizsi tudósítóként, Szilágyi Ferencnek az elnyomó neoabszolutizmust kiszolgáló lapjában és a Haynauéktól engedélyt nyert, Nagy Ignác-féle Hölgyfutárnak hasábjain tette közzé. III. Napóleon államcsínyje után kénytelen volt elhagyni Franciaországot, Angliában, közben egy ideig Amerikában élt. 1860-ban Garibaldi oldalán szerepelt. 1864-től a londoni Morning Star levelezője volt, s e minőségben tért haza a kiegyezéskor Magyarországra is. Itthon hamarosan országgyűlési képviselő lett és publicista, Tisza Kálmán, eleinte a balközép, majd a hatalmon lévő szabadelvű párt híveként.

Mindebből bennünket az érdekel, ami segít az egykori publicista egyéniségét és hírlapírói tevékenységét jobban megértenünk. Így azt, hogy gyorsan, fáradhatatlanul ontotta kisebb-nagyobb cikkeit. Nevével – amelyet mi is a 48-as, Csernátoni formában írunk, hiszen ez írói név volt, nem valódi – szinte mindegyik számban, sőt nemegyszer egyazon számon belül két cikk alatt találkozunk. Pedig írt még néha álnéven is. Valószínű, hogy a Cserző Bence álnév is őt fedi. S mivel Barátom, Berti! megszólítással gyakran ő kezdte cikkeit, elképzelhető, hogy a Republicanus álnevű szerző mögött, aki hasonló módon járt el, esetleg szintén őt kell sejtenünk. Írt vezércikket, kommentárt, tudósítást, glosszát, „Mimózák”, majd „Mákvirágok” cím alatt gyilkos gúnyképeket és csípős politikai élceket. Támadta Bécset, a hazai mérsékelteket, habozókat, a Batthyány-kormány politikáját, egyes tagjait, így Mészáros Lázárt, Esterházy Pált, s eleinte a gondosan fésült Szemere Bertalant. Csernátoni nem a polgári forradalmi politika következetességében és még kevésbé annak társadalmi progresszivitásában ment túl szerkesztőjén, Pálffy Alberten, akinél sokkal könnyebben hajlott a nemesi politika felé, hanem a szubjektív, szenvedélyes polémiákban. Ami Pálffynál csípős irónia, amely ízléssel, világos ítélettel párosul, az Csernátoninál nemegyszer személyeskedés, kíméletlen rámenősség, meg az, amit Pulszky denunciálásnak minősített. Pálffy rendkívül hatékony, használható munkatársat nyert Csernátoniban, akivel a nemzeti politika terén nagyrészt egyetértett, de aki óhatatlanul belevitte a lapba saját személyes vonásait. Annyival is inkább, mivel Pálffy nem akart és talán nem is tudott szigorú cenzorként fellépni vele szemben és így – egybehangzó tanúságok szerint – közölni hagyott nemegyszer {II-1-93.} olyasmit is, amit ő túl erősnek talált. Kettőjük neve és tevékenysége így azonosult a lapban s annak egykorú és későbbi visszhangjában is. Ideje újra felidéznünk külön, egyéni arcukat.