1. Irodalmi divatlapok

A legnagyobb fordulatot most a Honderű, „Szépirodalmi, művészeti és divatlap” hajtotta végre. Ez eredetileg, 1843-ban, tulajdonképpen jó szándékú, sikeres vállalkozásnak indult, hetilapként, szép kiállításban, az Egyetemi Nyomda betűivel. Munkatársai közt Vörösmarty, Szemere Miklós, Garay János, Jósika Miklós, majd az ifjú nemzedékből is Lisznyay Kálmán, Degré Alajos, sőt Vasvári Pál nevével is találkozunk. Megindítója azonban, Petrichevich Horváth Lázár (1807–1851), egy erdélyi főnemesi, katonatiszti család jó műveltségű fia, több ambícióval, mint koncepciózus, irányító tehetséggel és emberismerettel rendelkezett, és engedte, hogy munkatársai, Nádaskay Lajos szerkesztővel élükön, az ifjú magyar irodalom és személyesen Petőfi elleni támadásaikkal a lapot az irodalmi és politikai reakció fórumává, a régi rend védelmezőjévé tegyék. Sajátos, nyomorék, púpos alakja, szellemeskedő szalon-élceivel, így vonult be irodalomtörténetünkbe, mások helyett is, mint a negatív figurák egyike. Közben neki is kedvét szegte, hogy lapja egyre népszerűtlenebb lett, és egyre veszteségesebb, és arra gondolt, hogy a kiadás jogát 1848 közepén Emich Gusztávnak visszaadja. Jött azonban a márciusi fordulat, amelyet ugyanaz a Nádaskay sietett meglovagolni, aki addig – mondhatni – rossz szelleme volt a Honderűnek. A március 18-i számban ő ismertette lelkesen a pesti forradalmat, közölte a Nemzeti Dalt, és ő gondoskodott arról is, hogy a lap immár e címmel lásson napvilágot: „Béke, szabadság, egyetértés, Honderű, Szabadság, egyenlőség, testvériség.” S ha előzőleg Medve Imre (Tatár Péter) a Honderű hasábjain még magabiztosan {II-1-201.} tolta félre azokat, akik „Cabet úrnak” munkájától „el hagyták magukat ámítani”, most, a fordulat után a Honderű azzal zárta le ezt az „Egy proletárius levele” című sorozatot, hogy e cikkek, „mint a táblabírák, elkéstek a reformeszmékkel, az idő túlhaladta őket”. S felszólította a „polgártársakat”, hogy „a megvetett, elhagyott, lenézett proletariátus ügyét tekintsétek úgy, mint magatokét”. Az április 2-i számban Nádaskay bejelentette, hogy a lap megszűnik, majd helyette – mint már láttuk – nem sokkal utóbb, munkatársával, Zerffivel, a radikális Reformot indította meg. Petrichevich egy ideig a Honderű német változata: a Morgenröthe folytatásával próbálkozott, sőt kölcsön is kért e célra István nádortól 2000 forintot, de aztán inkább ismét külföldi útra, ezúttal a Szentföldre indult.

A konzervatív Honderűtől eltérően az 1844 óta ugyancsak hetenként megjelenő Pesti Divatlap a nemesi reformellenzék ügyét szolgálta, és a vidéki középnemesi és kisebb nemesi rétegek és a nemesi származású értelmiség, a „középrend” soraiban volt népszerű, annyira, hogy példányszáma a háromezret is elérte. Kiadója és szerkesztője, Vahot Imre (1820–1879) alapjában véve már a polgári sajtóvállalkozó típusát képviselte, akit nemegyszer találtak kicsinyesen üzleti szelleműnek, haszonlesőnek. Kétségtelen, hogy egy időben Petőfit is, segédszerkesztőként, szinte eleven reklámként igyekezett felhasználni. De mindamellett végig a nemesi reformmozgalom vonalát támogatta, közelebbről Kosuthét, akinek egyébként rokona, unokaöccse volt. A nemzeti önállóság és annak rendi hagyományai ügyét lelkesen, a magyar nyelvét, sőt a magyarosításét, ha lehet, még lelkesebben képviselte, de jóval kisebb érdeklődést mutatott a társadalmi problémák iránt. Nem meglepő, hogy Petőfiék ezt a nemesi liberális irányzatot hamar túlhaladták, sőt szembefordultak vele. Ettől függetlenül akadtak a lapnak a fiatal nemzedékből is munkatársai, mint Remellay Gusztáv (1819–1866), egy szolnoki sóházi tisztviselő fia, aki nemsokára hadbíró ezredes lett Görgey táborában, majd hosszú éveken át várfogságot szenvedett; vagy Kléh István (1825–?), aki szemtanúként megírta a pesti márciusi forradalom történetét. Vahoték különös gonddal felkarolták a „nemzeti” külsőségeket, a ruházat, tánc stb. terén. Egyébként a Divatlap – mint ahogy a Honderű és az Életképek is – gyakran közölt mellékletként divatképeket, amelyek nagy részét Perlaszka Domokos metszette rézbe vagy acélba párizsi minták után. Ezekből sajnos sokat kivágtak az egykorúak – feltehetően főleg a női olvasók –, úgy hogy e folyóiratok szinte mind hiányosan maradtak ránk. Viszont éppen 1848-ban kezdett újra divatba jönni a soká elhanyagolt fametszet is, amelyet a szöveg közt lehetett elhelyezni.

A Divatlap már 1848 elején fokozottan kifejezésre juttatta politikai szimpátiáit. Az 1. számban mellékletként Kossuth arcképét közölte, majd az országgyűlés eseményeiről részletes tudósításokat hozott. A pesti márciusi forradalomról, a sajtószabadság kivívásáról hosszú közleményben számolt be és a Nemzeti Dalt is közölte. A lap élén egyre sűrűbben tűntek fel főleg Vahot immár kifejezetten politikai jellegű vezércikkei „Jogegyenlőség”, {II-1-202.} „Nemzeti hadsereg” és hasonló címek alatt. Az Országgyűlési Tárogató rovatban pedig Kolmár József számolt be a pozsonyi diéta záró szakaszának eseményeiről. A lap július 5-től kezdve új címen mint Budapesti Divatlap, „Társadalmi, irodalmi és művészeti közlöny” látott napvilágot, immár nagyobb, negyedrét alakban. Vahot nyomdát is változtatott: a lap előállítását a korábbi Beimel-, majd Lukács-cég helyett Eisenfels Rudolfra bízta, aki a Kozma-üzemből kilépve a lipótvárosi Három korona utcában, új üzemében oly lelkesen készítette egymás után a forradalmi kiadványokat, hogy 1849-ben Windischgrätz parancsára vasra verve hurcolták börtönbe. Ugyancsak július 5-én indult meg Nemzetőr címen a Divatlap külön is megrendelhető melléklapja, amely heti két alkalommal készült közölni azt, ami „a nemzetőröket társadalmunk, irodalmunk s művészetünk barátait érdekli”. A Nemzetőr szeptember 10-i számában jelentek meg „Egy önkéntes” sorai, amelyek Petőfit támadják, hogy a délvidéki harcok idején rozsdásodni hagyja kardját, és amelyek Petőfi versével szemben Vörösmartyt védelmezték, aki „mint törvényhozó a hadsereg kiállítására nézve nem a vak légyként mindennek neki rohanó Madarászokkal, hanem Kossuth becsületes és eszélyes indítványára a többséggel szavazott”.

A Divatlap ekkor már lemaradt fő riválisa, az Életképek, az ifjak orgánuma mögött. Vahot azonban a „Hírlapi csatározó” rovatban folytatta ezzel a polémiát, a fiatal írók szemére hányva, hogy divatból futnak „rohanóbb haladási eszmék” után. S midőn Vasvári az Életképek hasábjain (24. sz.) a márciusi ifjúságról azt írta, hogy „hazánk átalakulási történetében irányadó vezéri szerepet játszott”, Vahot ezt sietett illúziónak minősíteni, azzal együtt, hogy a pozsonyi országgyűlést a pesti forradalom befolyásolta volna. Ez – szerinte – „hiú vezéri fontoskodás, elbízottság, idegen tollakkal kérkedés”, mivel Vasvári Lamartine-nek képzeli magát. A Divatlapok végig ezt a nemesi vonalat képviselte. Utolsó száma 1848. december 24-én látott napvilágot.

Az Életképek 1843-ban indult. Kezdeményezője, Frankenburg Adolf (1811–1884) jó tollú és vállalkozó szellemű újságíró volt, bár egyúttal helytartótanácsi hivatalnok is. Hazai német polgár-család fiaként a nemesi szemléletmódtól s előítéletektől idegenkedett és az új, polgári Magyarország eszményeit igyekezett a magyarrá váló városi polgárság és a honoráciorok körében népszerűsíteni. Petőfiéknek, midőn a Tízek Társasága Vahottal szembefordult, sietett lapját felajánlani. 1847-ben a kormány – nem véletlenül – áthelyezte Bécsbe. De annyit még sikerült elérnie, hogy a lap kiadási jogát fenntartva a szerkesztést Jókainak adhassa át, aki Pálffy Albert és Berecz Károly segédszerkesztők mellett a munkatársak sorában Sükei, Vasvári, Petőfi, és 1848 elején Arany János közreműködésére is számíthatott. A márciusi forradalom után, amelynek eseményeiről Jókai és Egressy Gábor számolt be a lap hasábjain, az Életképek címoldalára is felkerült a hármas jelszó, de felcserélt sorrendben, egyedülállóan és szándékosan: „Egyenlőség, szabadság, testvériség.” Az alcím ez lett: Nép szava – bár ezt azután Jókai a május 21-i számról már levette. Az Újdonságok rovat külön bejelentette, {II-1-203.} hogy a nemesség megszűnvén ezentúl a neveket is másként fogja írni, így a Dessewffyt Dezsőfinak. „Irányunkat – olvassuk a március 23-i számban – kimondtuk a szabad ég alatt, ezt a szabad sajtó terén is meg fogjuk tartani. Védni mindent, a mi elnyomott, üldözni mindent, a mi zsarnok… Ez jelszavunk.” A politikai cikkek, hírek száma nőtt, az élénk tárca-rovatban is. Április 30-tól kezdve Jókai neve mellett, mint szerkesztőtársé, Petőfié is ott szerepelt a címoldalon. A Marczius Tizenötödike mellett tehát ez lett a márciusi ifjak másik vagy talán igazi orgánuma. De egyúttal fokozatos szétválásuknak is tanújele. A szerkesztés teendőit tulajdonképpen továbbra is Jókai látta el, akinek sokféle írása, cikke, glosszája a „Charivari” rovatban végül is egyre érezhetőbben mutatta eltávolodsát a márciusi radikalizmustól. Petőfit csak szerződése gátolta meg abban, hogy a lapból kilépjen. Az április 2-i és 9-i számban Jókai még a „világhírű Martinovics összeesküvési pör részletei”-vel foglalkozott, felidézve a „republicanus cathecismus” emlékét. De a „földmívelő nagy tömegről” már május 18-án igen kiábrándultan írt: „Mi magunkat igen hosszú ideig csaltuk. Azt hittük, hogy népünk van. Pedig nincs. Míg volt, nemességünk volt az. A földmívelő nagy tömeg előtt ismeretlen volt a szó: haza. Még most is az. Szabadságért akárki más iránt háládatos, csak hazája iránt nem. Ha azt mondjátok neki, hogy keljen fel honát védeni a muszka elen, sírvafakad, s azt mondja: hogy inkább robotol és éhezik.” – „A kabátos embert gyűlöli, nem hisz neki. A nemzeti színeket nem érti, neki addig a törvény nem törvény, míg a császár pecsétje alatta nincs, nagy kétfejű sassal. Értünk fegyvert nem fog, szavainkban nem bízik, terveinkben nem segít.” A másik oldalon viszont Petőfiék radikalizmusa, republikanizmusa meg messze túlhaladt az átlagos olvasón. E feszültséget érezve a választások idején, a június 11-i számban, maga Petőfi is szükségesnek látta, hogy elvi álláspontjának fenntartása mellett elismerje az adott hazai viszonyok között monarchizmus létjogát: „Ami a királyokhoz czímzett versemet illeti, mely népszerűtlenségem fő oka, az a republicanismus első nyilvános szava volt Magyarországon, és határtalanul csalatkoznak azok, akik azt hiszik, hogy az utolsó is egyszersmind. A monarchia Európában végefelé jár… Ha valamely eszme világszerűvé lesz, előbb lehet magát a világot megsemmisíteni, mint belőle azon eszmét kiirtani. És ilyen most a respublica eszméje.” – „Azonban a monarchiának van még jövendője nálunk, sőt mostanában elkerülhetetlen szükségünk van rá, ezért nem kiáltottam ki a republicát, nem lázítottam (mint rám fogják), csak megpendítettem az eszmét, hogy szokjunk hozzá. Ennél többet tennem esztelenség lett volna, ennyit tennem a haza és az emberszeretet kényszerített a magam föláldozásával is.” Ugyanitt pontosította álláspontját a kormánnyal kapcsolatban is: „Azzal, hogy kimondtam, miszerint nem bízom a ministeriumban, nem akartam én őket lekergettetni, hanem ösztönöztetni… arra: viseljék magokat úgy, hogy általános bizalomban, szeretetben részesüljenek. A kocsis nem azért csattant ostorával, hogy lovai kidőljenek a rúd mellől, hanem, hogy sebesebben haladjanak.” Ezt a május 27-ről keltezett cikket Petőfi eredetileg {II-1-204.} a Pesti Hírlapban szerette volna megjelentetni, de Kemény Zsigmond ez elől végül is elzárkózott. Az Életképek hasábjain továbbra is megjelentek élénk, színes tudósítások. Így Bécsből, Pap Gábor levelező tollából, egészen októberig, majd Jókaitól is, midőn Kossuth megbízásából Csernátonival ott járt. A lap azonban mégis mindinkább a hanyatlás jeleit mutatta. Az előfizetők száma, amely márciusban még 1500 körül mozgott, pár hónap múlva már ezer alá esett. Petőfi utolsó nevezetesebb szereplése az Életképekben november 26-án megjelent verse volt, a „Tiszteljétek a közkatonákat”, akik annyit áldoznak a hazáért, bár „nyomorért csak nyomort cserélnek”. Az év vége felé, midőn Petőfi már távol tartotta magát a laptól, a szerkesztői munkába, segéderőként, szinte jelképesen a mindig ügyeskedő, helyezkedő Szilágyi Sándor kapcsolódott be. „E lapok utolsó számával – búcsúzott Jókai 1848 decemberében – szerkesztőségem ideje letelt. Ha hazám istene komolyabb gondokat nem adott volna rám, tán soha nem váltam volna meg e tértől… Azáltal, hogy én eltávozom tőle, e lap nem változik, sőt hiszem, hogy jobb leend.” A valóságban az év végén megszűnt az Életképek is.

E lapok mellett említhető, negyedikként, a Győrben megjelenő Hazánk, amely Noisser Richárd fűszerkereskedő kiadásában heti háromszor, ívrét alakban, a Streibig-nyomda termékeként látott napvilágot. Mint „kereskedelmi és szépirodalmi lap” politikával eredetileg nem foglalkozhatott, bár az a tény, hogy Kovács Pál liberális ellenzéki orvos mint szerkesztő közreműködésével 1847-től a fiatal írók, főleg Petőfiék számára biztosított fórumot, máris adott neki bizonyos közvetett politikai színezetet. 1848. januárban a helytartótanács figyelmeztette is a győri cenzort, a lapnak „bármi távolról politikai, közigazgatási, szóval a lap előrajzában határozottan meg nem engedett értekezések, hírek, közlések vagy elménczkedések közzététele a szabadalom elvesztése terhe mellett tilalmaztatik”. A forradalommal persze a helyzet megváltozott. A Hazánk április 6-tól, új alcíme szerint, mint „Politikai s irodalmi közlöny” látott napvilágot. Az ifjú – ekkor húszéves – Nagy Ferenc, egy győri gabonakereskedő fia, rövidesen honvéd, aki nemesi előnevével mint „Eöttevényi” szignálta cikkeit, a Hazánk hasábjain április 20-án már „a munkaosztály felszabadítását” kívánta „a dolgoztatók önkénye alól”, vagyis „a munkásoknak az ország általi biztosítását a privát munkaurak ellenében”, bár egyelőre csak közmunkákat akart a „dolog nélküli” szegények számára biztosítani. Július 1-től a lap új címen: mint Győri Hírlap folytatta életét, de már augusztus 10-én váratlanul megszűnt. Kovács ugyanis, bár a radikalizmust ellenezte, elvi okokból helyt adott minden véleménynek, így egyebek közt Pompéry János (1819–1887) cikkeinek is, amelyek élesen támadták a győri nemzetőrséget, illetve közvetve azokat a helyi polgárokat, akik a forradalmi, plebejus elemek ellen készek voltak fegyvert fogni, de a Habsburg-hatalom ellen már jóval kevésbé. Ebből azonban akkora helyi felzúdulás, majdnem tettlegesség származott, hogy Kovács, Pestre menekülve, a Kossuth Hírlapja augusztus 15-i számában bejelentette: lapját megszünteti, {II-1-205.} mivel Győr „csaknem kézzelfoghatólag mutatá azt meg, hogy neki a sajtószabadságról fogalma sincs”.

Itt kell végül a márciusi ifjak egyike: Lauka Gusztáv (1818–1902) Charivari c. forradalmi élclapját is megemlítenünk, az elsőt e műfaj hazai történetében, amely a humor eszközével támadta a konzervatív politikai próbálkozásokat. A lap egy június 15-i mutatványszám előrebocsátása után július 1-től kezdve „Dongó” alcímmel, ívrét alakban, hetenként kétszer látott Pesten napvilágot. Kiadójaként Lauka mellett Szerelmei (Szeremley, Lieb) Miklós (1803–1875) grafikusművész szerepelt, aki eredetileg mérnökkari tisztnek indult a császári ármádiában, de azután inkább bekalandozta a nagyvilágot, Párizsban 1830-ban ott volt a barikádokon, majd kőnyomást tanult, megfordult Amerikában, Angliában, Skandináviában, míg végül 1845-ben Pesten a Dorottya utcában kőnyomdát nyitott. A Charivariba ő rajzolta Daumier modorában a karikatúrákat. A szabadságharcban honvéd alezredes lett, utána Londonba emigrált. A lap egyébként szerény elterjedtségnek örvendett. A pesti postán mindössze 82 példányt továbbítottak belőle. Alig három hónap múlva, szeptember 21-én meg is szűnt. Szerkesztője búcsúszavában arra hivatkozott, hogy „íróink legnagyobb része táborba szállván” a laphoz nincs elég anyag, őt magát elfoglalják hivatalos teendői (a Honvédelmi Bizottmány jegyzője lett), és persze pénze sincs elég.