6. Hadi lapok

A legtovább a szabadságharc sajtójának az a sajátos ága élt, amelynek orgánumait hadi lapoknak szoktuk nevezni. Ezek nevük ellenére sem voltak katonai szaklapok. A szorosan vett hadi eseményeken túlmenően is, általában igyekeztek tájékozást nyújtani mind a honvédeknek, mind a polgári olvasóknak, olyan hadműveleti központokban, ahová az országos sajtó alig vagy egyáltalán nem tudott eljutni. Erre vall az is, hogy e lapok nem a kormány és az országgyűlés változó székhelyein, hanem azoktól távolabb, egyrészt Erdélyben: Kolozsvárt, Brassóban, a Székelyföldön, másrészt Komáromban láttak napvilágot. A szabadságharc hadi sajtója 1848 végén, illetve 1849 elején, abban a válságos helyzetben keletkezett, midőn a kormány Debrecenben kényszerült menedéket keresni, és az új központ lassan ismét megszülető sajtója nem tudta a tőle távolabb eső részek közösségét ellátni.

Ez a hadi sajtó 1848 legvégén Erdélyben kezdte pályafutását, Bem sikerei nyomán és főleg az ő kezdeményezésére. Erdélyben 1848 november közepe, a Kolozsvári Híradó megszűnése óta egyáltalán nem volt magyar nyelvű sajtó. Bem viszont oly fontosnak tartotta a közönség tájékoztatását, hogy maga ösztönözte, elősegítette több helyt helyi lapok megjelenését, mindenekelőtt azzal, hogy saját, katonai hatáskörében engedélyezte őket s így a sajtótörvény által előírt kauciót sem kellett letenniök. Mindenekelőtt Kolozsvárt került erre sor, ahol Bem jóvoltából már négy nappal a város felszabadítása után, 1848. december 28-án megindult a Honvéd című napilap, előbb negyedrét, majd 1849. június 25-től kezdve, magyar és német nyelven, ívrét alakban. Szerkesztője, Ocsvay Ferenc, korábban – mint láttuk – a Kolozsvári Híradót vezette, tehát már jelentős újságírói gyakorlattal rendelkezett. Ez lett az {II-1-281.} erdélyi hadvezetés központi orgánuma, amely valamennyi hadi lap közül a legjobb színvonalat képviselte. Programcikkében a szerkesztő leszögezte, hogy „Magyarországnak a szó legmagasztosabb értelmében vett szabadságát és függetlenségét” fogja hirdetni, valamint a „jogegyenlőséget, semmi magánérdeket nem tekintve”. Ocsvayról el szokták mondani, hogy időnként radikálisnak tűnő hangnemétől függetlenül végül is inkább a megyei nemességet képviselte. A szabadságharc ügyéhez azonban mindvégig hű maradt, amiért utóbb, hosszú bujdosás után, több évi várfogsággal kellett fizetnie. Munkatársai közül Medgyes Lajos (1817–1894) dési református lelkészt kell külön említenünk, Petőfi ismerősét, akinek már a harmincas évek végétől kezdve jelentek meg különböző lapokban elbeszélései, költeményei. Most politikai cikkeiben az arisztokrácia ellen emelt szót, április 25-én pedig lelkesen üdvözölte a függetlenség kimondását. A Honvéd április 28-i, 104. számában látott napvilágot Bem nevezetessé vált április 23-i, Vécsey tábornokot bíráló hadijelentése, amelyet francia eredetiből Petőfi fordított magyarra, és mely előidézője lett Petőfi és Klapka konfliktusának. Mint ismeretes, Bem utóbb Kossuth óhajára nyilatkozatot küldött, amely szerint bírálata félreértésen alapult és így meg nem történtnek tekintendő, és amely azután a Közlöny június 13–14-i számában látott napvilágot. A Honvéd már előzőleg, április 14-én arról írt, hogy „a köztársaság a jelszó mindenütt hazánkban”, és hogy „miről ma beszélünk, holnap meglehet életbelép”. Igaz viszont, hogy a július 27-i számban Székely Ádám a népfelkelés esetleges veszélyeitől óvta olvasóit: „a mi keresztes háborúnk ne legyen hasonló… a Dózsa Györgyéhez”. A Honvéd utolsó száma augusztus 14-én látott napvilágot.

Bem láthatólag tisztában volt azzal, hogy az adott erdélyi viszonyok között saját központi honvédlapja sem mindig juthat el mindenhová. Hogy tehát egyes seregrészek, vidékek ne maradjanak tájékoztatás és biztató szó nélkül, más, kisebb, mindössze 2–300 példányban megjelenő, helyi hadi újságok létrejöttét is elősegítette. Így indult meg Brassóban április derekán az ő győzelmes hadjárata nyomán és az ő buzdítására a Brassói Lap, amely negyedrét alakban, Gött János nyomdájának betűivel, hetenként kétszer látott napvilágot, ha nem is hosszú ideig. Május 24-ig, midőn megszűnt, összesen 12 szám jelent meg belőle. Szerkesztője, Veszely Károly katolikus káplán és tanár, a lap egyik célját a szomszéd népekkel való összefogás elősegítésében jelölte meg. Utóbb két évig ült vasban, kegyelemből, mert Haynau először halálbüntetést szabatott ki rá. Ilyen helyi orgánum volt továbbá, ezt követőleg, Csíkszeredán a Hadi Lap, amely Biró Sándor honvéd százados szerkesztésében 1849. május 27-én indult. Címe alatt e közlemény volt olvasható: „Megjelenik minden héten egyszer fél íven hétfőn, s ha a szabadság lelkes harczosai előfizetésük által oly részvétet tanúsítanak lapunk iránt, hogy a költség fedezve lesz, megjelenik hetenkint kétszer, hétfőn és csütörtökön.” E heti kétszeri megjelenésre azonban, egy rövid, június közepi periódust kivéve, nem került sor. A lap egyébként már 9 szám után, július 2-án megszűnt. Ennek mellékleteként látott 1849. június 4.–június 14. közt {II-1-282.} hetenként napvilágot a Csíki Gyutacs, Biró Sándor és Simó Mózsa szerkesztésében, Csíksomlyón, a ferences kolostor öreg, két évszázados nyomdagépén és betűivel, nyolcadrét alakban. Biztató hadi hírekkel igyekezett olvasóiban a lelkesedést ébren tartani. Mindössze vagy három szám jelent meg belőle és ma már a ritkaságok közé tartozik. Június 7-én Kézdivásárhelyen indult egy újabb hadi lap, a Székely Hírmondó, Fogarasi János szerkesztésében. Említést érdemel, hogy Bem saját, Debrecenből hozott tábori nyomdáját adta át a városnak a lap céljaira. Mint bevezető cikkében a szerkesztő írta: „Kézdivásárhely, melly honvédelmi tekintetben annyit áldozott, mennyinél népességéhez képest egy város sem többet, hű küzdelmei jutalmául nyeré Erdély szabadítójától, Bem altábornagy úrtól, e nyomdát.” A lap azonban, amely azzal indult, hogy heti két alkalommal fog megjelenni, már június 17-én megszűnt. Összesen négy számot ismerünk belőle.

Itt kell megemlítenünk annak a katonai lapnak a tervét, amelyet Görgey megbízásából Való címen Kecskeméthy Aurél készült Pesten megindítani. Az ifjú – ekkor csak 22 éves – Kecskeméthy (1827–1877), egy pénztelen, volt helytartótanási kishivatalnok fia, aki eredetileg ügyvédnek készült, de inkább jeles újságírói tehetségnek ígérkezett, már 1848 végén szeretett volna lapot alapítani. Óhaja most Görgeynek azzal az elképzelésével találkozott, hogy mind a nyáron majd ismét összeülő képviselőházban, mind pedig – ha lehet – a sajtóban is olyan irányzatot próbál majd érvényesíteni, amely mindenkor a „való” helyzetet veszi alapul. Görgey ugyanis úgy látta, hogy Kossuth helytelenül és könnyelműen járt el, midőn a függetlenséget Debrecenben egyebek közt a hadsereg állítólagos óhajára hivatkozva mondatta ki, holott e lépéssel éppen a hadsereg tisztikarában idézett elő meghasonlást, méghozzá a sikeres előnyomulás közben. Ezt helyrehozandó gondolt az 1848-as alaphoz való visszatérésre is, bár a békepártiakat, midőn velük futólag találkozott, megmérte és könnyűnek találta. Mindez máris mutatja, hogy Görgey, aki katonai téren, vezérként, az igazi tehetség biztonságával tudta, mit kell tennie, mily bizonytalan, elkésett lépésekkel próbálkozott, midőn úgy érezte, kelletlenül, hogy számára idegen területen, a vezetés politikai ellentmondásai által előidézett helyzetből kell kiutat keresnie. A Való, amelynek 1849. július elején kellett volna megindulnia, már sosem látott napvilágot. Csak programját tette közzé nyomtatásban, „június” keltezéssel, Kecskeméthy Aurél, nyilván Görgey elképzeléseinek megfelelően. Eszerint hadszervezetünkben győzelmeink ellenére is sok még a „járatlan tapogatás és hevenyészet szülte hiány, rendetlenség, visszaélés”, márpedig „a kétes fordulatú európai viszonyok közt igen fontos” a hadügy alapos megszervezése. Mindez szükségessé teszi „egy szorosan vett katonai lap létezését”. De aki „fel tudja fogni, hogy a haza jövője vagy halála hadseregünk kezében van”, amelynek soraiban „a haza nemesb, lelkesb s mívelt fiainak nagy része küzd”, az „a hadügynek a kormányzat egyéb ágaihoz közel viszonyát, politikai nyomatékát sokkal inkább átlátandja, mintsem hogy lapunkat kizárólag katonai lapnak képzelhetné vagy óhajtaná”. Ami pedig a lap politikai irányát {II-1-283.} illeti, a szerkesztő kijelentette, hogy bár „kormányformák föltétlen apostolai nem vagyunk”, azokért a magasztos elvekért és következetes megvalósításukért, „mik az új democratiák dicső zászlóira írvák: szabadság, egyenlőség, testvériség, – élni akarunk és halni merünk”.

A hadi sajtó egy másik, valóban fontos központja volt viszont Komárom, amely, nevezetes erődítményei miatt, az 1848. végi visszvonuláskor sem került az ellenség kezébe, hanem megmaradt magyar szigetnek egészen a tavaszi felszabadításig, s azzá lett újra az 1849. nyári visszavonulás után is, túlélve a fegyverletételt, egészen az október eleji kapitulációig. Ennek az ostromgyűrűbe zárt, kis világnak, amelynek a nagyobbal csak speciális futárok és több-kevésbé kalandos, egyéni vállalkozások útján lehetett érintkezése, természetesen szüksége volt külön sajtóra is. Az első ilyen helyi hadi lapot Komáromi Értesítő címen 1849. jan. 9-én Mack József tüzérőrnagy – rövidesen alezredes – indította meg, akit ekkor, az év küszöbén, a Honvédelmi Bizottmány a tüzérség kellő megszervezése érdekében küldött be a várba az ellenség záróvonalán át. Vele mint radikális cikkíróval és sajátos egyéniséggel már előzőleg találkoztunk. Tőle tudjuk, hogy az ugyancsak radikális Rosty Zsigmonddal együtt már az előző év októberében készült „egy katonai lapot alapítani, melly a közigénynek megfeleljen, melly nemcsak száraz katonai tényeket, oktatásokat és maneuvereknek leírását foglalja magában, hanem a honvéderő organuma legyen”. Most alkalma nyílt, ha nem is egészen ilyen formában, arra, hogy katonai beosztása mellett valóra váltsa lapalapítási terveit, amelyekről talán – mint egyesek felteszik – említést tett már a Bizottmánynak is. Január elején szabályosan be is jelentette a város polgármesterének, hogy lapot akar indítani, és hogy a Honvédelmi Bizottmánytól kérni fogja a kaució elengedését, mivel azt nem tudja letenni. A városi tanács ehhez adott is némi haladékot neki. Puky Miklós pedig, aki január vége óta volt Komárom megye kormánybiztosa, valóban továbbította a Honvédelmi Bizottmányhoz azt a kérést, hogy a lap biztosíték nélkül is megjelenhessék, „miután semmi más újság ide rendesen nem jöhet, ez pedig a kellő cautiot le nem teheti, a nép buzdítására pedig igen sokat teszen”. Amire válaszolva Kossuth február 22-én úgy rendelkezett, hogy „a Komáromban megjelenő Értesítőnek jelen viszonyok tekintetéből cautio nélküli megjelenhetése ideiglenesen megengedtetik”, de lelkére kötötte Pukynak: vigyázzon, „nehogy szelleme a nemzet ügyének káros vagy tán éppen veszedelmes fordulatot vegyen”, és a lapot esetleges „vétségeire nézve a vegyes bizottmány alá helyezze”. Közben azonban a lap vezetését előbb ténylegesen, majd március 12-én formailag is Mack addigi fiatal munkatársa és fő cikkírója, a helybeli születésű Rózsafi (Ruzicska) Mátyás (1828–1893) volt katolikus papnövendék, lelkes ifjú forradalmár, az egykorú sajtó legfiatalabb – ekkor 20 éves – szerkesztője vette át. Midőn ezekről az eseményekről utóbb emlékezéseit megírta, már hosszabb ideje az Újvilágban élt mint volt emigráns, és volt ezredes az északiak oldalán az amerikai polgárháborúban. Kint is halt meg. Most, a lap célkitűzéseiről szólva, már a jan. 14-i számban ő hangsúlyozta {II-1-284.} annak szükségét, hogy „erélyes, éles, nyílt és őszinte szózatok feldörögjék az elaludtakat, vesszőzzék a gonoszlelkűeket, hirdessenek bátorságot, nyújtsanak bizalmat a félelemtől gyötrötteknek s kölcsönözzenek új fényt jövőnk néhányak előtt homályosodó reménycsillagának”. A szerkesztést – írta utóbb – „a vész órája dobta keresetlenül ölembe, pár héttel hazatértem után Bécsből, melynek Pázmány-intézetbeli papneveldéjében előbb két magyar lapnak időnkinti levelezője valék és később utcabarricadai közt, mint egyetemi hallgató szagoltam először puskaport”. A Komáromi Értesítő napilapként jelent meg egészen július 6-ig. Közben szünetelt március 19.–26. között, és csak szabálytalanul, egy-egy számban látott napvilágot még ezután is május 8-ig. A Siegler testvérek helyi nyomdája állította elő, elég viszontagságos körülmények között, részint mivel az üzem még az ősszel, a nagy tűzvész alkalmával leégett, részint pedig mivel az ostrom és a bombázások forró napjaiban a gépnek többször is helyet kellett cserélnie. A lapból eleinte 300, január végén már 600 példányt nyomtak és számonként 3 krajcárért árusították. Március 15-én arany-nyomásos ünnepi számot tettek közzé. Rózsafi szerint egyébként a nyomdai kiadásokon kívül „az Értesítőnek sem szerkesztése, sem kihordása költségbe nem került, minthogy az elsőt önkéntesekkel végeztem és a másodikat lelkes, kis tizenhároméves húgom eszközlé a bombarobajnak naponkint meglesett szünóráiban”.

A február 6-i számban Rózsafi „Szerkesztői értesítés” cím alatt előadta, hogy sorra kapja a „köztársaságot feltétlenül ajánló” cikkeket, de attól tart, hogy ha ezeket közölné, az olvasók nagy része „a köztársasági eszmére fokozatosan el nem készíttetvén” a lap ellen fordulna. „Én a respublica éltetését természetesnek ugyan, de jelenleg nem helyénvalónak látom… Nem bánom ugyan, ha mellesleg a köztársaságra előkészítő eszmék fognak becsúsztattatni ildomosan” a cikkekben. Majd február 20-án helyet adott Szudy Henrik főhadnagy ehhez fűzött reflexiójának: „Magyarország átalakulásának csak egy biztos bázisa van: köztársaság”, ennek gondolatát kell tehát népszerűsíteni. Rózsafi politikai szimpátiái is erősen belejátszhattak abba, hogy volt főnökét, Mack alezredest akkor is védeni igyekezett, mikor azt április elején vétkes szolgálati mulasztások címén letartóztatták és csak augusztus 23-án engedték ki azzal, hogy szabadlábon védheti majd magát – amire azonban már sor sem került. Ha nem is próbálhatjuk meg itt ugyanis felderíteni az intrikák, kölcsönös vádaskodások és személyes konfliktusok azon zűrzavarát, amely e komáromi kis világot legalábbis 1849 első felében oly sajnálatosan jellemezte, annyi valószínűnek látszik, hogy Mack vonatkozásában ebben az ő – mondjuk így – kiegyensúlyozatlanságán kívül nem kis szerepe volt radikalizmusának, republikanizmusának, a nemesi erőkkel való szembenállásának is. Kossuth április 18-án azzal utasította vissza a Mack előléptetésére vonatkozó javaslatot, hogy „ő vétkes mulasztások következtében, mik egyébiránt elmeháborodásra is utalnak, Komáromban fogva tartatik”, bár július 12-én már ő is külön sürgette, hogy az ügyben most már mielőbb döntsenek. Rózsafi, bár neki is akadtak a helyi vezetéssel {II-1-285.} problémái – így májusban egy alkalommal Guyon akarta hadbíróság elé állítani az egyik magas rangú tisztet élelmezési visszaélésekkel vádoló cikke miatt – mégis állandóan sürgette lapjában a Mack elleni vizsgálat mielőbbi befejezését. Június 7-én pedig a Jókai-féle Esti Lapok hasábjain külön védőiratot tett közzé Mack mellett, hangsúlyozva szakmai hozzáértését és hazafiságát. Sőt utóbb részt vett abban a meglehetősen kalandos vállalkozásban is, amelynek során Mack, immár az emigráns Kossuth meghatalmazásával, az 1851-ben tragikus véget ért székelyföldi összeesküvést próbálta megszervezni. Most, 1849. augusztus 23-án viszont már egy újabb helyi orgánum, a Komáromi Lapok hasábjain jelent meg az a hír, hogy „a magyar hadsereg tüzérségének megalapítója s alezredes, kinek rejtélyes sorsa minden becsületes hazafit érdekel, …szabadon bocsáttatott”.

Az Értesítő ugyanis, amelynek élén Rózsafit még június végén különösebb feltűnés nélkül a Klapkával Komáromba jött Friebeisz István váltotta fel, július 6-án, a 73. számmal, a volt szerkesztő búcsúszavával megszűnt. Helyette Komáromi Lapok cím alatt július 11-én egy másik hadi lap indult. Az új szerkesztő, Friebeisz István (1822–1890) korábban Pest megye tisztviselője, utóbb országgyűlési tudósító, naplószerkesztő, közben a Regélő meg a Honderű munkatársa volt, majd 1848 őszén honvéd hadnagy lett, és utóbb azoknak a hadtörténeti „jegyzőknek” egyike, akiket a Honvédelmi Bizottmány 1849 márciusában a különböző seregrészekhez készült küldeni. Szerkesztőként is mint honvédtiszt működött és végül a kapitulációkor őrnagyként szerelt le. A lap címoldalának bal felső sarkában e közlemény volt olvasható: „Megjelenik e lap, vasárnapot kivéve, mindennap estve. Előfizetés a jelen zavaros körülmények miatt még most nem fogadtathatik el. Egy szám ára 3 pengő krajczár.” A cím alatt, mottóként pedig ez állt: „Ne csak istenben bízzunk, mint bízánk, / Emberségünkből álljon fel hazánk. Petőfi.” A lapot mint egyetlen hírforrást a körülzárt világban, sokan vásárolták, olvasták, midőn este 5 óra után a megbízottak szétvitték az árusító-helyekre. Eleinte 600 példányban nyomták, de olykor, ha érdekesebb hírek jöttek, kétannyi is elkelt belőle. Az érdeklődést az sem különösebben zavarta, hogy a lelkesítő vezércikkek mellett sok volt benne a régebbi lapokból, főleg az Életképekből átvett szépirodalmi közlés, meg a kiszínezett vagy éppen kitalált híradás. Friebeisz első vezércikke a lap irányát „a szó teljes értelmében republicanusnak” nevezte, de tudjuk, hogy ez akkor már sokféle árnyalat gyűjtőfogalma volt. A július 12-i szám még a Honvédelmi Bizottmány által Görgey táborába küldött „jegyző”, az ifjú Lisznyay Kálmán, Petőfi barátja lelkes költeményét közölte, amely Görgeyt, mint „forradalmi meteor”-t dicsőítette. Az augusztus 8-i szám pedig Egressy Béni „Fut a német” című versét. Az augusztus 20-i számban egy Kunfi aláírású cikk már azt fejtegette, hogy „ha hazánkat egyedül a monarchia által menthetjük meg, leszünk monarchisták”. A lap szeptember 1. és 6. közt nem jelent meg. Szinnyei József naplójában azt írta, hogy azért nem, mivel „Friebeisz egy túlságos czikkéért fogolyként őriztetik, lapját pedig betiltották; ezt ugyan többen nem bánják, mert úgymond úgyis {II-1-286.} csupa hazugságból állott az egész”. Közelebbről arról volt szó, hogy Friebeisz, aki ekkor honvéd századosként, tehát katonai fegyelem alatt szerkesztette lapját, abban a kapitulációs tárgyalásokról terjedő, első hírekkel kapcsolatban a hadi törvényeknek felidézte azt a pontját, amely szerint az árulási hajlamot mutató várparancsnokot tisztségétől meg lehet fosztani. A katonai hatóság e számot természetesen lefoglalta, és Klapka a szerkesztő őrizetbevételét is elrendelte. A valóságban azonban Friebeisz 24 órai háziőrizet után ismét szabadon mozoghatott és lapja is rövidesen ismét megjelenhetett, sőt – nem utolsósorban e szenzáció miatt – a szokottnál is hamarabb elkelt. A szeptember 24-i számban Bulcsú Károly „A frank nemzet érdemjele” címen kiábrándult verset közölt a francia segítség elmaradásáról. Az utolsó hadi lap utolsó, 68. száma, hét héttel a világosi fegyverletétel után, 1848. október 1-én látott napvilágot. Búcsúcikkében Friebeisz Montesquieu-mondásra hivatkozott: „Írj ne többet, csak 3 sort, s ha akarnak, felakaszthatnak érette!” Ezzel zárult le a magyar forradalom és szabadságharc sajtójának története.

IRODALOM

Szillányi Péter: Komorn im Jahre 1849. Leipzig, 1851. – Mészáros Lázár emlékiratai. Kiad. Szokoly Viktor. Pest, 1866. – Hamary Dániel: Komáromi napok 1849-ben. Pest, 1869. – Szegfi Mór: Bujdosásom idejéből. In: A Honvédmenház könyve. Szerk. Tóth Kálmán. Pest, 1870. – Giegl, Stefan: Die Felddruckereien im Jahre 1848. = Tipographia 1884. XVI. 1–6. sz. – Puky Miklós: Emlékeim. = Haz 1885. III. – Rózsafi Mátyás: Komárom 1848/49-ki történetéhez. = Haz 1887. VIII. – Puky Miklós: Komáromi dolgok. Hazánk 1887. VIII. – Szinnyei József: Komárom 1848–49-ben. Naplójegyzetek. Bp. 1887. – Naményi Lajos: A szabadságharc Közlönyének aradi számai. = Arad és Vidéke 1889. 160. sz. – Ferenczi Zoltán: Bem hadijelentése a „Honvéd”-ben. Petőfi Múzeum 1892. 131–142. Vukovics Sebő emlékiratai. Sajtó alá rend.: Bessenyei Ferenc. Bp. 1894. – Ferenczi Zoltán: A kolozsvári nyomdászat története. Kolozsvár, 1896. – Krivácsy József: Mack Komárom várában. = Történeti Lapok 1896. V. 95–96. A sajtótermékek köteles példányaira vonatkozó intézkedések történetéhez. = MKsz 1902. 204–205. – Szinnyei Ferenc: Nagy Ignác. = ItK 1902. 47–61., 174–196., 319–335., 467–492. és klny. – Szinnyei József: Egy öreg újságíró naplójából. In: A budapesti újságírók almanachja. Bp. 1909. 83–90. – Pogány József: Raspail a Duna partjain. In: P. J.: Harcok emberei. Irodalom és politika. Bp. 1911. 71–79. – Czóbel Ernő: Arany János tervezett néplapja, a „Népszabadság”. = It 1917. 479–489. és Cz. E.: Válogatott írásai. Bp. 1963. 386–397. – Kristóf György: Az erdélyi magyar vidéki hírlapirodalom története 1867-ig. Kolozsvár, 1939. – Lukács József: Katonai hírlapok a magyar honvédség felállításáig. Bp. 1942. klny. MKsz 1941. – uő.: A magyar katonai hírlapok és folyóiratok bibliográfiája II. Rákóczi Ferenctől napjainkig, 1705–1941. Bp. (1942), – uő.: Előkerült a „Csíki Gyutacs” két száma. MKsz 1942, 50–52. – Kristóf György: Az 1849-iki Hadi Lap történetéhez. = MKsz 1942. 301–304. – Lukács József: Kecskeméthy Aurél 1849-es katonai lapjáról. = MKsz 1942. 429–430. – Dezsényi Béla: Tábori nyomdák és nyomdászok 1848-ban és 1849-ben. = MKsz 1944. 57–61. – Lukács József: Csíki Gyutacs. = Élet és Tudomány 1849. III. 14. – Bajza József: Válogatott cikkek és tanulmányok. Bp. 1954. – Kossuth Lajos kormányzó elnöki iratai, 1849 ápr. 15.–aug. 15. Sajtó alá rend.: Barta István. Bp. 1955. – Barta István: A kormány parasztpolitikája 1849-ben. = Száz 1955, 849–881; 1956. 4–68. – Kovács Dénes: Hadi Lap. A Csiki Múzeum Évk. 1957. 83–86. – Kemény G. Gábor: Társadalom {II-1-287.} és nemzetiség a szabadságharc hadi lapjaiban. Bp. 1957. – V. Windisch Éva: Közlöny, 1848–1849. A forradalom és szabadságharc hivatalos lapjának története. Bp. 1958. – Pálvölgyi Endre: Bem József és a magyar nyomdászat. = Magyar Grafika 1961. 1. sz. 73–77. – Lengyel Imre: Az Alföldi Hírlap 1849-ben. Adatok egy vidéki hírlap társadalmi szerepének vizsgálatához. A Déri Múzeum Évkönyve 1966/67. Debrecen, 1968. 319–342.