5. Függetlenségi, köztársasági program

A Marczius a válság idején szenvedélyes hangon utasított el minden megalkuvást. „Alávaló gyalázat, ami velünk történik” – olvassuk a szeptember 26-i szám vezércikkében. Ugyanitt Cserző Bence is figyelmeztetett arra, hogy Ausztria engedékenységet csak akkor mutat, ha éppen gyengének érzi magát. Így hát „ne engedjünk időt most sem erejének összepontosítására. Ha az isten akarja, hogy Magyarország szabad, független és dicső legyen, ennek még azon évben kell megtörténni, mellynek martiusában a nemzet magát örök életre érdemesítette”. S e felajzott hangulatban a Marczius a szegény nép áldozatra és tettre készségéről is szinte meghatottan ír. Most, hogy Jellasich napról napra közeledik – olvassuk a szeptember 21-i számban –, amikor „a gazdag zsarolástól fél, a háztulajdonos gyújtóbombáktól, … a követ diurnumai elvesztésétől, … a mesterember ingyen munkától”, akkor „a veszendőfélben álló hon és szabadság felett könnyezni a szegénynek jutott, ki e drága hazában nem pénzét, nem vagyonát félti, hanem félti azon földet, melyet őseinek vére nedvesített, s melyen kívül a világon a magyar számára nincsen hely”. Valamivel utóbb, szeptember 29-én pedig a városi szegények kerülnek sorra a Lamberg-üggyel kapcsolatban: „A tömegnek legnagyobb része a város legszegényebb osztályához látszott tartozni, azokhoz, akikről azt hiszik, hogy anyagi érdekek nélkül nem mozdulnak. És íme ők ma a szabadságért, melly különben a szegénynek oly kevés kedvezést nyújt, egy {II-1-108.} rájuk nézve legalábbis képzeményi eszméért tették ki maguk veszedelemnek.” Szép szavak, de az önzetlenség ilyen elismerése mintha valami olyasmit is magában rejtene, hogy éppen ezért a szegény kész lesz e szabadságot több „kedvezés” nélkül is megvédeni.

Már említettük Kossuth toborzó útjáról Csernátoni lelkes tudósításait. Ilyet olvashatunk az október 11-i számban, Szegedről, egy, a környező megyék népéhez általa fogalmazott kiáltvánnyal együtt. Ugyanitt már szóba jönnek Bécs új forradalmi fellendülésének kilátásai, főleg az, hogy száműzik-e a Habsburg-házat magából Ausztriából. Hiszen a „király, császár, nagyherczeg, ez mind egy húron pendülő átok a hazán”. „Az absolut király magában véve gonosz, a constitutionalis pedig a hazára nézve, hogy sokat ne mondjunk, legalább is felesleges.” „Most is egy embernek szeszélyétől és hiúságától függ a milliók sorsa. Ez a gonosz kútforrása, ezt kell kiirtani, s minden jól lesz.” S a bajok és csoda-ellenszerük e – sajnos – túl egyszerű magyarázata a továbbiakban is folytatódik. „A király nem király” – szögezi le Gergelyi cikke másnap, október 12-én. Ugyanott olvasható viszont, bátorításul, P. H. tudósítása Bécsből, az új forradalomról, Latour akasztásáról, és Cserző Bence levele a parndorfi táborból, jó szemmel ismerve fel, hogy magyar részről azonnal, határozott akcióval kellett volna ezt az alkalmat felhasználni: „A reactio meg volt rémülve, futott merre szemevilága látott, egy erélyes előnyomulásra tömegben állott volna hozzánk az austriai németség s a katonaság egy része, mely a többieknek is utána hozhatta volna hozzánk csatlakozását”. Barsi József cikkében annak kimondását követelte, „hogy Magyarország Kárpátoktól Adriáig egy, oszthatatlan, független, önálló, teljesen szabad” ország. Igaz, most még hozzáteszi, hogy „királyság-e, vagy elnökség, monarchia vagy respublica, igen mellékes dolog”. De aztán rövidesen arról biztosítja az olvasókat, hogy a sereg republikánus és győzni fog. Horárik meg azt kifogásolta, hogy a Honvédelmi Bizottmány Kossuth aláírásával „a király és haza nevében” tett közzé proklamációt. „Nekünk – írta – nincs e perczben királyunk”. Az országnak három tagból álló „kormány főnöksége” van. Ezek: Kossuth, Nyáry Pál és Madarász László. S hozzátette: Magyarország sajtója „tettleg szabad”, és „törvényileg is az leend, mihelyest az ideiglenes otromba sajtó törvény eltöröltetik”. Nyíri Józsa október 24-én a köztársaság kivívására igyekezett a nemzet erőit buzdítani, Magyarország előnyének nevezve, hogy nálunk még nincs proletariátus, amelynek igényeit „legföllebb Fourier theoriáinak életbe léptetése elégítheti ki”; szerinte ez az előny „felér azon bajokkal, mik a különböző nemzetiségekből erednek”.

Míg a magyar haderő az osztrák határon állt, döntésre várva, a lap, a várható veszedelmeket mérlegelve, a márciusi ifjúság fő bázisa: a főváros fontosságát emelte ki. „Nekünk – írta az október 25-i számban – legféltettebb kincsünk Budapest, mert ennek elvesztése után, mi még történhetnék, csak utójátéka volna az ország elvesztése szomorú drámájának. A municzipalisták ugyan nagyban szerelmesek az ilyen kitételekbe: Pest nem Magyarország, {II-1-109.} de a történet mást bizonyít.” Majd e – főleg Kossuthnak szóló – célzás után így folytatja: „Pest csakúgy Magyarország, mint Párizs Franciaország, Varsó Lengyelország. Nekünk, amink van, az mind Pesten van, a többi csak egy vezérlet, erő és támasz nélküli derék és becsületes nép, de mely a főváros elvesztése után csak egy kétségbeesett harczot folytathatna az ellenséggel”.

Október 28-án hozta végre hírül a lap, hogy a sereg ismét elindult Ausztriába. S mindjárt megszaporodtak az antidinasztikus cikkek is. Egy „Amerikai” álnevű szerző arra a kérdésre, hogy „miért félnek annyira a respublicától Közép-Európa emberei”, magyar részről határozottan jegyzi meg: nálunk „a gyilkos dynastia iránti gyűlölet undorodással párosul”. „Radicalis” pedig folytatásos cikket kezd arról, hogy az 1848: III. tc. 1. §-a, amely szerint a király személye szent és sérthetetlen, bizonyos határokon túl érvényét veszti, s akkor „ítélni kell az uralkodó felett”. Ha a király hitszegő módon belháborút indít, és „gyilkolás, rablás, gyújtogatás, árulás, hitszegés stb. megannyi főbűnök részesévé” lesz, akkor nem elég trónjától megfosztani, hanem „rettentő példát kell adni a zsarnokoknak, hogy megreszkessenek legbensőbb valójukban”. Az október 30-i számban emellett Várady Antal a frankfurti gyűlésnek veti szemére, hogy János főherceg és társai befolyása alatt még mindig nem hajlandó Magyarország függetlenségét elismerni; szerinte Szalay Lászlót is csak azért tűrték meg eddig, mert ő is „beillik azon doctrinair pecsovics tudós kappan compániába”. Tomor Ferenc „Köztársasági leveleiben” attól óv, hogy a dinasztiával, ha „kapcája szorulván” esetleg engedékenységet mutat, bármi formában kibéküljünk. „Nézzétek az összes magyar sajtót, a republicai szellem növekedik.” Az október 31-i számban Csernátoninak a Fischa menti táborból két nappal korábban írt, reménykedő levele olvasható, hogy már csak egy órányira vannak Bécstől, „holnapi levelem aligha nem a főhadiszállás Bécsből lesz datálva”. A vezércikk pedig, ezt kommentálva, kijelenti, hogy „soha illy nagyszerű pillanatai még a nemzetnek nem voltak, mint a jelen”, és hozzáteszi: „a magyar elem e pillanatban egészen republicanus gondolkozású”, sőt „az ország tettleg republica, mellynek elnöke Kossuth Lajos.” A november 2-i szám azután „magyar őszinteséggel” megmondja, hogy „bizony egy kicsit megraktak bennünket”. Itt olvasható Csernátoni tudósítása a schwechati csatáról, a kaszás nemzetőrök megfutamodásáról. De – teszi hozzá – aggódni nem kell, hiszen seregünknek „csak vezérre lett volna szüksége, hogy ma tán Bécs falai közt legyen”. S ily vezére „tegnap reggel óta Görgei tábornagy és fővezér. Az isten tartsa meg őt soká nekünk, mert szívében magyar érzelem és becsületesség, agyában pedig ritka áttekintő tehetség és éles értelem lakozik”. Férfias bátorsága, „sas tekintete”, vezéri tulajdonai „szeretté és tisztelté teszik őt a sereg előtt”. Ugyanott Tomor Ferenc szót emel „a republicanus írók érdekében”, akiket még mindig akasztófával biztatnak, mert „sokan még igen bíznak a camarilla győzelmében”. Kossuth és bajtársai azonban nem üldözni, hanem segíteni fogják őket, és alkalmat adnak arra, „hogy a republicai szellem minél előbb, {II-1-110.} minél jobban kifejlődhessék”. Bécs elestének szomorú hírére Csernátoni a november 6-i számban azzal próbál az olvasóknak elég sovány vigaszt nyújtani, hogy most a jómódú, kényelemszerető bécsi polgárok is tönkrementek, és így „a proletariusság elszegényedett, értelmes és mívelt emberekkel szaporodott”. Ugyanitt „Egy paraszt gondolkozása” címen közölt a lap „egy paraszt” tollából cikket, amely a nép elszánt harckészségéről kívánt tanúskodni. „Készebbek vagyunk egy lábig meghalni, minthogy keservesen kinyert szabadságunktól és véres verejtékkel megérdemlett földjeinktől” ismét megfosszanak. „Jól tudjuk mi azt, hogy szabadságunkat s földjeinket se nem a beteg király, se nem azon pokolravalóktól, kik most is erőködnek szülőföldjükön testvéreik sírját ásni, hanem nyertük azoknak csüggedetlen fáradozása s szenvedései által, mint Kossuth, Szentkirályi, Nyáry, Pázmándy és számtalan mások, kikre, azt hisszük, maga az isten bízta elárult árva hazánk mostani kormányzását.” Hívják tehát fegyverbe a parasztokat. „Bennünket emberi hatalom és ármány meg nem törhet, csak becsületes vezetők használják fel óriási erőnket.”

E cikk, amely egyébként a parasztok sérelmeire, óhajaira még utalást sem tartalmazott, szinte előkészítésül szolgált Csernátoni egyik írásához, amely a november 8-i számban népfelkelés meghirdetését követelte Windischgrätz várható támadásával szemben. A másik írás, ugyanott a pesti rémhírterjesztőket fenyegette meg azzal, hogy statárium van. „Radicalis” cikke pedig „A Habsburgok politicája” címen a divide et impera módszerét tette felelőssé azért, hogy különböző hazai népek fellázadtak a magyar ellen. November 11-én Csernátoni szinte prófétikus hangnemben jósolta meg, hogy „a véggyőzelem nem soká fog késni”, és hogy a horvátok, szerbek, szászok, románok el fognak veszni, mert a Habsburg-politika mellé álltak a magyarral szemben. „Meddig, oh meddig fog tartani még vakságtok Magyarország külön fajú, de … a szabadság érdekében egyesülni hivatott fiai?”

Meg kell azonban itt jegyeznünk, hogy Erdélyt illetően a Marczius igen élesen bírálta a helyi arisztokráciát, amelyet történetileg sok mindenért felelőssé tett, és a magyarországinál jóval retrográdabbnak és önzőbbnek tekintett. Általában, a haladás egykorú hívei szemében Erdély, ha óhajtották is az uniót, inkább a konok feudalizmus és elmaradtság földje volt, semmint a rendi szabadság mentsvára, amelyet utóbb, a forradalom bukása után, a meghátráló magyar nemesség történeti tudata kezdett benne némi nosztalgiával felfedezni. Érdemes néhány jellemző megnyilatkozást a Marczius egymást követő számaiból sorra venni. Az ifjú, akkor alig 18 éves gr. Bethlen Miklós, rövidesen honvéd százados, majd író, hírlapíró, aki – úgy látszik – saját osztálya ellen lázadott, október 17-én egy cikkben azt írta: kár, hogy az erdélyi arisztokraták közül még senkit nem akasztottak fel, és azt követelte, hogy például br. Wesselényi Farkast „vogelfrei-nek kell declarálni”. Október 31-én P. Horváth Miklós tudósítása szerint Kolozsvár „undok fészke az aristocratiának”, amelynek befolyása alól a polgárság sem tudta még magát emancipálni. Oroszhegyi Józsa november 11-én azt írja, hogy Erdély most {II-1-111.} „árulás, pusztítás, tűz s vérengző gyilkosságok rémtanyája”, hol „az oláh lázadás feketesárga zászlója” leng. De a november 25-i szám egy névtelen cikkírója szerint a románoknak „isten, ember tudja, az erdélyi gyalázatos aristocratia ellenében halálos sérelmei voltak”, a magyar kormánynak szabadítóként kellett volna köztük fellépnie, de nem tette meg. „Az oláh nép hű nép volt, mellyel aki bánni tud, azt tehetni, mit akarunk; mi elhanyagoltuk elfoglalni az oláhokat a jó ügy védelmére, s oda engedtük őket a gonosznak.” A november 29-i számban egy több folytatásos vezércikk első része foglalkozik Erdély elvesztésével és annak veszélyes következményeivel. „Íme, itt van a korábbi ministerium táblabíró politicájának tragikus következménye.” November 30-án pedig a Marczius kijelenti, hogy nincs miért sajnálni a Nagyváradra menekült erdélyi arisztokráciát, amelyet „bűszhödt gőg” és „nevetséges pöffeszkedés” jellemez, hiszen csak a múlt bűneiért lakol.

Közben azonban a lap továbbra is a nemzeti függetlenség és – második helyen – a köztársaság kikiáltásának kérdésével foglalkozik fő helyen. November 16-án Csernátoni azt írja, hogy ha „a respublicának kikiáltása mostanról már el is marad”, legalább „a függetlenség, a lotharingiai háztóli elszakadás, megmenekülés nyilváníttassék”, és bízzák meg „a független Magyarország elnökét kormány alakításával”. A „Republicanus” álnevet viselő cikk pedig kijelenti, hogy respublikán „democrat köztársaságot” ért, „nem ollyan görög vagy római szerűt”. Sőt hozzáteszi: „Én az americainál s még a francziánál is tökéletesebbet óhajtok hazámnak”. Talán Kossuth óhajára is történt, akinek Csernátoni ekkor már egyik titkára volt, hogy a Marczius nov. 22-én revideálta véleményét Szemeréről, akit egykor sokat támadott, de aki most már szerinte „erélyességéről s tisztán democrata elveiről ismeretes”. Pár nap múlva, november 25-én, Bátkai aláírással, egy függetlenségi nyilatkozat tervezete látott a lapban napvilágot. A késői olvasó figyelmét azonban főleg az az optimista kommentár ragadja meg, amelyben a szerző azt próbálja körvonalazni, hogy ezt Európa miként fogadná. „A franczia – közös lévén ügyünk, reménylem – követét barátságával azonnal elküldi. Anglia egy kis felvilágosítás után belátván, hogy Magyarország gyáriparára kedvezőbb, mint az ezt kizárt Austria, és a viszonos kereskedésre nálunk kedvezőbb az alkalom, szinte rövid idő alatt nálunk fog teremni s szövetségesünk leend. Németországnak ránk szüksége van gyáripara s az aldunai tartományok végett. Törökország szívesen látand. Az orosz lesz az utolsó, ő a többi után megy. Az olasz barátunk s a többinek ellenvetése nem leend.” Így hát nincs „egyéb hátra, mint azon fontos lépést megtenni, melly ügyünket eldönti.” A nemzetközi politika szövevényében való tájékozottság úgy látszik – aligha volt a cikkírónak erős oldala. Két nap múlva, november 27-én pedig a lap a képviselőház aznapi ülésén felolvasott, Európának szánt proklamációt veti el azzal, hogy „az egész egy rettenetes elkopott táblabírói replica”, és hogy Európa nem ezt várja tőlünk, hanem azt, hogy e kérdésre feleljünk világosan: „ki tudjátok-é verni minden pereputtyostól az áruló Habsburgokat, ha igen, akkor jól van, verjétek meg az ellenséget, kényszerítsétek békére” – {II-1-112.} s akkor majd „szívesen fogadnak be a nemzetek nagy családjai közé”. Ugyanitt arra a hírre, hogy nemrég „egy osztrák, porosz és orosz szövetség létesült”, a lap megjegyzi, hogy ez „nem más, mint a királyok összeesküvése a nép ellen”, amivel szemben a népek kell, hogy egymással összefogjanak, „a magyar a némettel a közös ellenség, az absolutismus, s annak alapja, a barbarismus ellen”. A november 30-i szám vezércikke a Batthány-féle óvatoskodó, „félkengyelű” politika folytatóinak befolyására vezeti vissza, hogy az országnak még mindig nincs „annak rende szerinti, minden kellékkel ellátott kormánya”. De azért másnap Batthyányt, ha nem is tartozott hívei közé, szükségesnek tartja a Munkások Újságának azon visszatetsző és méltánytalan vádja ellen megvédeni, hogy veszedelembe vitte a nemzetet és Bécsbe szökött. A válság közeledtével fokozódnak a szenvedélyek és remények. Várady Antal a pártokról szólva december 4-én vérpaddal fenyegeti a hazai reakciót, és ha nem is óhajt tartósan robespierre-i „mészárszéket” berendezni, mégis azt hiszi, hogy legalább egy ily hónap és több kötél elkelne nálunk is. December 15-én a lap Berzenczey Lászlót támadja erdélyi ügyetlensége miatt, Vas Gábor pedig, Ceglédről, követeli, hogy „kiáltsuk ki a respublikát”. December 19-én a lap sürgeti, hogy minden erő siessen Győr felé, és valaki, „Muratáji” álnév alatt, örömmel jelenti, hogy az új gyárban már elkészült 6 ágyú, „ezzel harangoznak majd be a habsburgoknak” (így, kisbetűvel), „Görgei lesz a kántor”. Két nap múlva, biztatásul, győzelmi jelentést kapunk Mosonból, „Igazmondó Fülöp” pedig Máriássy János alezredest vádolja Aradról gyávasággal, ügyetlenséggel, szinte árulással. Ugyancsak december 21-én felhívás jelenti be, hogy a Radical Kör, Nyáry Pál kormánybiztos felhatalmazása alapján, szabadcsapatot alakít Oroszhegyi Józsa vezetése alatt. Egy hét múlva, december 28-án, egy K. jelű szerző még a forradalom diagramjának végső lehanyatlását jelző francia elnökválasztásból is megpróbál reményt meríteni, és hajlandó a nagy nevet viselő államfőről – a későbbi III. Napóleonról – feltételezni, hogy vezetése alatt Franciaország mindenütt Európa szabadságának ügyét fogja segíteni, hiszen „harczra, a szabadság dicső küzdelmére” van hivatva – „igen, a harczosok fel fognak kelni elárult ügyed mellett, Közép Európa szabadsága”. De még kézzelfoghatóbbnak tűnő remény, hogy „ott van erélyes és okos hadvezérünk, Görgei, ott van vitéz hadseregünk, mellyben folyvást olly nagy a lelkesedés, millyent a franczia republicanusok tábora óta a világhistória nem mutat”. S a felfokozott várakozás az utolsó pillanatig ébren tartja a reménykedést, hogy csoda történik és Görgey győzni fog, hiszen „biztosabb kinézése a győzelemre egyszer-egyszer alig volt, mint éppen most” – ahogy a Marczius jó időre utolsó, már 1849. január 3-ról keltezett száma írta, amikor már szó sem volt arról, hogy a túlerő elől visszahúzódó és válsággal küzdő hadsereg a főváros előtt az ellenfelet fel tudja tartóztatni, és amikor ugyanekkor maga a lap is hírt adott már arról, hogy a kormány és a képviselőház Debrecenbe távozik.

{II-1-113.} IRODALOM

Szilágyi Sándor: Pálffy és Csernátony. In: A magyar forradalom férfiai. Pest, 1850. 342–343. – Jókai Mór: Csernátony Lajos. A KisfTÉ ÚfF 1871/72. VII. 255. – Madarász József: Emlékirataim, 1831–1881. Bp. 1883. – Pálffy Albert: Egy lap keletkezése 1848-ban. = BH 1884. 74. sz. és OrszVil 1884, 11. sz. 170–171. – Ferenczi Zoltán: Petőfi hírlapi cikkei 1848-ból. In: Petőfi Múzeum 1892. 14–17., 30–35., 63–69., 84–91. – Vadnay Károly: Pálffy Albert emlékezete. = BpSz 1898, 94. köt. 355–380. – Hentaller Lajos: Volt-e Csernátony 1848-ban szerkesztő? Magyarország 1898 III. 16. – Szvacsek-Vári Rezső: Erdődi Pálffy Albert. Bp. 1904. – Erdős Ernő: A köztársasági eszme és az 1848/49-iki hírlapok. Bp. 1914. – Rédey Tivadar: Köztársasági publicisták 1848-ban. = VÚ 1918, 52. sz. – Szinnyei Ferenc: Novella- és regényirodalmunk a szabadságharcig, II. Bp. 1926. – Diószeghy András: Rotáresti Dobsa Lajos. Mikó, 1927. – Tamás Ernő: Pálffy Albert és a „Martius Tizenötödike”. = Pesti Hírlap Vasárnapja 1935. III. 10., 4–5. – uő.: Az első magyar boulevardlap, a „Martius Tizenötödike”. = A Sajtó 1937/3–4, 7–10. – Heckenast Gusztáv: A márciusi radikálisok. = Vság 1946/10. 1–6. – Waldapfel József: Költők a forradalomban. In: Forradalom és szabadságharc 1848–1849. Bp. 1948. 517–559. Egy újság, amelybe Petőfi nyíltan, Görgey titkon írt. Pálffy Albert és lapja, a Martius Tizenötödike. = Politika 1948. 28. sz. – Fekete Sándor: A márciusi ifjak ideológiája. = Valóság 1948, 161–170. A márciusi fiatalok. Bp. 1950. – uő.: Vasvári Pál. Bp. 1951. – Tordai György: Horárik János. Bp. 1954. – Terestyéni Ferenc: Az újságírás nyelve 1848-ban. = MNy 1954, 136–142. – Orosz László: Pálffy Albert. Gyula, 1960. – Forradalom és papi rend. Cikkgyűjtemény 1848–49 magyar sajtójából. Kiad. és bev.: Tordai György. Bp. 1961. – Urbán Aladár: Történeti adalékok egy Petőfi-vers címváltozataihoz. = ItK 1963. 339–342. és in: A nagy év sodrában. Tanulmányok 1848-ról. Bp. 1981. 281–292. – Lukácsy Sándor: Tompa Mihály cikkei a forradalmi sajtóban. = ItK 1963. 738–741. – Spira György: Petőfi esküdtszéki tagságáról. ItK 1964. 198–203. – Lukácsy Sándor: A márciusi ifjak. = Vság 1964. 12. sz. 9–20. – Uő.: A márciusi ifjak. A sajtó a forradalom és a szabadságharc alatt. In: A magyar irodalom története III. Bp. 1965. 691–715. – Torday György: Az 1848-as márciusi ifjak az egyházról és a vallásról. Kiad. és bev. Pogány Róbert. Bp. 1965. – Pándi Pál: Vasvári Pál és az utópista szocializmus. Adalékok és jegyzetek. Vság 1966/3. 82–89. – Lukácsy Sándor: …és piros zászlókkal = Kr 1968. 3. sz. – Urbán Aladár: Petőfi népgyűlése körül. A költő 1848 májusi közéleti szerepéről. = Kr 1969. 11. sz., és in: A nagy év sodrában. Tanulmányok 1848-ról. Bp. 1981. 293–303. – Spira György: A pesti forradalom baloldalának nemzetiségi politikája 1848 márciusában. = MTud 1970. 727–735. – Urbán Aladár: A Március Tizenötödike sajtópere. In: Petőfi és kora. Bp. 1970, 485–514. és in: A nagy év sodrában… Bp. 1981. 160–208. – uő.: Agitáció és kormányválság 1848 májusában. = TörtSz 1970. 344–368., és in: A nagy év sodrában… Bp. 1981. 209–259. – uő.: Petőfi 1848 augusztusában. In: Petőfi tüze. Bp. 1972. és in: A nagy év sodrában… Bp. 1981. 322–357. – Görgey István: 1848 júniusától novemberéig. Sajtó alá rend. Katona Tamás. Bp. 1980. – Urbán Aladár. Tíz válságos nap a Batthány-kormány történetéből, 1848. május 10.–május 20. In: A nagy év sodrában. Tanulmányok 1848-ról. Bp. 1981. 96–159. – uő.: Az 1848-as választások és Petőfi. Uo. 304–321.