{II-1-194.} 3. Az őszi fordulat: a közvélemény mozgósítása

A fordulatot Kossuth „Értesítése” jelezte a szeptember 14-i szám címoldalán: „Mai naptól kezdve nem vagyok minister. Mai naptól kezdve nem szorítják kezeimet a ministeri collegialitás béklyói”. Egy hét pihenő után „ismét journalistának, hírlapírónak vallom magamat s Bajza József úr szerkesztése mellett hírlapomat magam fogom vezérleni… A jövő héttől kezdve tehát az olvasó e lapokban közvetlenül az én politicám szellemével s folytonos dolgozataimmal találkozand”. A valóságban persze Kossuth ezután sem lett posztán zsurnaliszta, hanem a Honvédelmi Bizottmány élén minden korábbinál fontosabb szerepet vitt a harcra való felkészülésben. De ezzel együtt mégis megkezdte lapjában – mint Horváth Mihály írta róla – „azon, részint a nemzethez, részint a katonasághoz intézett cikkek sorát, melyek, miként lángszavakkal írnák, úgy tűz nyomokat hagytak maguk után, felfokozott lelkesedést ébresztettek a kedélyekben”. Most is szerepelnek más cikkírók a lapban. Szathmáry Károly szeptember 15-én a győzelemmel biztat. Szeptember 17-én Szabó Károly „katonai oktatást” akar az „ifjú nemzedéknek”, Drágos János pedig „A románok” cím alatt kifejti, hogy miért helyesebb románokról és nem oláhokról beszélni, biztosítja az olvasót, hogy nem kell szeparatizmustól tartani, viszont azt is megállapítja, hogy „buzgó magyar polgártársak… beolvasztási operatiója” fájdalmas érzéseket vált ki, és hogy helyes volna a románokat nemzetiségként törvényesen elismerni. De mindez, a híranyaggal, tudósításokkal együtt elhalványodik Kossuth hatalmas, drámai erejű megnyilatkozásai, felhívásai mellett, amelyek hadra szólítják a nemzetet. A szeptember 19-i számban jósolta meg Kossuth, hogy „Jellasich beütéséből… Magyarország szabadsága fog következni”, itt hirdette meg a tömeges felkelést: „Fegyverre, aki férfi, az asszonyok pedig Veszprém és Fejérvár között ássanak egy irtózatos sírt, hogy oda vagy a magyar becsületet, vagy az ellenséget temessük.” Ugyanebben a számban, a felhívás után, Kossuth egy másik cikke „Lemondásom s a mi utána következett” cím alatt számolt be a fordulatról és előzményeiről, arról, hogy „öt hónapon át soha egy pillanat” nem volt, „mellyben magammal elégedett lehettem volna”. A szeptember 20-i szám szerint „a királyság iránti hit és pietás ez utolsó két hónap irtózatos tapasztalásai által a leghívebb ember keblében is annyira megingattatott, mint azt megingatni nem volt képes éveken keresztül a királynak legnagyobb ellensége is”. A szeptember 22-i számban Kossuth „A magyar katonákhoz” intézett lángoló felhívást, amely – a szerkesztő jegyzete szerint – különnyomatban is megjelent: „fegyverre, kinek magyar lelke van! Győzni s aztán számolni az árulókkal”. Utána Ábrányi Emil buzdító cikke olvasható. Ugyancsak külön, röpiratként is megjelent Kossuthnak a magyar néphez intézett, megrázó erejű felhívása a szeptember 24-i számban: „Fel hát fegyverre, szegény, elárvult, de bátor magyar nép! Kaszára, kapára, kinek mije van!” Ez volt Kossuth utolsó cikke az alföldi toborzóút előtt, amelyre aznap indult; a következő alkalommal {II-1-195.} majd csak utóbb, a fel-dunai táborban tett látogatása után, novemberben találkozunk vele a lap hasábjain. Azaz pontosabban: a szeptember 26-i számban Bajza még közzétette Kossuthnak indulása előtt, a képviselőházban tartott búcsúbeszédét. Most más cikkírók vették át tőle a szót. Így Hunfalvy Pál, aki utóbb, Debrecenben a békepártiak közt foglalt helyet, de most, szeptember 28-án történelmi tájékozottságának és érvelő készségének teljes fegyverzetével „az osztrák camarilla” ellen lépett porondra. 1526 óta részletezve az ellenünk szőtt „pokoli ármányokat”, majd pedig október 3. és 15. között „Néhány bíráló észrevétel a bécsi politicáról” címen, öt folytatásban, nem kevésbé élesen támadta e politika gazságait. Kolmár József, Petőfi ismerőseinek egyike, aki egy ideig az Életképek segédszerkesztője, az utolsó rendi országgyűlésen pedig az Országgyűlési Napló korrektora volt, most meg, Bajza hívására, a Kossuth Hírlapja belső szerkesztőségi gárdájához tartozott, szeptember 29-én még dinasztiahű hangszerelésben, „Hazánkért és királyunkért” cím alatt szólította az embereket fegyverfogásra. Ugyanitt olvasható Egressy Gábor tudósítása is Kossuth alföldi útjáról, a népfelkelésről. A szeptember 30-i szám Theodorovics Anasztáz vezércikkét közölte, amely arra figyelmeztette a szerbeket, hogy az „austriai zsarnokság” felbujtására a szabadság ügye ellen harcolnak; a szerző külön megjegyezte, hogy írását eredetileg a pesti szerb lapnak szánta, de tudomására jutott, hogy ez „annak szellemével összeférhetetlen”. Az október 5-i és 6-i számban Barsi József, a radikális lapokba is író, bicskei plébános fordult „Magyarország főpapjaihoz”, szóvá téve, hogy távol maradnak, ha a nemzet ügyét kellene segíteni. Október folyamán Ábrányi Emil Á. E. jel alatt sűrűn, olykor szinte naponta közölt fegyverbe hívó, lelkesítő, majd a bécsi forradalom várható sorsával foglalkozó vezércikkeket. Szathmáry Károly is szót emelt „A camarilla politicája” ellen; a hirdetések közt pedig a lap az olvasók figyelmét az ő füzetsorozatára hívta fel, amely „Az austriai ház háromszázados kísérletei a magyar nemzet elnyomására” cím alatt ekkoriban indult. Az október 10-i számban V. (talán Wargha István) bécsi tudósítását közölte első helyen az új forradalomról, arról a napról, amely „az osztrák népet dicsővé avatta”. Ugyanott N. K. (Nehéz Károly?) kifejtette, hogy a bécsi kabinetnek nem sikerült „hazánkat anarchiába dönteni, nyílt revolutióba kényszeríteni, melly revolutio Magyarországban egyedül csak socialis lehetne”. A nép ugyanis már politikai jogokkal van felruházva. Ha viszont a királyság a nemzeti fejlődést gátolja, az „a nemzetet egyenesen a köztársaságra kényszeríti”. N. K. a következő időkben több cikkel is szerepelt a lapban, így október 20-án az elterjedt várakozásokkal szemben leszögezte, hogy „csak az anglo-franczia interventiótól mentsen meg bennünket az ég”, hiszen az olaszokról is csak beszéltek, de nem tettek semmit értük, Cavaignac kormánya szűkkeblű és elvakult politikát folytat, és ez a „fonák és önző franczia politica revolutiók elnyomására intermediálgat”. Október 22-én Ábrányi Emil elmélkedett arról, hogy ha Bécs alatt, ahol seregeink állnak, csata lesz, ott „a múlt, mellynek neve királyi önkény, katonai kényuraság és aristocraták dölyfössége” {II-1-196.} fog harcba szállni „a jövő ellen, mellynek neve: népszabadság, nemzeti függetlenség s polgári egyenlőség”. Ugyanott Szabad Imre a bécsi lapokról, Szathmáry Károly az erdélyi románokról közölt cikket. Barsi József, miután a főpapokról már beszélt, most, október 28-án „A magyar fő aristocratiához” intézett néhány szót, hogy mily gyászos szerepet vitt történetünkben, ha voltak is „dicső kivételek” és „fejér hollók a háládatlan kakukseregben”. Utána meg Szőllősy Balázs alispán, egykor az Athenaeum munkatársa tudósított Máramarosszigetről, pontosabban arról, hogy a magyar huszárok haza kívánnak jönni Galíciából. A lap október 29-i száma közölte V. Bécsben, 23-án reggel írt beszámolóját, hogy Messenhauser a magyarok közeledésében reménykedik, és hogy „Európa sorsa dől el e napokban”. November 3-án azonban Szathmáry Károly már leszögezte, hogy Bécs alól történt visszavonulásunk még nem legyőzetésünket jelenti. Másnap T. foglalkozott vezércikkben a „sárgafekete hírlapok” rágalmaival, hogy mindenben rebelliót, anarchiát, terrorizmust próbálnak felfedezni. Balogh Pál pedig folytatásos cikket kezdett arról, hogy mint tette tájékozatlanná a nemzetet a „zsarnok rendszernek három hosszú századon keresztüli makacs fentartása”; felvilágosításra, jó proklamációkra van hát szükség. November 7-én Sz. az erdélyi román dolgokat elemezte, a márciusi ifjú Birányi Ákos pedig a Bocskai-csapat megalakulásáról számolt be. November 10-én Zsarnay Imre a „Lengyel ügy” címen azt fejtegette, hogy a lengyelek iránti hagyományos rokonszenvünk nem csökkenhet azért, mert a bécsi országgyűlésen annak idején a lengyel képviselők is a magyar küldöttség bebocsátása ellen szavaztak; a lengyelek is szlávok ugyan, de nem pánszlávok. November 14-én Ábrányi Emil emlékeztetett arra, hogy ez most „élet halál harcza a magyar nemzetnek”, és hogy „szabadságunk elestével mindenünknek, mindenki javának vége” lenne. Másnap, november 15-én első ízben találkozunk ismét Kossuth cikkével a szeptember végiek óta; ez a „Bécs-olmützi bűnműhely” leleplezésével foglalkozik. Ezután ismét a külpolitika kérdése kerül előtérbe, sőt vitára a Kossuth Hírlapja hasábjain. Szabad Imre, akivel már találkoztunk, a november 16-i számban azt fejtette ki, hogy „a habsburgi háznak Magyarországon elkövetett árulásait csak Európa indifferens diplomatiája tevé lehetségessé. Mi ön erőnkre vagyunk hagyatva, s ezt tudva, bátran megmérkőzünk a dynastia lelketlen vérebeivel”. Másnap, november 17-én Hunfalvy Pál „Politica” címen egy hosszabb, folytatásos vezércikket kezdett közölni, amely nyilvánvalóan a radikálisokra utalva abból indult ki, hogy „bizonyos emberek fészkelődnek, hogy miért nem nyilatkoztatja ki az országgyűlés Magyarországnak függetlenségét”. Ez – szerinte – először is szükségtelen, hiszen a törvény értelmében így is „független magyar felelős ministerium” áll az ország élén. De „azt se gondolja senki” – reflektál Hunfalvy a radikális sajtó érveire, – „mintha a külföldi hatalmasságok mindaddig felséges (= szuverén) országnak nem fognának elismerni, míg illyen vagy ollyan nyilatkoztatást nem teszünk”. Nem nyilatkozaton múlik a dolog. Ha a ránk támadókat megverjük, akkor nyilatkozhatunk, de ha nem, akkor ez csak ártana, mert {II-1-197.} „a szerencsétlenséget még esztelenséggel tetézzük”. A cikk folytatása a november 24-i számban kifejtette, hogy „az európai külpolitica nem ismeri a népeket s azok elidegeníthetlen jogait; ismeri csak az uralkodó kormányokat. Fellázad ellene az ész, fel az érzelem; azt hittük, ezentúl már változni fog, s szomorúan tapasztaljuk, hogy nem változott”. Ezután Hunfalvy áttekintést adott a nemzetközi politika alakulásáról, az európai egyensúly 18. századi elvének érvényesüléséről. Megállapította – nem kis éleslátással, – hogy a frankfurti gyűlés nem fogja az egységes Németországot létrehozni, hogy a német egység majd „a porosz vas pálcza alatt” fog megszületni, és hogy Franciaország és Anglia Ausztria, a Habsburg-monarchia mellett foglal állást. „Mi a jogtalan megtámadás ellen jogosan védjük magunkat… Életre halálra kell azért is harczolnunk, nagyon kell készülnünk, hogy jogos kívánatinkat méltányosoknak is elismerjék, mert a gyengének nincs helye Európában.” Hunfalvy fejtegetéseivel november 28-án Szabad Imre szállt vitába. „A külpolitica” című vezércikkében előadta, hogy az egyensúlyi rendszernek szerinte vége van, „a habsburgi ház felbomlása kikerülhetlen”, és „függetlenségünk kimondása Austriának talán, de nekünk bizonyosan szövetségeket teremne”. A lapban az utolsó hónap folyamán az antidinasztikus irány észrevehetően erősödött. Közben november 25-én Barsi József „Cselekedjünk” cím alatt azt követelte, hogy a kormány tegyen többet a nem magyar ajkúak magyarul megtanulása érdekében, amire a legjobb mód – szerinte – az volna, „ha minden nem magyar ajkú községben egy vagy több kisdedóvó intézet megnyittatik”. A november 30-i és december 1-i számban F-y L-s „A kétkedőkhez” című folytatásos vezércikke bírálta a beijedőket, tudomásukra hozva, hogy „zsarnokokkal nem lehet alkudni”, és hogy a „300 éves habsburgi iga” fenn nem tartható. A december 5-i számban Kossuth közölt névtelen cikket a trónváltozásról, arról, hogy a magyar „lázadás” elfojtására készülő Ferenc Józsefet ültették a lemondatott V. Ferdinánd helyébe, méghozzá úgy, hogy Magyarországot gyalázatos és nevetséges módon ignorálták. Ezután viszont „hadseregünk s minden tisztviselő az V. Ferdinánd iránti hűség alól fel van oldva. És semminemű hűséggel semmi személynek nem tartozik”, de annál inkább „a nemzetnek és az alkotmánynak”. Mi „nem vagyunk rabszolgák, mi nem vagyunk absolut monarchia”, nem rendelkezhetnek rólunk úgy, mint valami juhnyájról. „Az országgyűlés gondoskodjék kormányzóról.” Ez a névtelen cikk észrevehetően messzebb ment, mint az a „hivatalos” szöveg, amelyet Kossuth a Csányi László és Görgey által december 10-én kiadott kiáltványához küldött úmutatásul. December 6-án jelent meg Kossuth utolsó cikke a lapban, kijelentve, hogy „Nincs király”, hiszen Ferenc Józsefhez nincs közünk. December 10-én Dezső Béla figyelmeztetett vezércikkben arra, hogy ha Erdélynek nem segítünk, akkor Magyarország is bajba jut. Két nap múlva Szabad Imre a nagy francia forradalom példáját idézte arra, hogy a nehézségeket népfelkeléssel, a Vendée elleni fellépéssel, erélyes rendszabályokkal lehetett legyőzni. „Tartós szigor, állhatotos erély, mit a historikusok némelly privát kihágások miatt terrorismusnak neveznek, volt az, mi a bajok {II-1-198.} tengerében úszó franczia nemzetet megszabadítá.” A válság kiéleződése közben került sor arra, hogy Bajza határozottan visszautasítja Zerffi alaptalan vádaskodását a Der Ungar hasábjain, aki antiszemitizmust vélt a Kossuth Hírlapjában felfedezni. Zerffi – írta Bajza – „már sok balgaságokat írt le”, de most már „benne a zsidóság melletti buzgalom annyira megyen, miszerint ohajtaná, hogy még a vétek se rovassék meg akkor, midőn zsidó követte el”. Zerffi szerint Bajzát „legnagyobb emberünk névpaizsa” sem menti meg attól, hogy az igazat megmondja neki. Amire Bajza fölényes nyugalommal válaszolt: „Én hallottam már írói pályámon ellenfeleimtől úgy nevezett igazságokat, a nélkül, hogy csak egy esetet tudna valaki felmutatni, a mikor másnak névpaizsára lett volna szükségem. Láttam már nagyobb hősöket is az illy úgy nevezett igazmondásban, mint ön, Zerffi úr, és a magam védelmére mindig elég volt egy lúdtoll.” Valamivel utóbb pedig Szeberényi Lajos és Bajza a „kiállhatatlan bűzű pecsovics lap” egykori szerkesztője, Illucz Oláh János ellen folytatott éles polémiát, egyebek közt abból az alkalomból, hogy a vezetése alatt álló Nemzeti törvénytelennek és árulásnak minősítette a kormány rendeletét, amely szerint a pesti gimnáziumban „a vallástan nem az iskolai, hanem magán-oktatás tárgya” lesz. De alapjában véve a bécsi politika elleni küzdelem mindinkább kezdett minden mást háttérbe szorítani. Szabó Károly december 16-án „Az illyrismus újabb phasisai” mögött mutatta ki és támadta e politika kétszínű, aljas működését, és benne, személy szerint Zsófia főhercegnő, e „vérszopó nő” szerepét. Majd pedig e cikk folytatásában, december 19-én, az Agramer Zeitung kijelentését idézte arról, hogy Latour haláláért Bécs után most majd Budapesten kell a lázadóknak lakolniok. „Kossuthot, Perczelt, Madarászt és sok másokat el kell érni Blum és Messenhauser sorsának.” Közben, december 17-én „Magyar” vezércikke a Journal des Oesterreichischen Lloyds hazugságaira válaszolt. Szabad Imre pedig, aki ezekben az utolsó hetekben a lap egyik leggyakoribb cikkírója volt, december 19-én ismét a nemzetközi politika témáját vette elő, és a korábbinál valamivel nagyobb reménységgel írta: „Ki kételkedhetik tehát, hogy a már régen ígért franczia fegyveres beavatkozás még soká maradhat el?” December 22-én ugyanő Byron sorait idézte angolul, és az amerikai függetlenségi harc példáját Anglia ellen. Ugyanott M. cikke azt fejtegette, hogy „ellenségeink ármányai csak siettetik és szilárdítják kifejlődésünket”, és hogy „a republicanismus kifejlését… a camarilla ármányai segítették elő”. Ebben a december 22-i számban jelent meg a Honvédelmi Bizottmány Felszólítása is „az időszaki sajtó organumaihoz”, hogy óvatosan közöljék a hadi híreket, mert másként az ellenségnek segítenek. „A kormány, tisztelve a sajtószabadság elvét, nem örömest nyúl represszív eszközökhöz is a sajtó irányában; de figyelmezteti a sajtót, hogy egy gondatlan szó sokszor többet árthat, mint egy egész árulási terv, s azért a kormány nem fogja tűrhetni, hogy gondatlanságból a hazának ártalom okoztassék.” A két utolsó szám, december végén, folytatásos, névtelen vezércikket közölt „Néhány szó a sajtó kezeléséről” cím alatt. Ausztria – olvassuk ebben – elnyomásunkra tör. De ettől nem szabad {II-1-199.} gyáván megriadnunk. A sajtónak, amely hatalommá vált, ezt a legfőbb feladatot kell vállalnia. „Dörögje a sajtó a nép fülébe azon elvitázhatlan igazságot, mikép, ha a népben akarat van, s millióit egy eszme lelkesíti, nincs a világnak olly hatalma, melly annak ellenállhasson”. Helytelenítette a cikk, hogy egyesek – mármint a radikálisok – e lényeges teendő helyett, „a kiáltásokat különös hatású tényezőknek tartván, folytonosan unszolnak, hogy kiáltsunk: kiáltsuk ki a függetlenséget.” Bajza azonban, aki szerkesztői jegyzetben néhány észrevételt fűzött e cikkhez, egyebek közt attól óvott, nehogy „általános egyesülés s egy pártá olvadás miatt szemét behunyja a sajtó a reactionarius mozgalmak felett is.”

E félév anyagát így átlapozva mindjárt szembetűnik, hogy a Kossuth Hírlapja mily kiterjedt és sokszínű munkatársi gárdával rendelkezett. Pedig sorolhatnánk még többet is. Említhetnénk még Gorove István, Jeney Antal, Szeles Lajos, Tompa Mihály nevét. És másokét, idősebbektől, mint a szepességi Fabriczy Sámuel (1791–1858), aki egykor, ifjan, még Berzeviczy Gergely ügyvédje, majd pedig a Jelenkor munkatársa volt, márciusi ifjakig, mint Birányi Ákos vagy Bulyovszky Gyula. Balassa János pesti orvostanártól a Krizbai néven író Dezső Miklós erdélyi publicistáig. Eljövendő békepártiaktól Teleki Lászlóig. Csak a két Madarász és a hozzájuk közel álló radikálisok nevével, a Reform és a Népelem cikkírói nagyobb részével, illetve – tegyük hozzá – Táncsiccsal nem találkozunk a lap hasábjain. A Kossuth Hírlapja széles körű hatását mutatja, hogy az osztrákok 1848 decemberében a háromszéki székelyeket hamis példányokkal próbálták – hiába – megtéveszteni. Kossuth lapja a szabadságharcra, a nemzeti önvédelemre való politikai felkészítés leghatalmasabb eszköze volt valamennyi egykorú sajtóorgánum közül.

IRODALOM

Szilágyi Sándor: Bajza. In: A magyar forradalom férfiai. Pest, 1850. 339. – Ferenczy József: Garay János. Bp. 1883. – Károlyi Árpád: Németújvári gróf Batthyány Lajos első magyar miniszterelnök főbenjáró pöre. I–II. Bp. 1932. – Szücsi (Bajza) József: Bajza József. Bp. 1914. – Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. I. 1848. szept.–dec. Sajtó alá rend.: Barta István. Bp. 1952. – Tóth Dezső: Bajza József. = It 1954, 121–135. – Dezsényi Béla–Salacz Gábor: Két ismeretlen Bajza-levél Kossuth Lajoshoz. = ItK 1954, 93–97. – Dezsényi Béla: Kossuth, a forradalmi publicista. = It 1953. 5–53. – Kossuth Lajos az első magyar felelős minisztériumban, 1848. április–szeptember. Sajtó alá rend.: Sinkovics István. Bp. 1957.