1. A fővárosi sajtó újjáéledése

A fővárosban 1849. április 24-én, egyazon napon, egyszerre három magyar lap is megindult. Elsőként az új napilap, a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, amelyet ívrét alakban Kozma Vazul nyomdája állított elő. Kiadója és felelős szerkesztője, Kocsiss Imre pesti ügyvéd, az előző évben – mint emlékszünk – Táncsics lapjának munkatársai közé tartozott. A kezdeményezés tehát baloldali jellegűnek számított, és az új helyzetben talán részben ezért is tartotta szükségesnek mindjárt a 3. számban hangsúlyozni, hogy „mi az egyenlőség alatt nem értünk anarchiát, nem értünk communismust. Mi e nagy eszmét… következőleg értelmezzük: a társasági rendben semmi szabály ne gátolja az egyének emelkedésének mozgalmait”. De utána a 4. számban azt a célkitűzését is leszögezte, hogy a magyar köztársaságban „a lehető legszélesebb basisra fektetett szabadság, egyenlőség és testvériség nagy eszméiből indulva ki az olygarchák uralkodása, úgy mint egyes castáké, lehetetlenné tétessék, és a nép legyen egyedüli s kizárólagos ura önmagának”. A lap {II-1-260.} azonban már a 4. számmal, április 28-án felbemaradt. Hogy miért, annak ma még sem formai, sem igazi okát nem tudjuk megmondani.

Ugyanaznap jelent meg újra, de már tovább fennmaradt, a poraiból feltámadó Pesti Hírlap, a szokott ívrét alakban, Landerer kiadásában és betűivel. Ennek április 24-i 1. számát „Jókai Mór visszaérkeztéig” Szilágyi Sándor szerkesztette, őt azonban már a következő naptól fogva Obernyik Károly (1815–1855), a színműíró, ifjan Kölcsey, majd Petőfi ismerőse váltotta fel, aki az előző évben a Budapesti Divatlapban közölt, Lamartine nyomán, az „első franczia forradalomból” vett Történeti képeket. Szilágyit ugyanis felháborodás fogadta, mert a lapot Windischgrätz alatt is megjelentette. Először vésztörvényszék elé akarták állítani, de azután elsimították ügyét. Alig egy hónap múlva Szilágyi már nyilatkozatot is megkockáztatott a Marczius Tizenötödike új pesti – nem radikális – változatának május 21-i számában. Itt kijelentette, hogy a Pesti Hírlap „a lehető legszabadabb alapokon volt szerkesztve”, hogy az osztrákok fenyegették, végül be is tiltották. Majd e némi morális indignációval előadott szöveghez hozzátette: „A proclamatiók közlésére pedig kényszerítve valék.” De vajon ki kényszerítette őt arra, hogy szerkesztő legyen és ezzel ily kényszerhelyzetbe jusson az osztrák uralom alatt? E kis közjáték Szilágyi életrajzi vázlataiból mindenesetre rendszerint hiányzik. A lap szerkesztését egyébként már május 1-én Jókai vette át. A Pesti Hírlap lelkesen írt a tavaszi hadjárat sikereiről. A magyar Függetlenségi Nyilatkozatot pedig az 1776-i amerikaival vetette össze, rámutatva, hogy Magyarország esetében a vádpontok mennyivel indokoltabbak. A lap 1849. július 8-ig jelent meg.

Tegyük itt mindjárt hozzá, hogy Jókai rövidesen több pesti napilappal is rendelkezett. Az Esti Lapok ugyan Debrecenben még egészen június elejéig megjelent, de közben április 30-án, vele párhuzamosan, ugyanezen a címen megindult egy másik, fővárosi Esti Lapok is, Jókai kiadásában, a Landerer-nyomda termékeként. Ezt a negyedik új pesti lapot május 8-ig, a 8. számig bezárólag, Ludasi (Gans) Mór (1829–1885) komáromi születésű újságíró szerkesztette, belügyminisztériumi osztálytanácsos, aki utóbb, a szabadságharc bukását követő másfél évtizedben, a bécsi sajtóban futott be karriert, mint konzervatív publicista, és a magyar ókonzervatív főnemesek szócsöve, és mint milliomos háziúr. Június 4-én azután Jókai vette át a most már csak Pesten újrainduló, illetve folytatódó lap felelős szerkesztői posztját, amelyet egészen július 7-ig, az utolsó számig betöltött.

Közben azonban már megindult, még mindig április 24-én, Lukács László kiadásában, a harmadik pesti lap, amely a jól ismert Marczius Tizenötödike címet viselte. S úgy tett, mintha valóban az 1849 elején Pesten félbemaradt, radikális Marczius egyenes folytatása lenne. Annyira, hogy mindjárt a 4. számmal indult, ki is jelentve: „felvesszük tehát ma a Martius Tizenötödikének folyó év január 5-kén az erőszak által zsarnokilag megszakasztott fonalát”. A valóságban persze ez inkább reklámfogás, vagy egy kissé talán félrevezető manőver volt csupán, hiszen a valódi Marczius – mint láttuk – {II-1-261.} közben Debrecenben folytatódott, még május folyamán is, első szerkesztője, Pálffy Albert irányítása alatt. Ezt a valódi Marcziust viszont az új pesti lap „debreczeni névrokonunk” címen emlegette. A cím „kölcsönvétele”, vagy inkább kisajátítása annyival is félrevezetőbb volt, mivel ez az új lap nem a debreceninek valaminő fővárosi, párhuzamos változatát képviselte, annak szellemében, hanem néhány álforradalmi szólam mögött inkább a nemesi liberális konszolidáció ügyét. A radikálisnak tűnő homlokzat mögött „mérsékelt” erők mozogtak. A címlapról eltűnt a „táblabíró politikát” elutasító, régi mottó. Helyébe Magyar Tudós Társaság, az Akadémia hagyományos jelszava került: a „Borúra derű”. S az új lap első dolga volt egy rosszízű mondatban megtámadni, „kompromittáltként” félretolni éppen Pálffy Albertet, mint aki „egyik legpártosabb csatlósa volt a hosszúkezű Madarásznak”. Hogy szerkesztőként ki volt felelős ezért, nem tudjuk, mert a lap nem közölte annak nevét. Csak azt a bejelentést a hátlapon, hogy „szerencsénk volt lapunk szerkesztőjeül megnyerni holnaptól kezdve Gaal Józsefet”. Az ismert színműíró, a Peleskei Nótárius (1838) szerzője, Gaal József (1811–1866) költő, jóízű elbeszélő, a Tudós Társaság levelező tagja, a reformkorban a maradi nemesség ironikus bírálója, a liberális haladás híve volt, aki ifjú évei óta Szalay László barátai közé tartozott, de a forradalmi radikalizmustól természetesen távol állt. 1849-ben egy ideig Vukovics Sebő igazságügy-miniszter alatt kapott titkári posztot, a bukást Damjanich oldalán, Aradon érte meg, ahová azután az osztrák hatóságok pár évre internálták. A lap munkatársairól keveset tudunk, mivel rendszerint álnéven írtak, mint Mentő, Tövis, Nekérdi, Galamb, vagy Etel. Jászkürty Gábor a pesti honleányokról, Tóbiás György május 21-én Buda bevételéről írt cikket, Kisbéri László „Honárulók képcsarnoka Budapesten” cím alatt próbált sorozatot kezdeni, Erdélyi, Hiador és Zalán verseket közölt, vidékről mások közt Erdődy Antal, Budán Mikola, Kokas Andor küldött tudósításokat. A lap sok mindent átvett a Közlönyből, haditudósítást, Kossuth-beszédet. Egyébként azonban csevegő, kedélyeskedő, anekdotikus modor jellemezte, amely az eredeti Marczius élességétől nagyon különbözött. Kivéve talán, mikor Madarász Lászlót támadta meg, Fejér megyei próbálkozása alkalmából, a május 31-i számban, ahol valaki Kísértet álnév alatt „Megint Laczi!” címen írt ellene goromba cikket. Az április 28-i szám a Szemere-kormány tagjait jellemezve megkérdőjelezte Görgey hadügyminiszteri megbízatásának helyességét, azzal, hogy ő „hadvezér, aminő kevés van, minister pedig rosz lehet”. Minek ez! „Nyugalmazni akarják a csata-tervek alkotóját, s templom egerévé tenni a viadal oroszlányját?” A május 28-i számban A. V. vezércikke erős optimizmussal írta, hogy „az európai háborúra mindig vérmesebb kilátások biztatnak”, vagyis nem fogunk egyedül maradni. „Mi erősen hisszük – tette hozzá –, hogy … az orosszal is meg tudnánk mérkőzni, ha jő.” Ugyanott a Párizsból hazaért Irinyi József szóbeli kijelentésére hivatkozott, hogy Napóleon Lajos ugyan „még nem bukott meg”, de „alkalmasint nem soká viszi ámítási szerepét”, meg hogy külföldön „folyton növekszik” a {II-1-262.} rokonszenv Magyarország iránt. Vahot Imre e lap hasábjain jelentette be először azt, hogy a Divatlap és a Nemzetőr újra megindításával egy kissé várni kénytelen, mert a posta egyik főtisztviselője a császári csapatokat az előfizetési díjakkal együtt követte, majd utóbb viszont azt, hogy lapjai július 1-én ismét megjelennek – amire azonban már nem került sor. Közben azonban a 40. szám június 5-én végre bejelentette, hogy a lapot június 7-től ismét Pálffy Albert fogja kézbe venni.