3. A Pesti Hírlap

A régebbi politikai sajtó átalakulása, a nagy személycserék, átkeresztelések, átigazodások, egyes orgánumok színváltozása, illetve megszűnése időszakában tulajdonképpen egyetlen lap maradt lényegében véve az, ami volt, változatlanul, mert nem kellett színeket cserélnie, hiszen addig is a polgári-nemzeti átalakulás híve volt: a Pesti Hírlap. Csak helyzete módosult a forradalom után. Addig ugyanis, a konzervatív túlsúllyal szemben, viszonylagosan mondhatni baloldalon állt. Most, változatlanul a mérsékelt liberalizmus híveként, a centrum felé, sőt röviddel utóbb, a radikális sajtó előretörésével, annak is jobbszárnyára tolódott át. De hangsúlyozzuk: most is a polgári-nemzeti átalakulás frontján belül, mint azon új politikai tendenciák egyikének orgánuma, amelyek együtt, egyszerre képviselték Magyarországon az új, polgári-nemesi társadalmat és politikát, és amelyek közül kizárólagosságra egyik sem tarthatott igényt.

A lap a Landerer és Heckenast cég kiadásában látott napvilágot. Landerer, aki nemcsak jó szakember és szervező volt, vagy éppen pénzes világfi, hanem ügyes helyezkedő a politikában is, annak idején Bécs hozzájárulásával ajánlotta fel a szerkesztőséget Kossuthnak, majd Bécs óhajára intézte a dolgot úgy, hogy Kossuth 1844-ben e posztról távozott. Kossuth akkoriban, magánlevélben, azzal is megvádolta őt, hogy az osztrák titkosrendőrség szolgálatában áll. Utóbb, 1848 májusában viszont mégis őt bízta meg a magyar bankjegynyomda megszervezésével. E feladatot Landerernek oly eredményesen sikerült megoldania, hogy többé ő sem tudta azután egyensúlyát visszanyerni: 1849 után bujdosni kényszerült, majd 1854-ben hosszú betegség után meghalt, miután készpénze nagy részét a nyomda alkalmazottjaira hagyta. A magyarázat az, hogy Landerer üzeme, amelynek új, korszerű gépei több {II-1-73.} más magyar lappal együtt a Pesti Hírlapot is előállították, a forradalom előestéjén már mind a technikai, mind a politikai rugalmasság dolgában megelőzte ellenlábasát, a hagyománytisztelő Trattner–Károlyi nyomdát. A fordulatkor, láttuk, itt készültek a szabad sajtó első termékei. S a Pesti Hírlap Kossuth távozása után is a magyar liberális reformellenzék lapja maradt, bár átmenetileg sokat vesztett népszerűségéből a nemesi olvasók körében mint a mozgalom ellenzéki szempontból mérsékeltebb, bár polgárilag haladóbb, centralista „doktrinér” szárnyának orgánuma. A forradalom előestéjén azonban a lap ismét elérte már az ötezres előfizetői szintet – ami a Landerer és Heckenast cégnek, ha igaz, félévenként mintegy 6000 forint tiszta hasznot hozott. Ez az eredmény részint az ellenzék összefogásának, annak volt köszönhető, hogy a lap többé-kevésbé az egész Ellenzéki Párt orgánumaként működött, részint azonban az ifjú szerkesztő, az akkor 26 éves Csengery Antal (1822–1880) működésének, módszereinek is. Csengery a centralista kör tagja, művelt, a fejlettebb polgári országok politikai életét és sajtóviszonyait jól ismerő publicista volt. Szerkesztőnek gondos, körültekintő, akinek figyelme a kis részletekre is kiterjedt. Egyike volt azoknak, akik, mint a negyvenes években Nagy Károly, majd különösen Irinyi József, külföldi mintára a hagyományos, nemesi körmondatoktól eltérő „francia könnyed írásmód”-ot próbálták terjeszteni. Csengery tudatosságára egyebek közt kiadatlan stilisztikai jegyzetei vallanak, amelyek szerint „forma tekintetében megkülönböztetjük a franciák által úgynevezett vagdalt (style coupé) és körmondatos stílt (périodique)”. De kapcsolatban állt Csengery a saját nemzedékéhez tartozó márciusi ifjakkal is. A Tízek Társaságának különböző tagjai sűrűn megfordultak Csengerynél, a Pesti Hírlap szerkesztőségében is. Nyilvánvalóan nem ugyanazt képviselték és nem azonos irányban készültek haladni. De kétségtelen, hogy polgári szempontból az egész liberális nemesi reformellenzék frontján a centralista csoport, s azon belül ez az ifjú publicista állt viszonylag legközelebb ahhoz a ponthoz, amely után az ifjú magyar radikálisok készültek átvenni a politika stafétabotját. A forradalom kérdése elválasztotta egymástól őket. De az új, polgári államberendezés, a felelős minisztérium, a parlamenti rendszer előkészítését végül is a centralisták végezték el, a megyei nemesség, a régi „táblabíró politika” híveinek nagy ellenzése közben. A Pesti Hírlap ifjú munkatársai közé tartozott a forradalom előestéjén Irinyi József, a márciusi ifjak egyike, a Tizenkét Pont megfogalmazója, aki már évek óta a külföldi rovatot vezette. Közéjük tartozott továbbá Emődy Dániel (1819–1891), az ifjú pesti jogász és újságíró, aki Petőfi, Jókai oldalán vett részt 1848 márciusának eseményeiben. Sőt 1847 óta az a Pálffy Albert is, akivel rövidesen a radikalizmus fő orgánuma, a Marczius Tizenötödike szerkesztőjeként találkozunk. Pálffy utóbb, a század végén, egy késői regényében (A régi Magyarország, 1894) leír egy beszélgetést a Pesti Hírlap egykori szerkesztőségében, és így jellemzi a „nyugalmat szerető” centralistákat: „Szemök előtt lebegett ugyan a centralizáció, a néptől választott parlament, a felelős minisztérium, szabad sajtó, jogegyenlőség és közös {II-1-74.} teherviselés, de a tapasztalásból okulva azt hitték, hogy ha jól is megy dolga a magyarnak, mind e kívánalmak legkorábban 1950 körül válhatnak testté, vérré és kézzel fogható valósággá”, hiszen, mint a természetben, nincs ugrás a politikában sem. Az ugrást azonban a radikalizmushoz Pálffy mégiscsak a Pesti Hírlap szerkesztőségéből tette meg.

A márciusi forradalomkor a Pesti Hírlap is „a sajtószabadság napjától” kezdett új sorszámozást, ezzel is jelezve, hogy véleménye szerint új korszak indult. Rövidesen pedig – mint emlékszünk – a Pesten nagy felzúdulást keltő, első sajtótörvény-tervezet ellen foglalt állást, figyelmeztetve a pozsonyi országgyűlést arra, hogy a helyzet a forradalom következtében mekkorát változott. A Pesti Hírlap elégtétellel vette tudomásul, hogy a fejlemények tulajdonképpen az általa hirdetett polgári programot igazolták. Bírálta a letűnt rendszer hibáit, bár általában higgadt modorban. A pozsonyi nemesurak és a pesti radikálisok között valahol középen állt, bár eleinte inkább a hátrahúzó nemesi tendenciákkal kellett harcba szállnia. Március 30-án az adózással kapcsolatban nemesi „nagylelkűséget” emlegető Nemzeti Újságot támadta meg, mivel az „nem látszik tudni, hogy azon nagy reformok, miket most a nemzet kivívott, nem a nemesség nagylelkűségének eredményei, hanem azon democraticus mozgalom eredményei, mely Párisban vevén kezdetét fölrázta egész Európát. A nemesség, ha áldozatot hozott, nem a hon oltárára nyújtá azt, hanem hozta saját érdekében, engesztelő áldozatul a népjogok boszuló nemtőjének”. Fellépett a Pesti Hírlap az ellen is, hogy a volt nemeseknek továbbra is általános, viszont másoknak censusos, korlátozott választójogot adjanak. Emlékeztetve az egykori bocskoros nemesi ólmos botokra, amelyek a reformkorban a közadózás hívei ellen fordultak, az április 5-i számban „botrányosnak” nevezte ezt a megkülönböztetést. „Az alsórendű nemesség, mely még a fenn felsorolt alacsony kvalifikációval sem bír, minő érdemeket szerzett magának a múltban, hogy most a hon többi osztályai felett oly kitüntetésre tartjuk érdemesnek? Avagy minő biztosítást nyújt a jövőre? Hátunk mögött a régi kortesvilág szomorú képe; előttünk a reactió gyászos politikájának tűzhegye!” Midőn pedig a március 30-i pozsonyi kerületi ülésen a többség, kevesek kivételével, e megkülönböztetés fenntartása mellett foglalt állást, a lap április 7-én a „képviselő uraknak” szemére hányta, hogy „ez alkalommal karokká és rendekké változtak”, vagyis nemesi elfogultsággal jártak el, és hozzátette: „Míg a népre nézve kvalifikációk állíttatnak fel, az eddigi kiváltságos osztály kebelében a suffrage universel fog divatozni, minden fonákságaival s veszedelmeivel.” Április 8-án a Pesti Hírlap Széchenyitől, tehát a miniszterek egyikétől közölt vezércikket, amely támogatást kért a kormány számára, kifejezve reményét, hogy „hosszú, halálos álom után” most „gyönyörű reggel tűnt fel oly sokáig eltaposott hazánk fölött”, bár kiemelten hangsúlyozva azt is, hogy az átalakulásnak rendben, alkotmányos úton kell végbemennie. Igaz, hogy két nap múlva, április 10-én a lap Széchenyi egyik országgyűlési beszédének azt a kitételét sem hagyta szó nélkül, hogy „a nagylelkű magyar nemesség a jogok sánczaiba {II-1-75.} bocsátá a népét”. Ehhez a szerkesztőség az alábbi megjegyzést fűzte: „Mi úgy tudjuk, hogy a nép, lelkesítve azon szent miasma által, mely az európai levegőben kifejlett, maga tört be a sánczok közé. Rosszul hangzik a nemességnek e folytonos tömjénezése.” Alapjában véve azonban a Pesti Hírlap valóban az új kormányhoz állt közel. Szemere Bertalan belügyminiszter tehát április 16-án, mihelyt hivatala Pesten működni kezdett, éppen ezért érthető módon a Pesti Hírlap szerkesztőségét szólította fel arra, hogy „addig, míg a kormány hivatalos lapja megindíttatnék”, nyisson lapjában hivatalos rovatot „a kormányi rendelkezések és tudatandóknak közzététele végett”. A szerkesztőség az óhajnak eleget téve meg is kezdte ezt a „hivatalos rovat”-ot, amely egyébként a lapon belül igen világosan különvált a „nem hivatalos rész”-től. De egyébként a lap akkor sem tért el a „hivatalos” vonaltól, midőn például az április 23-i szám szerkesztőségi cikke leszögezte, hogy az államadósság átvállalásáról szó sem lehet –, hiszen akkor ez volt a kormány tagjainak, köztük Széchenyinek, Deáknak álláspontja is.

A Pesti Hírlap lényegében véve éppúgy elítélte a földosztó törekvéseket, mint a tőle jobbra vagy balra álló lapok általában. Nyomatékosan hangsúlyozta viszont, hogy a pozsonyi országgyűlés csak félmunkát végzett az úrbériség felszámolása terén, és hogy most a nemzetgyűlésnek el kell tüntetnie a feudalizmus maradványait. A május 13-i szám a forradalmi napok drámai emlékét és „a hirtelen jött néhány órának művét” felidézve leszögezte, hogy akkor az úrbériség megszüntetése a fennmaradásnak volt feltétele. „Elég a népfajok harczával küzdeni, mi lenne most belőlünk, ha az osztályok harczával is kellene küzdenünk?” De – tette hozzá – most is sok nyugtalanságnak forrása még egyebek között az, hogy senki sem tudja pontosan, mi az úrbéri birtok. „Nehéz, aggasztó viszony állott elő”, főleg ott, ahol a rendezés még nem ment végbe és ahol a földesúr „itt egy telket, ott egy darab szőlőt, meg amott egy darabocska földet igényel és kivon az úrbéri birtok értelme alól; s a volt jobbágy viszont nemcsak azt nem érti, hogy közte, ki robotolt, dézmát és árendát fizetett, s a másik között, ki ugyanazt tette, csak azért, mert régen olyan és milyen lajstromot készítettek, különbség létezzék; nemcsak ezt meg nem érti, – amit véleményünk szerint nem is lehet érteni, – hanem számos esetben a valóságos allodiumot is, mellyet a törvény kihirdetése kezén talált, a felszabadítás törvénye alá vonni igyekszik, nem is említvén, hogy a zsellér és résztelkes az allodiumnak, s hol ez nem létezik, a nagyobb telkek constitutivumának felosztásáról és egyformásításáról ábrándozik”. Nyilvánvaló: „Ezt az állapotot tisztába kell hozni”. A Pesti Hírlap tehát nemcsak azt állapította meg, hogy a törvény bizonyos megkülönböztetései nem érthetők, hanem hajlandó volt azt is megírni, hogy a földesurak ekkor is igyekeztek kihasználni a zavaros helyzetet, míg a parasztok, a másik oldalon, a földeket megtartani, sőt elfoglalni igyekeztek.

Azt viszont, hogy a lap helye az új politikai spektrumon belül fokozatosan módosult, bizonyos személyi változások is jelezték. Rövidesen ismét munkatársai sorába lépett br. Kemény Zsigmond, aki ugyan május 9-én még a bécsi {II-1-76.} lapokat gúnyolta ki Jellačić iránti rokonszenvükért, de május 14-én már a Lederer tábornok ellen rendezett pesti tüntetés, „macskazene” radikális szervezőit támadta meg. Még határozottabban lépett fel máj. 16-tól kezdve, midőn Csengeryvel kettesben, szerkesztőként működött tovább. A nyár végéig 18 saját neve alatt közzétett, politikai vezércikkével találkozunk, bár írt olykor név nélkül is. Közben pedig, a másik oldalon, kilépett a lap munkatársai közül Irinyi József, aki a pesti nemzetgyűlésen a baloldalon foglalt helyet, bár a radikális politika Madarász Lászlóék által képviselt változatától elhatárolta magát. Kemény belépésekor, május 16-án az új szerkesztőség külön programnyilatkozatban foglalt állást a Batthyány-kormány mellett: „Ha e ministerium nem erősödhet meg, ha akadályokat hárítanak útjába, s nem segíti a többség, mi más lesz az eredmény, mint le nem higgadt forrongás, ingatag viszonyok. Ily értelemben a Pesti Hírlap a kormány lapja lesz, de csak ily értelemben.” A lap mindenesetre a márciusi vívmányok védelmén túl az érdekek kiegyenlítése, a belső rend megszilárdítása, a forradalom lezárása mellett foglalt állást, Petőfi egyik forradalmi szellemű cikkét nem volt hajlandó közölni, mindinkább szembefordult a radikálisokkal és egyre élesebb polémiába keveredett azok fő orgánumával, a Marczius Tizenötödikével. „A forradalom most és ez idő szerint nálunk be van végezve, európai értelemben vevén a szót” – írta a Pesti Hírlap 1848. május 17-én. „Ami ezután történhetik, az vagy a békés kifejtés és tökéletesítés munkája lesz, vagy véres háború”. Majd a radikálisokhoz fordult: „Vigyázzanak, hogy a reactiot ne szolgálják”. Erre a Marczius még aznap délután sietett így válaszolni: „Az egész világon van egy bizonyos pseudo-forradalmi párt, mely midőn mások holttestein keresztül feljut a hatalomra, mindennapi praedikatióul ezt tűzi ki: Polgártársak, a forradalom be van fejezve … így beszéll a[z] [1830] júliusi francia kormány is… Részünkről azt hisszük: a világon nem képzelhető nyomorúbb és az undorig önzőbb politica, mint azoké, kik forradalmi úton hatalomra jutottak s a következő reggel azokat, kik a harcz napján az első sorban vívtak, most békétlenkedő, fitymáló és bosszantó pártviszálynak nevezik.” E szavakra viszont, amelyek jellemzően mutatták, hogy az egykorú magyar publicisztika mennyire a francia modellben gondolkozott, a Pesti Hírlap másnap sietett „zugpolitikának” minősíteni ellenfele törekvését, amely szerinte „a ministerium ócsárlását tűzte magának feladatul”. S kifejtette, hogy a hazában „mindenütt a bomlás jelenségei” mutatkoznak. „Az eszmék a tulajdonról népünk agyában egészen fölfordultak. Az osztályok, vidékek és népfajok szenvedélyes harczban egymás ellen, midőn épen ellenkezőt, az érdekek kiegyenlítését volt okunk remélni … Veszély kívülről és veszély benn a hazában.” Ideje hát, hogy az országot a főváros igazi hangulatáról és a radikális sajtó talajtalanságáról felvilágosítsák. „Hol van csak egy párt, melyet e lapok képviselnek? Hol a fővárosban, hol szerte az országban? Pest rendet óhajt… És vidéken – alig hinnétek, mily indignatioval vannak a folytonos zaj iránt. Ennek csak egy czélja van, minden áron előfizetőket szerezni.” Ezen az állásponton mit sem változtatott, {II-1-77.} hogy május 19-én viszont a Pesti Hírlap jobbról érkező kifogásokra felelt, amelyek a kormányt gyengeséggel vádolták a radikálisokkal szemben. A lap szerint ugyanis a kormány nem minősíthető erélytelennek a sajtó terén azért, mivel „szorosan a törvény korlátai között marad”, a hírlapokkal szemben „represszív eszközökhöz nem nyúl, s mivel magát az ország közvéleménye által támogatva érzi, néhány lármás úri ember zajütésén föl nem indul”. Június 4-én Vörösmarty Mihály is a Pesti Hírlap hasábjain szögezte le, hogy „a szellemi szabadság a sajtótörvény által meg van alapítva”, a hiányosságok orvoslása pedig az országgyűlés feladata lesz. Vörösmarty egyébként éppen a Pesti Hírlap hasábjain 1848. május 20.–június 4. közti publicisztikai tevékenységével érte el 1848/49-i szerepének legfontosabb szakaszát. Midőn „Az átalakulás napjai” című folytatásos írásának első része megjelent, a szerkesztőség külön jegyzetben fűzte hozzá: „Örömmel sorozzuk tisztelt barátunkat rendes munkatársaink közé, ki a szolgaság napjaiban dalaival éleszté és lelkesíté a nemzetet”. Vörösmarty a márciusi vívmányok mellett állást foglalva elvetett „minden ábrándot, mely megállapított helyzetünk határain túljár”. Szerinte ugyanis csak így lehetünk elég erősek az egyik oldalon az ellenforradalmárokkal, a másikon pedig azokkal szemben, akik „a tulajdon szentségét zsiványul megtámadják”. Ezt fejtegette tovább azután „Néhány szó” című cikkében is, az elért eredmények védelmében elutasítva a „merész kísértőket”, akik „ad novam divisionem szeretnék megidéztetni a világot”, és a „bujtogatók s ragadozók” elképzelését, amely „ha őr szemmel nem tartjuk, csak arra fog szolgálni, hogy a szabadság és egyenlőség eszméit félelmessé tegye”. Vörösmarty őszintén a polgári jogegyenlőség híve volt, de szembefordult az ezen túlmenő, a tulajdonviszonyok megváltoztatására irányuló törekvésekkel. Ez így természetesen a Pesti Hírlap irányának is megfelelt. De hamar kiderült, hogy Vörösmarty nézetei mégsem feleltek meg mindenben a szerkesztők óhajának: „Az absolutismus hagyományai” című írását már nem közölték, és így kapcsolatuk tulajdonképpen négy cikk után megszakadt. Vörösmarty, tudjuk, Kossuth támogatásával került be a képviselőházba.

A Pesti Hírlap, amelynek erősödését az is jelezte, hogy május 27-től kezdve már nemcsak négyszer hetenként, hanem naponta megjelent, tartalmas rovataival gondos hazai és külföldi hírszolgálatával az országnak akkor kétségkívül legfejlettebb és a legtöbb előfizetővel bíró politikai lapja volt. A továbbiak során azonban pozíciója már csak azért is egyre nehezebbé vált, mivel a kormányon belül jelentkező, eltérő politikai árnyalatokkal nem mind tudott, és egyszerre nem is igen tudhatott egyetérteni. A Pesti Hírlap Batthyány visszafogottabb vonalának híve volt, és egyre kevésbé helyeselte Kossuth határozottabb irányzatát. Mivel azonban e belső eltéréseket éppen a kormány érdekében nem kívánta a nyilvánosság előtt fejtegetni, ahhoz a megoldáshoz folyamodott, hogy a kormánynak csak azokat az intézkedéseit helyeselte, amelyekkel egyetértett. Ezt a Marczius cikkírója már június 28-án sietett is szóvá tenni: „Csak egy példány külföldi ministerialis lapot kell kezünkbe {II-1-78.} vennünk, hogy ítéletünket kimondjuk, miszerint a Pesti Hírlap ministerialis meggyőződése a közönség bosszantó mistificatiója.” Kormánytámogató lapnak a rendelkezések célszerűségét kellene megmagyaráznia. A Pesti Hírlap azonban a kormánnyal szemben azt az álláspontot foglalja el, hogy hallgat arról, amit rosszall nála. „Egész Európa revolutióban van, s a magyar lapok folyvást amúgy a régi táblabírói kényelmes modorban vannak szerkesztve.” A megfigyelés lényegében véve találó volt, annak ellenére, hogy a Pesti Hírlap, mint láttuk, eredetileg sem arra vállalkozott, hogy mindenben kormánylap legyen, hogy közben már a kormány saját, igazi hivatalos lapja is megindult, és hogy a nehézségek fő oka nem egyszerűen a „kényelmes modorban”, hanem a politikai feszültség növekedésében rejlett.

Az, hogy Petőfi verse „A nemzetgyűléshez”, amelyben republikánus elveket most nem emlegetve, szinte szövetségesként szólt a képviselőkhöz: „hazát kell nektek is teremteni”, július 5-én éppen a Pesti Hírlapban látott napvilágot, politikai gesztusnak volt tekinthető. És most, az országgyűlés elején, a lap megint igyekezett az úrbéri kérdést előtérbe hozni. A július 11-i számban Kemény Zsigmond kiemelte, hogy „agráriai törvényeink azok, amelyek a kedélyeket a legélénkebb izgalomban tartják”. A nép óhajai közül „jogos és regenerácziónkra czélzó” volt szerinte az, hogy szüntessék meg a feudalizmus még meglévő maradványait. Jósika Miklós július 16-án kissé más hangnemben panaszolta fel ugyan a parasztok földfoglalásait és követelt erélyes fellépést, népfelvilágosítást, cikkére azonban Kemény így reagált: „Elég hiba, hogy a múlt országgyűlés a végső határig nem ment a hűbériség maradványainak megszüntetésében; ezeknek fenntartása a földesúr más természetű tulajdona iránt is kétséget hagyott fönn a gyanakodó népben”. Így hát a puszta felvilágosítás nem elég önmagában.

Kemény Zsigmond tehát még a birtokosok önvédelme szempontjából is jobbnak, okosabbnak tartotta volna, ha az úrbéri ügyet az 1848. áprilisi törvényen túlmenően tisztába hozzák. Azt is tudjuk róla, hogy ugyanakkor milyen szempontból hiányolta az összhangot a kormány működésében. Azt szerette volna, ha Széchenyinek, akihez egyre közelebb került, Kovács Lajos segítségével sikerül az Ullmann-házban a velük érző képviselőkből politikai kört alakítania; ha a radikálisokkal szemben a mérsékeltek összefognak, ha a minisztérium vezetése erélyesebb, és ha a kormánypárt Batthyány Lajost támogatja és nem kerül mindinkább Kossuth merészebb politikájának hatása alá.

Belpolitikai polémiáit azonban, így a Marczius, a Nép-elem, meg egyes radikális szereplők, így Perczel Mór ellen intézett támadásait azonban inkább csak -a- jegyű, névtelen cikkeiben folytatta a Pesti Hírlap hasábjain - 1848 július 23. és augusztus 22. közt 6 ilyet találunk. Saját neve alatt viszont, főbb vezércikkeiben, inkább a nemzetközi politika oldaláról próbálta a Habsburg monarchia, Magyarország és a nemzetiségek kérdéseit elemezni. Már az említett, május 16-i közös szerkesztőségi cikkbe is főleg az őóhajára került bele, hogy a szláv veszélyre való tekintettel helyeslik Ausztria szövetségét az új Németországgal, de ragaszkodva Magyarország önállóságához a Pragmatica Sanctio értelmében. A magyar liberális nemesség sok más tagjával együtt Kemény is az európai civilizációés a korszerű haladás előrevivőjét látta a német nemzeti liberális egységmozgalomban. Lelkesen üdvözölte a frankfurti parlamentet, amellyel, azt remélte, Magyarország is szövetkezni tud, hogy a pánszláv fenyegetéssel szemben védekezzék. A magyarországi nemzetiségi mozgalmakat ő is a pánszláv hatalmi törekvések előőrseinek tekintette. Ugyanakkor viszont Kemény határozottan a Habsburg monarchia fenntartásának is híve volt, azért is, mivel úgy látta, hogy annak felbomlása megint csak a pánszláv veszélyt fokozná. Elítélte a május 15-i, újabb bécsi forradalmat, azzal, hogy az az általános választójog megadásával a szlávok erősödését segíti elő. De helytelenítette Ausztria itáliai hódító politikáját is, azzal, hogy Lombardia megtartása túl sok erőt kötne le, kevesebb jutna a szláv igények ellen. Sőt továbbmehetünk: a bécsi reakció aknamunkáját azon túlmenően, hogy vele szemben a márciusi vívmányokat, az új Magyarországot védelmezte, részben azért is bírálta oly felháborodva, mivel úgy látta, hogy a Habsburg monarchiát saját vezetőinek rosszindulatú ostobasága fenyegeti leginkább. Kemény augusztus 13-tól kezdve öt vezércikkben támadta egymás után ezt az osztrák reakciót. Azt, hogy Radetzky itáliai sikerei után megint elbizakodottá vált, meg hogy Doblhoff és Latour a bécsi alkotmányozó gyűlésen már nyíltan a horvát és szerb lázadók pártjára álltak. „Minden kilátás arra mutat – írta –, hogy a bűn cynismusa még dicsekedni fog a viszállyal, melyet közénk vetett, a segedelmezéssel, melyet Jellasichnak nyújt, és a kannibáli kegyetlenségekkel, melyekre a ráczokat felbujtogatta. ”

Kemény utóbb, Forradalom után (1850) című röpiratában,

amelyben oly határozottan lándzsát tört a Habsburg monarchia egysége mellett és utasított el minden forradalmat, egyebek közt előadta, hogy 1848 őszén a radikálisok terrorizmusa miatt felhagyott minden vitával és visszahúzódott, mivel reménytelennek látta a helyzetet. S ezt látszólag alátámasztja, hogy augusztus végétől fogva a szeptemberi válsággal kezdődő, új szakaszban, Kemény nevével a Pesti Hírlap cikkei alatt nem találkozunk, bár továbbra is a szerkesztők között. De már röpiratának egykori bírálója, a Documentált felelet (1850) szerzője, „egy megbukott diplomata” megállapította, némi iróniával, hogy „1848 szeptember közepe táján, mikor Doblhoff a magyar független kormány érvénytelenségét a Pragmatica Sanctioból magyarázta ki, Kemény Zsigmond is más politikát fejtegetett lapjában”; s bizonyságul mindjárt idézte a Pesti Hírlap 1848. szeptember 21-i számából azon -a- jelű cikkek egyikét, amelyekről a kutatás tartalmi és formai ismérvek alapján azóta már valóban megállapította, hogy Keménytől származtak. A lapban szeptembertől decemberig 15 ilyen jelzésű, Keménytől származó cikket találunk. Ezek mind keserű, izgatott, éles hangnemben tiltakoztak Jellasich eljárása, az abszolutizmus képmutató ál-alkotmányos lépései, a reakció hazug vádjai, vagy éppen a kremsieri gyűlés tevékenysége ellen. E cikkekben is nyilvánvalóan ott {II-1-80.} élt a csalódott harag, hogy a dinasztia önmaga ellen végez izgatást, és hogy a reakciós vezetők tehetnek arról, ha republikánussá lesz a nép. De ezzel együtt és annak ellenére, hogy a magyar politikai sajtó ekkoriban még szenvedélyesebb hangot ütött meg, e cikkeken is félreismerhetetlen a forradalmi légkör, az önvédelemre készülő nemzet szenvedélyes közhangulatának hatása. Nem meglepő tehát, hogy az országgyűlés 1848. október 24-én éppen Kemény Zsigmondra bízta a nemzethez intézendő kiáltvány megfogalmazását. A kiáltvány, amely megbélyegezte az udvar ármányait, a Pesti Hírlap október 31-i számában is megjelent. S szövege felismerhető rokonságot mutat az előzőleg, október 29-én megjelent, -a- jelű vezércikkel. Mindkettő visszautasítja a „terrorizmus” vádját, amelyet főleg b. Puchner erdélyi császári főparancsnok emelt a magyar kormány ellen. Mindkettő megállapítja, hogy a reakció „rendet ígér s szolgaságot ad”. S végül kisebb változtatásokkal mindkettőben megtalálható az október 29-i cikk e két mondata: „1789 óta folyvást nem éltek a királyok és zsarnokok a népek szabadsága ellen más fegyverrel, mint ijesztgetéssel azon állítólagos rosszak miatt, melyek szerintök a szabadságból erednek. Ők mindig a guillotinere mutatnak, mintha az a szabadságtól elválhatatlan volna, hogy attól a népet elrettentsék.”

Kemény, lehet, ekkoriban, a nemzet önvédelmének ügyében, mást, többet vetett papírra, mint amit utóbb, változott viszonyok között, vállalni kész volt. De utóbb is, midőn Magyarország és a Habsburg-hatalom közt a háború valóban megindult, Debrecenben is a megegyezésre, békére törekvést próbálta képviselni a magyar politika színképén belül. Közben azonban lezárult szerkesztői tevékenysége. A régi, addigi Pesti Hírlapon, középutas, kiegyenlítő politikájával és tartózkodó hangnemével együtt, az idő, úgy látszik, mindinkább túlhaladt. Az előfizetők száma csökkent. A külföldi hírforrások elapadtak. Szeremlei szerint a kormány az ősz óta „lefoglaltatta… a bécsi, franczia és angol lapokat, s leginkább csak a Kossuth Hírlapja volt a szerencsés, mely külföldi hírekhez juthatott. A Pesti Hírlap több mint egy hónapon át ezen stereotyp mondattal kezdte külföld rovatát: Hazai kormányunk a külföldi lapokat folyvást letartóztatván…” Kemény és Csengery már 1848 novemberében jobbnak látta, ha a lap éléről távozik, bár ekkor még az volt az elképzelésük, hogy egy másik, új lapot indítanak. Kemény életírója felteszi, hogy ebben a maguk politikai vonalát készültek képviselni Kossuthttal szemben is, és Szemere Bertalant éppen azért kérték fel munkatársnak, mert róla úgy tudták, hogy ellenzi Kossuth hatalmi pozícióját. Szemere azonban dec. 2-án kelt válaszában, amelyet viszont már ismerünk, megígérte ugyan közreműködését, de a köztársaság hívének vallotta magát, állást foglalt amellett, hogy a dinasztia elleni harcot a végsőkig folytatni kell, és gyávaságnak bélyegzett minden egyezkedést. Helyeselte, ha Csengeryék tovább működnek a sajtó terén, de abból sem csinált titkot, hogy nem helyesli a Pesti Hírlap szerény és gyengéd hangnemét, hiszen a sajtót, forradalmi időkben, a kiáltás is megilleti. A kiadócég, Landerer és Heckenast felkérésére már a Pesti Hírlap november 30-i számában bejelentette Jókai, hogy a lap {II-1-81.} szerkesztését a következő év elején ő veszi át „Nyáry Pál polgártársunk nagybecsű közremunkálása mellett”. S az év utolsó napján, az 1848. december 31-i számban, Csengery és Kemény valóban búcsút is vett az olvasóktól. Lapjuk fő célja – írták – az volt, hogy Európa politikai viszonyait megismertesse a hazai olvasókkal „Miután oly században, melyben Europa népei kis nemzettöredékekből nagy statustestületekké olvadtak vagy olvadni készülnek, geographiai helyzetünkben elkülönítve nem maradhatunk”, arra kellett törekedni, hogy „természetes és való érdekek alapján épülő szövetség után lássunk”. A magyar közvéleményre azonban, ezt be kell látniuk, nem gyakorolhattak tartós hatást. „Az általános lelkesedés napjaiban… az inspirált nép inspirált férfiak szavaira hallgat, mert ezek azon pillanatok, melyekben az írás szavai szerint igékkel él az ember. A magyar politikai hírlapirodalomban, mint egy kis camera obscurában, tűnnek fel ezek az inspiratiok. Mi sok gyönyörrel, de kevés haszonnal olvastuk azokat és nem lettünk visszhangjaivá, mert a kecsegtető álmoknak nem bírtunk jelenleg alakot adni.” A politikai vallomás fogalmazásában elég általános és óvatos, de lényegében véve félreérthetetlen. Keményék láthatólag attól is tartottak, hogy Kossuth lendülete veszedelmes erőket is felszabadíthat. „Illy időben, midőn a tudomány observatioja helyett Proudhonnak meg Táncsicsnak merész phrasisai olvastatnak inkább”, a közvéleményre annál nehezebb hatniok, mivel „ellenséges viszonyok elmérgesítették a békés forradalmat”. Így zárták le a szerkesztők a Pesti Hírlap centralista éveinek történetét. „Amint ötödfél év előtt ösvényünket megkezdettük, azonképen rekesztjük azt be: kis körben, kevés barátokkal.”

A terv, mint említettük, az volt, hogy a szerkesztést az új év elején Jókai veszi át. Mire azonban az 1849. január 3-i szám Jókai neve alatt megjelent, az ifjú szerkesztő már úton volt Debrecen felé, ahová a kormány és az országgyűlés átköltözött, sokakkal, köztük Nyáryval, Csengeryvel, Keménnyel együtt. A fővárost megszállták az osztrák csapatok. A Pesti Hírlap kétféle folytatása: előbb más kézben, Windischgraetz herceg alatt, majd utóbb, a főváros visszafoglalása után, ismét Jókai kísérleteként, már egy későbbi fejezetbe tartozik.

IRODALOM

Szilágyi Sándor: Kemény Zs. báró és Csengery. In: A magyar forradalom férfiai. Pest, 1850. 339–340. – Uő: Brassai, Ocsvay. In: A magyar forradalom férfiai. Pest, 1850. 344. – Gyulai Pál: Emlékbeszéd Csengery Antal fölött. MTA Évk. XVI. 7. 1881, 23–37. és Gyulai Pál: Emlékbeszédek. I. Bp. 1914, 191–224. – Papp Ferenc: Báró Kemény Zsigmond. I. Bp. 1922. – Hofbauer László: Az Erdélyi Híradó története (1827–1848). = ErdMúz 1932, 57–72., és klny. – Halász Gábor: Csengery Antal. = Nyugat 1939, I. 216–220.; és in: Halász Gábor: Válogatott írásai. Bp. 1959, 479–487. – Szentimrei Jenő: A 48-as Erdély irodalma és sajtója. In: Negyvennyolcas Erdély. Kolozsvár, 1943. 45–56. – D. Szemző Piroska: Képzőművészetünk {II-1-82.} és a Pesti Hírlap. 1841–1849. In: A Magyar Művészettörténeti Munkaközösség Évkönyve 1951. Bp. 1952. 135–137. – Barla Gyula: Kemény Zsigmond 1848-ban, márciustól decemberig. = StudLitt 1963. 83–100. – Herepei János: Méhes Sámuel lemondása az „Erdélyi Híradó” szerkesztéséről. = MKsz 1966. 156. – Barla Gyula: Kemény Zsigmond főbb eszméi 1849 előtt. Bp. 1970. – Urbán Aladár: Kiegészítések Vörösmarty életrajzához. A költő 1848–49-es tevékenységéről. = It 1975.; és In: A nagy és sodrában. Tanulmányok 1848-ról. Bp. 1981, 408–435. – Erdődy Gábor: A forradalmi magyar kormányzat és sajtóorgánumai a németországi változásokról 1848-ban. = Száz 1977. 463–499.