2. Republikánus nemesek és valódi radikálisok

Bizonyos fokig e kis közjáték is jelezte a politikai sajtó spektrumán megfigyelhető változásokat. Látszólag nem volt már békepárti lap. Mindegyik hangosan republikánus lett és végsőkig menő harcot hirdetett. Akadt – láttuk –, amely radikális címmel kendőzte magát. Az Esti Lapok, a békepárt szülöttje, szintén tele volt köztársasági szólamokkal és tiltakozott a feltevés ellen, hogy hajlamos lenne a megegyezésre. A Közlöny pedig most már egy új, republikánus programmal fellépő kormány hivatalos lapja lett. A valóságban viszont ezek, még további más lapokkal együtt, mindinkább a nemesi liberális konszolidáció ügyét szolgálták a hazai társadalomban és politikában, a szabadságharc táborán belül. Kossuth a függetlenség kimondásával a békepárti törekvések útját akarta elvágni, kiválásukat megakadályozni. Ez a politikai taktika azonban azt már nem akadályozhatta meg, hogy a szabadságharc és az új, elvben független állam keretein belül ne a „mérséklő”, hátráló nemesi tendencia tudjon egyre erősebben érvényesülni. Hiszen az új politikai államformába sok minden belefért. Lehetett valaki republikánus színek alatt mérsékelt liberális is.

Az előző fejezetben már említettük, mint talált egymásra Szemere és néhány volt békepárti, nem utolsósorban Kossuth ellenében. Szemere, igaz, kormányát republikánus irányúnak nevezte. De ettől az elnevezéstől most már – több társával együtt – Kemény Zsigmond sem idegenkedett, mivel – mint utóbb ő maga írta – arra számított, hogy ez az államforma jobban korlátozni tudja majd Kossuth hatalomvágyát. Innen érthető az Esti Lapok május 7-i számának állásfoglalása: „Mi a forradalmi hatalmat Szemere és társai kezében egészen másnak tudjuk, mint például Madarász és consortesei kezében, …mi a szavaktól legkevésbbé irtózunk.” Szemere és Kemény közt Csengery közvetített, akinek a többinél jobb volt Szemeréről a véleménye és őt valamivel utóbb, Magyar szónokok és státusférfiak (1851) című munkájában is szimpátiával jellemezte. Mindenesetre az egyezség jele volt az is, hogy Szemere május 9-én saját belügyminisztériumában tanácsossá nevezte ki Keményt és Csengeryt. Az Esti Lapok pedig a nemesi liberálisok több olyan, a forradalom felszámolására irányuló óhajának adott hangot egymás után, amelyet a Szemere-kormány megpróbált többé-kevésbé teljesíteni. Ilyen óhaj volt a kormánybiztosi intézmény felszámolása; Szemere május 12-én több {II-1-263.} mint egy tucat megyéből hívta vissza a kormánybiztosokat. Ilyen volt továbbá a vésztörvényszékek feloszlatása. Ez utóbbit az Esti Lapok azzal próbálta indokolni, hogy „Európa ránk függeszti szemeit”, és semmi nem „árthat inkább a valódi szabadságnak, mintha azon véleményt engedjük lábra kapni, hogy a rend és monarchia, más részről a communismus és respublica azonos fogalmak”. Jókai a május 22-i számban a nemesi liberális konszolidációt „a magyar Gironde győzelmének” nevezte a jakobinusok, „a rend és a szabadság ellenségei felett”, és kiemelte, hogy „a nyugat támogatását csak úgy remélhetjük, ha biztosítani tudjuk, hogy a szabadságharczból nem lesz communismus, anarchia”. Az egykori márciusi ifjak útjai már szétváltak egymástól: ezt mutatta Jókai álláspontja az egyik, Pálffy Alberté a másik oldalon.

Az egyetlen radikális lap, amely az új politikai spektrumban is hű maradt eredeti önmagához, Pálffy Albert Marcziusa volt. Ez – május folyamán még Debrecenben – egyre élesebben támadta a „táblabíró” uralom visszaálltát, amint a szabadságharc győzni látszott, és a szavakban köztársasági programmal jelentkező, de a valóságban a nemesi restaurációt fedező, „mérsékelt” Szemere-kormányt. Csernátoni, akit Kossuth a Függetlenségi Nyilatkozattal Párizsba küldött, most nem szerepelt a lap hasábjain. De felbukkant Borona Barnabás, Proletarius, C. A., azután S. B., aki Bemről küldött híreket, Zeney Márton, egy aknasuhatagi tudósítással, Kis Péter, továbbá Benedek, aki az Esti Lapokkal szemben utólag is védte Csernátonit. A május 5-i számban Mentovich Ferenc, a későbbi nagykőrösi tanár és materialista természettudós tett közzé egy „Önigazolást”, mivel támadás érte, hogy Windischgrätz alatt a Szilágyi-féle Pesti Hírlapnak dolgozott. A Marczius szerkesztősége erre válaszolva elfogadta, hogy Mentovich egyénileg nem fordult a haza ellen, sőt még azt is, hogy a Pesti Hírlapban valóban volt „némi szaga a nemzeti ügynek”, hiszen be is tiltották. De legalábbis nagy politikai járatlanság volt szerinte feltételezni, hogy „az osztrák alávaló rémkormány csak egy legkisebb mezőt is engedend a sajtó szabad nyilatkozatainak”. S május 9-én Democrata ismét bírálta az utólagos önigazolókat – másokat –, hogy miért maradtak volt Windischgrätz uralma alatt. Ugyanott Nyíri Józsa a Zichy-gyémántok ügyében folyó vizsgálattal kapcsolatban nyilatkozott, hogy volt főnökére (Madarászra) „követ nem dob”, de kijelenti, hogy ő maga semmiképpen nincs kompromittálva. Váradi Andor Vértesről, ifj. Jura György Máramarosból, Várady Antal pedig Pest ágyúztatásának rémségeiről küldött beszámolókat. Több támadás hangzott el a lapban az „új republicanusok”, vagyis azok ellen, akik most utólag, a sikerek után igyekeznek csatlakozni. S ez már átvezet a lap egyik fő motívumához: az elvtelen és hatalomvágyó nemesek visszatérő uralma elleni küzdelemhez. „A lélek elszomorodik e faj látásán” – olvassuk a május 11-i számban –, melly azt látszik hinni, hogy minden, ami történik, az ezreknek kiontott vére, mind csak arra való, hogy ezen osztály továbbra is monopolisáljon minden jót, minden dicsőségest. Nem bánják ők aztán, bármint nevezzék is őket, csak e monopóliumot kezükbe kaparinthassák, lesznek ők royalisták, republikanisták, a névre okos {II-1-264.} magyar úgyis nem sokat ad.” S olvassuk csak tovább, amit a május 14-i számban egy „Falusi jegyző” levele Szatmárból, a birtokos osztályról ír: „Azon uraknak semmi más nincs szándékukban, mint az úgynevezett úrbéri veszteségeket valahogy törik-szakad úrbéri nyereséggé változtatni… a kondamliberális táblabírák az úrbéri törvényeket titkon minden értelemtől kicsavarták, úgy, hogy temérdek helyen olly buzgón folyik a robot, mint csak Ulászló korában folytatott.” Figyelemre méltó szavak, amelyek egyértelműen arról vallanak, hogy Pálffy, azokkal együtt, akik a márcziusi ifjak közül még most is vele egy irányban haladtak, korábbi nézeteihez nemcsak hű maradt, hanem tovább is fejlesztette, bővítette azokat és éppen ekkor, a nemesi hátrálás jelentkezésekor, és talán éppen ezért kezdte felismerni igazi jelentőségében a parasztkérdést, amelyre annak idején nem fordított sok figyelmet. Ezért látta most már a Marczius „a hűbéri viszonyok teljes megszüntetésében” a demokrácia alapfeltételét. A szétbomló, felmorzsolódó „baloldal” egyik utolsó, egyre magánosabb szóvivőjeként Pálffy nem csökkenő, hanem éppen ellenkezőleg: fokozódó hévvel, szinte lázas elszántsággal emelt szót a volt pecsovics táblabírák uralomra törése ellen: „Magyarország szabad – írta május 18-án –, jösztök nagytekintélyű táblabírák és szolgabírák, akik 30 éven át három esztendeig liberálisok, három évig pecsovicsok voltatok, íme a bő szüret, itt a felterített asztal, jertek, s mondjuk ki, hogy itt semmi sem változott, csak egy királyi trón helyébe jött az elnöki karszék. Segítsünk egymáson, osszuk meg a hivatalokat, csinálunk jó zsíros kárpótlási törvényeket, … ne riasszon vissza titeket holmi ostoba szó, mint forradalom, respublika, democratia.” Az elnöki karszékre tett célzás félreérthetetlenül Kossuthnak szólt, talán keserű figyelmeztetésül is, de mindenesetre annak jeleként, hogy a radikálisok már nem hitték, hogy az ő szövetségére számíthatnak úgy, mint egykor, 1848 nyarán és őszén. Ami azonban még erőtlenebbé tette pozíciójukat, azzal a tendenciával szemben, amelyet Szemere kormányának köztársasági programja képviselt, de amely a Marczius május 23-i száma szerint nem volt más, mint „a vármegye uraiból álló úgynevezett democratiai respublica”.

E vita színtere ekkor még Debrecen volt, ahol a kormány hivatalos lapja is megjelent. A Közlöny azonban, amelynek élén ekkor Kelmenfy helyettesítette a távollevő Gyurmánt, nem tartotta szükségesnek, hogy ellenfelével érdemben vitába szálljon. Inkább biztató hírekkel próbált szolgálni olvasóinak, így május 8-án azzal, hogy „a szabadság hajnala Oroszországban is derülni kezd”, összeesküvésnek jöttek nyomára, s így a cárnak már sem ideje, sem kedve nem lesz arra, hogy más nemzetek ellen vonuljon. Május 17-én viszont a lap már inkább abban reménykedett, hogy az orosz beavatkozást a külföld nem nézné tétlenül. Szemere fő gondja pedig inkább az volt, hogy a Közlönyt valóban elterjessze és hatékonyabbá tegye. Ami érthető is, tekintve, hogy a visszanyert dunántúli megyéket szinte lehetetlen volt hivatalos lappal megfelelően ellátni Debrecenből, de igen kevés példány jutott el más, távolabb fekvő vidékekre, így a Székelyföldre is. Szemere május 16-án elrendelte, {II-1-265.} hogy „minden nagyobb község, sőt a mennyire a sajtóeszközök itteni hiánya megengedi minden község ingyen kapja a Közlöny egy példányát, amelyet mindenütt az alispán tartozik továbbítani. Azt is elrendelte – feltehetően a Nép Barátja hatástalanságát látva –, hogy ezentúl a Közlönyben a „népfelvilágosító cikkeknek egy rovatkája nyittassék meg, melly egyenesen a nép felfogásához mért fejtegetéseket foglaland magában”, mivel hogy nincs lap, „melly a nép nyelvén annak lelkületére hasson”. Sőt előírta, hogy a hivatalos lap ilyen cikkeit ünnepnapokon olvassák fel a falusi népnek. Szegfi Mór cikke pedig május 27-én Magyarország győzelmét bizonyosnak nevezte és dicsérte a kormányt, „melly elől elnémul az árulás, szégyent vall az ármány”.

Június elején végre mind a kormány, mind a radikális ellenzék lapja Pesten folytatta működését. A Közlöny június 5-től, a Marczius június 7-től kezdve látott ismét a fővárosban napvilágot. Küzdelmük is folytatódott, de továbbra is eléggé egyoldaúan, amennyiben ismét főleg Pálffy támadott, bár alapjában véve jóval elszigeteltebben, mint egy évvel korábban, úgy, hogy igazi politikai erő nem állt mögötte, annak ellenére, hogy egymás után több radikális, illetve részben csak annak tűnő, német nyelvű lap is megint megjelent. Április 29-től kezdve a Die Opposition, Pfeilbogen A., majd június 19-től Vasfi (Eisler?) Mór szerkesztésében, egészen július 8-ig. Május 1-től pedig az ismét Zerffi által kézbe vett Der Ungar, amely ugyancsak július elejéig láthatott napvilágot; szerkesztője akkor elhagyta a fővárost és július végén, augusztus elején, a délvidéken, Pancsován próbált, talán folytatásul, egy német lapot kiadni. Südungarische Grenzbote cím alatt. Zerffi most tulajdonképpen a Szemere-kormányt támogatta, és úgy látszik rossz szemmel nézte, hogy június 1-én egy tőle balra álló, új német lap, a Der Vierzehnte April is megindult, és ezt nem is habozott, megvetően „utcai lapnak” nevezni. Az új lap, amely címében a függetlenség kimondásának dátumát viselte, Lukács László kiadványaként, Hazai (Hazay, Heim) Ernő (1819–1889) szerkesztésében egészen július 7-ig megjelent. Hazai temesvári polgárcsalád fia volt, Hohenheimben végezte a gazdasági iskolát, Temesváron nyomdát is berendezett, ahol forradalmi plakátok készültek. Két öccsével együtt lelkesen szolgálta a magyar forradalom és szabadságharc ügyét. A bukás után török földre menekült. Utóbb azonban, bár távollétében halálra ítélték, sikerült kegyelmet kapnia. Az ötvenes években a Pester Lloyd munkatársa, utóbb pedig Deák és a kiegyezés híve lett. Szilágyi Sándor az önkényuralom alatt, 1850-ben közzétett jellemrajz-gyűjteményében „vörös republikánus”-nak nevezte: „Rouge républicain, communista, Raspail a Duna partjain.” François Raspail (1794–1878) politikus és kémikus részt vett az 1830-i francia forradalomban, utána az Emberi jogok társaságának vezetője, 1834-ben a radikális Réformateur főszerkesztője, 1848-ban a L’ami du peuple című lap megalapítója volt, akit 1848. május 15-én elítéltek a nemzetgyűlésbe való behatolása miatt. A „vörös republikánus” és „kommunista” elnevezést persze már 1848 tavasza óta használták „mérsékelt” és konzervatív odalról vádként a radikális {II-1-266.} baloldaliak ellen. Hazai kétségkívül az utóbbiak közé tartozott. Erre vall lapjának elég szoros kapcsolata Horárik Jánossal is. Feltűnő viszont, hogy a lap programcikke, midőn „Szerkesztőség” aláírással leszögezte, hogy „törekvéseink programja, harcaink feladata a demokratikus köztársaság, mindennemű következményeivel”, azzal az indokolással minősítette képtelenségnek Magyarországon a kommunizmus emlegetését, hogy ez gazdag ország, ahol „majdnem csupa” földesúr lakik, és mások sem élnek oly nyomorban, hogy a kommunista elvek akár „elképzelhetők” lennének körükben. Majd pedig leszögezte, hogy egyetlen ember van, akivel szemben a bírálat vagy a bizalmatlanság szavának nem szabad megszólalnia, s ez Kossuth. „S ha e férfiú egyszercsak az elátkozott koronát fejére tenné”, akkor felszólítanák a népet, hogy hulljon térdre és imádkozzék a templomokban, „mert itt az üdvösség hona”. E megfogalmazás egy radikális laptól egy kissé akkor is meglepő, ha tudjuk, hogy Szemere és hívei köztársasági programjukkal részben éppen Kossuth hatalmi pozícióját akarták korlátozni, így a Kossuth melletti kiállás ellenük is irányulhatott. Már ezért is azokkal az újabb kutatókkal kell tehát egyetértenünk, akik cáfolták Szabó Ervin feltételezését, hogy e programcikket Horárik írta volna. Horárik ugyanis, bár az utópista szocialisztikus-kommunisztikus eszméket 1848/49-ben kétségkívül kevésbé nyíltan propagálta, mint korábban, nehogy a „kommunistasággal” vádolt radikálisok elleni támadásoknak újabb tápot adjon, ennyire semmiképpen nem hagyta magát a radikális köztársasági eszméktől elsodortatni. S a lap 5. számában „A szerkesztőhöz és K. i.-hez” cím alatt valóban vitába is szállt a programcikkel. S attól függetlenül, hogy ő maga már régebben is a legnagyobb elismeréssel írt Kossuthról, egyebek közt helytelenítette a sajtó tömjénező légkörét is Kossuth személye körül. „Bálványt csináltok magatoknak Kossuthból és zavaros szavakat mondtok biztos örökkévalóságról, biztos hűségről, esküdtök biztos sosem-re, mintha tizenkét évesek lennétek… Egy politikai személyiség értékelésénél ne menjünk tetteinél tovább, tehát a mánál, a holnap megint tettei által legyen megjelölve és igazolva”. Majd pedig, midőn Zerffi a Der Ungar hasábjain megtámadta a Der Vierzehnte Aprilt, Horárik egy, a szerkesztőhöz intézett nyílt levélben utasította vissza, a lap június 9-i számában, a Der Ungar „kirohanásait”, ismét kifejtve véleményét az ellenzéki kritikáról és a Kossuth-kérdésről. Zerffi lekicsinylő megjegyzése, hogy Hazai újságja amolyan „utcai lap”, Horárik szerint „természetesen valami olyanfélét akar jelenteni, hogy proletárlap”. Ezt viszont kész vállalni, azzal együtt, amit korábban a Kossuth-bálványozás ellen írt. „Egy élő ember sem emelkedhetett még odáig, hogy az én Washingtonom, az én Timoleonom legyen, ámbár képes vagyok arra, hogy kellően méltányoljam és valóban méltányolom is mindazt a sok jót, amit Kossuth polgártárs véghezvitt. De sohasem fogom tömjénezni, sohasem fogok csúszni-mászni előtte.” Horárik valóban elismerte Kossuth jelentőségét, így 1849-ben lefordította és kiadatta Meyer: Szózat Némethonból, Habsburgház és Kossuth Lajos felől című röpiratát, amely a monarchia nemzeteinek Habsburg-ellenes szövetségét javasolta {II-1-267.} a kibontakozás lehetőségeként, Kossuthtal az élén. A két lap vitája egyébként nem akadályozta meg Horárikot abban, hogy „A közlekedésügyi miniszter polgártárshoz” intézett nyílt levelét a Der Ungar június 13-i számában közölje. Ebben megállapította, hogy a tőke „a dolgozó népnek pestise”, és hogy a vasút mint jövedelmi forrás, „a benne dolgozó ezreknek proletarizálására és emberi jogainak kijátszására vezetne”. Ezért azt javasolta, hogy a tőkét a népnek „magának kell átvennie és kisajátítania”, vagyis a tőkét „néptőkévé kell átalakítani”, a nyereség felét „át kell adni az állampénztárnak, a másik felét pedig a dolgozó munkások közt kell szétosztani”. Tudjuk, hogy Horárik sokban utópista jellegű elképzeléseit az állami gyárakról és bányákról is ki akarta fejteni, de a szabadságharc bukása ebben meggátolta.