{II-1-179.} XII. A Kossuth Hírlapja

FEJEZETEK

Az eltérő irányzatok, árnyalatok, a Batthyány-kormányon belül, egy közös politikai lapba – mint láttuk – nem fértek bele. De saját, külön orgánummal sem mind bírhatott. Széchenyi a Jelenkor megszűnésével lap nélkül maradt. Eötvös a Pesti Hírlapra is csak részben számíthatott. Egyedül Kossuth tudott magának önálló, új orgánumot teremteni, méghozzá olyat, amely azonnal az élre ugrott. Kossuth a kormány tagja volt, pénzügyminiszter. De véleménye a többiekétől nem egy ponton és növekvő mértékben eltért, és ez kifejezésre jutott lapjában is, amelyet így a kormányon belüli ellenzék lapjának nevezhetünk.

Azt, hogy Kossuth, aki a Pesti Hírlappal új fejezetet nyitott a magyar politikai sajtó történetében, majd pedig aki ennek elvesztése után annyi erőfeszítéssel próbált magának, hiába, új lapot szerezni, most a változott lehetőségekkel élni óhajtott, teljesen természetesnek kell tartanunk. S nemcsak azért, amire időnként utalt, „hogy legyen orgánuma, ha majd egyszer elhagyja a ministeri széket”. S nem is pusztán azért, hogy – mint – Dezsényi Béla szép tanulmányában írta, – „mint egykor a nemességet, most magát az új felelős kormányt saját sajtóorgánum segítségével helyezze a haladó közvélemény nyomása alá”. A taktikai meggondolások mind a fő célkitűzésen belül kaptak helyet, amelyet lapja a Batthyány-kormány bukása után is képviselt: hogy az új, polgári-nemzeti Magyarország kibontakoztatása, önállósága, védelme érdekében a nemzet erőit a legszélesebb mezőnyben összefogja. S ebben Kossuthtal valóban senki nem mérkőzhetett. Azzal, hogy neve, már szinte mint jelkép, mit jelent, maga is tisztában volt, midőn a Kossuth Hírlapja címet választotta.

A lapindítás előkészületeit Kossuth mindjárt a kormány Pestre költözése után elkezdte. Egy bécsi újság, a Wanderer, már május 10-én tudott a tervről. Május 15-én pedig Kossuth hivatalosan is bejelentette – a sajtótörvény értelmében – Pest polgármesterének, hogy a Kossuth Hírlapját kiadni szándékozik, és egyben megkérdezte, hogy a pesti takarékpénztárnál letett tőkéről szóló elismervényt elfogadják-e biztosítékul. Nem fogadták el, s így Kossuth június 24-én kénytelen volt a kauciót szabályosan, készpénzben letenni. Május 17-én pedig közzétette előfizetési felhívását, amelyben bővebben ismertette céljait. Már az országgyűlés végén jelezte barátainak – írta ebben –, hogy ismét megkísérli majd „a közvéleménnyel az időszaki sajtó {II-1-180.} körében érintkezni”. – „Politicám iránya semmi helyzetben nem fog változni soha. Mert ez irány az igazság, népjog, nemzeti önállás, s nemzeti szabadságnak iránya. Hírlapom ezen iránynak leszen orgánuma.” Leszögezte – a radikális ifjakkal szemben is, – hogy most „nekünk rend kell polgártársaim, rend, melly a szabadsághoz hű legyen, mellynek ótalma alatt az új viszonyokat beszilárdítsuk”. Azt is leszögezte, hogy a nemzet többsége „monarchiai érzelmű”. A lap tehát ápolni fogja a hűséget a király iránt, „s eljövend az idő, mellyben a világ előtt bebizonyítva álland jóslatom, hogy ős Budának ormai azok, mellyeken a népszabadságra fektetett királyi szék rendíthetetlenebb, mint bárhol másutt”. „A külföld irányában Hírlapom a nemzet önállásának organuma lesz. Önmagunktól függ olly érettséget tanúsítani, hogy szövetségünk a civilisatio érdekében becsesnek tartott s keresett legyen; s Hírlapom azon leszen, hogy a Magyar név a nyugoti szabadság, nyugoti civilisatió mérlegében fontos tényezőnek ismertessék el, s baráti keze szívesen fogadtassék, miként mi a baráti kezet szívesen fogadandjuk, – tisztelve minden népek jogait, mint tiszteletet igénylünk nemzetünk jogainak.” „Austriával őszinte barátságos egyetértés, ha neki tetszik, a kölcsönös jog, kölcsönös függetlenség, kölcsönös érdekegyenlítés alapján.” Az osztrák sajtó bizonyos orgánumainak bántó hangnemét nem kell az osztrák nemzet terhére írni. „A német elem a civilisatio eleme; én ezzel örömest szövetkezem, de nemzetem önállását, nemzetem jogát, nemzetem szabadságát semmi szövetségért áruba nem bocsátom.” Az országon belül „minden népiségnek szabad fejlődést” kíván „a magyar mellett”, de „a magyar fölibe emelkedést senkinek”. „Engem a másnyelvű honlakosok népessége elnyomásának szándékáról hiában vádol a roszakarat; vádját egész életem meghazudtolja; de minden merénynek igen is örökké ellene leszek, melly Magyarországból akár német, akár szláv, akár illyr, akár szerb országot szeretne gyártani, vagy az országot illy tartományokra eldarabolni…”

Kossuth külön hangsúlyozta, hogy lapja a nemzetközi viszonyokkal, a külpolitikával is foglalkozni fog. Ezzel kapcsolatos indítékait és szervező munkáját jól megvilágítja az a bizalmas levél, amelyet június 7-én írt Pulszky Ferencnek, aki akkoriban államtitkárként hg. Esterházy Pál mellett – vagy inkább helyett – a magyar „külügyminisztérium”, pontosabban az uralkodó személye körüli minisztérium ügyeit intézte Bécsben. Kossuth a levél elején kifejtette, hogy a király jöjjön Budára, az legyen a monarchia központja, „a birodalom diplomatiáját nekünk kell igazgatnunk”. Majd bővebben azt részletezte, hogy a rövidesen meginduló Kossuth Hírlapja számára, amelynek „nagy fontosságúvá kell válni a magyar politicában”, mi mindennek elintézését szeretné kérni Pulszkytól. Annak elintézését például, hogy ő is, mint Batthyány Lajos, a postánál hamarább kapja meg a bécsi, illetve Bécsből a külföldi lapokat. Azután két bécsi tudósító biztosítását. Az egyik lehetne, havi 20–25 forint fejében, Frankenburg Adolf, aki ekkoriban mint fordító és iktató a magyar külügyminisztérium alkalmazottja volt. A másik pedig, ugyancsak „külügyministeriumunk köréből”, Wargha István, „föltéve, hogy {II-1-181.} alkalma van diplomatiai összeköttetéseitekbe avatva lenni”; ő heti 2–3 levélért kaphatna évente 400 forintot, és intézhetné mindjárt a lapok rendelését is. Wargha még a Védegylet idején volt Kossuth bizalmas embere, az Iparegyesület külföldre is kiküldte. Azután: Pulszky apósa – egy bécsi bankár – irodájából küldhetne valaki kereskedelmi híreket. De Kossuth egy nehezebb, különösebb kérdést is felvetett: rá lehetne-e venni a francia és angol, és esetleg a porosz követet arra, „hogy ha mi olly híreket kapnak hazulról, amiket velünk nem officiose közölni magokra nézve vagy jónak, vagy legalább nem alkalmatlannak tartanának, azt brevi manu Warghához küldenék”. Továbbá próbáljon Pulszky a londoni és párizsi osztrák követség személyzetéből valakit „a kire azon eszmével hatni lehet, hogy mi naponkint több befolyást fogunk kapni a diplomatiában s tudandjuk méltányolni szolgálatát”, rábírni arra, hogy „ez állásával összeköttetésbe nem jövő tudósításokat, vagy egyenesen nekem, vagy általad nekem küldje meg”. Végül pedig Kossuth minél hamarabb egy vezércikket is kért Pulszkytól, „a küldolgokról”.

Kossuth a jövő magyar politikája – és önálló külpolitikája – előkészítőjének, letéteményesének tartotta lapját, és így egészen magától értetődőnek azt is, hogy a külföldi tudósítói hálózat kiépítésében a magyar „külügyminisztérium” hivatali személyzete („a ti sok szolgáitok”) rendelkezésére álljon, és hogy a minisztérium tisztviselői saját hivatalos ügyeikről laptudósításokat írjanak. A határvonal itt is elmosódik, nemcsak a pénzügyminiszter és a némileg ellenzéki laptulajdonos funkciói közt. Erről a jövőről írt ugyancsak jún. 7-én Pázmándy Dénesnek is, aki akkoriban Szalay Lászlóval együtt a német gyűléshez küldött magyar megbízottként Frankfurtban tartózkodott. Itt is szó van az udvar Budára költözéséről és arról, hogy „az austriai diplomatiát nekünk kell igazgatnunk”, meg arról a feltételezésről, hogy a tulajdonképpeni, szűkebb Ausztriának a német egységhez csatlakozása diplomáciai elismertetésünk kérdését is megoldaná. S itt is kiegészül ez egy magánkéréssel: Szalay küldjön a lapnak heti tudósításokat – Pázmándy ugyanis haza készült, mint a nemzetgyűlés elnökjelöltje – és szerezzen kint „minél több correspondenst ügybarátaink közül”, németet, de „ha lehet angolt, francziát s egyebeket is”.