4. A BUDAPESTI HÍRLAP helyzetének megszilárdítása bürokratizált alapon (1856–1860)

1856. január 1-vel tehát az ismét reggeli lappá alakult Budapesti Hírlap újabb lépést tett afelé – ami az év folyamán be is következett –, hogy viszonylagos mozgási lehetőségét is elvessze és politikai 4szempontból tulajdonképpeni állami hivatallá váljék. Szilágyi és Nádaskay új programot adott ki, mely megfelelt a kormányzóság által elfogadott Protmann-féle alapelveknek. A lap a „hitelesség, alapos-tartalmasság és gyorsaság” kívánalmainak akart elsősorban megfelelni. Ígérte, hogy nagyobb gondot fordít Magyarország „belső viszonyaira”, újdonságként pedig „értekező cikkeket” fog közölni, melyek főként a belpolitikai, törvényhozási kérdésekkel és a kormány rendszabályaival fognak foglalkozni, „…általában az állam beléletében nyilvánuló viszonyok és tények helyes felfogását és megítélést könnyíteni ügyekvendenek” (január 1.).

Bach a fizetett szerkesztőkre való felügyelet és a kiadás feladatára a kormányzóság polgári osztályát jelölte ki, mely 1856. június 1-től a hivatalos sajtót érintő ügyekben mint főszerkesztői hatóság szerepelt. A sajtóügyek referense Falke János (1827–1895) helytartósági titkár lett. A budai születésű német Falke – aki pályáját később mint a külügyminisztérium sajtófőnöke fejezte be – jó hivatalnok volt, úgy látszik, hogy szervezési készségével messze kimagaslott hivatalnoktársai közül. Ténylegesen ő vezette a hivatalos lapokat mind tartalmi, mind gazdasági kérdésekben, s hamarosan rendezni tudta ügyeiket.

Szilágyival ismét megsokasodtak a főszerkesztői hatóság gondjai. E gondok {II-1-341.} kisebb része volt politikai természetű, ám azzal is sikerült elérnie Szilágyinak, hogy saját kérésére bevezessék a vezércikkek előzetes cenzúráját.

A lap másik legfontosabb részét, a levelezési rovatokat közvetlenül Falke vette kézbe. Felszólította a helytartósági osztályokat, hogy a megyefőnökökön keresztül a vidéki intelligencia és hivatalnokok körében keressenek olyanokat, akik megfelelőek rendszeres levelezőnek. Próbacikkek alapján Falke döntötte el, hogy kit tart alkalmasnak, s bár a lojalitást alapkövetelménynek fogta fel, a színvonalat tartotta a döntőnek, és visszautasította az általánosságoknál megmaradó, puszta dicshimnuszokat zengő írásokat. Falke a későbbiekben sem vesztette szem elől a levelezőket, időről időre meghatározott kérdések megválaszolására kérte fel őket. Volt, hogy az időszakonként visszatérő éhínség megszüntetésére vonatkozó javaslatokat várt az északi megyék levelezőitől, máskor egy-egy fontosabb rendelet visszhangja iránt érdeklődött.

A hatvanadik évéhez közeledő Szilágyi valóban egyre kiállhatatlanabbul kötekedett, öregemberesen zsörtölődött és személyeskedő támadásokat folytatott a lap hasábjain. Elsősorban ez okozta, hogy helyzete tovább már tarthatatlanná vált. 1857. január 1-től elbocsátották a szerkesztőségből, bár a kultuszminiszter csak május végén nevezte ki abba a soproni főigazgatói állásba, amelyet Szilágyi már 1850-ben kért.

Az 1856 végén biztosnak látszó új szerkesztő személye érdekessé tette Szilágyi utódlásának kérdését. A magyar ellenzéki újságolvasók között ekkor már több mint egy éve jól ismert név volt a Falk Miksáé. Német lapok is kiemelkedően tehetséges újságírónak tartották, a magyarok pedig kifejezetten a birodalom legzseniálisabb zsurnalisztájának nevezték, mert hajlékony fogalmazással a magyar nemzeti ellenállásra biztatott, és mindig táplálta a reményeket. Azt viszont nem tudták róla a kortársak, hogy ő volt a kormánylapok megbízható külpolitikai vezércikkírója is. Most komoly tárgyalásokat folytatott a kormányzósággal, és vállalta volna a hivatalnoki állásá degradált kormánylap-szerkesztői posztot, ha biztosítják számára továbbra is a takarékpénztári állását. A kormány erre nem vállalkozott, és Falk nem lett a Budapesti Hírlap szerkesztője.

Mire a Falkkal folytatott tárgyalások véget értek, befejeződött az év is, s nem maradt más megoldás, mint Nádaskayt kinevezni szerkesztőnek. Ő élete végéig, 1860. szeptember 15-ig meg is maradt hivatalában.

A főszerkesztői hatóság megszerzésével s Falke János erős kezű és koncepciózus működésének eredményeként megszilárdult a Budapesti Hírlap helyzete. Másfelől persze jobban be is illeszkedett a centralizált rendszerbe, s teljesen elvesztette azt a kevés politikai függetlenségét is, amelyet Szilágyi zavaros és gyakran káros formában ugyan, de mindvégig igyekezett biztosítani. Mindenesetre megkezdődött a lap fellendülése, 1858-ban 1600-ra, 1859 végére pedig kétezerre emelkedett előfizetőinek száma. Falke Protmann felterjesztésének pontjaiból is levonta a következtetést: megszervezte a községi és hatósági előfizetéseket. A példányszám-emelkedést annak ellenére sikerült {II-1-342.} elérnie, hogy a pozsonyi helytartóság területén változatlanul érvényben maradt a Pressburger Zeitung privilégiuma mint hivatalos lapé.

A Budapesti Hírlap lábraállását a központi adminisztratív intézkedések okozták, az újságolvasó közönség nem játszott benne szerepet. Majdnem lényegtelen volt a lap tartalma; nem a színvonal, hanem a puszta szervezettség sikerei látszottak csupán. Pedig a munkatársi gárda is átalakult, kibővült. A levelezői intézmény megszervezése azt jelentette, hogy hamarosan „szakreferensek” írtak rendszeresen egy-egy kérdésről, intézményről vagy terület ügyeiről. Toldy Ferenc a Tudományos Akadémia, Török Pál a pesti református gimnázium, Arkauer Lipót a kereskedelmi, ipari és nemzetgazdasági, Kováts Gyula a természettudományi, Tormay Károly a fővárosi egészségügyi, Szilágyi Virgil a törvényszéki, Greguss Ágost a Kisfaludy Társaság ügyeiről számolt be rendszeresen, Balla Károly vidékről írt meteorológiai leveleket, Bánffay Simon pedig a pécsi levelező volt. A belső munkatársak – Falk, Kecskeméthy és Bulyovszky – mellett voltak olyan állandó munkatársak is, akik az 1856-tól megjelenő „értekező cikkeket” írták. Konek Sándor, a pesti egyetem statisztikatanára a levelezők szervezése alkalmával jelentkezett, s ettől kezdve egészen a Budapesti Hírlap megszűnéséig számos, általában nagylélegzetű, statisztikai adatokon és összegezéseken alapuló tanulmányt írt kereskedelmi, ipari, társadalmi és egészségügyi kérdésekről. Dolgozatai jól szolgálták a hatóságoknak azt a szándékát, hogy az ország fejlődéséről, előrehaladásáról kell tudósítani – ugyanakkor Konek a statisztika nyelvén beszámolt a problémákról is, megnevezte a legégetőbb elmaradásokat is. Galgóczy Károly, az Országos Magyar Gazdasági Egyesület titkára és Mészáros Károly, az Ungból néhány évre Pestre költözött ügyvéd, 1858 végéig publikált igen sokat a Budapesti Hírlapban. Témáik megegyeztek Konek témáival, de Galgóczy inkább nemzetgazdasági oldalról, Mészáros pedig jogi és társadalmi oldalról közelített hozzájuk. Mindhármuk működése fontos volt, cikkeikben valóban felölelték az ország gazdasági és társadalmi problémáinak teljes körét. Az egész lap, a politikai kérdések mellőzésével, a gazdasági és az erre épülő társadalmi problémákkal foglalkozott: érdeklődésének központja a polgári fejlődés volt. Miután a cikkírók politikai oldalról nem közelíthették meg ezeket a kérdéseket, a többi ok keresése közben számos olyat tártak fel, melyekről a nemzeti egység alapján álló ellenzéki oldalról nem lehetett beszélni, illetve jelentőségét csökkenteni kellett. Ilyen kérdés volt például, hogy a történelmileg kifejlődött társadalmi viszonyok, a magyar feudalizmus ténylegesen nem tekinthető még megszűntnek, csak azért, mert törvényileg eltörölték; vagy ilyen volt a történeti magyar jogszemlélet „fonákságainak” feszegetése.

Politikával csupán a lap két főmunkatársának írásai foglalkoztak. Falk 1856. júliustól először közgazdasági kérdésekről írt, igen plasztikusan és közérthetően. Jó didaktikai módszerrel előbb általánosságban beszélt egy-egy közgazdasági vagy pénzügyi kérdésről, leírta az ezzel kapcsolatos álláspontokat, ezek elképzelhető eredményét, majd következett a sztereotip mondat: {II-1-343.} „lássunk erre egy gyakorlati példát!”. Falk azután 1857 januárjától 1858 végéig írta a lap élén álló Politikai napi szemlét. Mindössze 1857 nyarán, rövid időre tűntek el ezek a cikkek, amikor Falk Ferenc József magyarországi körútjának kísérője volt. Az útról tizenegy aláíratlan tárcában számolt be, amelyek lojalitásának mértéke még a kormánysajtóban is egyedülálló jelenség volt. A kortársak viszont nem tudták, hogy Falk e cikkek szerzője, ezért nimbuszának mit sem ártott.

A Politikai napi szemlék a külpolitikai eseményekkel foglalkoztak, legtöbbször valamilyen politikai kombináció keretében. A Budapesti Hírlapbeli cikkei esetében a tömörség és világosság felszíne alól általában hiányzott a meggyőződés és a meggyőző erő. E cikkeiben is volt azonban egy jó módszere: számon tartotta különböző politikai jóslatait, s ha közülük valamelyik bevált, nem mulasztotta el, hogy hivatkozzon rá.

Falk lehetőség szerint olyan témákkal foglalkozott, amelyeknek önmagukon túl szimbolikus jelentése is volt a nemzeti ellenállás szempontjából. Ezért például 1857-ben állandó témája volt az indiai sepoy-lázadás, az angol uralom ellen hősiesen küzdő indiai nép harcainak nyomon követése – ámbár csak addig, míg remény volt a sikerre.

Falk vezércikkeinek nagy része azonban a külpolitikai kérdések helyett megállt a puszta diplomáciai eseményeknél. 1859-től kezdve, az olasz helyzet éleződésekor sem merészkedett veszélyes vizekre. Csupán a háború elkerülhetetlenségét hirdette, de már emiatt is az egyik megyefőnöktől jelentés érkezett a kormányzósághoz, hogy a „rosszérzelműek” szívesen olvassák a Budapesti Hírlap szemléit. Később aztán maga a kormányzóság is számos olyan apróbb megjegyzést talált cikkeiben, mely a birodalom érdekeinek megfelelő optimizmust nélkülözte. E szőrszálhasogató akadékoskodások azonban inkább a hatóságok egyre fokozódó bizonytalanságát, mintsem Falk bátorságát mutatták; lényeges kérdésekről nagyon is a birodalmi érdekek hangján szólt. A solferinói vereség után például annak bebizonyítására szánta cikkét, hogy csupán árulás okozta a vereséget, illetve kisebbíteni igyekezett a csata jelentőségét. Miután azonban a Habsburg-birodalomban a külpolitikai szempontok kiemelt helyet foglaltak el s a hatóságok is e kérdéskörben voltak a legóvatosabbak, a szemléket ért észrevételek miatt végül 1859 végével Falke megszüntette a rovatot, s ezzel Falk Miksa is eltűnt a lap munkatársai közül.

Kecskeméthy bécsi levelei a birodalmi politika kérdéseiben változatlanul a kormány álláspontját közvetítették, tény- és hírközlő módon, magyarázat, érvelés nélkül. Másfelől viszont egyre gyakrabban ismertette a megnövekedett számú politikai röpiratot, szóba hozta az osztrák kormánysajtó tévedéseit és torzításait, egyre kritikusabban írt a birodalom gazdaságpolitikájáról. Álláspontja szerint „alig lehet álladalmi intézményeink közt nagyobb ellentétet fölfedezni, mint létezik a nemzetgazdászati elvek nagybani, általánosságbani elismerése, és azoknak kicsibeni, részletbeni alkalmazása közt” (1857. szeptember 6.). 1857-ben még csak meg sem említette az uralkodói körutazást, viszont az év végén csak az ő szeme akadt meg egy orosz rendeleten – {II-1-344.} azon a „világtörténeti ügyön”, hogy a jobágyfelszabadítás megindul Oroszországban. 1859 nyarától a bécsi sajtó felszabaduló hangjáról adtak hírt levelei, a nyilvánosság térhódítása miatt örömmel üdvözölte az „új ausztriai szellemet”. Szeptembertől már rendszeresen azt vitatta meg, hogy alapvető változás látszik a birodalom belpolitikájában: a föderáció felé való eltolódás. Keményen érvelt ez ellen, a birodalmi arisztokrácia politikai szerveződésének veszélyére hívta fel a figyelmet, s a régi rend föderalizmusával szembeállította a centralizált birodalmon belüli közigazgatási autonómia elvét, mint amely – véleménye szerint – a birodalom polgári fejlődésének, biztonságának és a nemzeti igényeknek is eleget tenne.

A napi kérdésekről még kevésbé volt hajlandó csak a hivatalos álláspontot elmondani. Nem volt levele, amelyben a pénzügyi és gazdasági nehézségek mellett a különféle korrupciós jelenségekről, csalásokról, sikkasztásokról be ne számolt volna. Kritikai megjegyzései miatt Bruck pénzügyminiszter kívánságára 1857 decemberében megrótták a szerkesztőt, 1859-ben pedig már az államügyész fenyegette a főszerkesztői hatóságot.

1859 közepétől a birodalom helyzetének megingásával azonos mértékben óvatosodott el a Budapesti Hírlap hangja, a kritikai megjegyzések és a nyitva hagyott kérdések csupán Falk és Kecskeméthy cikkeiben maradtak meg. A lap egésze továbbra is, sőt egyre határozottabban azt kívánta bizonygatni a magyar olvasóknak, hogy a politika, a politikai viszonyok változása lényegtelen. Groteszk jelenség volt, amint a hivatalos lap fogalmazott úgy, hogy az olasz háború csak a „hatalomvágyók harca”. „De mit nyer ez által az olasz vagy más nemzetiség? – nyugtatta az olvasót. – Semmit! mert a nemzetek boldogságát nem a hatalom változása; hanem saját társadalmi fejlődésük biztosítja csak.” (1859. május 17.) Egyébként viszont a Budapesti Hírlap egyre inkább a magyarázat nélküli hírközlésre rendezkedett be, s tovább folytatta az ekkor már senkit sem érdeklő belső kérdések megvitatását. Igaz, a hazai ügyek fontossága indokolta és tette számára lehetővé, hogy a fellazuló politikai viszonyok között megpróbáljon visszakapcsolódni a nemzeti ügyekhez. Ez az új iránya kapkodóan, és az irányítás látható gyengülése miatt bizonytalanul, tétován jelent meg.

1859 őszén a Kazinczy-ünnepség előkészületeit végig nyomon kísérte, utána részletesen beszámolt minden eseményéről, teljes egészében közölte Eötvös és Dessewffy Emil beszédeit, Tompa és Szász Károly költeményeit. Még alig csillapodtak el ennek az ünnepségnek vidéki utóhangjai, amikor már Scitovszky hercegprímás aranymiséjének esztergomi ünnepségeiről számolhatott be. A vidéki levelezők ugyancsak a Berzsenyi emlékünnepekről, a helyi olvasókörök megélénkülő tevékenységéről és a nemzeti érzés megelevenülését követő aktivitásról tudósítottak.

1860 januárjától a lap formája megváltozott, kisebb alakú 12 oldalon jelent meg (ebből 6 oldalt a Hivatalos értesítő és a hirdetések foglaltak el), és ismét háromhasábos tördeléssel nyomták.

A kormánylap és az olvasók szempontjainak egyeztetésére 1860 tavaszán {II-1-345.} nyílt alkalma. Április 11-i számában a vezércikk előtt közölte Széchenyi halálhírét és a szerkesztőség saját megemlékezését. Ebben a hivatalos lap által is méltányolható politikai magatartást emelte ki Széchenyinél. „Életpályáját a legszilárdabb dynastiai érzület jellemzi – írta –, de a dynastiai legtisztább hűség nála a leghőbb hazafi érzelemmel nem képezett ellentétet, hanem a kettőt nagy bölcsesége siboletté [ismertetőjellé] alkotá, mely a haza boldogítására lelkében fogant minden eszmének kútfeje lőn.” Ettől kezdve hónapokig minden szám megemlékezett Széchenyiről vagy közölte a temetés és az országos gyászünnepségek különböző eseményeit, egészen addig, hogy Eötvös akadémiai emlékbeszédét is teljes egészében közzétette. Bizonyára részben ez a fordulat – hogy már összeegyeztethetőnek tartotta a nemzeti és a dinasztikus érzületet, anélkül hogy ez utóbbinak feltétel nélküli elsőbbséget adna – eredményezhette, hogy 1860-ban elég erősen megszaporodott az előfizetők száma. Ehhez azonban az is hozzájárult, hogy a lap hivatalos része is egyre nagyobbra duzzadt, amint a birodalom átszervezésével együtt kiadott egyre nagyobb számú új rendeletet közzé kellett tennie, s főleg 1860 júniusától; ekkortól az ismét összehívott birodalmi tanács üléseinek teljes jegyzőkönyvét közölte a Budapesti Hírlap. Ez olyan terjedelmű anyag volt, hogy őszre minimálisra zsugorodott a cikkek számára fennmaradó hely.

Ám minden változás ellenére, jellegét tekintve a Bach-korszak kormánylapja maradt a Budapeti Hírlap; munkatársi gárdája, szelleme ahhoz igazodott, az új helyzetben pedig nem találta helyét. Sőt még szerkesztője is meghalt 1860 őszén, s ekkor csupán egy jelentéktelen újságírót, Vértei Ernőt lehetett megbízni a szerkesztéssel. Az új kormányzati elvekhez és módszerekhez új – és a többszörösen lejáratott Budapesti Hírlap múltjának terhét nem viselő – kormánylap kellett. Ezért 1860. november 30-án bármiféle előzetes bejelentés nélkül megszüntették a lapot, s helyette másnap megindították a Sürgönyt.