3. KÖZLÖNY, RESPUBLICA, FUTÁR

A Közlöny, miután Pestre visszatért, alapjában véve kellő irányítás nélkül maradt, és így – bár a technikai teendőket Kolmár József, Szeberényi Andor és Máday József lehetőleg pontosan végezte el, meglehetősen válságos időszakhoz ért. A rendeleteken, kinevezéseken kívül mást megint nemigen közölt, a hadi helyzet alakulásáról nem adott olvasóinak reális tájékoztatást, és nemegyszer inkább elhallgatta a kedvezőtlen híreket. Mészáros Lázár visszaemlékezései szerint akkor sem nagyon hittek már neki, ha a Budapesten terjedő, koholt rémhíreket próbálta cáfolni. A Marczius ki is használta ezt a helyzetet. Június 7-én, az első új, pesti számban, inkább még a debreceni előzményekkel foglalkozott, bejelentve, hogy a „democrata-republicanus társulat” a Marcziust választotta volt orgánumának. Ismét szólt ezzel kapcsolatban arról, hogy a vész napjaiban annak idején szétszaladt elemek most újra előjöttek, vörös kokárdát tűztek magukra és „ollyan republicanusok lettek”, ahogy csak tőlük kitelt. Ezek az „áprilisi republicanusok” azonban ezt „az új elnevezést” csak azért vették fel, hogy „annak valódi értelmét annál inkább semmivé tegyék az alkalmazásban”. Ez a „volt vármegyei nagyobb birtokú nemesség” ugyanis elhatározta, „hogy a győzedelem minden dicsősége egyedül egy bizonyos osztály kizáró tulajdona legyen”. A Marczius e számában „Amnestia” cím alatt élesen bírálta a debreceni idők vésztörvényszékeinek elfogultságát is, amely abban nyilvánult meg, hogy a rangosabbakat felmentették, a „nyomorú tót diákot” pedig agyonlövették. A június 12-i szám viszont már ismét a kormány lapját támadta meg. „Annak van a világon legsiralmasabb állapotja” – írta –, „ki az ország állásáról a Közlönyből akarna valamit kiböngészni.” S két nap múlva ismét: „A jólelkű falusi olvasó ájtatosan végigolvassa a Közlönyt, amely a Wiener Zeitungot utánzólag a szőnyi csata óta azt látszik jelenteni, mintha azóta semmi sem történt volna”, és csak egy kis győzelmi hírből tudja meg, mellékesen, hogy ezt vagy azt a négy megyét „már ezelőtt ki tudja mennyivel elvitte az ördög”. Június 17-én pedig egyenesen a Közlönyhöz intézte szavait: „Te nem ismered {II-1-268.} a respublikát, békét hagysz a monarchiának; te nem ismersz forradalmat, sem democratiát. Téged nyugodtan olvas a debreczeni cívis és a pozsonyi Spiessbürger; mindenik azt olvassa belőled, a mit akar… A Te neved Scandalum, oh Közlöny! Te a négyszögnek valóságos körítése vagy.” Június 22-én pedig „Vörös” aláírású haditudósítása címéhez külön, tüntetően odaírta: „Nem a Közlöny után”. Majd utóbb, a június 28-i szám gúnyosan írta: „Aki a Közlönyt választá magának tudományok forrásául, az még tegnap is azon lelki nyugalommal dűlhetett párnájára, hogy talán nem is existál az a muszka nevű nép, vagy legalább nem olly emberfaló, mint némellyek hiszik, vagy legeslegalább sokkal távolabb lakik tőlünk, mintsem ide jöhetne.”

Szemere maga is arra készült, hogy a Közlönyt színvonalasabb politikai lappá fogja fejleszteni. De most neki is tapasztalnia kellett, hogy ilyet az egész kormány nevében megint csak nehéz létrehozni. Ezért Respublica címen saját politikai napilapot alapított, amelynek 1. száma 1849. június 17-én látott napvilágot. Lukács László nyomdája állította elő. Félévre helyben 8 forint, vidéken, postán, 9 forint 12 krajcár előfizetési díjért lehetett megrendelni. A vállalkozás előkészületei már pár héttel korábban megindultak. Szerkesztőül Szemere Erdélyi Jánost, munkatársakul pedig Kemény Zsigmondot és Csengery Antalt, a mésékelt liberális Pesti Hírlap volt szerkesztőit nyerte meg. Az utóbbiakkal – mint láttuk – már Debrecenben kapcsolatba került. E kapcsolatról az Esti Lapok már június 9-én nyíltan beszélt, megírva, hogy „hírlapirodalmunk egy nagyszerű organummal fog szaporodni Respublica czím alatt. A dolgozótársak közt, kik a múlt évi Pesti Hírlap dolgozótársai voltak, főleg Csengery és Kemény neveit említhetjük. A lapot – czíme után – úgy hisszük, ez legerősebben ajánlja.” Június 15-én az Esti Lapok ismét arról írt, hogy a Respublicában tulajdonképpen a Pesti Hírlap egykori gárdája fog újult erővel színre lépni. E kapcsolatra vallott mindjárt az új lap 1. száma is, midőn, szinte programként Szemerének Csengery és Kemény egykori felkérő levelére 1848. december 2-án írt válaszát közölte, amelyben már akkor a köztársaság hívének vallotta magát. Kemény utóbb határozottan tagadta, hogy írt volna a Respublicába. Bizonyosra vehető azonban, hogy közreműködését eleinte kilátásba helyezte, de június vége felé már jobbnak látta, ha távol tartja magát a vállalkozástól, részint az orosz intervenció, a bukás fenyegetése, részint pedig a kormányzat élesedő, belső ellentétei miatt, amelyekben – megítélése szerint – Szemerének is része volt, mivel Kossuth és Görgey között maga szeretett volna diktátori posztra jutni. Utóbb Szinnyei is úgy látta, az egykorú sajtót áttekintve, hogy Szemere a zavart növelte, midőn „egy pár czikke a Kossuth és Görgey közti viszonyokat fejtegetvén, bár némileg palástolva, Kossuthot látszék terhelni”. Erdélyi János (1814–1868), akinek kitűnő tudósi, írói működését és progresszív nézeteit nem kell itt bővebben jellemeznünk, és aki 1848-ban a Nemzeti Színház igazgatója volt, ugyancsak Szinnyei szerint, mint jó hazafi, de „politikával keveset foglalkodó” íróember, a szerkesztői posztot csak Szemere nyomatékos rábeszélésére, „rokonszenvei és addigi szokásai ellenére” vállalta el. {II-1-269.} A szerkesztést egyébként Erdélyitől július 5-én Szokolay István vette át, aki az előző évben – mint láttuk – a Kossuth Hírlapjába a feudális maradványok felszámolásáról írt progresszív hangszerelésű társadalompolitikai cikkeket. Röviddel ezután azonban Szemere július 7-én a nyilvánosság előtt bejelentette, hogy a lappal „minden szellemi összeköttetése” megszakadt, „mivel én elveimnél fogva összeköttetésben csak oly lappal lehetek, mely a magasb vitatkozás teréről a személyeskedésekbe nem fog bocsátkozni”. Két nappal azután, hogy e sorokat a 16. szám közölte, a Respublica háromheti fennállás után a 18. számmal megszűnt. Fennállása alatt Arany, Petőfi, Szász Károly verseit közölte, s aláíratlan cikkekben, a legéletbevágóbb politikai és társadalmi kérdések helyett inkább különböző oktatásügyi, közlekedésügyi, törvényhozási, pénzügyi problémák – egyébként hasznos – elemzésével foglalkozott, amelyből azonban a tanulságok levonására már nem volt idő s remény.

A Respublica június 20-i száma hírt adott egy új néplap, a Népszabadság várható megjelenéséről is. Ez a lap – írta – nem fog majd fölöslegesen fecsegni, sem „kend megszólításokkal népszerűsködni, mint Táncsicsé”, nem közmondásokkal traktálja olvasóit, hanem komolyan és értelmesen tanítja majd a népet. Az utóbbi célzás Vas Gerebennek szólt, aki sietett is rá Erdélyi Jánosnak azt válaszolni, hogy ő már Debrecenben mily lelkesen agitált a respublika mellett, eltérően attól, aki „azalatt a Nemzeti Színház egyik páholyában kényelmesen kaczagott”. Biztosította ellenfeleit, hogy a Nép Barátja hivatalos támogatással fog továbbra is az ő szerkesztése alatt folytatódni. Vas Gereben itt Kossuthra számított, aki félévi járandósága kifizetéséről most, júniusban intézkedett. Válaszát pedig a Marczius aznapi számában sikerült elhelyeznie. Szemerével szemben Pálffyék még őt is hajlandók voltak védelmükbe venni. Szemere egyébként nem utolsósorban Táncsics Forradalom című röplap-sorozatának ellensúlyozása céljából tartotta szükségesnek az új vállalkozást. Vas Gereben helyett, akit hasznavehetetlennek tekintett, az új lap szerkesztőjének Arany Jánost nyerte meg, aki egy ideig belügyminiszteri fogalmazó volt Debrecenben, és akinek csakugyan kitűnő szerkesztési elveivel Szemere is megismerkedhetett. A Közlöny június 30-án már hirdette is az új Népszabadságot, amely a hivatalos lap melléklapjaként Arany János és Gondol Dániel szerkesztésében hetenként kétszer, vasárnap és csütörtökön fog megjelenni. Gondol, egy református lelkész család fia, egykori pápai diák, nevelő, irodalmár, a negyvenes években Dickens, Shakespeare, Cooper fordítója, rövidesen Tudós társasági levelező tag, majd Bécsben a magyar kancellária tisztviselője, ekkoriban fogalmazó volt Szemere belügyminisztériumában. A terv tényleges megvalósítására azonban már nem maradt idő. A kormány Szegedre indult, Arany pedig visszatért családjához Nagyszalontára. Közben viszont jún. 24-én megjelent a Nép Barátja román nyelvű változata: a félbemaradt Amiculu Poporului folytatásaként Pap Zsigmond szerkesztésében a Democraţiea első száma. Többről jelenleg nem is tudunk.

{II-1-270.} Közben Szemere igyekezett magát a Közlönyt is újjáalakítani. A Zeyk Károly belügyminisztériumi osztályfőnök által kidolgozott terv szerint a hivatalos lap ezentúl 2 felelős szerkesztővel bírna, hogy legalább az egyik mindig rendelkezésre álljon. Közülük az első „közvetlenül a belügyministeriumnak felelős”, a másik viszont, a többi alkalmazottal együtt, neki tartozik engedelmességgel. Június utolsó napján Gyurmán megvált a szerkesztőségből. Ennek hátteréről közelebbit nem tudunk, legfeljebb feltételezhetjük, hogy Szemere helyett inkább Kossuthtal és annak készülőfélben levő új orgánumával óhajtott együttműködni. Utóda Emődy Dániel (1819–1891) ügyvéd lett, egykor a Csengery-féle Pesti Hírlap munkatársa, a márciusi ifjak egyike, fogalmazó Klauzál minisztériumában, aki azután részt vett a népfelkelés szervezésében, majd pedig Beöthy Ödönt készült Bukarestbe kísérni, a magyar–román tárgyalásokra. A bukás után mindössze ügyvédi diplomáját vesztette el egy időre. Utóbb Sárospatakon lett jogtanár. A Közlöny június 30-i számában, a változások küszöbén, Szemere kifejtette, hogy „az új viszonyok új feladatot tűztek ki a hivatalos lapnak”. Ezentúl nemcsak rendeleteket fog közölni, hanem „új stadiumba lép, új életet kezd, cselekvő állásba helyei magát, s bajnoka, véde, képviselője, magyarázója leend a kormány elveinek”. Ezt, ugyanabban a számban, Emődy szerkesztői programcikke követte. Eszerint a hivatalos rész színvonalát emelni fogják, a nem hivatalos rész viszont „ezentúl programmal s határozott politicai iránnyal lépend fel”, amely „democratia s respublicai” lesz. 1848-ban „az önző monarchia igényeinek s a népakarat követeléseinek összealkudtatása” nehézzé tette a helyzetet. Most, 1849. április 14. után „új korszak nyílt meg előttünk”. A miniszterelnök – Szemere – „székfoglaló beszédében megmutatá az ígéret földét, melly felé bennünket a kormány vezérelni szándékozik”. „Eszméket mondott ki, mellyek testesítésre várnak, és mi hisszük, hogy meg fognak testesíttetni.” E kissé általánosságoknál maradó program után szó esik itt még arról, hogy a Közlöny ezentúl alaposabban tájékoztat majd a nemzetközi viszonyokról, hiszen Európában ránk is „cselekvő szerep vár”. Valamint arról, hogy polémiát folytatni nem fognak, „hangban a méltóságot még elleneink irányában is igyekszünk megtartani”.

Ez az új Közlöny azonban, a Szemere-kormány aktív politikai lapjaként, a fővárosban már nem kezdhette meg működését. A kormány július elején Szegedre költözött, és július 3-án útnak indította a hivatalos lap nyomdaszemélyzetét és gépeit is. Kossuth ugyan úgy rendelkezett, hogy közben „a Közlöny, habár csak fél íven is, folyvást jelenjen meg Pesten, habár betűi elszállíttatván más nyomdában kell is nyomatnia”, de ezt nem hajtották végre. A Közlöny július 4–12. közt nem jelent meg, s a kormány helyette ideiglenesen a Respublicában nyitott hivatalos rovatot. A Marczius kifogásolta is július 4-én, hogy „a kormány önmagát egyik leghatalmasabb fegyverétől, a sajtótól megfosztja”, majd pedig július 6-án Szemerét azzal vádolta, hogy a Közlönyt szándékkal szünetelteti, a Respublica terjesztése érdekében, mivel az „a magyar lapok között jelenleg a legkevesebb előfizetővel bír”. {II-1-271.} A valóságban azonban Szemere ekkor már – mint láttuk – levette kezét a Respublicáról.

A kormányzat közös hivatalos lapjává azonban a Közlöny egyébként sem válhatott, hiszen Kossuth nem óhajtotta magát Szemere új Közlönyével azonosítani. A Kossuth Hírlapja volt szerkesztője, Bajza József, az Esti Lapok június 21-i számában „Kossuth hírlapja iránt” cím alatt bejelentette, hogy lapját mint szerkesztő-tulajdonos július 1-től – éppen egy évvel az első változat megindulása után – ismét megindítja. Az újabb változat Futár címen, ívrét alakban, Kozma Vazul nyomdájának termékeként, július 1-én valóban megjelent. „Azt, hogy a Futár a republikánus eszmék terjesztője lesz – írta volt programjában Bajza – talán felesleges is bevallanom. Én óhajtom a köztársaságot az egyéni szabadság legtágasabb függetlenségére és a polgári jogok teljes egyenlőségére alapítva.” A lap első száma azonban egyben utolsó, egyetlen maradt. Bajza Kossuthot és a kormányt egészen Aradig követte. A bukás után egy ideig bujdosni próbált, de lelkileg rövidesen összeroppant, és pár év múlva zavart elmével végezte életét.

A Futárból legalább ennyi megvalósult, míg sok más, ekkoriban tervezett lap még eddig sem jutott. Pesten az utolsó hetekben a régi és új lapok egész sora tett közzé a közelgő második félévre előfizetési hirdetést. Vahot Imre a Divatlapot és a Nemzetőrt akarta július elején újrakezdeni. Még Illucz Oláh János is folytatni készült a Nemzeti-t. A valóságban azonban a kormány újabb menekülése véget vetett a már létező lapoknak is. A Der Ungar utolsó, jelenleg ismert száma június 27-ről való. A Közlöny, mint láttuk, a fővárosból július 3-án távozott. Alább még visszatérünk arra, hogy miként fejezte be életét július 6-án a Marczius Tizenötödike. Utána július 7-én az Esti Lapok és a Der Vierzehnte April, július 8-án a Pesti Hírlap és a Die Opposition, július 9-én pedig a Respublica következett. Igaz, július 10-én, midőn a többi már sorra megszűnt, utolsóként napvilágot látott még egy új lap, a Forradalom, amely ugyan a „Politikai röpirat” alcímet viselte, de amely, a címlap szerint, „naponta” készült megjelenni. Szerkesztője és kiadója, Erdélyi Arthur, vagyis családi nevén Zalay Imre, pesti királyi ügyész fia, 1849-ben Erdélyben harcolt Bem alatt, majd sebesülten Kolozsvárott adta ki Múlt, Jelen, Jövő című „democratiai röpirat”-át. Ebben Kossuth lelkes hívének s egyben a birtokos nemesi érdekek korszerű védőjének mutatkozott, aki „sociális reformmal” akart a francia proletárfelkeléshez hasonló bajoknak elébevágni, amelyekből „az egész nemzetnek vérfürdője” származtatik. Javaslataiban volt valami utópista vonás, de inkább csak tájékozottsága jeleként, hiszen ellene volt a radikálisoknak, Pálffyéknak és Táncsicsnak egyaránt. Az igazi utópista gesztus azonban az volt, hogy Lukács Lászlónál kinyomatta itt és ekkor ezt a lapot, amelynek július 11-i második s egyben utolsó száma után pár órával már Haynau csapatai jelentek meg a pesti utcán.