2. A főbb politikai témák

Ha most ezek után a lap politikai irányának alakulását a főbb vezércikkek nyomán időrendben kívánjuk nyomon követni, a sort Kossuth első állásfoglalásaival kell kezdenünk. Július 1-én, az 1. szám élén, Kossuth „Bevezetésül” egyebek közt azt emelte ki, hogy a magyar minisztérium tagja számára a hivatalban maradás „nem személyes érdek kérdése”, és hogy ő maga miben látja saját eddigi hivatali működésének fogyatkozásait. Ugyanebben a számban két kisebb, névtelen közleményben a szerb egyezséget, illetve az udvarnál járt nádor, Széchenyi és Eötvös hazaérkezését kommentálta, az utóbbit azzal, hogy a király Budára jövetele „igen valószínű”. Mindjárt másnap, a 2. számban, „Az illyr pártütés” cím alatt a kormány horvát politikáját körvonalazta. {II-1-187.} Arra a hírre, hogy a zágrábi tartománygyűlés a június 10-i, Jellasich elleni manifesztum hírére ideiglenes kormányt alakított és ügynököket készült a horvát katonák hazahívása céljából Itáliába küldeni, Kossuth így reagált: ha ez így van, a magyaroknak is haza kell indulniok, így Radetzky serege „szétfoszlik” és „az austriai monarchia bomlásnak indul menthetetlenül”. Bécsnek ránk kellett volna hallgatnia. „Olaszország elveszte már hónapok előtt bizonyos volt”, csak akkor még ellenszolgáltatást adtak volna érte. A birodalom megmentésének egyetlen, utolsó módja van: „vesse magát a dynastia nyílt őszinteséggel a magyarnak karjai közé”, jöjjön a király Budára. Július 3-án ismét egy aláírt Kossuth-vezércikk látott napvilágot, ezúttal az országgyűlés feladatairól. Ki kell nyilvánítani – olvassuk ebben – a nemzet elhatározását, hogy önállóságát, szabadságát „ég s pokol ellen” is megvédelmezi. „Ha nem készülünk, megtámadtatunk.” Azért van zágrábi pártütés, délvidéki szerb támadás, a bécsi lapok által is emlegetett próbálkozás a pénz- és hadügyi tárcák visszavételére, mert ellenfeleink tudják, hogy pénz és fegyver híján készületlenek vagyunk. Ugyanezért „kecsegtetik magukat az austriai követek Frankfurtban azzal, hogy megnyírják országunkat, s egy foederatióba beleolvasztanak, mellyben egyenlők legyünk a többiekkel a gyengeségben”. Ez az osztrák „föderációs” elképzelés, amely Magyarországot nemzetiségi alapon készült felosztani, a frankfurti német alkotmányterv azon tételét próbálta kivédeni, amely szerint az új német államhoz csatlakozó fejedelmek, így az osztrák császár, csak akkor tarthatják meg nem-német tartományaikat, ha ezek kapcsolata a többivel perszonálunióvá módosul. Ebbe viszont Bécs nem óhajtott belemenni. Kossuth végül kijelentette: mi nem akarjuk a háborút, „de a szolgaság békéjét sem”. Készülésünk „nem a horvát lázadás kérdése csak, e készülés minden veszélyek elhárításának eszköze”. A július 4-i számban, immár negyedik, egymást követő alkalommal, ismét Kossuthtól származó, bár névtelen vezércikkel találkozunk, „Viszonyunk Austriához” cím alatt. Ez abból az eshetőségből indul ki, hogy a bécsi országgyűlés elfogadja a tőlünk elszakadó horvátok oda csatlakozását. Így „még megérhetjük – írja, – hogy urunk királyunk tiltakozása ellenére a reactio emberei az austriai császár nevében hadat indítanak a magyar király ellen”. De ha ez az ármány sikerülne, az eredmény megjósolható: „Látnánk egy austriai birodalmat vékony szeletben prágától Varasdig elterülni… Fent volna egy szláv monarchia, alant az éjszakai colosznak egy satrapatusa; középen pedig Bécs vagy szabad köztársasági város, vagy a német birodalom határvárosa. Az osztrák ház pedig elveszti trónját. De még van egy mentő lehetőség: „Isten e vészes napokban Budát jelelte ki az austriai ház állandó székhelyének. Fogadja ezt el urunk a király, és budai trónja egy nagy birodalom császári székévé emelkedendik.” Ugyanebben a számban Kossuth egy másik, névtelen kommentárja ahhoz a hírhez fűz megjegyzéseket, hogy az osztrák kormány fel akarja mondani a semlegességet. Ez nevetséges – írja Kossuth –, hiszen a köztünk lévő viszonyt a Pragmatica Sanctio szabályozza. De „ha Austria nekünk felmondja a szövetséget, mi is felmondjuk neki {II-1-188.} a szövetséget, s ha csakugyan szövetségesre lesz szükségünk, tehát majd máshol keresünk, s alkalmasint találunk is”. Július 5-én Kossuth „Szeretet és egyenlőség” cím alatt foglalkozott a monarchia helyzetével és az ellenforradalom törekvésével, hogy egymás ellen uszítsa a népeket. Magyarország „nem zavarta a felbomlásnak indult birodalmat”. Hiszen „mi örültünk Austriát a nagy német nemzettel szorosan egyesülni remélvén, s azt híve, hogy illy kiváló humanitású és magas műveltségű nemzet a világ sorsára csak jó hatással lehet”. Bécsben viszont vannak gyűlölséget, háborút szító erők. „Eddig Bécs henye test volt, melly magát az elnyomott országok zsírjával táplálta, most Bécsnek egy munkás taggá kell válnia, melly a nagy Némethon törzsökéből erőt és gyarapodást nyerjen.” Csehországtól mi „a szabadságot sohasem irigyeltük”, hiszen az „a nemzetiségnek s fenállhatóságnak históriai alapjával s öntudatával bír”. De most „telhetetlen vágyaival” Csehország is a hódítás terére lépett, „elutasítá a német szövetséget, mellyhez tartozik, összeveszett s nem egyezkedett Austriával s gyűlöletet s fanatismust hirdetett Magyarország ellen”. Főleg azonban a horvát vezetők gyűlölnek bennünket, mert „útjokban állunk egy roppant szláv birodalom létesítésében”, a népet ámítják, a valóságban szolgaságot akarnak, „rabszolgái a muszka befolyásnak s csak ideiglenesen hű eszközei a régi bécsi kormánynak”, és támogatják annak óhaját, hogy a had- és pénzügyet Bécs kezelje.

Nyilvánvalóan a megszülető német egység várható következményei azok, amelyek Kossuthot leginkább foglalkoztatják. Ezek közé tartozik a Habsburg-monarchia német – illetve a német Bundhoz tartozó – tartományainak csatlakozása az új német államhoz, ezzel együtt Ausztria és Magyarország viszonyának módosulása, Magyarország önálló mozgásterének kibővülése a külügyek terén, a nemzetközi politikában is. S a következő, névtelen Kossuth-cikk július 6-án, „Magyar, orosz s oláh ügy” cím alatt most már a délkelet-európai bonyodalmakban rejlő „élet-halál” kérdésre fordítja figyelmét. Előadja, hogy Havasalföldön az orosz hatalom „protectoratust gyakorol”. Ausztria, amelynek ezt ellensúlyozni „hivatása volna”, tulajdonképpen „nyíltan az orosz szolgája”. S a román bojárok márciusi forradalmi kísérlete pedig nem járt sikerrel. „Föloldhatná-e a magyar e befolyást és miképpen? Igenis, ha volna követsége Konstantinápolyban”, és ennek sikerülne „a török udvartól megnyerni azt, hogy oláhországi ügyeinek kezelésével bízná meg az ottani magyar consult”. Így „nem volna törvény, nem rendszabály Oláhországban, mellynek szentesítése a magyar consul befolyása nélkül történhetnék”. S ebből kívánatos volna egy magyar–román „confoederatio” létrehozása. Vagyis – tegyük hozzá – a gyengének bizonyult Törökország szerepét a cári hatalommal szemben Magyarország vállalná magára, diplomáciai képviselete útján –, nem kis vállalkozás! Másnap, július 7-én pedig Kossuth egy újabb névtelen cikkben e témát folytatva a június 23-i havasalföldi román forradalom híréhez fűzött reflexiókat. A forradalom célja a két fejedelemség egyesítése, az orosz és török gyámság lerázása volt. Mi rokonszenvet érzünk iránta, de a „két szegény hon”, haderő nélkül, elnyomott parasztságával, nem {II-1-189.} elég erős, szabadságunk „gyámtalan gyermek” csupán, mert segítséget hiába vár Németországtól, Ausztriától. Lehet, hogy e románok ellenünk vannak, mert minket Ausztria és „Erdélynek embernyomó törvényei” mutattak be nekik, és mert országunkban sok román él. Ezeket békére kell intenünk, katonailag is szemmel tartanunk. „De szomszédainkért is megteendünk mindent, mit diplomatiai úton tenni lehet, hogy az orosz beavatkozástól őket megőrizzük.” Közbenjárhatunk például a szultánnál érdekükben. Így „a múltnak vétségeit” jóvátéve talán nem sikertelenül nyújtjuk majd nekik kezünket, hiszen „a szultán, a német és az oláh” a mi természetes szövetségesünk. A hozzánk menekülőket vendégszeretettel fogadjuk. „Többet kívánna tőlünk rokonszenvünk is, meg saját biztonságunk érdeke is”, de most még „nem vagyunk urai az időnek”.

Közben feltűntek más szerzők is a lap hasábjain, olykor saját nevükkel, mint Ábrányi Emil, aki július 8-án a szlávoknak magyarázta, hogy mi őket „testvéreknek akarjuk tekinteni, velök szabadság s jogban osztozni, de nemzetiségünk elsőségét biztosítva akarjuk látni”. De egyelőre, az első időkben, Kossuth még mindig sok közleménnyel szerepelt. Július 10-én közölte és kommentálta a V. jelű bécsi tudósító – talán Wargha István – levelét a Pillersdorf-kormány és – remélhetőleg – vele együtt szerencsétlen politikája bukásáról. Másnap, ugyancsak névtelenül, a prágai szláv kongresszus felhívásához fűzött megjegyzéseket a Prager Zeitung közlése alapján; a felhívás – írta – szabadságról s arról beszél, hogy ők nem akarnak hódítani. De akkor miért szeretnék Magyarország bizonyos megyéit is „a képzelt nagy Szlavia kiegészítő részeül számítani?”. S miért ez „a muszka hatalommali szüntelen kaczérkodás?” Az nem szabadsággal akarja népeit megajándékozni, hanem hatalmát kiterjeszteni „a polgárosult Európa minél számosb országaira”.

Egy „Lehetőségek” című névtelen cikk, amely vagy Kossuthtól származott, mint kutatóink feltételezik, vagy legalábbis az ő sugalmazására íródott, a bécsi udvar és a szlávok viszonyát elemezte. Mi – olvassuk itt az enyhén ironikus mondatot – „rokonszenves részvéttel” kísérjük Bécs útját „ama boldogság felé, melly rendeltetése, hogy a német szövetséggel minél szorosabban egyesüljön”. Bécs viszont nem érti a szláv mozgalmak lényegét, azt, hogy a prágai és zágrábi törekvések ugyanazt célozzák: „a Fekete tengertől felhatni Németország szívéig, számba sem véve Magyarország jogait s önállóságát s meghódítani e világrészt a legvadabb türelmetlenségnek és zsarnokságnak”. Ha a szlávok azt ígérik, hogy Bécs vezetése alatt óhajtják „e szláv birodalmat felállítani”, akkor „ámítanak”. Ha a német szövetség „tán Bécsbe helyezi át üléseit”, az erősítést hozna a szlávokkal szemben. De ha az osztrák vezetőknek „sikerülne a német szövetséget a hódítás nagyravágyásával megmérgezni”, akkor megeshetnék, hogy „a most barátságos Némethon roppant népességének egész súlyával reánk nehezednék”. Németország azonban mint az egység megteremtésében érdekelt, és ezt csak veszélyeztetné az osztrák reakció nagyravágyása. „Erős hitünk van, hogy ezt a német szövetség elég bölcs {II-1-190.} belátni, elég igazságos úgy szövetkezni, hogy egyesülésének diadala mellett nem feledendi Magyarország függetlenségét tiszteletben tartani, mint olly országét, mellynek érdekében áll, hogy hű szomszédja s szövetségese legyen.”

Kutatóink, Vörös Antal jegyzéke nyomán, Kossuthnak tulajdonítják azt a „Külügyeinkről” szóló, névtelen cikket is, amelynek fontosságát az adja, hogy elsőnek javasolt az 1848-as törvényeken változtatást éppen a magyar külpolitika szabadabb mozgása érdekében. Az, hogy e törekvést Kossuth helyeselte, sőt támogatta, bizonyosnak tekinthető. Kétséges azonban, hogy valóban ő maga fogalmazott-e egy olyan elképzelést, amelyet saját lapjának szerkesztője, kísérő jegyzetében, elégtelennek minősített. Ez így legfeljebb csak olyan, kissé bonyolult manőverként volna elképzelhető, amelyre Kossuth aligha volt rászorulva. A cikk leszögezi, hogy az 1848: III. tc. által „az önálló magyar kormányzás épülete… nincs bevégezve”. A külügyekről szóló 13. § „előbb utóbb összeütközéseket idézend elő Austria közt és közöttünk”. Ezért javasolja, hogy e hiányosságot „most, midőn tért nyerénk, siessünk kijavítani”. Külügyminisztériummal tulajdonképen nem rendelkezünk. „Keleten még mindig ott ülnek az orosz zsoldbani külügyérek, ott ülnek az apró Metternichek.” Ugyanakkor pedig saját ágenseink, „kiket ministeriumunk alkalmazni el nem mulaszt, ezek mellett nem bírnak diplomaticai állással”. Ez így veszélyes, mert „így menetünk, mások által” szakadékok felé, és „mégsem rázhatjuk le e másokat nyakunkról, mert idegenek s mert gallérunkhoz férczeli őket a törvény”, amely „hiányos, homályos és rossz”. Ez így nem maradhat. Fel kell lépnünk „azon hatalom ellenében, melly természetes ellenségünk”, és meg kell keresnünk „természetes barátainkat, az országokat, miket geographiai s politicai helyzet tesz ilyenné: a svédet, a törököt, az aldunai nemzettöredékeket”. A törvény megfelelő paragrafusát tehát ki kell egészíteni azzal, hogy a magyar külügyminisztérium a honvédelmi szempontból fontos posztokra magyar diplomatákat küld, akik „folyvást ő felsége követének személye körül lesznek, s mindazon viszonyokra, mellyek e hazát az örökös tartományokkal közösen, vagy különösen érdekeik, befolyván, azokban az ország független ministeriumát felelősség mellett képviselik”. Amihez a szerkesztő az alábbi bírálatot fűzte: „Kevés. Egység, egyetértés, ha lehet, de önálló súly minden esetre”. Mintha inkább ez az észrevétel vallana Kossuthra, és nem maga a felemás javaslat.

De haladjunk tovább a cikkírók hosszú során. A július 23-i szám egy névtelen cikke „Német izgások” cím alatt azt teszi szóvá, hogy a Deutsche Zeitung Erdély uniója ellen foglalt állást és a hazai németek elnyomatására panaszkodott. Július 26-án Wesselényi Miklós vetette fel, hogy „Miként eszközölhető becsületünkkel megegyezhető béke”, – szerinte úgy, hogy katonailag és pénzügyileg felkészülünk. Másnap Fábián „Dani” kézdivásárhelyi református lelkész, aki már a harmincas évek óta gyakran jelentkezett a Regélő, a Társalkodó és az erdélyi lapok hasábjain, most pedig mint „székely követ” a pesti országgyűlés tagja volt, a székelyek ügyéről, hazafiságáról elmélkedett, s e témára utóbb is visszatért. Július 29-én Szeberényi {II-1-191.} Lajos (1820–1875), támadta meg „a magyarországi tótok némelly izgatóit” és azok „pánszláv” légvárait. Az evangélikus teológiát, majd jogot végzett pesti ügyvéd és hírlapíró utóbb is gyakran szerepelt részben saját nevén, részben Sz-i L. jel alatt a Kossuth Hírlapja hasábjain. Július 30-án ismét Kossuth foglalkozott a frankfurti német birodalmi gyűlés és Ausztria viszonyával, és kijelentette, hogy az ország önállóságát fenyegető reakcióval nem alkuszik. „Én mint minister esküt tettem le” – írta. „Ezen eskü szerint lelkem ismerete mondja – így kell, csak így szabad gondolkoznom. Ha ott, hol tárczák felett rendelkeznek, máskép gondolkoznának (mit egyáltalában nem hiszek) jó, – akkor én természetesen nem leszek minister. De magyar polgár – az maradok. Deák véleménye szerint a Kossuth Hírlapja készítette elő a hangulatot a képviselőház augusztus 3-án Nyáry Pál javaslatára kimondott határozatához, hogy Ausztria ne számítson Magyarország segítségére, ha a német egység kérdése miatt a frankfurti birodalmi kormánnyal háborúba keverednék. Ezután került sor az augusztus 6-i minisztertanácson arra, hogy István főherceg nádor kifogást emelt Kossuth vezércikkei ellen, mint amelyek a kormány álláspontját nem fedik, és azt kívánta Kossuthtól, hogy hagyjon fel a cikkezéssel. Kossuth viszont erre kijelentette, hogy az újság az ő magánügye, és mindjárt fel is ajánlotta lemondását, amelyet azonban a nádor nem mert elfogadni. Egy ideig azért most Kossuth sem írt új cikkeket, ha csak az Sz. F. betűjel alatti kisebb-nagyobb írásokat, rövidebb közleményeket és olykor vezércikkeket augusztus 10. után nem tekintjük valóban mind tőle származóknak. Közben az augusztus 5-i számban B-y L. betűjel alatt reflektált egy cikk elég kemény hangon az Oesterreichische Allgemeine Zeitung újabb támadásaira és a kamarilla ármányaira: „Austria gyarmata soha többé nem leszünk! Inkább készek vagyunk fölállni mint egy férfi és önállásunkért küzdeni.”

Külön figyelmet érdemelnek azok a cikkek, amelyekben augusztus derekán Szokolay István (1822–1904) pesti nmes ügyvéd és publicista, egy, a céhek és az iparszabadság ügyéről írt munka (1846) szerzője és a centralista Pesti Hírlap munkatársa emelt szót a bordézsma, a regálék és általában a feudális maradványok felszámolása mellett. Az augusztus 18-i számban a zsellérekről írva leszögezte, hogy ezek sorsán nemigen könnyítettek az 1848-i törvények, amelyek egyébként is „igen sok aristocratiai bűzt hordanak magukban”, és egyebek közt azt javasolta, hogy a maradványföldeket osszák szét a földtelen parasztok között. Révész Imre (1826–1881) református lelkész, debreceni kollégium ifjú praeceptora, augusztus 17-én a pánszlávizmussal kapcsolatban egy berlini tudós véleményét idézte arról, hogy tulajdonképpen sokféle szláv nép van. Augusztus 24-én ismét Szeberényi Lajos tette szóvá a bácskai és bánsági szlovákokhoz intézett „Szerb proclamatio”-t, amely szerinte a fuldoklók kapaszkodása volt az utolsó szalmaszálba. Egy újabb, hírlapírással már jó ideje foglalkozó református lelkész, Dobos János (1804–1887) Pécelről „Mit csinál, mit gondol a nép?” cím alatt augusztus 25-én a Pest környéki nem magyar anyanyelvű helységek lakóinak a nemzetőrségtől való {II-1-192.} vonakodását tette szóvá; ennek okát egyrészt az egykori idegen telepítésekben fedezte fel, midőn „a Grassalkovich-féle átkos telepítvények szeméthordó szekerét e vidéken kifordították”, de másrészt a jobbágyfelszabadítás hiányosságaiból eredő elégedetlenségre is figyelmeztetett, amelyet a reakció kihasznál a toborzás ellen. Pálffy János erdélyi képviselő, utóbb a Honvédelmi Bizottmány tagja, majd Debrecenben a békepártiak egyike, most augusztus 26-án a „Királyhágón túli hazafiakat” biztatta lelkesen – bár dinasztiahű hangnemben – a küzdelem folytatására és az erdélyi unió védelmére, elutasítva a külön erdélyi kormányzat iránti, esetleges nosztalgiákat. Szerinte még „nemzeti fejedelmeink korára” sem igen emlékezhetünk vissza büszkén, hiszen akkor is nemegyszer „törpe zsarnokok” és „nyomorult kegyenczeik” vitték a főszerepet. Pálffy utóbb a szebeni szászok elszakadási törekvései ellen is szót emelt a Hírlap hasábjain. Hasonlóképpen foglalt állást Erdély ügyében augusztus 27-én Kőváry László is, cikke címében fölvetve a kérdést, hogy „Kell-e Erdélyben csak árnyéka is a politicai kormánynak?” A válasz: nem kell, az erdélyi különállás „szerencsétlen eszme”, nemcsak a jelenben, hanem a vissza nem kívánt múltban is: „Nem volt-e Erdély földe, míg különváltan önmagát kormányzá, örökös színpada egyes oligarchák viszályainak? Míg a török protectio alatt valánk, fejedelmeknek gúnyolt kis basák nyílt vérmezőn, mikor német protectio alá jövénk, a kis zsarnokok a camarilla függönyei megett szövék egymásnak a cselt.” S a rövid jellemzés, tegyük hozzá, erdélyi embertől, sőt Erdély múltjának szorgos tanulmányozójától származik. Ugyancsak augusztus 27-én Lőw Lipót pápai rabbi „Magyarság és németség” cím alatt azt fejtegette, hogy a bécsiek egy része ugyan valóban nem szereti a magyarokat, de a német nemzet jobbjai Magyarországot becsülik és „Oroszország elleni természetes védfal”-nak tekintik. Az augusztus 31-i számban G. J. és A. J. „román képviselők” vezércikke „Néhány szó a román néphez” cím alatt azt magyarázta, hogy a román nyelv számára törvényhatósági, hivatalos jogokat követelni „hálátlanság” volna, a haza egységét veszélyeztetné és bábeli nyelvzavarra vezetne. A válság küszöbén, szeptember 3-án Nagy László a bécsi állításokkal szemben kifejtette, hogy igenis lehetséges „Két ministerium a monarchiában”, hiszen mi magunkat korábban is „független, önálló nemzetnek ismertük”, így mostani, önálló kormányunkat „egyedül alkotmányunk kifolyásának”, és nem „forradalom-szülte” szerzeménynek tekintjük, hiszen az új csak annyi, hogy most felelős kormánnyal rendelkezünk. A szeptember 6-i szám közölte Vörösmarty válaszát „A magyar hadseregről, Petőfihez”, az Életképek hasábjain közzétett, támadó versére. Vörösmarty szerint ő a többséggel együtt igenis magyar hadseregre szavazott. Erre szükségtelen ilyen, a „kelleténél ingerültebb” módon reagálni. „Egyébiránt nem gondolom – írta –, hogy ezen kis tollharcz a jóviszont közöttünk felbontsa. A sajtó azért van, hogy írjunk. Petőfi elmondta rólam véleményét, én most mondom el. Ő engem vétkes politikusnak tart, én őt igen gyarlónak és könnyelműnek.” A szerkesztő a nyilatkozathoz azt a megjegyzést fűzte, hogy a többség annak idején, sürgető szükségben, helyesen járt el, {II-1-193.} midőn az újoncokkal a meglévő sorezredeket igyekezett mielőbb megerősíteni; nem bölcs és hazafi dolog tehát emiatt a kormányt és a többséget támadni és a népet a hadsereg ellen hangolni. Szathmáry Károly ez időben több cikkben foglalkozott a szerbek ügyével, kívánalmaival, hangsúlyozva, hogy nem elnyomatásuk, hanem az osztrák reakció aknamunkája bírta őket arra, hogy fegyvert fogjanak, mi viszont hajlandók vagyunk nekik olajágat nyújtani, sőt elismerni, hogy hazánkban szerb nemzet is él. Szeptember 7-én Diósi Márton utasította vissza a „democratia álarczával” jelentkező, bécsi Oesterreichische Allgemeine Zeitung magyarellenes támadásait. Ugyancsak szeptember 7-én kezdte külpolitikai fejtegetéseit a Hírlap hasábjain Sz. Imre, valószínűleg az a Szabad (Frereych, Freireich) Imre, akiről Szinnyei mindössze azt jegyezte fel, hogy angol nyelvtanár volt Pesten és az Életképekbe írt, de akinek nevével az ég vége felé elég sűrűn találkozunk Kossuth Lapjának vezércikkírói közt. Úgy tudjuk, hogy 1848-ban minisztériumi tisztviselő lett, majd 1849-ben fegyveres szolgálatot végzett, Komáromban érte a kapituláció, utána Londonban, Edinburghban volt nevelő, részt vett Garibaldi légiójában, majd az amerikai polgárháborúban ezredesi rangot nyert az északiak oldalán. E cikkében („Nézzünk körül”) úgy gondolta, hogy a konfliktus után „a diplomatiai kiegyenlítés kimaradhatatlanul bekövetkezik” ugyan Ausztriával, de ez magában véve nem nyújtana elég garanciát, tehát „avassuk be a művelt Európát viszonyaink belszerkezetébe”. Ez a „kiegyezkedés nekünk legjobb alkalmat nyújt magunkat a világ előtt bemutatni. Intézzük el ügyünket Austriával, de London, Páris és Frankfurt követei jelenlétében”. Itt is diplomáciai elismertetésünk felé teendő, valamiféle fellépésről van szó tehát, de egy kissé olyan külföldi garanciák formájában, amilyenekkel egykor a magyar rendi politika próbálkozott. A szeptember 9-i számban egy S. jelű szerző „Állapotunk és politicusaink” cím alatt a radikális Nép-elem állásfoglalását és az Egyenlőségi Társulat szept. 8-i határozatainak kezdeményezőit bírálta élesen, akik „mindent felhasználnak, hogy a jelen kormány megbukjék”. Emögött, közvetve, Kossuth figyelmeztetését vehetjük észre, hogy helyteleníti a parlamenten kívüli akciókat. Szeptember 12-én ismét Wesselényi emelte fel szavát: ezúttal a Döblingbe szállított Széchenyit védte meg a Marczius gyanúsítása ellen: „én alacsony rágalmazónak nyilatkoztatom…, ki azt merné állítani, hogy Széchenyi képes lehetne a haza ügyét bármikor is, s annyival inkább a vész óráiban elhagyni, s a veszély elől megszökni, vagy éppen a bűn-koholta gaz reactio vétkes és gyalázatos pártfogására vetemedni”. Utóbb, november 7-én, Wesselényi, már Freywaldauból, önmagát védelmezte meg a Marczius hasonló vádja ellen.