{II-1-83.} VIII. A radikális Marczius Tizenötödike

FEJEZETEK

Az új, forradalmi sajtó a főváros szülötte és elsősorban a márciusi ifjak egyik legjellemzőbb és legfőbb szellemi produktuma volt. Azok a fiatal értelmiségiek, immár hivatásos írók, újságírók, publicisták, akik eddig rendszerint a nagyobb liberális vagy éppen konzervatív hírlapok, esetleg divatlapok szerkesztőségi apparátusában működtek, nevelődtek, most kerültek az első vonalba és kaptak saját politikai lapokat kezükbe. E keretekből kilépve ők hozták létre egymás után a legtöbb – ha nem is valamennyi – radikális lapot. S írtak is sokfelé, kissé szét is szórva erőiket, hiszen többnyire az ő nevükkel találkozunk e különböző vállalkozások hasábjain. Publicisztikai munkásságukat – írja az új, akadémiai összefoglalóban Lukácsy Sándor – „az irodalomtörténet éppúgy köteles tudomásul venni és értékelni, mint Kossuthét vagy Adyét. Annál is inkább, mivel nemcsak eszmékkel, hanem új formai vívmányokkal is gazdagították”. Azt a „kihegyezett”, rövidre fogott stílust, amelynek kezdeteit Irinyinél és Csengery Pesti Hírlapjában próbáltuk felfedezni, ekkor ők tették oly általánossá, hogy Erdélyi János találó kifejezésével „forradalmi stíl”-nak nevezhetjük mi is. Hírlapi cikkeikben és röpirataikban a politikai publicisztikának olyan új műfajait honosították meg, mint a forradalmakról, Pest, részben Párizs, Bécs eseményeiről készült krónikás beszámolók; a politikai riportok – például Kossuth alföldi toborzóútjáról –, harctéri tudósítások; azután a polgári-nemzeti átalakulás, az áprilisi törvények, a politikai programok népszerű magyarázatai; valamint támadó, gúnyos leleplezések a régi rend híveiről és újabb próbálkozásaikról; meg a korábbi „újdonság” rovat forradalmi változataként az olyanféle vegyes tartalmú, rövid, ironikus glosszák, amilyeneket charivari címen főleg Jókai kezdett meghonosítani az Életképek hasábjain, de hamar folytattak mások is.

Az új, radikális sajtó legelső, és legtartósabbnak bizonyult, legfőbb orgánuma, a Marczius Tizenötödike, amely, szimbólumként, címében is a pesti forradalom dátumát viselte, igen hamar, már az új sajtószabadság ötödik napján, 1848. március 19-én ott volt az olvasók kezében. Mondanunk sem kell talán: engedély nélkül látott napvilágot, hiszen arra akkor – már és még – éppen nem volt semmi szükség. Megjelenését forma szerint, a sajtótörvény közben életbe lépett rendelkezéseinek megfelelően, utólag, május elején jelentette be szerkesztője, majd le is tette érte az előírt kauciót.

{II-1-84.} A lap mindennap késő délután jelent meg. Eleinte abban a Zöldkert (ma Reáltanoda) utcai nyomdában készült, amely egy ideig még a korábbi tulajdonos, Beimel József esztergomi nyomdász nevét viselte, bár ténylegesen már régebben átvette tőle Kozma Vazul papírkereskedő, aki az elmaradt, ósdi és alkalmazottjaival is komiszul bánó, kis üzemet újjászervezte, technikailag korszerűsítette. Az ügyes kecskeméti szakember Lukács László személyében új igazgatót szerződtetett. A főgépmesteri posztot a munkásvezér Kocsi Sándor töltötte be. A mozgékony vezetés és olcsó árak eredményeként 1848-ban itt készült a legtöbb – szám szerint 19 – lap. Rövidesen azonban Lukács László Somogyi Károllyal társulva önállósította magát és saját üzemet nyitott az országúti Kunewalder-házban – a mai Múzeum körúton, az egyetem Természettudományi Karának helyén. Lukács két, Bécsben vásárolt gyorssajtó segítségével főleg hírlapok nyomására specializálta magát. Magával vitte egyebek között a Marcziust is, amelyet 1848. június 21-től kezdve már az ő nyomdája állított elő.

A lapot kora délután kezdték nyomni, de a frissen érkező, fontosabb híreket, rugalmasan, az utolsó pillanatban is betették a kész szedésbe. Általában: ez a szokottnál kisebb, negyedrét formátumú, és mindössze egyetlen összehajtott ívből, négy lapból álló, újfajta, mozgékony hírlap sokban különbözött a korábbi, lassabb léptű, nemegyszer folytatásos cikkekben értekező orgánumoktól, amelyeket kényelmesen megvárt és nyugodtan olvasgatott a sok vidéki előfizető, a falusi kúriák lakója. A Marczius elsősorban a városi, a fővárosi közönség mohó érdeklődését elégítette ki. Előfizetőinek száma az első félév múltán is alig haladta túl a hétszázat, vagyis messze elmaradt a hagyományos, nagyobb újságoké mögött. Sok kelt el viszont belőle a pesti utcán, ahol most először lehetett újságárusok, rikkancsok kiáltozását hallani: „Vegyenek friss Marcziust!” S vették sokan, többfelé, hiszen kapható volt „az Ellenzéki Körben a kulcsárnál, Fillinger úr kávéházánál a pénztárnál s a városban több felötlő helyeken”. Úgy árulták – az egykorúak szerint – mint tavasszal az ibolyacsokrokat. „Sokszor nevettünk – írta Pulszky –, többször bosszankodtunk e fürge lap felett, melyet még Deák is esténként, a színháztéren a kioszk előtt ülve, fagylaltához a gyerkőczöktől megvett, kik azt még nedvesen, amint a nyomdából kijött, nagy lármával kínálgatták. – Eme lapocska lett a radicalisok organuma s később valódi hatalommá növekedett”. De a lap nemcsak a terjesztés, az árusítás addig nálunk ismeretlen fogásaival, hanem tartalmával és modorával is új iskolát nyitott. Nagyobbrészt eltűnt belőle a hosszadalmas, külföldi híranyag, sőt a hagyományos típusú, hazai tudósításoknak is sok részlete. Annál nagyobb szerephez jutott viszont benne a céltudatos, közvetlen agitáció, a közvéleményformálás, a politikai ráhatás nem egy eszköze, a vezércímtől a merész, gunyoros, személyeket sem kímélő bírálatig és támadásig, ami a feudális tekintélyuralom hagyományaiból éppen csak kibontakozni kezdő országban meghökkentően élesnek hatott. A lap élén, a cím alatt, mottóként ez állt: „Nem kell táblabíró politika.” A „táblabíró” – amint arról Irinyi Józsefnek 1845-ben az Életképek {II-1-85.} hasábjain e címen közzétett szatírája is tanúskodik, az ifjak szemében már évek óta az ósdi, maradi, nehézkes rendi-nemesi világ jelképe és karikatúrája volt. A mottó tehát valaminő politikai irányváltoztatás, a régitől való elfordulás igényét fejezte ki. Nem meglepő, hogy a vidéki nemesség nagy része, amely a megyei élet hagyományaiban nevelkedett és a táblabíró címet is szívesen viselte, előbb gyanakvó, majd lenéző felháborodással utasította el magától ezt a tendenciát. Utóbb, a dualizmus időszakában, sajtótörténetünk első összefoglalója, Ferenczy József sem tudott a Marcziusról jobbat mondani, mint hogy ez az „ügyesen, de sok gúnnyal és felületességgel szerkesztett” lap nélkülözte az „emelkedett publicistai szellem”-et, sőt „határozott politikai irányt sem követett”, mivel „sem eszmék fejtegetésébe, sem politikai elvek vitatásába nem bocsátkozott”. Szerinte tehát csak „pikáns modoráért” olvasták ezt a „piaczi közlönyt”.

A valóságban persze a lapnak nagyon is határozott politikai iránya volt, és éppen ez váltott ki a másik oldalon annyi felzúdulást. Szerkesztője s egyben az új sajtó kezdeményezője, az ifjú Pálffy Albert, a kor legjobb forradalmi publicistáinak egyike, programcikkében világosan megírta, hogy lapja annak az ifjúságnak lesz orgánuma, „amelynek első fellépésével a sajtószabadságot sikerült kivívnia”. Személyében a pesti márciusi ifjak egyike, Petőfi barátja került a radikális sajtó élére.