1. Az összbirodalom híveinek veresége a félhivatalos lapnál

Az ötvenedik évén túl járó Szilágyi Ferenc (1797–1876) a reformkor idején kolozsvári tanár és lapszerkesztő volt. Az Erdélyi Múzeumban alig húszévesen megírta az első hazai tanulmányt Franklin Benjáminról, bemutatta Amerikát a szabadság hazájaként, sőt republikánus érzelmeknek adott hangot. Később, az 1840-es években azonban a Múlt és Jelen című, egyszerre konzervatív és kormánypárti lapjával olyan páratlan népszerűtlenségre tett szert, hogy 1848 tavaszán egyenesen Bécsbe kellett menekülnie. Nem egyszerűen zavaros fejű ember volt, aki heves érzelmektől fűtött és ennek megfelelően változékony tájékozódásaiban szellemi és politikai irányzatokat, állásfoglalásokat felületesen összekevert, hanem ügyes önzésével, személyi kapcsolatrendszerével és párját ritkító erőszakosságával az 1850-es évek egyik legkártékonyabb figurája is volt. Agresszívul érdeklődött mindenkitől a vélt és valódi ellenlábasaira vonatkozó részletes adatok iránt, s amint ezeket összegyűjtötte, hamarosan írta is a feljelentéseket. Szerkesztői munkájával kapcsolatban {II-1-319.} súlyos fenntartásai voltak a hatóságoknak, ennek ellenére Szilágyi minden vétséget és megintést több mint hat éven át átvészelt.

Geringer 1849 augusztusában megbízta az akkor már Pesten tartózkodó Szilágyit, hogy készítse el a Magyar Népbarát című hivatalos népies lap tervezetét. Ezzel, a „rebellis” Nép Barátja mintájára, a nép forradalomellenes és kormánypárti befolyásolásának fórumát akarta megteremteni. Szilágyi be is adta tervezetét, felsorolva, hogyan akarja kiábrándítani a népet a Kossuth-kultuszból, hogyan fogja ecsetelni a Habsburg-ház történelmi érdemeit – és mindazt, amit megrendelnek nála. Kálvinistaként azonban elkövette azt a baklövést, hogy belevette tervezetébe, miképp akarja bemutatni a katolikus papság nagy részének bűnös szerepét. A kerületi parancsnok fennakadt ezen a ponton, és veszélyesnek tartotta az egyház iránti bizalom megingatását. Szentiványi tovább ment, és eleve elvetette a népies lap tervét azzal a jellegzetesen konzervatív megokolással, hogy veszélyes lenne a népet olyan kérdések tárgyalásába bevonni, amelyeknek lényegét, tartalmát úgysem tudja felfogni. Magyar kormánylap alapítását javasolta, s ekkor Geringer ennek tervezetét rendelte meg Szilágyitól. Végül is Szentiványi intenciói alapján alakult ki ez a leplezett kormánylap, amelynek feladata közölni a hivatalos közleményeket, ugyanakkor „nemhivatalos részében” látszólag függetlennek maradni, hogy ezzel az olvasóközönséget félrevezesse és meghódíthassa.

E hátsó szándék feltételezése mellett nagy a valószínűsége annak is, hogy ekkor még fel sem merült a teljesen központilag irányított magyar kormánylap megalkotásának gondolata. Korábban sem volt még ilyen. Szentiványi és a helytartóság éppúgy, mint a birodalmi kormány a régi módon, megfizetett szerkesztővel teljesen megoldhatónak tartotta a kormánynak mindenben megfelelő lap létrehozását. Mindenesetre Geringer megkötötte Szilágyival a szerződést a Magyar Hírlapra. Szilágyi szép javadalmazást, havi 1000 forint szubvenciót, az állami hirdetések után járó százalékot és a kiadótól évi 4000 forint fizetést kapott.

1849. november 15-től hétfő kivételével reggelenként, négy oldalon, három-, később négyhasábos tördeléssel jelent meg a Magyar Hírlap. A lap élén a Hivatalos rész állt, mely a nyílt parancsokat, törvényeket, rendeleteket közölte. Ezután következett a Nemhivatalos rész, amely általában pesti keltezésű, levél formájú vezércikkeket vagy iránycikkeket, Fővárosi napló címmel belföldi, majd külföldi híreket, sajtószemléket közölt; gyakran volt tárca rovata is. Végül a Hivatalos értesítő és a magánhirdetések következtek. A Nemhivatalos rész, a tulajdonképpeni politikai napilap rovatai hamarosan megszaporodtak előbb a belföldi, majd a külföldi levelezésekkel. Az összes cikket-levelet az jellemezte, hogy kevés kivételtől eltekintve, a rovaton belül önálló cím nélkül követték egymást.

A Magyar Hírlap jelszava volt: „Hívség a fejedelem iránt, hazaszeretet, magyar nemzet szebb és boldogabb jövője!”. Ezt az első számban hosszú programban fejtette ki Szilágyi a stílusára jellemző, inkább oldott értekező hangon, mint napilaphoz illő hangvétellel, de itt is bemutatva cikkeinek {II-1-320.} ügyes kétértelműségét: ebben mindenki, kormány és olvasó egyaránt a maga szócsövére ismerhetett. Először elítélte a forradalmat, „e nagy zajjal, de kevés tiszta akarattal s még kevesebb tapintattal és politikai számítással folyt zendülés”-t. Majd „…a legnehezebb próba után is kiállott dicső monarchiát…” emlegette. Ezt követően a régi, 47-es értelemben vett konzervativizmus létjogosultságát és szükségességét boncolta hosszasan. „…A javításoknak – írta – a státus belső élete historiai alapja fenntartásán, s a meglevő institúcióknak nem lerombolásán, de célszerű és az időhöz alkalmazott kifejtésén kell épülni, mindenek felett hogy az alkotmány tökéletesítésének nehéz munkája nem alólról a nép, de felyülről a kormány által történjék…” Lamartine-ra hivatkozva állapította meg, hogy „van conservativ szabadság”, amin azt értette, hogy „…kell a szabadságnak is a függéssel, a kormány és törvények iránti függéssel, ez utolsó túlsúlyával elegyítve és mérsékelve lenni…” Bonyolult csigavonallal jutott el végre nemzeti gondolatai magyarázásáig.

Az „aristokratiai szerkezetnek” voltak ugyan hiábi, engedte meg, de oktalanságnak, sőt „kártékonynak” tartaná csak ezek miatt elpusztítani „egy termékeny, nagy élő-fát”. „Az annyira gúnyolt táblabírói rendszer volt a magyar nemzetiségnek több századok viharaival megvívott erős palladiuma” – vallott hitet úgy, hogy rögtön utána az erre joggal rásüthető konzervatív megbélyegzés ellen is védekezett azzal a nem egészen meggyőző érvvel, hogy az új helyzetben, amikor a régi rend le van rombolva, az új pedig még nincs megalapítva, „a régi conservativ politikának és pártnevezetnek e részben most nincs is már semmi jelentése.” Álnaiv etimologizálással arra hivatkozott, hogy a szabadságharc után csak romok maradtak, tehát nincs mit konzerválni.

A program eddig világosan két szálon futott: Szilágyi először a dinasztiát és a kormányt nyugtatta meg a Magyar Hírlap céljai felől, utána pedig a lap elképzelt olvasóit, az arisztokráciát, a köznemességet, a táblabírókat – megfogalmazás nélkül érzékeltetve a konzervatív szellemiségű nemzeti egység igényét. Eddig eljutva azonban a tennivalók következtek a programban; ez pedig tökéletesen zavarosra kerekedett, aminthogy a kétféle szándékot sem lehetett összeegyeztetni. Szilágyi egyszerre kívánta szolgálni az adott „törvényes rendet”, a nemzeti „sebek” begyógyítását és „…a kormány iránti engedelmességnek és tiszteletnek megőrzésé”-t. Megállapította, hogy az oktrojált alkotmánynak „…minden bizonnyal …szélesebb demokratiai alapja van, mint Magyarország népessége jelen politikai műveltségével és érettségével összeférhetne”, ezért célul tűzte ki, hogy az „érettség” növelésével az életbeléptetésért harcoljon. Nyilvánvaló kényszerűségből írta le, hogy „…a kedvenc magyar elsőség ideje lejárt…”, majd arra az alapelvre tért rá, amellyel egyetértett, s amelybe belefoglalhatta a magyarságnak szánt fontos közvetítő szerepet is. Az „…egy és erős Austriának… jövendő hivatása nyugat és kelet összekapcsolásával az alkotmányos élet áldásait …kiárasztani” – írta.

Szilágyi kétségtelenül ügyes és számító szerkesztő volt. Nem lehetetlen, azért írt ilyen hosszú és túlságosan részletező programot, mert lehetőség {II-1-321.} szerint biztosítani akarta, hogy minél több tárgyat és nézetet bele lehessen magyarázni – ha később esetleg számon kérnék tőle, hogy eltért az engedélyezett programtól. Az 1850-es évek első felében a rendőrségi megintések, figyelmeztetések legtöbbször ezzel érveltek, Szilágyit azonban egyszer sem sikerült sarokba szorítaniuk.

Szilágyi a lapja számára azonnal a meginduláskor megnyert három, a negyvenes évek közepétől már ismertté vált, fiatal újságírót.

Nádaskay Lajos (1816–1860) – egy vidéki jegyző Sárospatakon végzett, majd orvostanhallgató fia – 1844-től a Honderű szerkesztője volt. Ott Petőfi-ellenes hajszát folytatott, negyvennyolcban viszont a radikális Reform szerkesztője lett. Rövid időre börtönbe került, majd kiszabadulva – immár élete végéig – a Magyar Hírlap, illetve Budapesti Hírlap munkatársa, 1856-tól pedig szerkesztője volt. Sok gyermeket nevelt, magát és családját kizárólag a tollával tartotta el, ezért engedelmes szolgálója volt kenyéradóinak.

A fiatal ügyvéd, Bulyovszky Gyula (1827–1883) 1848–49-ben Petőfi és Vasvári forradalmár körének egyik vezéralakja volt, a 12 pont egyik fogalmazója. Most kezdettől szintén a félhivatalos kormánylap belső munkatársai között találjuk; itt lett az évtized egyik kedvelt tárcaírója. A francia tárcastílust és a Saphir-féle, szójátékokkal gyakran élő bécsi tárcát honosította meg lapjainkban. Alapjában véve felületes, gondolattalan és gyakran érzelgős író volt. Ám nemcsak a tárca rovatot szerkesztette – amely politikailag semleges jellegű volt –, hanem nyári szabadsága idején Szilágyit szerkesztőként is helyettesítette.

Birányi (Schultz) Ákos (1816–1855), a felszentelés előtt kilépett katolikus pap, Nádaskayhoz és Bulyovszkyhoz hasonló pálya után lett a Magyar Hírlap belső munkatársa. Előbb Kossuth Pesti Hírlapjának munkatársa, néhány év múlva a konzervatív lapok írója, negyvennyolcban röpiratszerző, majd egy ideig a forradalmi baloldal lapjának, a Köztársasági Lapoknak szerkesztője lett, hogy 1851 januárjától a Magyar Hírlap munkatársa legyen, élete utolsó évében pedig ismét visszatérjen a katolikus egyházi érdekek szolgálatához, mint a Religió segédszerkesztője.

Ők mindhárman halálukig vagy a lap megszűnéséig kitartottak a Magyar Hírlap mellett. Volt azonban ekkor három másik belmunkatárs is, akik rövid idő után odahagyták a lapot, mert nem értettek egyet Szilágyi zavarosnak tartott nézeteivel. Mindhárman azért távoztak, mert őszintén bíztak a Bach-kormányban és általa az ország polgári átalakításában. Kecskeméthy Aurél (1824–1877) mindössze 1850 első felében írt vezércikkeket és Kemény Zsigmond Forradalom utánjáról egy nagy kritikát. Ezekben az írásaiban egyértelműen képviselte a magyarországi polgárosodást elősegítő birodalmi alapelveket, s kíméletlenül és éles logikával támadta az ókonzervatívokat. Tiszta okfejtésével semmi lehetőséget sem nyújtott a Szilágyi-féle elmosó stílusnál lehetséges többféle értelmezésre.

Kecskeméthy legközelebbi barátja, Funták Sándor hasonló elvek szellemében folytatta a vezércikkírást 1851 tavaszáig. Elsősorban államjogi érvelése {II-1-322.} volt figyelemre méltó. Rövid újságírói pályafutás után ügyvédként lett nagy hírű (mint liberális ügyvéd, számos nagy jelentőségű perben ő vezette a védelmet, így a tiszaeszlári perben is, Eötvös Károllyal együtt).

Mikulás János (1820–?) szintén rövid ideig volt újságíró. Lutheránus tanárként előbb 1851–52-ben a bécsi kultuszminisztériumban szolgált, s „kitűnő képességeiről” tett tanúbizonyságot, majd hamarosan a pesti kerület protestáns iskolafelügyelője lett. Ebben a pozíciójában – főként mert meggyőződéses híve volt a Bach-rendszernek –, sok ellenséget szerzett, különösen a kálvinista tanárok körében, s még szervezési érdemeivel és a hivatalnokok korrupciója elleni fellépésével sem tudta enyhíteni megítélését.

A Magyar Hírlap e munkatársaihoz csak 1852-ben társult, akkor is ideiglenesen, még egy belmunkatárs, Török János (1807–1874). Ez a tény igen jellemző Szilágyi lapjának szellemére, még ha 1853 február után sajtóéletünknek évekig egyik állandó jelenete maradt is Szilágyi és Török civakodása, vitája, egymást feljelentése. A páratlanul heves és tartós ellenszenv mutatja kettejük mentalitásának és jellemének rokonságát.

Szilágyi állandó munkatársai tehát a szabadságharcot átélt nemesi, nemesi hivatalnoki és papi értelmiség jellemző képviselői voltak. A közös feltételek és társadalmi jellegzetességek ellenére azonban szembekerült egymással a Magyar Hírlap munkatársainak két csoportja. Az egyikbe, az erősebbikbe Nádaskay, Bulyovszky és Birányi tartozott, s hozzájuk csatlakozott átmenetileg Török is. Ők már 1848 körül hozzáigazodtak a nemzeti mozgalom különféle árnyalataihoz. Amikor elbukott a szabadságharc, feltétel nélkül behódoltak a hatalomnak, hajlandók voltak minden célra odaadni tollukat – úgy azonban, hogy megőrizték korábbi kötődésüket, s ha emiatt személyüket nem fenyegette veszély, hajlandók voltak ennek is hangot adni.

Velük ellentétben Kecskeméthy, Funták és Mikulás már elfordultak az általuk feudálisnak tartott nemzeti ellenállástól. A magyar forradalmat értelmetlennek, kivihetetlennek és károsnak értékelték. Csakis a nemesség érdekeit szolgáló szeparatizmust látták benne, mely sikere esetén leválasztotta volna Magyarországot az európai polgárosodásról és szembeszegült volna az európai politikai érdekekkel is. Az ország társadalmi, gazdasági és kulturális fejlődését egyedül a Habsburg-birodalom keretei között tudták elképzelni. Az 1849. március 4-i „octroyált” alkotmány puszta létrejöttében és a Bach-kormányzat polgári irányelveiben megtalálni vélték Magyarország korszerűsítésének biztosítékát. Úgy tartották, hogy az ország jövője érdekében vállalni kell a nemesi közvéleménnyel való szembeszegülést is – s éppen ennek elmulasztása, sőt a közvéleménynek tett engedmények miatt kerültek szembe Szilágyi irányvonalával, és váltak meg egymás után a laptól. Elvi ellenkezésüket csak fokozta emberi idegenkedésük Szilágyi jellemétől.

A Magyar Hírlap más rendszeresen publikáló munkatársai is a Kecskeméthyék által képviselt magatartásmód befolyását gyengítették, s a nemzeti ellenállást és ennek szellemében a szabadságharcra való emlékezést szolgálták. A belföldi állandó levelezők közül főleg Antunovics József (Szabadka) {II-1-323.} és Milassin Jakab (Magyar-Kanizsa) volt ilyen. Hasonló igény nyilvánult meg a külföldi levelezések megszervezésében is. 1850. január végén jelent meg először a lapban Csernátony Lajos (1823–1901) párizsi levele. Valóban érdekes jelenség volt, hogy Kossuth egykori titkára, a Márczius Tizenötödike egyik szerkesztője a kormány félhivatalos lapjában rendszeresen megjelenik írásaival (igaz, név nélkül, de a hatóságok tudtával) – miközben távollétében halálra ítélik. Persze megvolt a publikálási lehetőség magyarázata is: az összeférhetetlen és gyűlölködő Csernátony, akit az emigráció kizárt köréből, számos olyan személyi ügyről, ellentétekről adott hírt, amelyeket deheroizálásként örömmel látott a helytartóság.

Következőként az osztrák hadseregből megszökött Xantus János (1825–1894) jelentkezett londoni levelezőnek, majd 1851 júliusától – többször nevének teljes kiírásával – Jósika Miklós (1794–1865) Brüsszelből. 1851 tavaszán figyelmeztették ugyan Geringert, hogy a törökországi emigrációból Dancs Lajos honvéd százados levelezőnek ajánlkozik, s Protmann ekkor közbe is avatkozott – ám egy év múlva megindultak a Konstantinápolyból keltezett levelek is.

Szilágyi tehát megszervezte, hogy lapjának a magyar emigráció minden fontosabb központjában legyen állandó levelezője. A Magyar Hírlap így hol közvetlenül, hol közvetve – az adott országok, városok életének bemutatásával vagy az európai politikai események magyar szempontú szemrevételezésével, ritkábban elemzésével – állandóan tudósíthatott az emigráció helyzetéről, és így azt a benyomást keltette, mintha emlékeztetni próbálna a szabadságharcra.

A munkatársak összetétele, a külföldi levelezések megszervezése és Szilágyinak e félrevezető politizálása alapján érthető, hogy Gyulai Pál 1850 nyarán a Pesti Naplóval ellentétben úgy jellemezte a Magyar Hírlapot, hogy az „…minden cudarsága és szerkesztője mellett még a legmagyarabb lap.”