1. Szerkesztőség, rovatok, munkatársak

Kossuth a felhívásban azt is jelezte, hogy „hivatalos kötelességeim miatt lapomat magam nem szerkeszthetvén, a felelős szerkesztőséget Bajza József úr volt szíves elvállalni, de a lappal folytonos érintkezésem a tulajdonosi viszonyokra nem szorítkozandik”. Kossuth valóban sokat foglalkozott a lappal, jó néhány cikket írt bele, rendszerint saját nevén, de olykor névtelenül is, főleg ha hivatalos állásával nem egészen összeférő magánvéleményének akart hangot adni, a fontosabb politikai cikkeket vagy legalábbis azok {II-1-182.} irányát többé-kevésbé ő sugalmazta, és nemegyszer átnézte, vagy éppen átjavította mások írásait, tudósításait. De Bajza szerepe ennek ellenére sem volt névleges. Bajza József (1804–1858) a magyar középnemesi liberalizmus legjobb hagyományainak volt úttörője az irodalmi kritika és publicisztika terén, már a harmincas évek óta, nem utolsósorban az Athenaeum egyik szerkesztőjeként. Az Ellenzéki Párttal és Kossuthtal való közeli kapcsolatát mutatta, hogy az Ellenőr című politikai zsebkönyv, pontosabban ellenzéki programcikk-gyűjtemény 1847-ben az ő szerkesztésében látott külföldön napvilágot. Érthetőnek kell tartanunk, hogy Kossuth olyan valakire akarta bízni lapját, aki politikailag vele egyetért, és akinek neve, tekintélye egyúttal garanciát is nyújt arra, hogy e politikát a sajtóban megfelelő színvonalon és súllyal fogja képviselni. Bajza pedig már régebben szeretett volna – de hiába próbált – politikai lapot szerezni. Így Kossuth felkérésének szívesen engedett, miután feltehetően amiatt nem vállalta végül a hivatalos Közlöny szerkesztését, amelyet Szemere ajánlott fel neki. Kitűnő, gondos, higgadt, tapintatos, de ha kellett: erélyes és vitára, polémiára kész politikai szerkesztőnek bizonyult, akinek nem kis része volt abban, hogy a Kossuth Hírlapja ilyen színvonalon tudta a maga fontos, közvéleményformáló szerepét betölteni. Toldy Ferenc, aki egykor Bajza és Vörösmarty mellett az Athenaeum triászának harmadik tagja volt, de barátjától politikailag már 1848-ban is messze elmaradt, vagy éppen el is kanyarodott, utólag, emlékbeszédében sajnálkozva, szinte helytelenítve emlegette szerepét a Kossuth Hírlapja körül. „E lap vezetése – írta – őt ama végzetteljes év második felében annyira elfoglalta, hogy saját munkái megakadályozásán túl czikkek írására sem érkezvén, ez ideje önfeláldozás közt és dicsőség nélkül folyt el.” De hát Toldy magát a lapot is helytelenítette már, az általa képviselt politikával és a „végzetteljes” év más jelenségeivel együtt.

Kifogástalanul meg tudta oldani Bajza Kossuthtal való viszonyának kérdését is, mind a lapon belül, mind a nyilvánosság előtt. Szükségesnek tartotta a Pesti Hírlap június 14-i számában már előre bejelenteni, hogy „Kossuth lapja nem hivatalos lap, hanem egészen magánvállalat, a Közlöny pedig a kormánynak hivatalos lapja, s így ki a Közlönyre előfizet, egészen más dolgokat fog olvasni, mint a miket Kossuth Hírlapja tartalmazand, mert a két lap közt legkisebb összeköttetés sincs”. A közvélemény számára azonban – mint Pulszky írta – „azon tény, …hogy a Közlönyön kívül van még egy félhivatalos lap, de nem a minisztériumé, hanem csak az egyik miniszteré, aggasztó bizonyságul szolgált, hogy nincs egység a kormányban, és hogy abban legalább is két különböző áramlat létezik”. Július folyamán egyre érezhetőbbé vált, hogy a Kossuth Hírlapja olyan politikai irányt képvisel, amely a kormány hivatalos politikájától bizonyos fontos kérdésekben eltér, vagy éppen azzal szembefordul. Ezt többen szóvá is tették, mire Bajza a lap július 17-i számában „Tájékozás a lap szerkesztése iránt” az alábbi, lojális nyilatkozatot tette közzé: „Minden félreértések elhárítása végett szükségesnek tartom nyilvánítani, miképen Kossuth Lajos minister tulajdonosa ugyan {II-1-183.} e lapnak, de nem egyszersmind szerkesztője is, következőleg annak sem egész tartalmáért, sem egyes czikkeiért, mellyek felől neki előleges tudomása nincs is, semmi tekintetben nem felelős.” Neki „csupán a nevével aláírt czikkek” tulajdoníthatók. S bárkinek bármi észrevétele volna, forduljon a szerkesztőhöz, hiszen a lap felelőssége „egyedül engem illet”. Így aztán a Kossuth Hírlapja pár nap múlva, a 21. számban, az ő nevében jelentette ki, hogy egy szál katonát sem adna az olaszok ellen.

A Kossuth Hírlapja 1848. július 1-én, az új országgyűlés küszöbén indult. Hétfő kivételével naponta, négy nagy ívrét oldalon jelent meg, háromhasábos szedéssel. Kozma Vazul nyomdája állította elő. 1848. december 31-ig összesen 157 szám látott belőle napvilágot. Előfizetési ára félévre helyben, kihordva, 8 forint, postán, vidékre, tíz forint volt. Tartalmával, sokoldaú hírszolgálatával és nem utolsósorban politikai irányának jelentőségével a forradalom és szabadságharc valamennyi sajtóorgánuma közül a legelső helyet foglalta el. A Marczius, lehet, élesebb, fűszeresebb, a Munkások Újsága pedig társadalmi programjával messzebbmenő volt és újszerűbb. De egyikük rovatai, hírei sem tudták azt a széles körű tájékoztatást nyújtani, amelyet a közönség a korszerű napisajtótól ekkor már elvárhatott, és egyikük sem tudott magának ennyi előfizetőt és olvasót szerezni. Amiben természetesen nem kis része volt Kossuth politikájának, népszerűségének, visszhangjának is. Ebből érthető, hogy a lap példányszám dolgában is megelőzte a többieket –, talán az egyetlen hivatalos Közlöny kivételével. 1848 decemberében több mint 5000 példányt nyomtak belőle. Ebből a pesti főpostahivatal 4214 példányt továbbított a vidéki előfizetőknek, a többi helyben, a fővárosban kelt el.

Bajza a régi Pesti Hírlap beosztását vette át. De a sajtószabadság új lehetőségeivel élve – és részben a Marczius példáját is követve – az egésznek élénkebb színt adott. Szilágyi Sándor fanyalgó megjegyzését – 1850-ből –, hogy a lap „nem bírta az élet színét –, halvány, élettelen volt”, és „mint beteg az orvosságot, kénytelen kelletlen elolvasta az ember”, egykorú összehasonlításban és a visszhangot is figyelembe véve igazságtalan opportunizmusnak kell minősítenünk.

A Kossuth Hírlapjának munkatársi gárdája is a legnépesebb volt valamennyi közt. A vidéki levelezőkkel együtt 50–60 főre becsülik. A szerkesztőség belső munkatársai közül első helyen – érdekes módon – Gyurmán Adolfot, a hivatalos Közlöny szerkesztőjét kell említenünk. Eredetileg ismét a külföldi rovat vezetőjének szánták, de Bajza már június 19-én jelezte Kossuthnak, hogy „miután vezérczikkírók igen kevesen ajánlkoznak, végtére is kénytelenek leszünk őt a meghatározott rendes díj mellett inkább állandó vezérczikkíró képen alkalmazni”. Ugyancsak a belső munkatársak közé tartozott Ábrányi Emil, akivel már találkoztunk a radikális Jövő szerkesztőjeként, azután a komáromi születésű, ekkor harmincéves Matisz Pál pesti ügyvéd, Petőfi ismerőse, Victor Hugo és Shakespeare fordítója, aki maga is írogatott verseket, valamint Garay János (1812–1853), a költő, aki ekkoriban kapta meg a pesti egyetemen a magyar nyelv és irodalom tanszékét, és {II-1-184.} aki augusztus–szeptember időszakában a lap segédszerkesztőjeként is működött. A szerkesztőség technikai teendőit Dobrossy István ügyvéd, gyorsíró, publicista, azután Stuller Ferenc (?1806–1874) ügyvéd, a kisdedóvó egyesület, majd Kossuth titkára, valamint Vörös Antal, Kossuth régi, bizalmas híve végezte.

Az első hasáb élén, a címlapon, a politikai állásfoglalást, irányvonalat nyújtó vezércikk volt olvasható, olykor kettő is egymás után, címmel, vagy – ami akkoriban szokásosabb volt – csak dátummal a cím helyén. E cikkek néha aláírással, de gyakran névtelenül vagy csak betűjellel láttak napvilágot. Gyurmán például nem írta alá cikkeit. Egyénileg a szerzők közül a legtöbb vezércikket maga Kossuth írta. Vörös Antal kéziratos, nem teljesen pontos jegyzéke szerint Kossuth tollából 46 cikk származott, de ezek közül hiányzik például a „pénzügyminister országos pénzügy iránti jelentésének kivonata”, amely egymaga négy folytatásban jelent meg az 50–53. számok hasábjain. Újabb kutatásunk 49 Kossuth-cikkről beszél, amelynek mintegy fele jelent meg névvel, illetve viseli magán félreismerhetetlenül az ő keze nyomát, 14 pedig név nélkül látott napvilágot. Viszont Kossuth Összes Munkáinak új kiadásában is az ő írásaként szerepel néhány olyan, Sz. F., illetve Sz. L. betűjeles cikk, amelynek szerzősége néhol egy kissé vitathatónak tűnik. Szarvady Frigyes is jelölte például néha Sz. F. jellel írásait. Mielőtt azonban Kossuth és még sok más szerző vezércikkeibe közelebbről belelapoznánk, nézzük meg a lap többi részét, felépítését. A címlap alján, vonallal elválasztva, a „Tárca” rovat következett, amelyet eleinte, nem sokáig, Toldy Ferenc vezetett. Az 1. szám tárcája A. De Gérandonak a magyarországi „közszellemről”, politikai gondolkodásról írt nevezetes munkáját ismertette, majd a képzőművészet ügyének szentelt néhány sort. A 2. szám „A francziaországi legújabb köztársaság keletkezése” címen közölt beható elemzést. A 4. és 5. szám Ábrányi Emil „Nemzetiségi világmozgalmak 1848-ban” című folytatásos politikai elmefuttatását közölte, amely szerint „a népek szabadság s testvériség utáni törekvéseit az orosz hatalom megannyi százezer serege sem fogja meghiúsíthatni”, de egyébként is „az orosz invasio szükségkép az európai nemzetek testvéri szövetségét fogja előidézni”. A 9. számban, július 11-én, Szabó Károly követelt a Tárca-rovatban „Magyar ezredeinknek magyar nevet”, Hunfalvy Pál pedig felhívást intézett „A népképviseleti ház tagjaihoz”. Aug. 12-én Szontagh Gusztáv figyelmeztette az olvasókat a „Magyar commando-szavak” fontosságára, a Tárca-rovat egyébként rövidesen megszűnt. A szépirodalmat a lapban mindössze két vers képviselte: Garay János „Unió”-ja (7. sz.) és Czuczor „Riadó”-ja (149. sz.).

A lap további része előbb rövid tájékoztatást nyújtott a főbb rendeletekről a Közlöny nyomán. Ezt részletes országgyűlési tudósítások, azután a Fővárosi Újdonságok élénk hírei-glosszái követték. Az utóbbiakat az őszi hónapokban Szathmáry Károly állította össze. Ezek közt is nemritkán akadtak politikai utalások. Így mindjárt az 1. számban itt értesülhetett az olvasó burkolt formában arról, hogy Kossuth tulajdonképpen nem egészen azonosítja {II-1-185.} magát a kormánnyal, sőt a kilépésen gondolkozik. Téves az a hír – olvassuk ugyanis itt, – mintha a pénzügyminiszter „már most lemondott volna”, de „mindinkább roskadozó egészsége aligha nem kényszerítendi a ministeriumbóli kilépésre”. Ezután következtek a megyék, törvényhatóságok életéről az ország különböző részeiről beérkező, bő tudósítások, beszámolók, és később, új rovatként, a haditudósítások is. A levelezők nem kis részben még a Pesti Hírlap gárdájából kerültek ki, mint Mosonból Major Pál, a szepesi városokból kerületi főjegyzőjük, Ludvigh János (1812–1870), aki ekkoriban Igló képviselője volt, Besze János, vagy Beöthy Zsigmond, aki már a harmincas évek második felétől kezdve írt sokfelé elbeszélést, verset, színművet, de politikai cikket is, és aki most, 1848-ban, a közoktatásügyi minisztériumban lett fogalmazó. A levelezők közé tartozottt Torontálból Samarjay Károly (1821–1894), Jókai barátja, Kolozsvárról Krizbai Miklós, pontosabban krizbai Dezső Miklós, aki előzőleg az Erdélyi Híradó munkatársa volt, majd a magyar kormány közvádlónak nevezte ki, az osztrák hatóságok pedig a bukás után 19 évi várfogságra ítélték, ahonnan már csak zavarodott elmével szabadult. Az erdélyi szász dolgokról a Kossuth Hírlapjának Bruz Lajos küldött tudósításokat.

A lap külföldi rovata külön figyelmet érdemel. Minden más egykorú orgánumnál bővebben, behatóbban, színvonalasabban tájékoztatott más országok viszonyairól, politikai törekvéseiről, fordulatairól. Nagy figyelemmel kísérte az európai eseményeket, mondhatni segítséget, dokumentációt nyújtva a vezércikkek visszatérő igényéhez, hogy Magyarországnak szava, szerepe legyen a külpolitikában, a nemzetközi viszonyok alakulásában. Különös gonddal számolt be a franciaországi eseményekről, így mindjárt a 8. számban a párizsi munkásfelkelés elnyomatásáról is. A felkelést, igaz, elítélte, de hozzátette, hogy „a szerencsésen elnyomott lázadás utófájdalmai még soká fogják a köztársaságot kínzani”, és elborzadva írt a mészárlásról, a kétségbeesett harcokról, amelyekben tízéves gyermekek is részt vettek, és a továbbiakban inkább a tanulságok levonására, a szociális kérdés megoldásának fontosságára figyelmeztette a kormányt. A Kossuth Hírlapjának párizsi levelezője, aki G. betűjel alatt közölte híreit, az augusztus 6-i számban Lamartine-t dicsőítette, mint aki Franciaországot megmentette a külháborútól és „a vörös forradalom rohamá”-tól, és aki „az eszélyesen haladó és mérsékelt köztársaság mellett nyilatkozik, mellyet a jó polgárok óhajtottak”. S ugyan „ki emlékezik már Európában – tette hozzá – a Crémieux-k, Louis Blanc-ok, Albertekről?” Ugyanő egy későbbi tudósítása a szeptember 1-i számban „A franczia köztársaság külpoliticája” címen vezércikk helyén látott napvilágot. Itt is Lamartine politikáját magyarázta azzal, hogy Franciaország valóban kész volt az olaszoknak felszabadításukhoz segédkezet nyújtani, de most már kevésbé, mert Károly Albert vonakodott e segítséget igénybe venni. Az október 12-i szám Külföld-rovatában viszont az alábbi tanulságos figyelmeztetés olvasható: „Ha ki azt gondolja, hogy Franciaország boldogságára elég már a köztársasági kormányrendszer, s nem kell {II-1-186.} mélyebben beleavatkoznia a szegény nép sorsa javításába, vagy a gazdag és vagyontalanok közti éles érintkezések kisimíttásába, az rémítően csalódik.” Ha „igazságos követeléseit a democrat köztársaság teljesíteni nem akarja, újabb, s talán az eddigieknél véresb zavarok előestéjén áll”. Ugyanitt jól értesült beszámoló olvasható francia vidéki politikai eseményekről is. Majd pedig híradás Angliából, hogy a Morning Chronicle elismerően írt a magyar politikai vezetőkről és a nemzeti önállósági törekvésekről is, csak azt helytelenítette, hogy a magyarok elnyomják a szlávokat. Még mindig az október 12-i számban látott napvilágot d. cikke is „Némelly román fondorkodók és a National” cím alatt, amely beszámol arról, hogy a párizsi National szeptember 30-i száma szerint a szerkesztőség észrevételeket kapott a magyar–horvát ügyről közölt cikkére több romántól, aki még Jellasichot is szabadsághősként próbálta feltüntetni a magyarokkal szemben, – ezeket azonban a National nem közölte, csak válaszban megbírálta. A magyar beszámoló írója ebből megállapította, hogy nagy ellentét figyelhető meg „némelly derék románajkú követ hazaszeretettől lángoló szavai és románajkú polgártársaink nagy részének tettei közt”. A december 10-i szám külföldi rovata beszámolt arról, hogy november közepén sajtóvita zajlott le Párizsban az osztrák központosítás és a szlávokra támaszkodás ügyét propagáló Journal des Débats és a Magyarországot Windischgrätz fenyegetéseivel szemben is védelmező National között. A bécsi eseményekről – mint láttuk – Pulszkyék segítségével jutott a Hírlap részletes tudósításokhoz. Az év utolsó szakaszában azonban, a nyílt háború kibontakozásakor, a külföldi hírforrások mindinkább elapadtak.

A lap utolsó oldalán, alul, Hirdetéseket talált az olvasó, árverésekről, a Dunagőzhajózási Társaságról, az Iparműtárról, új könyvekről, előfizetési felhívást kibocsátó lapokról, új könyvekről, pácienseket verbuváló fogorvosról, sőt arról az „ötféle új szivarról” is, amelyek készítője, a Budán, a Szentháromság terén található Hulka Antal jóvoltából vezető politikusaink, így Batthyány Lajos, Kossuth, Szemere stb. nevét viselték.