4. KÖZTÁRSASÁGI LAPOK, JÖVŐ

Az első új kísérlet, a Köztársasági Lapok, az ifjú Birányi-Schultz Ákos szerkesztésében október 11-én kezdődött. Összesen 12 szám látott belőle rendszertelenül napvilágot. A Müller Adolf pesti, Úri utcai könyvkereskedésének udvari helyiségében berendezett nyomda állította elő, negyedrét alakban. A lap elsősorban a republikanizmusnak volt szócsöve. Birányi azonban, az általa kiadott Köztársasági Káté (1848) előszavának tanúsága szerint, a „socialis respublica” híveként a polgári világ új társadalmi problémáiba is igyekezett alaposan betekinteni. Ebben előadja, hogy ismeri a proletárok nyomorát, hiszen maga is „sokszor véres verítékkel izzadt már a munkában”. Együttérez hát a proletariátussal. Ez olyan, mint egy „nagy vulkánhegy”, amelyben „a tűzanyag évezredek óta gyűlik, s minél később, annál borzasztóbb robaj és pusztítással fog az kitörni”. Megelőzésül „socialismust” javasolt. Ezen olyan köztársaságot ért, „hol a társadalom nemcsak jogot ad, mely szerint minden ember szellemi s anyagi jólétre önerejével felküzdhessen, hanem ő maga is tettleg gondoskodik az illető eszközökről”. Ilyen – a nemzeti műhelyek mintájára – a „munkarendezés”, a „vagyonszabályozás”, a „czélszerű törvények” hozatala és az „egyesülés”. Ettől Birányi megkülönbözteti a „communismust”, ahol „az ország összes vagyona s javai egy {II-1-131.} közállományi tőkét képeznek, melynek jövedelmeiből ki-ki tehetsége, szolgálatai s érdemeihez szabott részt húz”; ehhez azonban „az emberi nem lehető legnagyobb műveltsége kívántatik”. Lukácsy Sándor helyesen utal arra, hogy az ilyenféle nézetekkel Birányi nemcsak a szélesebb radikális táboron, hanem még a márciusi ifjak körén belül is a ritka kivételek közé tartozott.

A következő lap-vállalkozás, a Jövő, 1848. dec. 1-én indult, ívrét alakú napilapként, és pályafutását a 25. számmal dec. 30-án zárta le. Ezt is Müller Adolf nyomtatta, mielőtt hadba vonult és mint honvédtiszt elesett. A lap előfizetési ára decemberre, Budapesten, házhoz hordva 1 forint volt. A szerkesztő, Ábrányi Emil (1820–1850) talán a legnagyobb utat tette meg a fiatal írók közül, amíg Szabolcs megyei kastélyától, amelyben egy jómódú birtokos család fiaként látta meg a napvilágot, és amelyben – tegyük hozzá – egy gazdag könyvtár is rendelkezésére állt, eljutott a márciusi ifjak közé. A negyvenes években, jogi tanulmányok címén, de sokkal inkább irodalmi, művészeti érdeklődéstől vezetve sokat tartózkodott Pesten, ahol új irányzatokkal és barátokkal ismerkedett. Írásai a Honderű és az Életképek hasábjain láttak napvilágot. A márciusi fordulat birtokán, Ábrányban érte őt, onnan fordult Jókaihoz nyílt levéllel. Rövidesen azonban a fővárosba jött, ahol Szemere belügyminisztertől kapott titkári kinevezést és részt vett az új országgyűlés házszabályainak kidolgozásában. A Kossuth Hírlapjának – látni fogjuk – kezdettől fogva egyik legaktívabb munkatársa lett. Most pedig végül saját lapot indított, amely nem utolsósorban éppen a szokásos közjogi-nemzeti jellegű nemesi radikalizmuson túlmutató, progresszív társadalmi érdeklődése miatt érdemel külön figyelmet. Ábrányi a lap programját körvonalazó vezércikkében egyebek közt azt is hangsúlyozta, hogy „a mai társadalom sebeit nem egyedül politikai tapaszok, de társadalmi javítások által kell és lehet csak orvoslani”, mivel „a társaság így, mint van, nem felel meg sem ésszerű czéljának, sem a nagy többség igazságos kívánságainak”. S ha a lap nem is tudta a politikai republikanizmust ily mértékben a társadalmi továbblépés igényével mindig arányosan összekötni, mégis talán a legszínvonalasabb és legfigyelemreméltóbb volt valamennyi ilyen vállalkozás közül. Sajátos, hogy szakirodalmunk éppen ezt szokta egészen mellékesen kezelni, sőt hogy akadt volt szerző, aki az egykorú sajtó köztársasági eszméiről írt disszertációban egyebek közt a Jövőt sem dolgozta fel. A lap munkatársai nagyrészt a korábbi radikális lapok gárdájából kerültek ki. Közülük Mészáros Károly egymás után írta a végsőkig menő harcról és a Habsburgok mielőbbi trónfosztásáról az igen radikális hangú vezércikkeket, amelyekről utóbb ő is, de még Szinnyeinél közölt írói életrajza is mélyen hallgatott. Nyíri Józsa mindjárt az első számokban, több folytatásban, az akkor szerveződő rendőrséget igyekezett népszerűvé tenni a magyar olvasók előtt. Töltényi Miklós, a radikális röpiratszerző, aki előzőleg lapindítással Bécsben próbálkozott, a „Budapesti tükör” című rovatot vezette. Jó néhány vezércikket írt Horárik János is, a „határozatlanság politikája” meg a „kishitűek ellen”, akik a Habsburg-hatalmat legyőzhetetlennek hiszik, s egy ízben, december 16-án azt {II-1-132.} követelte, hogy nemesi levelét mindenki égesse el, és a két Madarász járjon elöl jó példával. Utóbb, december 27-én a „vallás egyenlőség”, a zsidó emancipáció érdekében emelte fel szavát. Több ízben szerepelt a lapban Kornis Károly és Kolmár József. Az utóbbi egy alkalommal az egyházi reakció szolgálatával vádolta meg a Religio és Nevelés című katolikus lapot, amelynek nevében azután erre Szabó Imre és Sujánszky Antal próbált felelni. Itt is felbukkant a sokat, sokfelé író bicskei plébános, Barsi József neve, a már ismerős álnevek, mint „Pestifi” meg „Budai Pista” mellett pedig néhány újabb is, így „Borona Barnabás”, meg „Elemér”, aki az alkotmányos királyságot egy alkalommal fából vaskarikának nevezte, valamint „Aladár”. Ez utóbbi a december 9-i számban vitába szállt Pázmándy Dénessel, aki mint az országgyűlés elnöke veszélyesnek, elsietettnek minősítette a köztársasági törekvéseket, és Franciaország bénultságát azzal magyarázta, hogy „a forradalom socialis térre vitetvén, a működő communismus miatt kénytetnek a vagyonosok az absolutismussal szövetkezni”. Ami Franciaországot illeti – írta a Jövő cikke – „nem a communismus ott a baj, hanem azon szűkkeblűség”, amely „orvosatlanul akarja hagyni a társaság legnagyobb sebeit”. A „communismust” ugyanis nem az erősíti, „ki a nép igazságos követeléseit kiegyenlíteni törekszik”, hanem az, aki a régi rendet akarja mindenáron fenntartani. A Kossuth Hírlapjának gárdáját a szerkesztőn kívül főleg Fábián Dani képviselte a Jövő hasábjain. A december 18-i számban a szerkesztő új dolgozótársként köszöntötte Révész Imre (1826–1881) református lelkészt, aki „Az igazság ereje a népek küzdelmeiben” cím alatt azt fejtegette, hogy ha vannak is visszaesések, megtorpanások, a szabadság előhaladása végső fokon feltartózhatatlan. December 22-én Atádi Vilmos „A névmagyarításokról” írta, hogy most, a válságos időkben, ezek is „hévmérői” a politikai állásfoglalásnak, és helytelenítette, hogy a kormány ezeken mind 3 forintot akar keresni. Ugyanott Várkondi „Királyság és népszabadság” címen harcot hirdetett a királyok ellen, a címlapon pedig Sárosi Gyula fordításában a „Lengyel légió dala” volt olvasható.

A Jövő az elszánt helytállást hirdette a kiéleződő háború, a válság drámai helyzetében. Mindenki készüljön fel a haza védelmére – írta mindjárt az 1. szám névtelen vezércikke –, és győzelmünkből majd „széttépése minden idegen járomnak s Magyarország teljes függetlensége” következik. Ugyanott Nyíri Józsa felismeri, hogy vannak még Európában erős támaszai a zsarnokságnak, és hogy „a marcziusi fényes napokat kietlen, őszi idő váltotta föl mindenütt”, így Franciaországban is. De hozzáteszi, hogy „hibáznánk, ha a franczia jelen politikát… örök időkig, maradandónak gondolnók”, hiszen „a népnek tekintélyes része nem pártolja a jelenleg kijelelt ösvényt”. Kritikusan megjegyzi, hogy Bécs elestéhez hozzájárult a „szatócs polgárság árulása” és „a democrata párt egyenetlensége” mellett a magyarok „nemzeti határozatlansága” is. A 2. szám egy névtelen cikke szerint „Európának más jövője nem lehet, mint socialis demokratiára alapított szövetséges köztársaságok”. Ugyanott egy kisebb közleményben a szerkesztőség így vall önmagáról: „Mi {II-1-133.} …kissé socialisták vagyunk.” A Jövő gárdája szemmel láthatólag elégedetlen volt a Honvédelmi Bizottmánnyal mint félmegoldással is. Trónfosztást, függetlenséget és új, egyértelmű politikai vezetést akart, „országos s királyi hatalmú kormányzó”-val élén, aki a lap szerint más természetesen nem lehet, mint Kossuth. A december 5-i szám névtelen vezércikke „Kossuth Lajos” cím alatt azt fejtegette, hogy Európa országaiban „az események mindenütt nagyobbak az embereknél, kivéve Magyarországot, amelynek Kossuth áll az élén. „Magyarország teljes függetlensége kivívását” – írta – „egyedül Kossuth Lajos neve, zászlója s kormánya alatt hisszük legbiztosabban elérni”. Nem az a fontos, hogy az új kormányt minisztériumnak vagy bizottmánynak nevezzék. „De akarjuk, hogy ezen kormánynak ne csak elnöke legyen Kossuth Lajos, hanem abban egészen s teljesen az ő politikája uralkodjék.” V. Ferdinánd lemondásával – írta december 7-én Mészáros Károly – a trón amúgy is megürült, „válasszunk kormányzót s kiáltsuk ki a független Magyarországot… Éljen a magyar köztársaság!” Ugyanő december 9-én azok ellen érvelt, akik a „szűk, önvédelmi háború” terén akarnak maradni. Ezek elképzelése – mondotta – hiábavaló, „mert ha Európa nagyobb népei, mint például a német, franczia s olasznak szövetsége nem győz a zsarnokság s királyi uralmak ellen, akkor bizony bármit teszen is a magyar, közösen osztozik a gyászos visszaesés rabigájában”, Magyarországnak tehát az európai szabadságmozgalmakhoz kell kapcsolódnia. Ugyanebben a számban egy szabolcsi levelező azon mondatához, hogy „mindjárt ritkábbak lennének az árulók, mihelyest egyet-kettőt felakasztanának” – a lap alján ez a jegyzet kapcsolódik: „Már az tagadhatatlan. A szedő.”

Madarász József, bár addig is szerepelt egy-két közleménnyel, itt kezdett a lap munkájába közelebbről bekapcsolódni. A Jövő ugyan több vonatkozásban túlment a nemesi radikalizmuson, de az utóbbi is elégedetlen volt a politikai vezetés adott állapotával. Kiderült ugyanis, hogy a Honvédelmi Bizottmányban – a Kossuthtal szövetséges nemesi radikálisok mellett – szerephez jutottak más, velük szemben álló erők is. Ezeket ellensúlyozandó Madarász József már december 9-én leszögezte, hogy a jelenlegi „félig kormány, félig honvédelmi bizottmány” így nem felel meg a szükségleteknek, tehát át kell alakítani, mégpedig erélyes emberekre van szükség. December 11-én azután, folytatva fejtegetéseit, egy kissé megnyerő gesztusként a Jövő gárdája felé, bizonyos társadalmi reformjavaslatokkal is megpróbálkozott. A nép nyomorát enyhítendő azt javasolta, hogy a napszámosokat, gazdasági cselédeket mentesítsék a kereseti adó fizetése alól, továbbá, hogy a múlt rendszer hivatalnokait az állam ne fizesse és ne alkalmazza többé, és végül – Táncsics egyenlőségi elvével vitázva – azt is, hogy a progresszív személyi adót, „fokozatos adózást” kell bevezetni. Bár a lényeget ezzel még aligha fogta meg, a Jövő szerkesztősége mégis kész volt Madarászt mint a lap rendes „dolgozó társát” jegyzetben külön üdvözölni. Ezek után Madarász december 15-én felszólítást intézett „A honvédelmi bizottmányhoz”, hogy legyenek {II-1-134.} erélyesek, vizsgálják felül, hány „táblabíró” akad a szétküldött kormánybiztosok között. „Ragadják meg önök a forradalom parancsolta, határozott lépéseket”.

December 16-án a lap egy külső – talán hivatalnok – hozzászóló levelét közölte, amely szerint „mind a sajtónak igaza van, midőn a köztársaság mellett izgat, mind a kormánynak, midőn a királyságot még oldalba nem rúgja s a köztársaságot még ki nem kiáltatja”, mivel ez az erőket szükségtelenül megosztaná. E „kétkulacsos” állásponthoz azután december 19-én Borona Barnabás fűzött megjegyzéseket. Szerinte a sajtó feladata egyrészt az, „hogy a kormányt támogassa azon lépéseiben, mellyek hazánknak kül- és bel-elleneitől megmentésére irányozvák”, másrészt viszont az, „hogy lehetlenítse a királyságot, érlelje a democraticus eszméket, világosítsa fel a népet a köztársasági kormány előnyei iránt”. Másnap pedig „Politikai vélemények” cím alatt Töltényi Miklós adta elő, hogy a „törvényes tér”-en maradás nem más, mint táblabírói illúzió, a köztársaság ki nem kiáltásához hiába fűznek reményeket, ellenségeink így is, úgy is egyformán fenyegetnek, „az orosz hadtól pedig hazáján kívül nincs mit tartani”.

Windischgrätz fenyegető támadása – érthető módon – közben egyre nagyobb figyelmet kapott. December 14-én Horárik megnyugtatta olvasóit, hogy Görgeyben éppen azért lehet jobban bízni, mert fiatal, „a forradalom szülte hadierő és hadivezér, millyen a magyar Görgeink alatt”, biztossá teszi, hogy „ellenségeink veszte „gyalázata” elkerülhetetlen”. December 18-án Kolmár József ismételte meg, hogy győzni fogunk, hiszen Amerika is kivívta függetlenségét szemben a zsarnok Britanniával, mivel „az amerikai népnek csak egy gondolata, egy elhatározottsága volt: szabad lenni vagy meghalni”. – „Fegyverre hazafiak!” – kezdődött a buzdító felhívás a december 21-i szám címoldalán. Ahhoz a hírhez pedig, hogy „Perczel csatlakozik Görgeihez”, a lap e jellemző kis megjegyzést fűzte: „Mondhatjuk, furcsa kis Verstärkungot (-erősítést) nyer Görgeinek… Kossuth jobb szemünk, ő meg jobb kezünk.” A radikális értelmiségiek tehát – úgy látszik – jóval közelebb érezték magukhoz Görgeyt, mint a nemesi radikális Perczelt. December 22-én Borona Barnabás tudósít az Egyenlőségi Társulat üléséről, amelyen Madarász László más, hivatalos megbízatása miatt az elnökségről lemondott, helyét ideiglenesen öccsével töltötték be, és egyben elhatározták, hogy ezerfőnyi szabadcsapat megszervezésére kérnek engedélyt. December 23-án egy névtelen cikk szükségesnek tartotta hangsúlyozni, hogy az államnak a többség javát kell előmozdítania, és e „főelvét a tiszta socialismusnak ma már szőnyegre hozni, annál inkább is, mert ez nem szaggatja meg a haza megmentésére szövetkezett erőket, hanem új súlyt kölcsönöz a nép törekvéseinek, minden áron megmenteni a hazát”. A december 26-i szám Kossuth hatalmas, mozgósító felhívását hozta a címoldalon „Magyarország népeihez”. Majd pedig Táncsics Mihály érdekes kommentárját, amely kissé ironikus címe („A magyar aristocratia nagylelkűsége”) ellenére a nemzeti összefogás előmozdításának szándékával íródott. A kommentár az úrbéri kárpótlásról szóló {II-1-135.} törvényjavaslathoz készült, amelyet a képviselőház december 23-i ülésén Palóczy László terjesztett elő. Táncsics szerint persze a kárpótlás tulajdonképpen nem indokolt. Hiszen már a gr. Batthyány Kázmér által annak idején kiírt pályázatra beérkezett tanulmányok is kimutatták, hogy a robot és a dézsma alapjában véve a birtokos számára is előnytelen. „A mi már az én magánvéleményemet és meggyőződésemet illeti, azt mondom: nyolcz század óta bőven leszolgálták és lefizették a parasztok a kárpótlást”. De – tette hozzá – „iszonyú megerőltetéssel” mégis félretette egyéni véleményét és az indítvány elfogadására szavazott, hogy elősegítse a belső egyetértés ügyét. A december 28-i szám első oldalán szinte kiáltanak a mondatok: „Élet vagy halál!… álljon talpra az egész főváros lakossága!” Majd Madarász József felhívása következik „A magyar néphez”: ha nem akarjátok, hogy ismét „robotoljatok, dézsmát adjatok, egyedül ti adjátok a katonát”, akkor keljetek fel a ránk törő gyilkos, rabló hadak ellen. „Tátrai” cikke azt fejtegeti, hogy „guerilla háborúval működő népet legyőzni lehetetlen”. S a Budapesti Tükör rovata megörökít egy emlékezetes jelenetet: „a guerilla-toborzók vörös zászlóval, harsogó zene kíséretében járnak utczáinkon, toborzóhely a forradalmi csarnok”. Ábrányi Emil, a szerkesztő viszont rövidesen úton volt Debrecen felé, ahol kormánybiztosként a Honvédelmi Bizottmány, a minisztériumok és a parlament átköltöztetését kellett előkészítenie.

Még egy tiszavirág életű, utolsó kísérletként 1848. december 29-én napvilágot látott egy újabb radikális lap, a Forradalom mutatványszáma. A Marczius már november 6-án hirdette ezt az új „politikai és szépirodalmi hírlapot”, amely 1849 elején fog majd megindulni, Hatvani Imre szerkesztésében, Kövér Ignác kiadásában. A mutatványszámon Hatvani – az utóbb magyar–román viszonylatban szerencsétlen szerepet játszó szabadcsapat-vezér – mellett társszerkesztőként a fiatal Magos (Grosz) Ernő műfordító és radikális újságíró szerepelt. E mutatvány lett azonban a lapnak egyben utolsó száma is.

IRODALOM

Madarász József: Emlékirataim, 1831–1881. Bp. 1883. – Márki Sándor: Emlékbeszéd Kőváry László felett. Bp. 1910. – Rédey Tivadar: Köztársasági publicisták 1848-ban. = VÚ 1918. XII. 29. – Ney Klára-Mária: Ney Ferenc élete és munkássága, 1814–1889. Bp. 1943. – Tordai György: Horárik János. Bp. 1954. – Lukácsy Sándor: Herczeg Viktor. Egy elfelejtett 1848-as publicista. = Vil 1964. 3. sz. 188–190. – Mészáros Károly önéletrajza. Sajtó alá rend.: Csorba Csaba. Debrecen 1974. – Spira György: Mészáros Károly önéletrajza előtt. = Száz 1977, 587–596. – Csorba Csaba: Válasz Spira Györgynek. = Száz 1977. 597–600. – Frank Tibor: Zerffi Gusztáv György, a történetíró. = Száz 1978. 497–529.