2. A MAGYAR HÍRLAP (1849–1852) a nemzet és a földbirtokosság nevében

Amikor a helytartóság megkötötte a szerződést a Magyar Hírlapra és megadta neki a jogot a hivatalos közelmények publikálására, akkor olyan ütőkártyát adott Szilágyi Ferenc kezébe, amelyet az több mint két éven keresztül találékonyan felhasználhatott. Minden negyedéves előfizetési felhívásában arra hivatkozott, hogy a lap „a kormány hivatalos közlönyeül szolgáland”, ugyanakkor egyre kevésbé hirdette a birodalmi alapelveket, és egyre többet beszélt a magyar nemzet sajátos érdekeiről. Az olvasóknak sokat ígértek a Bach-kormányzat magyar félhivatalos lapjában a felhívás keretét adó „Ne bántsd a magyart!” és „Él magyar, áll Buda még!” jelmondatok.

A Magyar Hírlap magatartását elsősorban a nemzeti és földbirtokosi {II-1-324.} érdekek képviseletének vágya határozta meg. Nem válogatva a megkívánt szólamok hangoztatásában, ellenzékinek tűnő magatartást tanúsított a birodalmi alapelvekkel szemben. A jozefinista polgárosító nézetek 1850-ben előtérbe kerültek hasábjain, s ez volt a lap leginkább eszmélő, legtartalmasabb időszaka is. Ez az irány azonban átmeneti megszólalás után lehanyatlott; 1852-ben pedig már Török János adott programot a lapnak és a földbirtokosságnak.

Az emigrációra vonatkozó írások már jóval a külföldi levelek előtt megjelentek, és végig követték a lap életét. Az 1849. november 17-től induló, „A magyar menekültek kérdésé”-vel foglalkozó cikksorozatának távolságtartó volt ugyan a hangja, de nem a menekültek ügye miatt, hanem hogy megfeleljen a kormány által megkívánt tárgyalási módnak. Az emigránsokat a magyar forradalom okainak nevezte ugyan, de egyikük nevét sem említette. Nem személyeskedés volt a célja, hanem a téma napirenden tartása, és megindoklása azzal, hogy a magyar emigrációnak egészében nemzetközi politikai jelentősége van: ők biztosítják, hogy a magyar kérdés a világpolitikában felszínen maradjon.

Amint ezt a hangot eltűrték a hatóságok, a Magyar Hírlap úgy merészkedett tovább lépésről lépésre. Megértéssel ismertette az emigránsok lelkiállapotát, helyzetét, s még azt is hozzáfűzte, hogy „fölöttük ítéletet mondani, nem a mi tisztünk.” (1850. január 3.) Aztán sajnálkozva ugyan, de közölte a nép körében Kossuthról kerengő történeteket, az alakjához fűzött reményeket.

1850 májusára a külföldi levelezők már nyíltan tárgyalták az emigráció belső ügyeit, sőt a Csernátony torzításai ellen tiltakozó Teleki László levelét is teljes egészében közölte a lap. Őszre oly mértékű lett a lap efféle érdeklődése, hogy Bach személyesen figyelmeztette Geringert. Geringer levélben tudatta Szilágyival, hogy „…kénytelen voltam a mai napon a kerületi parancsnoságot felszólítani, hogy a Magyar Hírlap minden ilyenféle üzelmeinek gátat vessen…” Szilágyi válasza azonban kéznél volt. Angyal Dávid tartalmi idézete szerint: ő a kormánynak vélt szolgálatot tenni „…a politikai menekültek gyengéinek és pártoskodásának leleplezésével…”, ezért az olvasók rossz néven is vették tőle, hogy „…a szerencsétlen hazafiakat ócsárolni…” merészelte. Másrészt azt magyarázta Szilágyi: természetes, hogy nyugat-európai levelezőit a „rebellisek” sorából kénytelen venni, „hiszen a jóérzelmű magyarok itthon maradtak.”

Amilyen cinikusan kezelte Szilágyi a nemzeti ügyet, éppúgy szemrebbenés nélkül írta le egyértelműen szatirikus éllel is a megkövetelt frázisokat, s úgy látszik, ez esetben sem tévedett. A külföldi levelek maradhattak. Így aztán hamarosan még merészebben szólalt meg az emigrációs téma.

1851. január 8-tól nyitotta meg leveleinek sorát a „rendes londoni levelező”, azaz Xantus János, július 10-től pedig megjelentek Jósika brüsszeli levelei. Ezek előbb – míg útilevél jellegűek voltak – a tárcában, azután politikai levelekként szerepeltek. Nyár közepére a külföldi levelek olykor már {II-1-325.} másról sem szóltak, mint az emigráció ügyeiről. Ősszel, amikor Kossuth eltávozott Törökországból, majd Angliába érkezett, nem jelent meg szám Kossuthra vonatkozó tudósítás, hír nélkül. A legkisebb eseményeket is hírül adta a lap, legfeljebb hozzáfűzött félmondatos értelmezéssel tompította élét vagy tette lehetővé az olyan felfogást, hogy rosszallóan foglal állást (például Kossuth angliai ünneplésekor). Végül is Kossuthtal foglalkozott olyankor is, amikor a szereplésére vonatkozó angliai politikai fenntartásokról részletesen tudósított, s ebbe végképp kevéssé lehetett belekötni.

1852-re az emigrációra vonatkozó hírek megcsappantak. Csernátony Párizsból, Xantus Londonból tovább költözött, s már csak Jósika írt egy-egy politikai levelet az év végéig. Kossuth angliai szereplése nem idézett elő világpolitikai fordulatot, ezért bizonyos fokig csalódást is keltett e téma a magyar olvasókban. Főleg pedig Szilágyinak óvatosabbnak kellett lennie. Már 1851 októberében feljelentették Debrecenből, közvetlenül az igazságügy-miniszternél, hogy a Magyar Hírlap túl sokat foglalkozik Kossuthtal. Ez az ügy, Bach leiratával együtt, ismét Geringernél összpontosult. Bár maga Bach is sürgette Szilágyi Ferenc eltávolítását a szerkesztőségből – Szilágyi mégis maradt.

Az emigráció mellett a Magyar Hírlap másik fő témakörébe Magyarország és a birodalom, illetve a magyarság és a nemzetiségek viszonyának egymással összefonódó megvitatása tartozott. A lap 1849. november 27-én iránycikket közölt az egész kérdéskörről, s ügyesen siklott végig a veszélyesen ingoványos talajon. II. József kísérleteinek kudarcával kezdi a névtelen szerző; ennek okát a császár oldaláról az erőszakos egységesítésben, a nemzet részéről pedig abban látja, hogy a magyarságból – de rögtön hozzáteszi, hogy a birodalom többi nemzetéből is – hiányzik „…a rokonszenv az összes álladalom ügyei iránt.” Megkülönbözteti a fejedelem iránti hűséget és a birodalmi öntudatot, nyilvánvalóan azért, mert csak az előbbit vállalja. A „nemzeti érdek és álladalmi érdek egymást módosítják…”, folytatja, s mivel az utóbbi a fontosabb a kormányzat számára, azért a kormány csak az állami érdekkel foglalkozzék, a nemzeteket pedig hagyja magukra, hagyja önerejük szerint fejlődni. A birodalmi egység elvének ezt a nyílt megtagadását azonban ekkor még csak a félhivatalos Reichszeitung rótta meg, a hatóságok nem avatkoztak be.

Az 1850. január 1-i vezércikk óvatosan tovább lépett és egyúttal használati utasítást adott a lap olvasásához. Kijelentette: hangzatos program elkészítése helyett azt tekinti fő feladatának, hogy a nemzet érdekeivel foglalkozzék. „Mi nem annyira akartunk vezérelni, mint tolmácsolni” – írta. Egyébként is nem az előre meghirdetett elvek, hanem a ténylegesen végzett munka híve, mert „…a körülmények hatalma ez utóbbi módot ajánlotta”.

Ez az újabb program – mely a programkészítés feleslegességéről szólt – ismét csak kétértelmű volt. A magyar olvasónak azt mondta, hogy a sorok között olvasson, a hatóságoknak viszont azt, hogy azt tekintsék, a lap egészében mennyire elősegíti a birodalmi érdekek elismerését, ne pedig az egyes részletkérdésekben vallott nézeteivel törődjön.

{II-1-326.} Nem egészen két hét múlva Szilágyi memorandummal fordult Bachhoz, hogy megmagyarázza magatartását. A memorandumban bőbeszédűen és nagy ellentmondásokkal akarta meggyőzni a kormányt saját útja helyességéről. Felsorolta Bachnak a liberális nemesi politika legfontosabb szempontjait. „Háromszoros érdeken csügg a magyar nemzet hihetetlen szívóssággal és határtalan lelkesültséggel – írta –; ezen háromszoros érdek felöleli: a biztos garanciákat az alkotmányos szabadságra nézve (melyről a március 4-iki alkotmány mindenesetre kezeskedik), nemzetisége megőrzését és a területi épség fenntartását.” Ezután még azt is hozzáfűzte, hogy a területi épség helyreállítása az a legegyszerűbb módszer, amellyel a magyar szíveket meg lehet nyerni. Ezért foglalkozik annyit a Magyar Hírlap e kérdéssel. „Gondolja meg a magas ministérium, hogy szükségem van a közvélemény kedvezésére – csavart egyet Szilágyi a gondolatmeneten –, különben nem tehetnék szolgálatokat a kormánynak.” Majd egy leplezetlenül cinikus fordulattal folytatta: „a Hivatalos Értesítő visszavonása ezer előfizetőt hozna vállalatomnak, egy izgató cikk ugyanannyit. De az olvasók hangulata javulni fog, ha nekem a kormány több szabadságot ad. Ha lapom szabadon mozoghat, hatása alatt a középosztályban kormánypárt alakulhatna.”

A két, közel egy időben kelt írás világosan mutatja Szilágyi taktikáját. A vezércikk az olvasót nyugtatja a kormánynak tett engedmények megmagyarázásával és jelentéktelenné tételével; a memorandum viszont a kormányt igyekszik meggyőzni a nemzetnek tett engedmények haszna felől. A közönségnél bevált ez a módszer, a Magyar Hírlap népszerűsége fokozódott: 1850 közepén 1500 körül volt előfizetőinek száma, az év végén már több mint 2000 példányban nyomták naponta, 1852-re pedig elérte a 2700 előfizetőt. A hatóságok jobban kiismerték Szilágyit, s Geringer hamarosan eldöntötte, hogy egy jobban kézben tartható lapot kell megalapítania. Ekkor született meg a Pesti Napló.

Szilágyi és a Magyar Hírlap a hatóságok bizalmatlanságának nyilvánvaló jele ellenére fokozottan folytatta addigi taktikáját. Vidéki levelezői egyre többször emlékeztek a szabadságharc megyei eseményeire, s bár állandóan ellentmondtak a nemzetek egyenjogúságát kimondó tételnek, ezt úgy tették, hogy a hatóságok mégse köthessenek bele. Bemutatásuk szerint általában a nemzetiségek voltak a lázadók, a magyarság ellenük pusztán önvédelmi harcot folytatott. A levelezők olykor köszönetet is mondtak a „felmentő” császári csapatoknak, mert szerintük azok a legnagyobb veszedelemtől mentették meg a magyarságot. Szilágyi láthatóan támogatta e téma állandósítását, sőt maga is ráduplázott a hangnemre. Az egyik szerb újságnak a két nép kibékülésére vonatkozó javaslatára vezércikkben válaszolta: „…csak akkor majd, ha a magyarnak természet adta biztosított határain belül nem leend új országalapító elem, de ki keblében táplálkozik, őszinte fia leend mind, s vele egy célra törekszik, akkor tisztelt collega, bátran közeledhetünk…” (1850. június 2.). Szilágyi e merev hangját is szó nélkül hagyták a rendőri hatóságok, csupán egy szerb újságíró tiltakozott ellene. Ekképp merészkedett {II-1-327.} el Szilágyi addig, hogy a szabadságharc leverésének első évfordulójáról is vezércikkben emlékezzék meg. Természetesen ekkor is az volt számára a lényeges, hogy a nemzetiségek csalódtak vérmes reményeikben.

Szilágyi és levelezői irányzata egyeduralkodó volt a Magyar Hírlapban mindaddig, amíg Kecskeméthy Aurél fel nem lépett 1850 elején a birodalom és Magyarország viszonyának más szempontú tárgyalásával. Nézeteit elsősorban az ókonzervatívokkal szemben fogalmazta meg, de cikkeinek vitajellege ellenére is átfogóbban és higgadtabban, igényesebben nyúlt a kérdésekhez, mint a lap többi írása.

Kecskeméthy vezércikkeinek politikai eszmerendzere több lényeges ponton szembekerült Szilágyi irányvonalával. Kecskeméthy addig nem ítélte el a forradalmat, amíg mindkét birodalomrészben az alkotmányos birodalmi egység gondolata nem győzött. Ennek az elvnek győzelmét és további megőrzését tartotta a legfontosabbnak. Most azonban a „szeparatizmussal” és a „nemzetiség féltésének” kisajátításával, félremagyarázásával az ókonzervatívok vissza akarják lendíteni Magyarországot a korábbi helyzetbe. Márpedig, írta Kecskeméthy március 20-i vezércikkében, „a magyar separatismus oly idős, mint Austriávali egyesülése egy uralkodó ház szárnyai alatt; ennek oka egy elvben rejlik. Magyarország alkotmánya volt a válaszfal közte, s a nem alkotmányos Austria közt… Az elv, a status elem, a vérré vált állományi fogalom – separált. Hiba volna e százados kitartó érzés-mélységben ignorálni akarni a nemzeti erőt, – hiba volna, és bizonyos halála a nemzetnek más részről, szemeit behunynia azon igazság előtt, hogy 1849-ki mártius 4-kével e válaszfal összeomlott.”

A továbbiakban amikor Ausztriáról beszélt, mindig a forradalomban alkotmányossá vált birodalmat értett ezen. Kemény Zsigmond Forradalom után című röpiratának alapgondolatával egyetértett, hogy Magyarországon többé nem képzelhető el olyan politika, mely a birodalommal való szorosabb összhang szükségét és a birodalom európai szerepét nem veszi tudomásul, de hozzátette, hogy ennek a birodalomnak új, a régitől eltérő alapelvei vannak. Az uralkodók a 19. században már csak korszerű eszmékkel tudják biztosítani az alattvalói hűséget, írta. A korszerűsítés első, döntő lépését megtette a Habsburg-birodalom uralkodója is, amikor népeinek alkotmányt adott, amelyben megalapoztattak „…a polgárosodás, a szabadság s emberiség szellemébeni intézmények.” (március 22.) Persze 1850 elején Kecskeméthy nem a fennálló viszonyokról beszélt, hanem a jövő lehetőségeiről, „…ha ezen irány fejlődésétől isten meg nem vonja a kellő időt, ha az austriai birodalom újdon kijelölt alkotmányos létét egykor élvezendi…”

Az ókonzervatívok, állította Kecskeméthy, ezeket az eszméket is ki akarják irtani. Polgári indulattal fordult ellenük, mert „…az öröklésnek nincs tekintélye e korban, hol az ember mindenné és semmivé csak önmaga által lesz” (július 2.). Többször hangsúlyozta, hogy amikor az arisztokrácia a politikai hatalom visszaszerzéséről beszél, más – társadalmi és gazdasági – uralmának helyreállítására is gondol. Politikailag pedig képtelenségnek tartotta, {II-1-328.} „…hogy mi egy status 19. századi egységi szüksége ellen Verbőczivel kezünkben vitassuk autonomiánkat” (augusztus 7.).

A „nemzeti önzést” is azért tartotta veszélyesnek, mert az ókonzervatívok kaszt-érdekeik szekerébe fogják. „Pedig ne higgyük, hogy a magyar nemzetiség egyes emberek vagy párt kezében van; …és ne ámítsuk magunkat azzal, hogy nemzetiségünk ügye a két év előtti viszonyokra emberi hatalom által visszavonható” (március 22.). Az ókonzervatívok saját önző céljaik érdekében felhasználják a függetlenségi törekvéseket és a nacionalista érzelmeket, mondta Kecskeméthy Aurél. Képtelenség, hogy amikor ilyen célok lebegnek a szemük előtt, a közvélemény még sajnálkozik, hogy nem vállalnak állást. Fel kell ismernünk, írta, hogy amint a magyar nemzetiség öntudatra ébredt, éppúgy megtette ezt a többi is; az irántunk való, megkérdőjelezetlen, néma tisztelet megszűnt. „A magyar nemzetiség phrenetikus terjedési vágyainak halálórája elkondult; hegemóniája legfölebb civilisatiója fokától föltételezett. (…) Az idők szelleme emberi intézményeknél erősebb; – az életerőt illető elismerést emberi intézmények hasztalan tagadják meg; a miénk veszélyben forog; többet kívánni csak a tragoedia ismétlésére vezetne” (március 22.).

Bár Kecskeméthy több kérdésben helyesen ismerte fel az érdekek szövevényének rendszerét, ésszerű és időszerű elvekre hivatkozott, mégis politikai illúziókban hitt. Még hónapokba telt, míg felismerte, hogy érvelése visszhangtalan, gondolkodásmódja és magatartása alkalmatlan arra, hogy egy frissen levert nemzetet meggyőzzön, de arra is, hogy a győztes hatalmat elgondolkoztassa. A közönség nem a leírtakra figyelt, hanem az elhallgatottakat találgatta; csupán Kecskeméthynek az ókonzervatívok elleni támadásai voltak félremagyarázhatatlanok.

1850. február és augusztus között a Magyar Hírlap – valószínűleg minden esetben Kecskeméthy – az ókonzervatívok minden politikai lépésére, emlékiratára elutasítóan reagált. Végül Kecskeméthy Kemény Zsigmond Forradalom utánjáról írt hosszú kritikát augusztus közepén, bebizonyítva, hogy nézetei miatt a könyv helyes címe „Forradalom előtt” lett volna. Ezt a több folytatásból álló írást már a szerző nevének teljes kiírásával közölte Szilágyi – az aláírás az óvatosság és a fenntartások jele is volt –, amikor viszont Kecskeméthy a röpiratok által sürgetett „nemzeti egységes párt” ellen is megpróbált felszólalni, ezt nevének kiírása ellenére is visszautasította Szilágyi.

A szerkesztőn kívül valószínűleg a lap olvasói is elhatárolták magukat Kecskeméthy nézeteitől, de Szilágyi saját érdekében jól felhasználhatta e cikkeket: a kormányzatnak az ókonzervatívok támadása miatt kedvében járt velük, önmagát viszont nem kompromittálta az olvasóközönség előtt. Hasonló nézeteknek ritkán adott hangot a lap. Mindössze egy ungi levél szólt még a Kecskeméthyéhez hasonló indulattal az arisztokráciáról és törekvéseiről. Kecskeméthy távozása után pedig ez a kérdés teljesen lekerült a napirendről, s a Magyar Hírlap a nemzeti politika elveivel kapcsolatban visszanyerte egyöntetűbb hangját.

{II-1-329.} Amikor Kecskeméthy megvált a Magyar Hírlaptól, a következő háromnegyed évre, 1851 tavaszáig Funták Sándor folytatta a birodalmi politika és a magyar politizálás egyeztetését, a politikai alapelvek tisztázását, elsősorban jogi-alkotmányjogi oldalról. Mikulás János főleg a társadalmi kérdéseket feszegette a polgárosodás érdekeiből kiindulva.

Funták 1851 eleji vezércikkeiben történeti érveléssel igyekezett megvilágítani helyzetünk és igényeink ellentmondásait, és gyakran elemezte a német szövetségben vezető szerepre törő Habsburg-birodalom centralizációs elveinek veszélyét Magyarországra nézve. Történetileg ő is alkotmányosságunkat tekintette a birodalom többi nemzetétől elkülönítő erőnek, de a modern korban már kétségbe vonta, hogy az érvényes és eredményes lenne. „…Egyéniségi szabadság a többi nemzetekhez képest irigylendő aránytalan mértékben volt meg, az kétségtelen – írta január 4-i vezércikkében –; de e szabadságnak valamint belől csekély terjedelme, a kormányzatban annál folytonosb, annál tervszerűbb ellensége volt. Fölébredt haladási vágyunk ez ellenséggeli küzdelmére szorítkozott csaknem kizárólag, s e miatt sok tekintetben mögötte maradtunk a birodalom sokkal csekélyebb egyéniségi szabadsággal bírt nemzeteinek. És hogy e folytonos küzdelem kitartásában sem volt meg szabadságunk kifejlődésünk biztosítéka, arról a kormányzat nem egy alkalmat fölhasznált kísérletei meggyőzhetének. A birodalom szervezetébe beilleszthetlen saját állami rendszerünk lassankint elveszté törvényszerű függetlenségét, a túláradó kormányzati központosítási vágy mindig bénábbá tevé a foglalásai ellenében ápolt ellenőrködést, s az utolsó országgyűlésre tervezett központosítási kísérlet kivitele mindenhatóvá teendette a felelősséget nem ismert kormány akaratát.” Az országot – folytatta tovább – „a század szelleme” megmentette ettől a végzettől, helyette egy másik küzdelembe sodorta, melynek eredménye az lett, hogy különállásunkat eltörülték. „Alkotmányos előretörekvésünk, mit a sérelmi tér halmairól védtünk, birodalmi közös törekvéssé lőn.” S ezt történelmi szerencsénknek tartja, mert régi államjogi viszonyainkat a birodalom erősödő központi hatalma előbb-utóbb megsemmisítette volna, s ezzel „…a birodalom utolsó alkotmányos eleme is megsemmisült volna…” Hogy abban a helyzetben – vagyis 1847-ben – lett volna szerencsésebb helyzetben a nemzet, vagy most, hogy már megszületett az oktrojált alkotmány, azt „…ítélje meg az olvasó”.

Funták néhány nappal később folytatta eszmefuttatását, a visszatekintés után most már arra helyezve a hangsúlyt, hogy a „jogeljátszás” elvére épülő birodalmi centralizáció és a konzervatív föderalizmus szélsőségei közti elvek kialakulásához járuljon hozzá, az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány magyarázata alapján. A régi rendet visszaállítani akarók – írta – „…megtagadják a forradalommá nőtt közszellem kívánalmait, kevésbé félnek a lefolyt küzdelem ismétlésétől, mint az újra alakulás kényelmetlenségeitől; az utóbbik [ti. a centralizáció hívei] radikál szabadelvűségük parázsán összeolvasztják a különböző hajlamok, szokások, különböző igények lesimíthatlan emlékeit, meggörnyesztik a külön életkörben felnőtt alakzatokat, hogy e processusból {II-1-330.} a birodalmi akarat s gondolategység eredményére jussanak. […] Épp azok, kik hiszik, miszerint a forradalomra sodort, s legyőzött nemzetek sorsa tabula rasát ad a győző kezébe, épp ezek tudhatnák leginkább, miszerint azon körülmények, melyek a nemzeteket forradalmak ösvényeire vezetik, legbiztosabban jelölik ki a hézagokat, miken annak dagálya áttört, s miket az ó kormányzat tanai a közszellem jogos követeléseire sem töltének be. E hézagok kiegészítésére új elveket kelle elfogadni a kor kezéből, mire birodalmunk ó kormányzata dermedt természeténél fogva is sem képességgel, sem akarattal nem bírt.” Mindezeket figyelembe véve, amint e szempontok „…egy részről lehetlenné teszik az összeomlott régi állapot visszahelyezését, úgy más részről a fejedelem s a nemzet közt föntartják a soha szét nem téphető állami jogviszony kötelékét. Ez elvek elfogadása teszi lehetlenné, hogy a forradalmak harcaiból győzelmesen visszatért fejedelem a legyőzöttekben csak jogvesztett tömegeket lásson. Szabadszellemű fejedelemnek sem lehet célja leigázott nemzetek fölötti uralkodás, még akkor sem, ha a kormányzat hiányai nyugalmatlanságot idéztek elő álladalmában. Nem lehet ily célja, mert uralmának alapját jog képezi, de a leigázás jogot nem ad, s ki azt választaná uralma jogeszméül, az sajátkezűleg írta alá a szabadulás harcainak szentesítését” (január 11.).

Funták is, akárcsak Kecskeméthy, a polgári átalakulás és az alkotmányosság elveiből kiindulva a kormányzat magatartását, nézeteit éppúgy befolyásolni kívánta, mint az olvasóközönségét. A birodalmi kormányzat és a nemzet érdekeit mindketten azonosnak tartották, de csak akkor, ha a nemzet szakít feudális szemléletével, intézményeivel és nemzeti fensőbbségtudatával, s a polgárosodás és művelődés útjára lép, a kormány pedig az ekképp megújuló nemzetet a többiekkel egyenrangúnak kezeli és tartózkodik a szélsőségektől. Magatartásuk jellegzetesen aufklérista polgári magatartás volt. Érvelésük nem elégítette ki a magyar olvasókat, s arra sincs semmi adatunk, hogy a kormányzatot befolyásolni tudták volna. Sőt a hatóságok mindvégig megőrizték gyanakvásukat velük szemben. Ennek ellenére újraértékelő kritikus magatartásukban voltak figyelmet érdemlő momentumok is. Ez a magatartás azonban az 1850-es évek első felén túl egyre ritkább lett, illetve képviselőit mindinkább kitaszították vagy kényszerpályára szorították.

Szilágyi és a Magyar Hírlap általános törekvése ellenkezett Kecskeméthy és Funták törekvéseivel. Szilágyi közvetíteni akart a nemzet és a kormány között, mindig a nemzetből kiindulva, és kiszolgálva az adottságokat – illetve azt, amit adottságnak tekintett. 1850 őszétől a vezércikkek nagy része a nemzeti igényeket hangoztatta; a nemzetiségi eszmének mint alapvető elvnek akarták megnyerni a kormányzatot is. Érvelés helyett azonban inkább ismételtek, például azt, hogy az ausztriai birodalom legfőbb támasza a magyar nemzet, vagy hogy „a magyar nép szívéhez egy út vezet: a nemzetiségé” (1850. október 13.). Ezért vallotta a lap feladatának azt is, hogy az iskolák oktatási nyelvével foglalkozzék. Levelezői nagyrészt úgy tekintették e témát, mint a németesítési törekvések kérdéskörét.

{II-1-331.} 1850 tavaszán–nyarán, Kecskeméthynek a konzervatívokkal folytatott vitájával egy időben zajlott le még egy fontos, bár rövid vita, az úrbéri kárpótlásról.

Március 31-én az Úrbéri viszonyok című cikk „az úrbéri tartozásokkal felérő tőkeérték hiány nélküli kifizetését” sürgette. Szerzője Földváry Gábor volt, az 1848-ban visszavonult Pest megyei alispán, majd főispáni helytartó. A reformkori liberális javaslatoknál megálló cikkhez több mint egy hónap múlva kezdtek érkezni a hozzászólások. Először az egyik az egy összegben történő állami kárpótlást követelte, majd egy V. I. jelű cikkíró Esztergomból indította meg dühödt hangú, reakciós támadását. Hatszázezer magyar nemes nevében vetette Földváry szemére, hogy kétszeresen is kedvez a volt jobbágynak, s kétszeresen sújtja a nemességet (s jellemző módon, itt nem tette hozzá, hogy „volt”). Leszögezte, hogy a kártérítésnek meg kell felelnie „…az elvesztett úrbéri telkek örök értékének, a föld tőkéjének s örök árának…” (május 10.). Miután kárhoztatta az 1848-i törvényt is, javasolta, hogy a nemesség és az arisztokrácia „…nemes lelkét bebizonyítva: …[az] örök váltság tőkéjének felét a volt jobbágyságnak nagylelkűleg elengedvén, azt iránta örök időre lekötelezetté teendi!” De a megmaradó fél összeget az állam csak hitelezze a volt jobbágyoknak, mert „…azt tartjuk egyedül igazságosnak, hogy az, aki földet örök időre nyer, s pedig fele áron, fizesse azt…” (május 11.).

E cikk után több mint két hétig csönd volt, s ez önmagában is figyelemre méltó. Május 30-án jelent meg aztán „Egy volt jobbágy” aláírással egy ingerült, de szellemes cikk, mely V. I. felületesen számolgató módszerének paródiáját is nyújtva, bebizonyította történelmi alapon, hogy a nemesség tartozását több joggal ki lehet mutatni, mint a jobbágyságét.

E kérdésben több plebejus hangú cikk nem jelent meg a Magyar Hírlapban; a vita nem túl hosszan gyűrűző lezárása a földbirtokos érdekek reformkori liberális szemléletű képviselete jegyében történt meg. V. I. álláspontját ugyan nem fogadták el, de még jobban elutasították a „volt jobbágy” fenyegetőzésnek felfogott érvelését – az áldozatot hozó osztály nevében, a megyei földbirtokos nemesség jellegzetes képviselői: Nyeviczkey Kristóf, Zlinszky László, Földváry Gábor.

Ősszel még két vezércikk foglalkozott a Földbirtoki érdekek-kel, ezek azonban már nem utaltak vissza az úrbéri kárpótlás körüli vitára. Az ABC jelű, ekkor több cikkel is jelentkező szerző valószínűleg Kazinczy Gábor volt. A földbirtokosok kétségbeejtő helyzetét annak tulajdonította, hogy a paraszti és földbirtokosi birtok nincs még elkülönítve, s ezért a paraszt „indolenciája” pusztító a földbirtokosra nézve is. Egész gazdaságunk fontos kérdésének tartja, hogy az országgyűlés mielőbb (?) eltörölje a birtokközösséget, s földhitelintézetek felállításával támogassák a földbirtokosokat (szeptember 1., 3.). E javaslatok hamarosan Török János programja keretében illeszkedtek rendszerbe.

1850 őszére a Magyar Hírlap politikai arculata állandósult. A kormányzati alapelvek közül a birodalmi egység mellett minden adandó alkalommal hitet {II-1-332.} tett; a nemzetek egyenjogúságának elvét lehetőség szerint támadta a magyar történeti felsőbbség és a területi sérthetetlenség nevében. Ekkortól kezdve az ó-konzervatívoktól már nem határolta el magát. A nemzeti kérdéseknek abszolút elsőbbséget adott, s a nemzetet azonosította a földbirtokossággal.

1852-ben a Magyar Hírlapnak lehetősége nyílt arra, hogy olyan összefoglaló program alapján működjék, mely az adott viszonyok közt a legszélesebb réteg érdekeit fejezi ki, tehát a legtöbb olvasót biztosítja. A programot Török János fejtette ki az év nagy részén végigvonuló Magyar életkérdések című cikksorozatában, amelyet még ugyanabban az évben kötet formájában is kiadott. Ez volt az ő Forradalom utánja. Célja az volt, amint a kötet bevezetőjében elmondta, hogy „új képző és idomító közintézeteket” javasoljon, amelyek úgy fejlesztik ki a nemzetet, hogy közben „…a közbirodalmi társfajoknak terhükre (ne) essünk”; és felmutatni azokat a területeket, amelyeken mindenki a köz javára munkálkodhat s amelyeket érintetlenül hagyott a magyar alkotmány felfüggesztése. Miután Török úgy látta: Magyarországon a földbirtokosság biztosítja, hogy a föld túlnyomó többsége magyar legyen, ezért alapította programját erre az osztályra. Anyagi és szellemi vezető szerepének megőrzésére és megerősítésére megjelölte a gazdasági (a hűbéri maradványok felszámolása, az angol bérleti rendszer bevezetése és a földhitelintézet létrehozása), a polgárosodási, művelődési feladatokat és a nemzeti egység megteremtésének szükségességét. Török programjának kidolgozott és részleteiben előremutató pontjai gyakorlati természetűek voltak, egyrészt gazdálkodási szakkérdések, másrészt a gyakorlati képzés és a reáloktatás területei. Török azonban egészében egy félreértett, félremagyarázott és időtlenné tett Széchenyit használt cégérül, lényegileg nem vett tudomást az időközben lezajlott forradalomról és annak hatásairól.

Török programjával népszerűvé tette a Magyar Hírlapot, Szilágyi azonban most inkább választotta a kormányzat, mint a közönség pártfogását.

Már 1850 elején a kormány úgy látta, hogy Szilágyi nem a megfelelő személy céljai egyértelmű támogatására. A Pesti Napló létrehozása után a helyzet logikus következménye lett volna, hogy a Magyar Hírlapot – akárcsak Vida Figyelmezőjét – betiltsák a hatóságok. Nem ez történt. Szilágyi nem válogatott ugyan a módszerek között, hogy a felszínen maradjon, s ügyes taktikusnak is bizonyult – ez azonban nem lehetett volna akadály egy diktatórikus hatalom számára. Szilágyi viszont mégis hosszú évekre megmaradt szerkesztőnek, bármennyi panasza is volt ellene akár a kormánynak, akár a közigazgatási hatóságoknak. Ennek egyik magyarázatát abban kereshetjük, hogy Szilágyinak volt két, fontos pozícióban levő támogatója. Az egyikük gróf De la Motte Antal helytartósági alelnök volt, akinek a kormány is számon tartotta konzervatív elveit, vonzalmait. Nem tudjuk, milyen kapcsolatban állt Szilágyival, de nyomon követhető, amint minden esetben kedvezett neki. A másik pártfogó – néhány évig – Josef Protmann volt, a pesti rendőrség feje. Nála a kapcsolatnak legalábbis egyik oldala nyilvánvaló: felesége Szilágyi feleségének volt közeli barátnője.

{II-1-333.} Szilágyi is igyekezett önmagát a kormány számára mint az adott viszonyok közötti legmegbízhatóbb szerkesztőt feltüntetni. 1851 elejétől a Pesti Napló már kezdett a nemzeti ellenzékkel rokonszenvezni, s ezt a tényt Szilágyi ki is hangsúlyozta a hatóságok előtt. Feljelentéseinek és mentségül felhozott elhatárolódásainak, ezek nyomán a hatósági kegy mindig újabb megnyerésének viszont az volt az ára, hogy hiába igyekezett maga is a nemzeti ellenzékiséghez kapcsolódni, elvesztette az ehhez szükséges írói és közönségtámogatást. Lényegileg egyéni utat kellett járnia, miközben minden oldalról bizalmatlanság övezte, jogosan.

A különböző szintű hivatalos fórumok 1850 szeptemberétől sűrűn foglalkoztak a Magyar Hírlappal és Szilágyi Ferenccel. Előbb a pesti rendőrség helyettes vezetője készítette el alapos elemzését a lap szeptember 15-i számáról, bebizonyítva minden cikkéről és híréről, hogy felforgató szándékú. Aztán november 18-án Geringer készített Bach részére feljegyzést azokról a szempontokról, amelyek alapján a kormánysajtó átszervezését kívánatosnak tartotta. Többek között azt javasolta, hogy más szerkesztő alatt egyesíteni kellene a Magyar Hírlapot és a Pesti Naplót. Bach válaszában egyetértett Geringerrel, de azt írta, hogy ne a kormány fossza meg Szilágyit a szerkesztéstől, hanem ő mondjon le, s gondoskodva hozzátette, hogy Szilágyinak megfelelő állást kell szerezni. Geringer egyelőre nem tudott állást találni számára, a kultuszminiszter pedig nem akarta Szilágyit kinevezni protestáns iskolai főigazgatóvá. Így megmaradt Szilágyi a Magyar Hírlap szerkesztőjének.

1851 február elején a soproni országos főtörvényszék elnöke feljelentette a Magyar Hírlapot egyik levele miatt. Szilágyi másfél hónap múlva írta meg védekező iratát. Ezt az iratot Protmann-nak kellett volna továbbítania, ő azonban halogatta az ügyet, végül pedig olyan felterjesztést mellékelt hozzá, mely szerint büntető eljárásnak ez esetben nincs helye, ő viszont vállalja, hogy megfeddi Szilágyit. Vagyis Szilágyi ismét könnyen megúszott egy ügyet.

Nyáron Szilágyi is megmozdult, s Bécsben személyesen igyekezett elérni, hogy a birodalmi fővárosban szerkeszthessen magyar lapot. A tervet Bach ellenezte. Hamarosan azonban Bach Geringernek szóló több leiratában is foglalkozott a Magyar Hírlappal; különösen a belföldi levelezők féken tartására hívta fel a helytartóság figyelmét. A minisztertanács július 25-i ülésén Krauss igazságügy-miniszter foglalkozott a Magyar Hírlap vétkeivel. Papíron ugyan nem történt semmi, de Szilágyit vagy értesíthették az eseményekről, vagy maga is tisztában volt egyre kényesebb helyzetével, ezért augusztusban ismét maga lett az indítványozó fél: kérte, egyértelműen hivatalos lappá alakítsák át a Magyar Hírlapot, hogy számára is félreérthetetlenül világos legyen a feladata. Ugyanekkor Geringer is foglalkozott a hivatalos lap kérdésével, ő azonban a Pesti Napló első szerkesztőjét, Szenvey Józsefet szerette volna Szilágyi helyébe tenni. Terveit szeptember 20-án felterjesztette Bachnak. Hamarosan befutott Bachhoz a Magyar Hírlap elleni, korábban már említett feljelentés, hogy túl sokat foglalkozik Kossuth angliai szereplésével. {II-1-334.} Ezek után Bach válasza nem lehetett kérdéses: november 3-án teljes egészében jóváhagyta Geringer javaslatát, s rábízta, hogy milyen hivatalban, feladatra alkalmazza Szilágyit. Újabb meglepetés: a belügyminiszter és a helytartósági elnök közös akarata ellenére Szilágyi változatlanul a helyén maradt.

1852. január 25-én Bach ismét figyelmeztette a helytartóságot, most De la Motte-ot, a Magyar Hírlapra, Protmann pedig utasítást kapott, hogy „utolsó figyelmeztetésben” részesítse Szilágyit. De la Motte adta ki az írást Szilágyinak – ám egészen letompított változatban. Aztán április közepén Bach kérésére De la Motte felterjesztette javaslatát a hivatalos lapokra vonatkozólag, s miután meglepő módon kijelenti, hogy Szilágyi ellen régóta nincsen panasz, megállapítja: rábízható lenne a hivatalos lap szerkesztése. A kormánylap komollyá való szervezéséről tudomást szerzett közben Kecskeméthy Aurél is, és folyamodvánnyal jelentkezett Bachnál. Bach azonban válasz nélkül félretette annak a Kecskeméthynek javaslatát, aki teljes odaadással híve volt rendszerének – hogy a számára is megbízhatatlan Szilágyit tartsa meg. Augusztus 23-án újabb nagy tekintélyű személy hívta fel a helytartóság figyelmét a Magyar Hírlapra: Kempen rendőrminiszter Antunovics egyik cikkének a nemzetiségi kérdés szítását célzó hangja ellen tiltakozott. De la Motte Protmann-nak adta ki az ügyet, ez pedig – hivatkozva az időközben megjelent sajtótörvényre – úgy tekintette, mintha új korszak kezdődnék, és ezért Szilágyi tiszta lappal indulna. Szilágyi saját személyét ki is húzta a felelősség alól, s távollétére hivatkozva, Bulyovszkyt mártotta be.

Ilyen előzmények után 1852. november 24-én a helytartóság megkötötte a teljesen tiszta múltúnak kikiáltott Szilágyi Ferenccel a szerződést a Wiener Zeitung jellegű magyar kormánylapra, vagyis a Magyar Hírlap utódjára, mely 1853. január 1-től Budapesti Hírlap címmel jelent meg.

A kormány 1852 tavaszán megalkotta a sajtótörvényt, néhány hónap múlva pedig Magyarországon is érvénybe léptette. Ez együtt járt azzal, hogy határozottabb alapelveket fogalmaztak meg a sajtóéletben és a szerepköröket világosabban elhatárolták – de egyúttal azzal is, hogy a korábbi, pusztán a lapok és szerkesztők szubvencionálására építő kormánysajtó csődjét is beismerték. Ez volt az új típusú német, illetve magyar nyelvű kormánylap, a Pest-Ofner Zeitung és a Budapesti Hírlap létrehozásának legfőbb oka.

1852 végére megszervezték a Pressleitungscomitét, a Bach-korszak sajtóirányításának legfőbb szervét. Ennek nyomán kellett volna létrehozni birodalomszerte a sajtóirányítás hálózatát, mely magában foglalta a magánlapok és a hivatalos lapok feletti felügyelet elkülönítését rendőrségi és polgári hatóságok között. Ez azonban éveket vett igénybe, s Magyarországon nem is mehetett végbe következetesen. Oka nem utolsósorban az volt, hogy a polgár Bach bármennyire is megszilárdította hatalmát, az alapjában feudális szellemű hierarchiával, sőt még inkább a személyi kapcsolatrendszerekkel szemben gyengének bizonyult. Így a Habsburg családba tartozó Albrecht főherceg kormányzó következetesen nem hajtotta végre utasításait és rendeleteit, {II-1-335.} illetve saját elképzelései szerint intézkedett. A birodalmi centralizáció mellett – sőt gyakran helyett – sok helyi abszolutizmus működött.

Amikor 1853. január 1-én, a Wiener Zeitunghoz hasonlóan fejlécén a birodalmi sassal, megjelent a Budapesti Hírlap, Szilágyi Ferenc a rendőrség, Protmann felügyelete alól átkerült a helytartóság polgári osztályának felügyelete alá. Bach jóváhagyta a kormányzóság javaslatát a magyarországi kormánylapok létrehozásának módjára, és kivitelezését is Albrecht főhercegre bízta. Az elv világos volt: eddig a Magyar Hírlapot a kormány csupán felhasználhatta céljaira, most viszont elismerte saját lapjának. Az elv átültetése a gyakorlatba azonban már kuszább lett. A helytartóság részéről De la Motte a korábbiakhoz viszonyítva változatlan feltételek mellett kötötte meg a szerződést Szilágyival, vagyis mindössze bérbe adta neki a kormánylapot. Szilágyi ezt láthatóan úgy is fogta fel, mintha megváltozott címen változatlan lapot szerkeszthetne továbbra is. Ezt mutatja, hogy az új laphoz nem készített új programot, a rovatok lényegtelen módosítással megmaradtak korábbi formájukban, s a szerzői, munkatársi gárda magja is változatlan maradt (Nádaskay, Bulyovszky, Birányi). Kecskeméthy Aurél mint bécsi levelező visszatért a laphoz, abból a megfontolásból, hogy ez már kormánylap és nem pusztán Szilágyi zavaros nézeteinek szócsöve. Londoni levelezőként Xantus utódja a törökországi emigráció után 1851–1858 között Londonban letelepedett Rózsafi Mátyás (1828–1893) lett, a Mack-féle összeesküvés egyik főszereplője – később az amerikai polgárháború ezredese –, méghozzá Szilágyi felkérésére.