{II-1-346.} III. Ókonzervatív kísérlet: a FIGYELMEZŐ

Világos után nemcsak a magyar újságírók tapogatták mozgásterük határait, hanem a birodalmi kormányzat és a magyarországi közigazgatás is ugyanannyira bizonytalanul keresgette a saját elképzeléseinek megfelelő magyar partnert. Semelyik félnek sem volt oka optimizmusra. A közös alku egyik kísérlete volt Vida Károly Figyelmezőjének újabb feltámadása 1849. november 13-án.

A kormány és Geringer már ismerte Vidát, de abban reménykedett, hogy korábbi együttműködésük tanulságaival együtt az anyagi támogatás megvonása kellőképp simulékonnyá teszi Vidát. Ez utóbbi pedig meg volt győződve arról, hogy a szabadságharc leverése egyúttal az ő konzervatív nézeteit is újra időszerűvé teszi, s ha mégsem, akkor pusztán forradalom- és Kossuth-ellenessége önmagában is az új rendszer számára kívánatos lapszerkesztőnek tünteti fel őt. Ez a sajtókísérlet nem egészen két hónap alatt kudarcot vallott: 1850. január 8-án – több szóbeli figyelmeztetés után – betiltották a Figyelmezőt, s Vidának el kellett tűnnie Pestről.

Fennállásának ebben az utolsó időszakában a Figyelmező ismét a nagy formátumhoz tért vissza. Kozma Vazul pesti nyomdája készítette. Hétfő kivételével minden reggel megjelent 4 oldalon, 3 hasábos tördeléssel, az elég drága, félévenkénti 8 forintos előfizetési, illetve számonkénti 4 krajcáros áron.

A lap élén a gyakran cím nélküli főcikkek álltak; közelebbi sajtóműfajuk meghatározhatatlan, mert hol vezércikkek, hol levelek voltak ezek. Volt vonal alatti tárca rovata, majd általában a bécsi és pesti levél következett. A Hivatalos rész rendeleteket és hirdetményeket közölt, elsőként a március 4-i „octroyált” alkotmány, majd az ideiglenes közigazgatási rendezés szövegét. A rövid hírek a Hírfüzér cím alatt sorakoztak, de külön címet kaptak a külföldi hírek, amelyeket szinte kizárólag külföldi lapokból vettek át. A lapnak volt vidéki levelezési rovata is, és gyakran közölt külföldi lapszemlét, illetve egy-egy teljes cikket a Timesból, az Augsburger Allgemeine Zeitungból, a Reichszeitungból, a Wiener Zeitungból vagy a Die Presséből. A 4. oldal alját a kevés, 4–10 hirdetés zárta le.

Vida lapját hosszú cikkek, nem különösebben ötletes szerkesztés, szűkre szabott politikai és diplomáciai érdeklődés, főcikkeinek hangnemét illetően pedig apolitikus hevesség s gyakran megfontolatlan és naiv szókimondás {II-1-347.} jellemezte. Legtöbbet a birodalmi egységgel, a nemzetiségek jogegyenlőségével és a forradalom előtti Magyarország „állandóságának”, vagyis intézményeinek és szellemének átmentésével foglalkozott. Mivel álláspontja a birodalmi egység kérdésén kívül minden másban eltért a kormányétól, ezért látszólag többféleképp is igyekezett megfelelni a kormányzati elveknek, ugyanekkor állásfoglalásai ellentmondásosak is lettek.

A Figyelmező – előfizetési felhívásának szövege szerint – „a haza, a nemzet és király újabb időben olly gyászosan szétszaggatott eszméiért mindig egyesítve tudott küzdeni.” E hármas egység értelmezését a november 13-i főcikk programként fejtette ki. Vida ebben többek között így írt: „mint akkor [ti. a szabadságharc idején] nem pártoltuk a revolutiót, elleneztük a háborút és felhevültünk a haza, nemzet és trón ellenségei ellen, úgy most is;

Mint akkor pártoltuk a birodalom egységét, a népek igazságos és okszerű jogegyenlőségét, úgy most is.”

A program tehát hangsúlyozottan magában foglalta a birodalmi abszolutizmus két alaptételét. A birodalom egységét hittel is hirdette Vida, a nemzetek-nemzetiségek jogegyenlőségét kényszerből írta le, mint szükséges megalkuvást. E második alaptételt változatos módon igyekezett elhomályosítani, lehetetlenségét bizonyítani vagy ellentmondani neki. Már az első, november 13-i számban közölt egy cikket abból az Augsburger Allgemeine Zeitungból, amelyet máskor csakis elítélt. Ez a cikk a „szláv fajok” elleni egyesülésben látta Ausztria és Magyarország közös érdekét, enélkül a magyarnak „nemzetisége megsemmisítését” jósolta. A német tartományok nevében szólt a cikk Ausztriához is, mely ha Magyarországot „…épségében és nemzetiségében támogatja, akkor ez a németelemnek legtermészetesebb s leghűvebb szövetségesévé válik.” Máskor a lap levelezői szolgáltatták azokat a kis adatokat, írták le azokat az eseményeket, amelyek nyíltan dokumentálták a nemzeti jogegyenlőség hiányát és lehetetlenségét. Végül az 1850. január 4-i számban a cseh politikus-történész, Palacky alkotmánytervével foglalkozva a Figyelmező ki is mondta saját elképzeléseinek egyik sarkalatos tételét. Palackyval egyetértett abban, hogy a birodalomban a központosítás helyett a „szövetség” elvét kell érvényesíteni, viszont: „…a népfajokra alapított önállóságot tartományi önállósággal tartjuk felcserélendőnek”.

A Figyelmező tükrében a magyar nép békeszerető, tisztelettudó és királyhű, s „egy ember „ – vagyis Kossuth – nélkül nem is lett volna forradalom. A „szegény magyart” akarata ellenére vitték a „könnyelmű” forradalomba. De éppen mivel csakis Kossuth műve volt a forradalom, most a béke és a rend helyreállítása után nyilvánvaló, hogy semmi sem pusztult el az alapvető dolgokból, a „régi Magyarországból”, melynek jellemzője az „állandóság” volt. Csorbítatlan „a magyar nemzetnek szokásos jó természete” is. A jelent azonban „keserű hangulat”, „általános csüggetegség” jellemzi. Ennek feloldása csak a „kiengesztelés” lehet, mert „a csaták robajától elrettent népnek bátorításra van szüksége, hogy a győzelmes hatalom iránt keblében a bizalom szikrája megfogamzék” (november 20.). Bizakodva nézett a „törvényes {II-1-348.} fejedelem”, „minden álladalmak igazi ékköve” felé, mert tőle „egyedül várhat igazságot” a nemzet. Vagy mint másutt mondta: „vezércsillag: a loyalitás”. A szüntelenül hangoztatott bizalom akár biedermeier gyermekmesei hanggá is változhatott, amint az egyik levélben olvasható: „…bízzon ön istenben és királyunk ő felségében, ki a magyarokat elbizottságukért, mint atya szermekeit, ha kissé meg is fogja feddeni, de azért minden bizonnyal Szt. István szép királyságát, mellyet Árpád ivadéki ezer év óta bírnak, semmivé tenni hagyni nem fogja” (november 21.). Egyébként hasonló bizalomteli írások közepette közölte a lap a haditörvényszék ítéleteit is.

Másfelől a Figyelmező állandó és fontos részét képezték az emigrációra, a „magyar szökevényekre” és Kossuthra vonatkozó hírek. Vida ellenszenve ilyenkor lépten-nyomon kitört, nem tartózkodva a rágalmazástól sem. A Figyelmező elevenítette fel december 2-i vezércikkében „Gróf Széchenyi István és Kossuth Lajos” címmel Széchenyi konzervatív kisajátítását is, végletesen szembeállítva egymással kettejük egyéniségét, politikájukat és eszméiket.

Számos cikk mutatja, hogy mennyire fontos feladatnak tekintette Vida a magyar sajtó – vagyis áttételesen saját lapja – szükségességének bizonygatását. „Mi úgy hisszük, a dolgok újra rendezésénél a kormánynak a legnagyobb érdekében áll a nemzet óhajtását tudni érteni” – írta (november 13.). S egyébként is kedvelt fordulata volt, hogy megmondja, szerinte mi áll a kormány érdekében, s főként, hogy a kormány miben ért vele egyet. Azonban Vida törekvése, hogy ilyen módon befolyásolja, manipulálja a hatalmat, nem vezetett célra.

Valószínűleg azért szerzett a Figyelmező e korhoz viszonyítva páratlanul sok, kétezer előfizetőt, mert a megindulását követő hetekben valóban sok fontos kérdéssel foglalkozott, s a körülmények megszabta lehetőségek szerint olyan szempontból, olyan hangnemben, amely az egységesnek tekintett politikai nemzet képviseletét jelenthette. A lap kezdeti óvatossága irányának többféle értelmezését is lehetővé tette. November 15-i vezércikkében például egész meglepő nyíltsággal támadta az „octroyált ideiglenes törvénykezési rendet”, furcsának nevezte az igazságügy-miniszter eljárását, hogy az országgyűlés megkérdezése nélkül adta ki a rendeletet, holott „…mi magyarokul megszoktuk az alkotmányos életet megyéken s országgyűléseken…” Elítélte a bírák kinevezésének rendjét s választásukat tartotta szükségesnek, a büntető törvény kidolgozási alapjának „a múlt országgyűléseken elkészített” törvényt ajánlotta, a telekkönyv felfektetése előtt fontosabbnak nevezte meg az állami pénzen végrehajtandó „úrbéri elkülönözést”, kiállt a községi elöljárók bíráskodási jogának növelése mellett, mint ami a községi rendszer kifejlesztésének alapja. Végül még az általános kegyelmet és ezzel a gyűlölt „comprommitált” fogalom megszüntetésének kérdését is szóba hozta. „…A kitűnőbb capacitásoknak nagy része comprommitálva van…” – írta, bizonyára anélkül, hogy tudatában lett volna, milyen súlyos vádat mond ki, és mennyire cáfolja saját tanítását, vagyis hogy a forradalom csakis Kossuth műve volt.

{II-1-349.} Vida Károly lapjának félreismerése nem tartott sokáig – a kormány és a külföldi sajtó részéről. A Figyelmezőt már egy héttel újraindulása után a „régi conservativok” fórumának nevezte a Reichszeitung. A súlyos és jogos vád elleni – nem elég okos és főleg nem meggyőző – védekezés végigkísérte a Figyelmező életét. A november 21-i pesti levél azzal érvelt, hogy a 48 előtti ausztriai rendszer „elvénhedt”, és csak ezért volt gyenge a magyarországi konzervatív párt is, ezért volt tétlenségre kárhoztatva. Vagyis negatív formában a Világos utáni konzervatív párt létét és szükségességét akarta igazolni. A Lloyd egy megismételt hasonló támadására már nemcsak Vida reagált, hanem a december 29-i vezércikkben Somssich Pál is – ekkor még név nélkül. Teljes egészében védelmébe vette a Lloyd által „magyar Fronde”-nak nevezett ó-konzervatív pártot, sőt tovább is ment, amikor ezt a pártot – önmagukat – az egyetlen számba vehető magyar politikai csoportosulásnak deklarálta, és meghirdette a nemzeti egységet ókonzervatív vezérlet alatt. A Figyelmező hamarosan nyíltan is kibontotta e csoport zászlaját, s az 1850. január 1-i számtól Somssich már teljes névvel írta alá cikkeit, amelyekben tiltakozott a Temesi Bánság és a Szerb Vajdaság elszakítása ellen, majd „Magyarország sérelmeinek” összefoglaló jellegű felsorolását adta. Ezek a cikkek a külföldi sajtóban is nagy visszhangot váltottak ki, a kormány számára pedig nyilvánvalóvá tették, hogy a Figyelmező az ókonzervatív párt közlönyévé vált; ez pedig megpecsételte sorsát.

Bizonyos fokig más politikai szellemet képviseltek a lap bécsi levelei, melyek < jelzésel jelentek meg 1849. november 17-től kezdve. A levelezőt a magyarsággal rokonszenvező bécsi Wanderer című laptól levél útján kérte Vida – s így lett a Figyelmezőnek egyetlen vérbeli újságíró munkatársa Falk Miksa. Már ezek a bécsi levelek is – amelyek hol egyszerű hír, sőt pletykagyűjtemények, hol egyetlen kérdéssel foglalkozó vezércikkek voltak – megmutatták szerzőjük nagyszerű képességét nemcsak a világos, gördülékeny és frappáns tálalás terén, hanem az olyan megfogalmazásban is, amelyet a kormány és a magyar olvasó egyaránt elfogadhatónak, olykor saját véleményének tarthatott. Falk taktikájára jellemző első bécsi levele. Ebben kijelentette, hogy ő objektív és „őszinte”: egyes intézkedéseket nem dicsér csak azért, mert a kormánytól származnak, de pusztán ugyanezért nem is ítéli el őket. Ezt követve azonban nagyrészt olyan ügyekről írt, amelyeket „őszintén” helyeselt. Másutt merészen felvetette a forradalom utáni évek egyik központi kérdését. Tiltakozott az ellen, hogy „birodalmi öntudatot” kérjenek számon Magyarországtól, hiszen az még Ausztria-szerte is csak kialakulóban van (ezzel megnyerte az olvasót). Ám rögtön azt javasolta, hogy létre kellene hozni Magyarországon egy „Ausztriai pártot” (ez szólt a kormánynak és a cenzúrahatóságnak). Majd újabb gondolatcsavarral arról beszélt (s ismét az olvasó érzelmeire épített), hogy a magyarországi konzervatív és liberális – azaz ellenzéki – pártok nem az Ausztria-ellenességben, hanem a magyar nemzetiség féltésében egyeznek egymással (november 20.). Kossuthot megnevezte úgy is, mint „volt törvénytelen pénzügyminisztert” – ami tényszerűen {II-1-350.} sem állta meg a helyét –, hogy aztán rágalmazása ellen szólhasson (december 11.).

E logikai és stilisztikai bűvészmutatványok közepette egyértelműen merész véleményt is nyilvánított november 23-i levelében. Amit jelenleg ad a kormány, olyan, mint az ajándék, írta, pedig alkotmányos országban nem ajándékozó és ajándékozott viszonyban áll egymással a kormány és a nép. Egyezkedniük kell egymással, „…mellynél fogva ennek is, amannak is kötelességei valamint jogai vannak.”

Falk Miksa 19 megjelent bécsi levele már önmagában azzal is fontos és népszerű lett volna, hogy a birodalmi főváros híreit, hangulatát közvetíti a magyar olvasónak. Falk azonban ezenfelül nagy újságírói rutinnal és jó taktikai érzékkel írta meg cikkeit, stílusa kirítt élénkségével és sokszínűségével a lap nehézkes, monoton írásai közül. A magyar újságolvasó közönség bizonyosan már ekkor felfigyelt a jelzést használó újságíróra, bár nevét csak később, a Magyar Sajtóból tanulta meg.

Angyal Dávid szerint leginkább Falk cikkei szúrtak szemet a kormánynak és sajtójának, ezek okozták a Figyelmező betiltását. Ennek a feltételezésnek azonban ellentmond az, hogy Falk utolsó bécsi levele december 22-én jelent meg, a Somssich-cikkek és a nyílt ókonzervatív politizálás viszont ezután jelentkezett a Figyelmezőben. Márpedig ez volt az az irány, amelyet nem tűrt meg sem Geringer, sem a kormány.

A Figyelmező megszűnte elsősorban az ókonzervatív pártnak jelentett nagy veszteséget, a magyar közönségnek kevésbé, hiszen ekkor már közel két hónapja megjelent a sokkal színvonalasabb és érdekesebb Magyar Hírlap. A betiltás ténye viszont időleges dicsfénnyel övezte Vidát. Amint ironikusan, de találóan jegyezte meg a Magyar Hírlap: „A világon egy pár év alatt sok csodálatos, sőt lehetetlennek látszó dolog történt. Magyarországon köztársasági forradalmat értünk meg, s Vida Károly ellenzéki martyr lett” (1850. január 11.).