5. Szeged, Kolozsvár

Közben a hivatalos Közlöny első szegedi száma július 13-án a szokott rendeletek, kinevezések mellett még azzal próbálta nyugtatni olvasóit, hogy „a harcz, melly Európa népeinek szabadságát kivívandja, ez lesz, melly innen, Szegedről intéztetik”. Július 15-én ismét biztatásul írta, hogy az európai hatalmak Magyarország ügyét a sajátjuknak tekintik, Anglia „határozott erős szövetségest” keres keleten, ahol Ausztriára nem lehet többé számítani. Július 18-án mégis kénytelen volt már megállapítani, hogy a nyugati nemzetek nem segítenek, de hangsúlyozta, hogy „elfogadjuk a világ legnagyobb zsarnokának támadását”, mert bízunk saját erőnkben. Másnap is ezt a témát ismételte meg: a francia és angol segítség elmaradását, de azt is, hogy „míg sorsunk önakaratunktól, önerőnktől függ, miért csüggednénk? Harczunk komoly s sokáig tarthat”, de a győzelem biztos. A július 21-i szám tovább elemezte, hogy az orosz intervenció miért nem állította mellénk a hatalmakat. Szerinte azért nem, mivel „Európa olly állásban képzeli harczainkat, mint az absolutismus harczát a communismussal; s úgy látszik, hajlandóbb az elsőt választani, hogy sem az utóbbi őt elsodorja”. Amire azután egy D. jelű cikk előadta, hogy nálunk nincs ilyen „kommunista” izgatás, nincs is proletariátus, sőt „az úrbéri viszonyok megszűntével a nép általánosan olly tehetős birtokossá válik, hogy a földbirtok vágya a világért sem fogja megzavarni állodalmunk nyugalmát”. Vagyis a hivatalos lap észrevette az európai forradalmak hanyatló tendenciáját, a nyugati burzsoáziák hátrálását, de úgy képzelte, hogy a magyar szabadságharc ügyét szalonképesebbé, elfogadhatóbbá lehet számukra tenni, ha megfosztja forradalmi jellegétől és ha a hazai társadalomról ily megnyugtatóan idillikus képet próbál festeni. Július végén azonban a kormány ismét kénytelen volt továbbmenekülni. Szeberényi parancsot kapott a nyomda elszállítására. Viszontagságos út után, július 30-án este ért Aradra, ahol a Közlönyből még három szám (augusztus 5, 10, 11) látott napvilágot, a beteg Emődy helyett Kelmenfy szerkesztésében. Állítólag még augusztus 13-án, Lugoson is elkészült egy utolsó szám kefelevonata, kinyomtatására, szétküldésére azonban már nem került sor.

{II-1-279.} A kormány Szegedre költözése után – írja Szeremlei Samu – „egyszerre kiemelkedett eddigi homályából s igénytelenségéből” a Szegedi Hírlap is, amely „a Közlöny mellett egyetlen lap volt a székhelyen”. A Szegedi Hírlap, félbemaradt, korábbi helyi kísérletek folytatásaként, 1849. május 2-től látott napvilágot, hetente kétszer, a legutolsó időben, július 16-tól kezdve viszont már naponta, Havi Mihály és a piarista tanárjelöltből és nemzetőrből lett újságíró Szabó Mihály szerkesztésében. Grünn János addig főleg naptárakat, ponyva-kiadványokat készítő, helyi üzeme állította elő. Kiadója, tulajdonosa és igazi irányítója viszont az a Tóth Mihály szegedi ügyvéd és főbíró volt, akinek, mint egykori „néplázítónak” megválasztását, a forradalom után, Táncsics lapja az előző évben oly örömmel üdvözölte. Bizonyára e kapcsolatból és politikai együttérzésből érthető a Szegedi Hírlap július 28-i számának az a javaslata, hogy a honvédelmi kormányzat mellé nevezzék ki „főtényezőül, főeszközül” Táncsicsot, akit a nép annyira szeret, „hogy Kossuthunk után nálánál nincs kedvesebb embere”. A küzdelem irányítói közül „egy sem jobb hazafi” nála, „egyik sem szereti hőbben hazáját, …ha még oly veres tollat visel is”.

Az alatt a két hét alatt, amíg a város átmenetileg a kormány székhelye volt, érthető módon az országos problémák, sőt a vezetés belső feszültségei közvetlenebbül tükröződtek a helyi hírlapban is. Mások közt Dózsa Dániel, a Közlöny egyik munkatársa írt bele ilyen általánosabb jellegű cikkeket. Figyelmet érdemel, hogy most, a Marczius betiltása után, bár óvatosabb hangnemben, a Szegedi Hírlap próbált fellépni Görgey védelmében, illetve Kossuth és Görgey összebékítése érdekében. Július 17-én felszólalt azok ellen, akik „sárral dobálják” Görgeyt. Majd egy hosszabb, folytatásos cikkben foglalkozott azzal a felmerült aggodalommal, hogy akadhat valaki, aki „mint Napóleon elűzi a konventet s katonai diktátorság alatt kiveri a muszkát”. Kossuthot – írta – hatalomféltéssel vádolják, pedig ha ez igaz lenne, akkor nem emelte volna fel Görgeyt. Görgeyt pedig monarchizmussal vádolják a másik oldalon, holott ha az lenne, letette volna a fegyvert, midőn a kormány köztársaságinak vallotta magát. A cikk konklúziója az, hogy Kossuth és Görgey egyetértésére van szükség, és ezt az egyetértést vétek gyanúsításokkal megzavarni. Július 21-én ismét állást foglalt a lap a Görgey-ellenes manőverekkel szemben. „Nem ismeritek – írta – e férfiú jellemét, nem ismeritek azon titkos szálakat, mellyek olly hirtelen megbuktatása körül szövettek, de ha ismernétek, szánakoznátok azokon, kik legszentebb szándékait, honszeretetből lángoló, legbuzgóbb törekvéseit félremagyarázzák.” Hasonló szellemű cikkekkel találkozunk júl. 25-én, midőn a képviselőház zárt ülésén is ilyen értelemben nyilatkoztak meg jó néhányan, majd július 26-án, midőn a lap meglehetősen nyílt utalásokat tett a kormányzó elnök környezetének Görgey-ellenességére, és július 28-i számban is, amely szerint „Kossuth és Görgey összesen Magyarhon megváltása” lenne, átok tehát azokra, akik őket egymással szembefordítani igyekeznek. Július 30-án azonban már a Szegedi Hírlap is megszűnt. S nyilván az a Mauksch Bernát által szerkesztett, Freiheitsbote {II-1-280.} című, helyi német napilap is, amelynek létezéséről egyébként csak a Szegedi Hírlap július 28-i számának hirdetéséből tudunk.

Az utolsó stádiumban, július 16-án tette közzé Kolozsvárt Krizbai (Dezső) Miklós, a Kossuth Hírlapja volt munkatársa mint felelős szerkesztő, és Tilts János könyvárus, most „kiadó tulajdonos”, egy új „politikai hírlap”, a Szabadság tervezetét. Ebben hangsúlyozták, hogy a hazát, bár súlyos megpróbáltatások előtt áll, nem törhetik meg, ha a szabadságból merít erőt, és hogy ezért készülnek e lapot „a jövő hónap elején” megindítani. Céljuk „a népszabadság gondos ápolása lesz s éber figyelemmel óvása annak úgy az anarchia dúlásaitól, mint az absolut hatalomnak s ezzel kaczérkodó azon aristocratiai töredéknek ármányaitól, melly a népfölséget csak gúnyolni szokta”. A lap, amelynek előfizetési díja az augusztus–október közti „első folyam”-ra 3 forint 30 krajcár volt, természetesen főleg Erdély viszonyaival akart foglalkozni. A Szabadság, amely a liberális haladás szellemét képviselte és az utolsó pillanatig a békés megegyezésben reménykedett, egy nappal a világosi fegyverletétel után, augusztus 14-én fejezte be életét.