7. A magatartás és stílus változásai

A szabadságharc bukását követő évtized magyar nyelvű sajtójának története azt bizonyítja, hogy a győztes katonai hatalom tehetetlen maradt a reformkor és 1848–49 által nevelt nemzeti szellemmel szemben. Bécs a magyarság körében talált mindenféle rangú hivatalnokot, még a birodalmi politikában részt vevőket is – de egyetlen valóságos kormánylapot sem tudott létrehozni. Az évtized második feléig mindössze annyit sikerült elérnie, hogy sem igazi ellenzéki, sem igazi kormánylap nem működött. Hiába kaptak lapalapítási engedélyt régi, kipróbált konzervatívok, aulikusok vagy éppen ellenkezőleg, plebejus értelmiségiek, az előbbiek újra és újra megkíséreltek a föderalista, 47-es ó-konzervatív arisztokraták szócsövévé válni, és az utóbbiak is legalább a birodalmi centralizmust ostorozták. Az ó-konzervatív {II-1-314.} tájékozódás tartósabb maradt, s végül is esetenként változó formában, különböző áttételekkel, de ennek az iránynak aktív részvételével alakult ki a nemzeti egység politikája. A jozefinista magatartást felelevenítő, de a forradalmi indulatból és nézetekből sokat továbbvivő plebejus értelmség 1850 végére szétszóródott, addig azonban hangadó szerepet játszott.

A magyar sajtó hangvétele átalakult, a korábban uralkodó retorika fokozatosan háttérbe szorult, bár alkalmanként még a hetvenes évek közepéig megjelent. Legfontosabb képviselői kiszorultak a sajtóéletből, mint a vezető újságírók közül Vida, Szilágyi, Császár; csupán Török vitte tovább ezt a modort, s bizonyára ennek a forradalom előtti szebb időkre emlékeztető hangnak is szerepe lehetett sikerében.

A régi hang keresése fontos szempont volt az olvasók számára, az összehasonlítást nem adott igényeik, nem a hazai német lapok vagy a külföldiek gyakorlata, hanem a múlt felől végezték el. A Magyar Sajtó egyik levelezője írta 1855. október 20-án: „emlékezzünk csak vissza az 1848-dik előtti évekre, midőn az akkoriban kevesb érdekű külföldi események csak dióhéjba szoríttattak, s a fővárosi újdonságok oly élces, zamatos, s gyakran tanulságos híreket közlének, és oly bőséggel, hogy e közlemények rendkívüli kedvessége s kapóssága miatt az újdondász nevének programbani fölemlítése mintegy szükséggé vált s a lapnak tagadhatlan ajánlására volt. E rovat most majd minden lapban igen gyöngén kezeltetik; … közönséges észrevételül hallók mindenütt megjegyezhetni, hogy a magyar lapok e részben kevés érdekest, s ezt is minden zamat nélkül s igen szűken adják”.

Az újdonságrovatot óvatosan kellett szerkeszteni, sőt az öncenzúra általában túlzott elővigyázatosságot is eredményezett egészen az évtized utolsó éveiig. A hatóságok eleinte sűrűn megrótták a szerkesztőket olyan hírek közléséért, amelyek ugyan megfeleltek a valóságnak, de túlságosan kihangsúlyozták a visszásságokat, alkalmasak voltak a hivatalnokok lejáratására vagy egyszerűen csak nyilvánvaló tendenciát tükröztek. A hírek tehát nagyrészt békét, nyugalmat, gondtalan gyarapodást tükröztek.

A külföldi események nem érdekelték a magyar olvasókat, a külpolitika is csak akkor, ha kihathatott Magyarország helyzetének megváltoztatására. Az alkotmányjogi alapokon álló ellenzéki szemléletnek viszont nélkülözhetetlen szüksége volt a külföldi rovatokra, mint példatárakra és mint ellenzékiségük rejtett kifejezésének egyetlen területére. Falk Miksa vitte tökélyre azt az újságírói modort, mely szerint metaforákban, külföldi párhuzamok keretében lehetett vállalkozni a viszonylag szabad politikai véleménynyilvánításra. Kínát vagy a francia centralizációt ostorozták a cikkek – miközben egyre nyilvánvalóbb lett az olvasóközönségnek is, hogy miről is van szó „a sorok között”. A kényszer szülte ezt a fogást, mely válságos időkben újra és újra feltámadt. Nyújtott vigaszt is, de olykor el is fajult, mert a megfoghatatlan sejtetés a pontos ismeretek és a világos megfogalmazás kikerülésére is alkalmas.

Nem az olvasók külpolitikai érdeklődése miatt lettek fontosak a külföldi {II-1-315.} levelezések sem. A zömmel az emigráció köréből érkező, az emigráció életéről szóló beszámolók fontos helyet töltöttek be mindegyik magyar lapban, s jelentékeny mértékben ezek biztosították az olvasók érdeklődését. 1851. július 28-án azonban a pesti rendőrfőnök minden ott megjelenő újság szerkesztőjével aláíratta a városkapitány szigorú utasítását, hogy sem a forradalommal, sem a menekültekkel, terveikkel nem szabad az újságokban foglalkozniuk. Bár éppen néhány hónap múlva, Kossuth Angliába érkezésekor került ez a kérdéskör minden lap központi helyére – tehát a figyelmeztetést nem vették komolyan a szerkesztők –, mégis számos idézés után, aláírásukra hivatkozva az év végére visszaszorították a külföldi leveleket. Ettől kezdve 1855 végéig egyre kisebb lett szerepük, azután már csak alkalmilag jelentek meg.

Megszaporodtak viszont az értekezés jellegű-igényű, nem ritkán folytatásos cikkek, amelyek elemzéseik során a társadalmi és gazdasági területek több alapvető problémáját tárgyalták. Kiemelkedő szerepük archaikus vonás volt az ötvenes évek magyar sajtójában, tulajdonképpen a reformkori centralista Pesti Hírlap hagyományát vitték tovább. Jellegükben elütöttek a színesedő, az elődökhöz képest mozaikszerűbbé váló lapoktól, amelyekben mindegyik rovaton belül egyre nagyobb tért hódítottak a rövid írások. A kortársak emlékezései szerint a rendőrség elsősorban a vezércikkeket, iránycikkeket figyelte, az előzetes cenzúrát kérő szerkesztők is e cikkek átnézésére állapodtak meg a rendőrhivatalnokokkal – mégis éppen ezekben mélyreható vagy bátor eszmefuttatások jelenhettek meg. Ennek egyik magyarázatát abban találjuk meg, hogy úgy látszik, a közönséghez hasonlóan a hatóságok is csak a nyilvánvalóan és közvetlenül politikai kérdéseket figyelték, a gazdasági vagy társadalmi problémák feszegetésének nem vagy kevesebb jelentőséget tulajdonítottak.

Az előzetes cenzúra megszűnésével a lapengedélyben nem volt többé előírva az adott lap rovatbeosztása; csupán keretként szabták ezt meg az engedélyben megnevezett laptípus követelményei. A negyvenes évek sajtóját az jellemezte, hogy a különböző pártállású lapokban is sokszor azonos rovatok fordultak elő, azonos rendben követve egymást; most a sorrendben is, többé-kevésbé jellemző rovatcímekben is eltérések tűntek fel, aláhúzva a szerkesztői koncepció, a program hangsúlyait. A napilap sajtóműfajából következő rovattípusok természetesen megegyeztek a különféle lapokban. A már meggyökerezetteken kívül – vezércikk-iránycikk, tárca, újdonság, gazdaság, belföldi levelezések – először az eredeti külföldi levelek jelentek meg. A levelezőket funkciójuk alapján külföldi tudósítóknak tekinthetjük; ám első valóságos képviselőjük is megjelent 1854-ben a balkáni háborús hadszíntérre utazó Urházy György személyében. Török Pesti Naplója volt az első magyar lap, amely – egyelőre még elszigetelt kísérletként – saját tudósítót küldött külföldre.

A külföldi levelezések visszaszorulásával párhuzamosan új, általában a lapok élére kerülő cikkforma jelent meg és lett igen fontos, népszerű: a {II-1-316.} Politikai napi szemle. Ezt a külföldi napi eseményeket összefoglaló, de főként rejtett utalásokkal és párhuzamokkal élő és így nemzeti érdekű rovatot, mint már szóltunk róla, Falk Miksa honosította meg a magyar sajtóban.

A lapok polgáriasodásának szemmel látható jele volt a fokozatosan elterjedő börze rovat, a bécsi tőzsde árfolyamainak közlése, az évtized második felétől már naponként.

A régi rovatok közül a tárca változott meg, színesedett a leginkább. Korábban csak kivételként közölt folytatásos regényt a Budapesti Híradó, most azonban – s ezt is említettük már – általános gyakorlattá vált. A szellemi és társadalmi-társasági élet kötetlen területeit megfigyelő és színesen, irodalmi igénnyel bemutató tárcalevél ekkor lett népszerű. Pompéry Jánostól Bulyovszky Gyuláig sokan művelték e cikkformát, de Kecskeméthy Aurél emelte magas színvonalra. Ugyancsak a tárca adott helyet a különféle referátumoknak, annotációknak és főként a természettudományi témáknak. Nyelvészeti kérdésekről olykor évekig is itt folytak a viták, s ezek fontosságával csak a pedagógiával és az oktatási elvekkel, rendszerekkel foglalkozó cikkek vették fel a versenyt.

A politikai sajtó terén fontos változás volt, hogy általános lett a napilap, s az évtized vége felé az országos hatókörű lapoknak már gazdasági megfontolásból sem lehetett visszatérni az 1848 előtti két-három naponkénti megjelenéshez. A sűrűbb periodicitást nem követte a nyomdaipar, a formátum és a tördelés megújulása: a korábbról már ismert nagy újságforma és a háromtól öt hasábos szedés megmaradt. Az illusztrációk terén viszont a Vasárnapi Újság megindulása döntő fordulatot eredményezett, vele megszületett az első olyan magyar nyelvű hetilap, amelynek egyik vonzereje és funkcionális része volt a számos fametszetes kép. Az 1850–60-as évek fordulójától kezdve egy újabb laptípusban, az élclapokban szintén szerves tartalmi elemmé váltak a rajzok; mindez együtt pedig egy nemzedéken belül a sajtóélet újabb résztvevőjét, a sajtógrafikust is megteremtette.

Tulajdonképpen ebben az évtizedben születtek meg azok a cikkformák, tűnt fel az a hangvétel és újságnyelv, amelyből később, szerves folytatásként kialakult a modern magyar polgári sajtó. A megváltozott politikai körülmények új magatartást követeltek; a harcra való felkészítés vagy buzdítás helyett a nézettisztázó érvelés, a magyarázatkeresés került az előtérbe. Az elbukott szabadságharc utáni évtized kedvező talajt jelentett a romantikát felváltó pozitivizmus hazai befogadásához: ez jelentette a sajtóbeli változások egyik alapvető szemléleti hátterét. A főfoglalkozású újságírók megjelenése és szaporodása a társadalmi, a kétnyelvű, magyarul és németül egyformán író újságírók szerepe és hatása egyfelől, az újságokkal közeli kapcsolatba kerülő szépíróké másfelől pedig a stilisztikai és műfaji alapot képezték a sajtó átalakulásához.

{II-1-317.} IRODALOM

Török János: Publicistikai és nemzetgazdasági némely dolgozatai. Pest, 1858. – Konek Sándor: Az ausztriai birodalom jelesen a magyar korona országainak statistikai kézikönyve. Pest, 1865. – [Kecskeméthy Aurél] Idősb Kákay Aranyos: Újabb árny- és fényképek. Pest, 1866. és Kecskeméthy Aurél naplója 1851–1878. Sajtó alá rend., bev. és kiad.: Rózsa Miklós. Bp. 1909. – Pulszky Ferenc: Életem és korom. II. Bp. 1880. – Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból. II. Bp. 1881. – Szalády Antal: A magyar hírlap-irodalom statistikája 1780–1880-ig. Bp. 1884. – Sennowitz Adolf: Emich Gusztáv 1814–1869. Bp. 1893. – Falk Miksa: Kor- és jellemrajzok. Bp. 1903. – Gr. Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatéka. Bev.: Károlyi Árpád. I. Bp. 1921. – Berzeviczy Albert: Az absolutismus kora Magyarországon. I–II. Bp. 1922–1925. – Papp Ferenc: Báró Kemény Zsigmond. II. Bp. 1923. – Angyal Dávid: Falk Miksa és Kecskeméthy Aurél elkobzott levelezése. Bp. 1926. – Komlós Aladár: Kemény és Engels. = It 1949. 1. 129. – Paupié, Kurt: Handbuch der österreichischen Pressgeschichte 1848–1959. I. Wien–Stuttgart, 1960. – Gyulai Pál levelezése 1843-tól 1867-ig. Sajtó alá rend. és jegyz.: Somogyi Sándor. Bp. 1961. – Sashegyi Oszkár: Az abszolutizmuskori levéltár. Bp. 1965. – A könyv és könyvtár a magyar társadalom életében. Szerk. Kovács Máté. II. 1849–1945. Bp. 1970. – Kemény Zsigmond: Élet és irodalom. Tanulmányok. Bp. 1971. – Buzinkay Géza: A magyar irodalom és sajtó irányítása a Bach-korszakban (1849–1860). = MKSz 1974. 3–4. 269–293.; Szegedy-Maszák Mihály: Kemény Zsigmond. = Világkép és stílus. Bp. 1980. 287–318. – Kosáry Domokos: Széchenyi Döblingben. Bp. 1981.